Élt egyszer egy hópihe a világ tetején, aki élvezte a csillogást és a fagyos, heves szél süvítését. Egész nap saját tündöklését figyelte, ahogy magasan a hegyek felett tovaszállt. Néha lepillantott, de már semmit nem látott az alant lévő világból. Ennek ellenére még mindig boldogan táncolt a csillagok fényében.
  Egyszer csak azon kapta magát, hogy unja a hűvös szelet és a sok unalmassá vált vigasságot. Sokkal többre vágyott! Nem akart magányosan táncolni és csillogni. Gondolt egyet és odaszólt legjobb barátjának, az északi szélnek.
  – Mondd szél, nem tudnál magasabbra fújni engem?
  – Óh, de hát minek? – mordult egyet, és hangosan kifújt. – Nézd a többi boldog társad, amint egyetlen felhőbe állva, hófehér tájjá varázsolja a világot.
  – Ah, semmit nem ér, idővel elolvadnak! Én ragyogóan szép akarok lenni! Azt akarom, hogy mindenki engem figyeljen, mint azt a nagy sziklát felettünk, amint tovaszáll a sötétségben – válaszolta konokul, nagyravágyóan a hópihe.
  – De hisz az egy kő, ami megcsillan a napfényben, a sötét űr mélységében! – válaszolta a szél.
  – Mégis, alant mindenki őt figyeli – kacsintott a hópihe.
Morgott egyet a szél. Hát ilyet még nem kértek tőle. Dúlt-fúlt, