Barion Pixel nuuvella

Gi

  A péntek délutáni csúcsban hazafelé tartó, kopott, fekete gépkocsi, a városközpont határát elhagyva, lekanyarodott a híd előtt az útról.
   Gi nagyon fáradt volt, mivel a folyamatos ingázás miatt hajnalban kelt. Utálta, hogy minden pénteken, a napszakhoz képest, későn ért haza a munkából. Alig száz métert tett meg a kereszteződés után, hogy a háza előtt futó, vékony járda mellett leparkolhasson. Annak örült leginkább, hogy a nap még magasan járt. Beragyogta a környéket, és a délután késői szakaszából még jó pár óra vissza volt. Megállította a járművét a szokott helyen, és kicsit megdörzsölte a fáradt nyakát, miközben megakadt a szeme a folyó túloldalán, ahol a zöld övezetben rejtőző házak tetői jól látszottak a lombkoronák között. Vágyott rá, hogy a szüleitől örökölt, part menti házat végre eladják, de tudta, hogy nem lesz pénze egy túloldali ingatlanra. Fáradtsága miatt nem is figyelt arra, hogy cipő nélkül, páros lábbal lépett ki a kocsiból, pont egy összegyűlt víztócsába.  
  – Francba! – kiáltott fel hangosan, de rögtön vissza is húzta magát a volán mögé, hogy a kesztyűtartóban raboskodó ablaktörlő kendővel áttörölje a harisnyás lábfejét. 
  Felhúzta az anyósülésen hagyott cipőjét, és kilépett a betonra, hogy a két teli papírszatyrot kivehesse a csomagtartóból. 
  – Segítsek? – szólt oda a szomszéd öregúr, aki a keskeny társasházak fehérre festett, acélrudas kerítése mögött, a járókeretét támasztotta.
  – Nem kell, nagyon kedves Mr. Oldman, de magam is megbirkózom a csomaggal – válaszolta Gi az apró udvar kerítésajtaja előtt. Kinyitotta a vaskaput, majd belépett, de rögtön egy nyivákoló, fekete-fehér szőrcsomó állította meg a lábaszárát dörzsölve.
  – Éhes vagy, Odi? – szólt az állatra, de a pár méterre álló öregúrra nézett, és kíváncsian megkérdezte. – Látta a húgomat?
  – Ah, bent van? – kérdezett vissza az öreg, mintha megijedne valamitől.
  Gi nem várt pár másodpercnél tovább, egy gyenge mosolyt erőltetett a szájára, kinyitotta a bejárati ajtót és belépett, miközben a macskája ott sündörgött a lába alatt. Bezárta a tűsarkúja orrával az ajtót, majd jobbra a konyhába lépett, hogy a két nehéz terhét lerakhassa az asztalra. Nem is csodálkozott azon, hogy egy hatalmas, szupermarketes láda hevert kiborítva az asztalon, de a fegyver láttán, ami egy tányér spagettiből kandikált ki, felháborodott. Nem bírta magát türtőztetni, és rögtön kirohant a bejárati ajtóval szemben elhelyezkedő lépcső alsó fokára.
  – Kathleen! – kiáltott felfelé az emelet irányába, majd pár másodpercnyi várakozás után még hangosabban megismételte a húga nevét. 
  – Csapja agyon! – hallatszott válaszként a szomszéd öregúr falon túli halk kiáltása.
  Gi megmarkolta a lépcsőkorlátot és áthajolt felette, hogy a hátsó szoba irányába nézhessen. A nappaliban összedobált bútorok között meglátta a testvérét, egy idegen, húsz év körüli férfival összebújva. Odasietett, és az alkoholos üvegek között alvó két fiatalra kiáltott. Meg se hallották. 
  – Mi ez a kupi megint? Ébresztő! – szólt rájuk, mellettük állva.
Kathleen tért először észhez, felnézett, de egy rövid köszönés után azonnal visszahuppant a feje, és újra bealudt.
  – Ébresztő! Ki ez a pasi? 
Az idegen férfi Ginek háttal, hirtelen felállt, megfordult és kihúzta magát, mintha több napos alvás után ébredne.
  – Heló! Jim vagyok – mutatkozott be, de olyan szeszszaggal körbevéve és dülöngélve, hogy még Gi is hátralépett.
  – Kifelé! – üvöltötte a két fiatalnak, és az ajtó irányába mutatott.


  A délután azzal telt el, hogy megetette a macskát, lezuhanyozott, kitakarított, majd a konyhában ülve a ház előtt elhaladó autókat figyelte, miközben a laptopján zenét hallgatott. Épp nagyot szürcsölt a kávéjából a vele szemben lévő székre feltett lábakkal, mikor egy hangos fékezéssel megállt a kocsija orra előtt egy gyorsasági motor.
  Kathleen volt az. Látta, amint a húga visszaadja Jimnek a bukósisakot, és egy gyors puszi után befut a kerítéskapun.
  Egy szólt se szólt Ginek, tárva hagyta a bejáratot, és az emeletre rohant. 
  – Azért becsukhatnád! – kiáltott a testvére után, majd lassan feltápászkodott, és a folyosóra érve, jelképesen becsapta az ajtót úgy, hogy még a szomszéd is hallhassa. 
  Nem telt el sok idő, Kathleen bő húsz perc múlva lezuhanyozva, átöltözve, felfrissülve megérkezett a konyhaajtóba. 
  – Szia! – szólalt meg, és lassan odasétált az asztalnál elnyúltan ülő nővéréhez.
  – Szia! Behívhattad volna, nem harapok – szólt vissza Gi, és kifelé mutatott a motoros srácra, aki lassan már a harmadik csikket dobta az utcára. 
  – De harapsz! Viszont arra gondoltam… – kezdett bele egy mondókába Kathleen, egy kis sunyi bájjal az arcán. – Gyere utánunk a kocsiddal a városközpontba. Biztos hallottál róla, hogy Zombi fesztivál lesz. Tudod van egy őrült szekta, ami egy megtalált Babilóniai kőtábla útmutatása alapján, felélesztette a holtakat. Ők kérvényezték, hogy a főutcán, és több nagyvárosban egyidőben felvonulhassanak.
  – Nem hallottam róla – válaszolta Gi, és olyan fanyari képet vágott amilyet csak bírt.
  – Na ne! – szólt rá a húga, és egyből kikapta a laptopot a kezéből, majd az első médiamegosztó oldalon elindította a megfelelő videofelvételt.
  – Nem. Tényleg nem. Nagyon korán keltem, és mint tudod, kettőnk közül csak én dolgozom – szólt vissza fáradtan, kioktatóan.
  – Ezt nézd! – szólt rá Kathleen Gire, és a kihajtott laptopot visszarakta a nővére ölébe.
  Egy fekete-fehér felvételen látszott, hogy egy cellában, a járólaphoz megkötözve, egy meztelen, védtelen nő jajveszékel az életéért és a szabadságáért könyörögve. A zárka ajtaja automatikusan kinyílt, és a felvételen nem látszódó feketeségből egy zombiszerű, elszürkült, deformált ember ugrik rá a megkötözöttre. A nő fejét azonnal a cella kövének veri, majd a mozdulatlan test melléből hatalmas húsdarabokat harap. Egy rövid képvágással később látszódott, hogy a visítozást abbahagyó, holt nőt otthagyva, kifut a képből. Pár másodperccel később, a szobát beborító vértócsában fekvő test hirtelen felül. 
  – Tuti kamu. Sőt, gagyi!
  – Az, de kit érdekel! – hangsúlyozta ki Kathleen. – Jó buli lesz. Tuti, hogy egy csomó beöltözött színész lesz a zombisereg, akiket egy hosszú lánccal vezetnek, majd ráengednek a tömegre.
  – Ki engedélyezte ezt a szarságot?
  – Nem mindegy? Nem mindegy, hogy munka ellenes tüntetés, vagy valami más néven fut? Nem igaz? – szólt vissza kérdőn, makacs értetlenséget játszva, de már dühösen a húg.
  – Nem megyek.
  – Jó, akkor ne gyere! – szólt vissza hangosan Kathleen, és a motor duda hosszas hangjára elindult kifelé.
  – Kérlek, este időben gyere haza, és ne játssz apa fegyverével! 
  – Jó! – szólalt meg utoljára Kathleen, majd becsapta az ajtót, és eltűnt a lemenő nap fényében.


  Gi arra ébredt, hogy a hídon, a belváros irányába átvonuló, szirénázó rendőr- és mentőautók hangja lármázza be a környéket. Lassan felállt, az ölében lévő laptopot becsukta, majd az asztalra helyezte. Este tizenegy óra volt. Álmosan elbotorkált a konyhaajtóig és felkapcsolta a villanyt. Nem látott kint semmit, csak pár gyorsan elszáguldó autót a híd irányába. 
  A konyhapulthoz lépett, és felemelte a szülei fényképét. Eszébe jutott, hogy gyerekkorában a testvére és ő, egy igazi katonai kiképzést kaptak a veterán apjuktól. Az a nyári tábor volt az utolsó, amikor még a család együtt nyaralt. Arra is emlékezett, hogy valahol, a lépcső alatti, rejtett gardróbban, még mindig ott volt az a hátizsák, amit az apja készített be egy paranoiás pillanatában.
  Gi újra kitekintett az ablakon, és észrevette, hogy a hold ezüsthídként megvilágítja a folyó vizét. Gondolatait elmélázva hagyta a jelenségen, hogy az érzelmei a régmúlt boldogsága miatt feltörjenek. Jó hangulattal gondolt a számára kedves jelenetek felidézése közben az akkori eseményekre.
  Nem is figyelt másra, csak a természet éjjeli szépségére, ami kezdte újra álomba ringatni, mikor egy hangos koppanás az ablaküveg közepén megijesztette.
  – Basszus! – sikított fel, és elejtette a kezében lévő képet, majd pár pillanattal később észrevett a sötétben egy macskát, ami az ablakpárkányra próbált felkapaszkodni.
  – Odi? 
  Beletúrt a szőke hajába, és az alvás utáni fáradtságtól ásítva, résnyire nyitott szemmel ránézett a véres ablaküveg túloldalán álló állatra.
 Hiányzott a fél arca. 
  Hátra hőkölt, és az ijedtségtől azonnal libabőrös lett a nyaka. Rögtön felébredt, ahogy érezte a testén végigfutó hideg borzongást. Leeresztette a redőnyt, de sajnálat fogta el, ahogy visszagondolt a macskára. Kiszaladt a lépcsőre, hogy megkereshesse.
  – Odi! – kiáltotta el magát a konyhaablak irányába, de nem kapott választ, hiába nézett távolabb is, hátha megmozdul valami a sötétben a többi szomszéd bejáratánál.
  Épp azon kezdett el gondolkozni, hogy vajon a húga hol lehet, mikor pár száz méterre, a főút sarkánál, egy kisebb tömeg futott a híd irányába. Furcsa volt számára, hogy gyalogosan, civil ruhában, egy ekkora embercsoportot lát szaladni.
  – Menjen be! Baj van – szólt rá az öreg szomszéd, a félig felhúzott konyhaablakban leskelődve. 
  Gi nem is figyelt fel a hirtelen felszólításra, mert még mindig az utca sarkán álló, utolsó lámpaoszlop fényénél elfutó alakot figyelte, de meggondolta magát, és az öregre nézett. 
  – Nem látta a macskám?
  – Nem – vágta rá az öreg a sötét konyhaablakból.
  – Szerintem megmarta egy kutya.
  – Hála az égnek! Legalább nem szarik a küszöbömre – válaszolta zsémbesen, de ahogy észrevette Gi-t az apró kertjéből a lépcsőre lépni, odaszólt, olyan kedvesen, hogy már az volt rémisztő. – Kérem, menjen be, és nézze meg a híradást! Valami baj van a városban.
  – Értem. 
  – Ne kapcsoljon villanyt! 
  Gi első dolga az volt, hogy bezárta maga után a biztonsági retesszel az ajtót, majd lekapcsolta a lámpákat. A laptopot is úgy indította el a konyhapult sarkán, hogy ne világítson a redőny résein kifelé az utcára. A húga által mutatott videómegosztó oldal, azonnal beugrott a böngésző előzményeiből, és az első kiemelt hírben már ott volt több nagyváros felvétele. 
  Találomra elindított egyet. 
  A légifelvételen jól látszott, hogy a helikopterben ülő riporter épp lefelé mutogat a kameramannak, mert az alattuk lévő sugárút közepén a felvonulás látványossága megállt. A traktorok által húzott, vastag acélrúdhoz bilincselt zombikról leesett a lánc, akik azonnal a hangos zenére táncoló, őrjöngő tömegre ugrottak.
  Gi nem látott semmi különöset a video anyagon. Éppen a kurzorral babrált, hogy hangot adjon a felvételnek, mikor egy hangos csattanásra lett figyelmes a nappali túloldaláról. 
  Megállt a keze a billentyűzeten, és félig lehajtotta a gépe tetejét. Kiment a konyhából, és megállt a folyosó végében, hogy a sötét szobán keresztülnézve megláthassa a hátsó kert kerítéspalánkjára vetült lámpaoszlop fényét. Minden rendben volt, de hirtelen egy üvöltés és hangos csattanásra lett figyelmes, amibe a falécek is megremegtek.
  Gire azonnal rátört a félelem. Túl sok gondolat volt a fejében. Aggódott a húgáért, aggasztotta a macska és az öreg szomszéd viselkedése. Legfőképpen az zavarta, hogy minden úgy nézett ki, mintha egy apokaliptikus horror küszöbén állna. 
  Megtámasztotta a falat, és arra gondolt, hogy értesíti a rendőrséget, mikor egy újabb üvöltés és kerítésléc dübörgés után, egy árny elszaladó alakját vette ki a falapok mögött. Éppen a kezében lévő mobilt akarta elrakni, mikor arra lett figyelmes, hogy a halkított készüléken több jelzés is villog. 
  Zombik, zombik, zombik mindenütt. 
  Gi nagy levegőt vett, és hangos káromkodásba kezdett, miközben lezárta a telefont, és felkapcsolta a folyosón a villanyt.
  – Nagyon vicces. Sok hülye, idióta! Nem bír nyugodtan pihenni! – morogta félhangosan a konyhába menet, és kinyitotta a félig lehajtott laptopját. 
Ekkor vette észre, hogy a videómegosztó a legutolsó felvételre ugrott, amin egy kutató épp beszámolt arról, hogy egy sírt találtak a rejtélyes kőtábla alatt. Ez az anyag pont érdekelte, és szívesen megnézte volna, de ekkor hangos dudálásra lett figyelmes. Majd ismét egy, és újabb, hosszabb kűrt hang követte a másikat, pont a házuk előtt.
  Gi lekapcsolta a számítógépet, és picit kikukucskált a redőny résén. Hosszú sorokban állt a dugó az utcán. Egyedül vezető emberek, családok, nagy csomagokkal megpakolva ültek a járművekben, és a félig lehajtott ablakokon keresztül üvöltöztek egymással. Kíváncsian nézte az embereket, de ekkor macskanyávogásra lett figyelmes. Azonnal az ajtóhoz szaladt, kinyitotta a reteszt, és kilépett a hűvös, kora nyári éjszakába. 
  Egy apró, vörösfoltos kölyökmacskára lett figyelmes. Az állat pont Odi tálkájából lopta az ételt, mikor a nőt meglátva elrohant. 
  Gi csak egy pillanatig kísérte figyelemmel az idegen macskát, mivel csodálkozva nézett végig a szeme elé tárult hosszú kocsisoron. Jól látszódott, hogy a híd feljárója előtt már egy verekedés zajlik. Nem hitt a szemének. Alig akarta elhinni, hogy egy ilyen ostoba parádé ekkora tömeghisztériába fullad. 
  Szorosan átölelte magát, mert a víz felől érkező esti széllökés még mindig csípősen hideg volt. Kíváncsian nézett a többi szomszédra, akik közül páran menekülőre fogták a dolgot. Sokan gyalogosan, több bőrönddel a hónuk alatt indultak el a híd irányába. Volt, aki a kocsijába pakolt be, de kijárni a járda mellől már nem volt képes, mert a torlasz miatt képtelen volt elindulni. Figyelte, hogy esetleg meglátja a húgát, vagy a kerítés mellett a sötétben a macskáját.
  – Menjen be! Gi, menj be! – kiáltott rá a pár méterre álló öreg szomszéd, egy puskával a kezében.
  – Oldman! Kérem, a maga korában! Menjen be, tudok magamra vigyázni! – feleselt vissza az öregnek, aki alig tudott megállni a járókeret nélkül.
  – Tudod, hogy az apáddal együtt voltam katona?
  – Igen, tudom.
  – Hidd el, valami komoly baj van! – szólt vissza az öreg hangosan, a dudaszókat túlkiabálva.
  Gi figyelmen kívül hagyta az intelmet, és ismét végignézett azon a sok járművön, ami pont náluk, a folyóparti utcában gyűlt össze. Ám ekkor, elsötétült a túlpart. 
  Az emberek abban a pillanatban belefeledkeztek kicsinyes sérelmeikbe, és csodálkozva figyelték a sötétbe vesző túloldalt. Néhány másodperccel később a belváros, majd az ő utcájuk következett. Majdnem teljessé vált a sötétség, csak a dugóban egymás mellett álló autók reflektorfényei világították meg a másik járművet. Majdnem mindenki kiszállt az autóból, és halkan, szinte súgva kérdezte a másikat, hogy vajon mi történhetett. Távolabb gyermeksírás hangja tört fel valamelyik autóból, de az anya csitító szava megnyugtatta, mikor halk, távoli rotorzaj érte el a város ezen részét. 
  Hirtelen egy hang se hallatszott, mindenki kíváncsian a túloldal felé kémlelt, hogy vajon mi történik, de ekkor, egy alacsonyan szálló, fehér, apró csillag jelent meg a felhővel takart éjszakai égen. Az után még egy, majd sorban újabbak követték. 
  A szél is fellendült, és vele együtt már mindenki jól hallotta az egyre hangosabb dübörgést a fénypontok irányából. Páran nagyobb kézi fénylámpákat kapcsoltak, és vagy a vízpartot, vagy egymást világították meg.
  Az első alacsonyan szálló katonai helikopter rotorzaja meglepetésként ért mindenkit. Többen felkiáltottak, ahogy a kézi fénycsóvák megvilágították a házak magasságában repülő gép alját, majd újabbak jelentek meg a körbe cikázó nyalábok útjában. A katonai helikopterek kilőtték rakétáikat a belváros irányába, majd halálos terhüktől megszabadulva, azonnal visszafordultak a folyó túloldalára.
  A süvítő hangok hatására a csodálkozó emberek félelmükben leguggoltak a járműveik mellé, majd a robbanások végeztével lassan egymásra nézve felálltak. Rögtön kitört a pánik.
  Volt olyan, aki a kocsiból kiszállva mindent, még a családját is hátrahagyva, azonnal futásnak eredt a híd irányába. A legtöbben megpróbáltak rendezetten, bőröndökkel és gyerekekkel a járdán haladni, ám néhány fiatal az autók tetején ugrálva rohant előre. Teljes volt a káosz a sötétségben, de az öreg szomszéd nem adta fel, újra Gi-re üvöltött.
  – Azonnal szedd a cuccod, és gyere ide hozzám!
  Gi hirtelen megremegett, annyira lüktetett a szíve, hogy már a hideget sem érezte a mellkasán. Azonnal megfordult. Amikor belépett a házba, hátranézett, és a szeme sarkából látta, hogy a híd túloldalán katonai járművek parkolnak, elbarikádozva a szabad utat. Egy tank állt be épp a betonozott rész közepére, majd a túloldalról a hirtelen felvillanó reflektorfények csóvái világítják be a híd teljes hosszát.
  Gi nem gondolt semmire, felrohant az emeletre, és belökte a szobája szemközti ajtaját. Azonnal levetkőzött egy szál pólóra, és farmert, bakancsot húzott, majd az egyik fekete, vízálló, testhez simuló dzsekijét kapta magára, de már lefelé szaladva. Semmi más nem járt az eszében, mint az apja szavai. Hidegvér, tudatosság, cselekvés. Ez a kulcs a túléléshez.
  Visszaért az alsó szintre, és azonnal a lépcső mögé lépett. Leemelte a pozdorjafából készített rejtett ajtót, és a kicsi kamrából kiemelte az apja által otthagyott hátizsákot. Tudta, hogy az egészségügyi csomagon kívül, csak az aljára erősített hálózsák, és pár apró dolog van benne, ami a kempingezésben is jól használható. Mivel a húga, épp minap játszott az apja fegyverével, rányúlt az oldalzsebekre, hogy érezze, ott van-e még a két tár. 
  Ott volt. Nagy levegőt vett, és a konyhába rohant. Remegő kezekkel, kapkodva kivette az egyik díszes edényt a felső polcról, majd a hitelkártyáját, és a benne lévő konyhapénzt az igazolványával együtt a kabátja belső zsebébe tette. Megtöltötte vízzel az egyik kulacsot, és teleszórta tartós élelmiszerrel a hátizsákot. 
  Gi megállt a konyha közepén. Hátra gumizta a hosszú szőke haját, és kivette a pisztolyt az egyik fiókból. Megnézte, hogy még mindig töltve van-e, majd eltette a hátizsák vállpántjára erősített fegyvertartóba. 
  Ekkor újra megállt, megszédült, rendkívül fáradtnak érezte magát, és hányinger tört rá. Ismét úgy érezte, hogy bolondot csinál magából. Arra gondolt, hogy a helikopterek, csak egy rossz vicc, előre megírt forgatókönyvének részei voltak, amivel mindenkit becsaptak. A tank ágyúlövésének hangja, és az utcáról érkező hangos, morgó üvöltések hozták vissza a jelenbe.
  A kintről behallatszódó kaotikus segélykiáltások, fegyverropogások, nemcsak a félelem és a pánik érzetét adta meg, hanem a menekülésre való késztetést is. Már nem kételkedett semmiben, tudatosult benne, hogy baj van. Épp ki akart lépni a konyhából, mikor észrevette a laptopját. Visszafordult érte, a hóna alá csapta, és már a folyosón állt a nyitott ajtó előtt, mikor egy árny jelent meg a semmiből.
Kathleen volt az. Ott állt vele szemben.
  Gi lemerevedett. Közelebb lépett a húgához, de a szemei azonnal észrevették azt a borzalmat, ami a testen látszott a sötétségben. A lány állkapcsa le volt szakadva, pár idegszál tartotta csak, és akár egy marionettfigura, megroggyant alkattal, elfeketedett szemekkel, mereven bámult befelé. 
  Gi előrébb lépett egy picit a mozdulatlan, merev test felé, de ekkor már jól hallotta, hogy a híd túlsó végében a géppuskák hangosan felüvöltöttek. A kocsisor, ami a háza előtt tornyosult egy csata színhelyévé vált. Az emberek próbáltak az ellentétes irányba futni, de rémesen groteszk alakok a híd irányából, szélsebesen ugrottak rájuk. Páran fegyvert rántottak és néhány lövést sikeresen leadtak. Mások kézitusát vívtak a szörnyetegekkel, de elbuktak, majd néhány másodperccel később a rémségek oldalán vetették be magukat a harcba.
  Kathleen, akár csak egy viaszszobor, még mindig ott állt mereven. Gi sírni kezdett. Könyörögve kérte a húgát, hogy szólaljon meg, de a lány ruhája annyira véres volt az állkapcsától, hogy a nővére félelmében a laptopot nyújtotta maga elé, hátha meg kell védenie magát valamitől, amire gondolni se mert.
  Kathleen hirtelen Gi felé kapott és felmordult. 
  – Ne! – kiáltotta Gi, és az előretartott laptoppal fejbe csapta a húgát. A gép széttört, de a lány azonnal felpattant, és újra megindult a nővére felé.
  Gi becsapta az ajtót, és a bakancsa orrával megtámasztotta, miközben a kémlelőn figyelt kifelé, hogy mi történik.  A sötétben alig látott valamit, de a háttérben, a fegyverek és a túlpartról véletlenszerűen felvillanó reflektorok fényeiben meglátta, hogy a húga leszakítja az állkapcsát, és kalapácsként használva rácsap az ajtóra.
  – Hagyd abba! – kiáltotta Gi, de csak a leszakadt testrész egyre sűrűsödő, tompán csattanó zaja visszhangozta túl a háttérben üvöltőket.
  Az ütések sorozata, és Kathleen morgása egyre erőteljesebbé vált. Olyan volt, mint egy cséphadaró, ami úgy tűnt, nem áll le, míg be nem töri az ajtót.
  – Kathleen! – ordította Gi, hátha a húga észhez tér, de egy hangos, közeli puska lövése volt az, ami megállította. 
  – Gi! Jöjjön ki azonnal! – kiáltotta az öreg szomszéd.
  A nő lassan, résnyire nyitotta a bejárati ajtót, és félve kinézett a lépcsőre, ahol meglátta a húga holttestét. Gi-n azonnal eluralkodott a szeretet és a sajnálat. Testvére iránt érző féltése, amin nem bírt uralkodni, kiűzte belőle a félelmet. Kirohant a lány mellé, és letérdelt hozzá. Lassan, remegő kezekkel megérintette a karját, de nem bírt jobban hozzáérni, bármennyire is vágyott rá. Elborzadva látta, hogy a lövés miatt, Kathleen fél arca hiányzott. 
  Gi nem figyelt semmire. A világ számára lelassult, csak a húgát látta maga előtt, mint amikor kislányként a karjaiban tartotta a születése után. Arra sem figyelt fel, hogy az öreg ordítva lőtt még egyet a kerítésen átmászó átalakultra, majd ráüvöltött.
  – Kelj fel, Gi! – kiáltotta, és az öreg felhúzta maga mellé a sírva térdeplő nőt. – Nézz körül! Nézd, mi zajlik! Ő nem a húgod volt! 
  Gi-t lassan elérték a hangok, és a tudata visszatért a valóságba. Nagy levegőt vett, és megmarkolta a pisztolyát, hogy a kocsik között harcolók egyikén segítsen, de az öreg megakadályozta benne, mivel újra feléje fordította.
  – Figyelj rám jól! Fuss egyenesen le a folyópartra! Ott van kikötve egy hordóstég végére a csónakom. Csak egy szög tartja a láncot. Húzd ki, és lökd ki magad a vízre, hadd vigyen az ár. Ne evezz a túloldalra, nehogy egy katona tévedésből lelőjön. Menj! – üvöltött el magát Oldman, és megtaszította a nőt a kerítésajtó felé.
  Gi leugrott az apró lépcsőfok aljára, és pár lépés után elhúzta a kerítés reteszét, majd a nyitott kapuajtón kirohant az álló járművek közé. Gyorsan és ügyesen szaladt keresztül az úttesten, de futás közben hátrapillantott. Ekkor látta meg, hogy a gépjárművek között maradtak elbuktak, legyűrték őket, és a lány alakjára felfigyelve üldözőbe vették. Gi ijedtében nem figyelt előre, és megbotlott. Hosszan csúszott végig a sáros talajon, és pár apró kőben felhorzsolta a térdét és a tenyerét. Épp feltápászkodni készült, amikor észrevette, hogy csak pár méterre voltak tőle a legközelebbi, feléje szaladó szörnyetegek. A fegyverét rosszul fogta meg, elejtette, és épp érte kapott, mikor egy távoli lövés zaja leterítette a feléje ugró átalakultat. 

  Oldman még mindig a lépcső tetején állt, és kedvenc puskájának távcsövében figyelte, hogy a szomszéd nő miként szerencsétlenkedik a vízparttól nem messze. Jól látta az alakokat Gi után szaladni, ezért okosan a legveszélyesebbikre lőtt, majd újra és újra. Az öreg puska pontosan és halálosan terítette le az átalakultakat, de volt közöttük pár, amelyikbe többször is belelőtt, mégse terült el végleg. 
  – Rohadt zombik! – kiáltotta el magát az öreg, és minden lövésnél visszaszámolt, hogy tudja mikor ürül ki a tár végleg. 
  Látta, hogy Gi-nek sikerül felkelnie és használnia a pisztolyát, majd a nő eltűnt a szeme elől az éjszakában. Ekkor nézett körbe maga körül, és vette észre, hogy Kathleen ott áll alig pár lépésnyire tőle mereven, mozdulatlanul.
  A tár kifogyott a puskájában, és az egész utcában utolsó emberként állt a ház előtt. A felmorduló tömeg felfigyelt rá, és minden tagja falkaként megiramodott az irányába.
  Oldman elővette a pisztolyát, és remegő lábakkal oldalra nézett. A leszakadt arcú Kathleent fejbe lőtte, amint megmozdult feléje.
  – Sose bírtam a visításod, amit egész éjjel hallgattam! – mordult az összerogyott tetemre, majd a szájába tette a fegyver végét, és utoljára körbenézett a felgyülemlett tömegen. Csukott szemmel, magabiztosan, meghúzta a ravaszt. 


  Gi leért a kavicsos folyópartra, és a sötétben azonnal észrevette a ladikot a házilag eszkábált stég végében. Lassan, óvatosan lépett rá, mert látta, hogy a négy cölöphöz hozzákötött hordókon a deszkalap vizes, és a hullámokkal együtt mozog. Szerencsére néhány méternél nem volt hosszabb az egész, így gyorsan át tudott ugrani az alumínium csónakba. Olyan kicsi volt, hogy majdnem felborult a lendülettől. Több hullám is átcsapott rajta, és a vízzel telt alja teljesen eláztatta a bakancsát és a nadrágját. 
  Gi előrehajolt, és kihúzta a láncot tartó szöget az orrészből, majd a lábával ellökte csónakot, hogy az ár sodrása belekaphasson. Alig haladt egy keveset, mikor a túloldalról egy erős fénycsóva világította meg a partot.
  Gi ledöbbent, több százan álltak alig pár méterre tőle, szorosan, egymáshoz közel a sötétben. Mindenki őt bámulta elfeketedett szemekkel, mozdulatlanul állva, akár a viaszbábuk. 
  Elindult feléje az egyik, majd a következő, és utána az egész tömeg egyszerre. Gi felsikoltott félelmében, de abban a pillanatban a túloldalról több géppuska is végig kaszált a tömegen. Látta, amint a nyomjelzővel ellátott lövedékek egységes fénynyalábként széttrancsírozzák az emberi testrészeket.
  Azonnal elfeküdt, nehogy véletlenül őt is eltalálja a golyózápor.
  Gi szorosan fogta a fegyverét, és nyüszítve figyelte a csónak falát, hogy nem lát-e meg, egy felkapaszkodó holtat. Alig negyed perccel később már eltűnt az a ködszerű fehér folt a feje felett, amit a fénycsóva okozott. A gépfegyverek sem abba az irányba lőttek tovább.
  Lassan, finoman kikémlelt, de csak a házuk előtt álló, kigyulladt, szétlőtt járművek fényéből tudta, hogy egyre sebesebben halad a folyó közepe felé. Előre nézett, és látta, hogy a híd erősen fekete, kivehetetlen formájú oszlopai között siklik el. A folyam áradása megpörgette az apró csónakot, és Gi újra elfeküdt félelmében, nehogy felboruljon, miközben érezte, hogy a ruházata újra belelóg az összegyűlt vízbe. 
  Görcsölt, és fájt már a vizes ruhától a lába, mikor felfelé lesve látta, hogy a hidat hamarosan elhagyja. 
  Elfeküdt, és nem mert mozdulni. A szemei előtt egyre jobban kibontakozott az a csata, amit csak alulról látott. 
  A belváros irányából folyamatosan rohamozó holtak tömegei rogytak össze a modern fegyverek erejével szemben.
  Már elég messze járt, mikor meglátott egy óriási alakot a hídra felkapaszkodni, majd egy másikat a házak közül kirohanni. Nagyok voltak, sőt, óriásiak. Amorf, emeletnyi magas alakjuk semmihez sem hasonlított. A folyamatos lövések ellenére, egyenesen a tanknak estek, majd a több száz zombival együtt a mögötte felsorakozó katonákra.
  Gi nem látta jól, hogy az óriási szörnyek miként néznek ki. A tankból is csak a torony tetejét, és a csövét tudta kivenni, mielőtt felrobbant volna. A detonáció ereje megremegtette a felső pilléreket, és több rögzítő elem, drótkötél leszakadt.
A katonák legutolsó védvonala feladta a küzdelmet. Látszott a járművek fénycsóvájából, hogy megfordulnak, és a tetejükre erősített géppuskák elhallgatnak.
  Gi hosszas, ismerős repülőgépzajt hallott, hiába visszhangzott a híd az üvöltésektől. Tudta, hogy mi fog következni, biztos volt benne, hogy a hidat a hadsereg lebombázza. 
  Összehúzta magát, és vacogva, remegve fogta a csónak két szélét, fekvő állapotban. Arra gondolt, hogy a robbanás talán már nem fogja őt elérni. 
Ekkor süvített el két rakéta a feje felett, és kapta telibe a híd betonozott, úttest részét. A robbanás hangja elérte a nőt, aki még látta a résnyire összeszűkült szemein keresztül a tartópilléreket összerogyni.
  Gi fel akart üvölteni örömében, hogy hálát adjon az égieknek, amiért elég messze volt már a robbanástól, de nem jött ki hang a torkán. A hideg, nedves ruházattól folyamatosan vacogott. Túl sok volt számára ez az este, nem bírta tovább, elszédült és elájult.

Vége

Tetszett a történet?

3 1

Regisztrálj és olvasd Adam Clark Dawson 19 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

horror

Rövid leírás / Beharangozó

Alig haladt egy keveset, mikor a túloldalról egy erős fénycsóva világította meg a partot.
Gi ledöbbent, több százan álltak alig pár méterre tőle, szorosan, egymáshoz közel a sötétben. Mindenki őt bámulta elfeketedett szemekkel, mozdulatlanul állva, akár a viaszbábuk.

Rövid összefoglaló

Gi nem hitte el, hogy a világ, amelyben él, pont aznap este változik át egy apokaliptikus rémálommá, és mindent hátrahagyva menekül az életéért. Vajon sikerül-e neki az életben maradás, és a szörnyűségek mögött meghúzódó igazság kiderítése?

Olvasási idő

22 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Adam Clark Dawson nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!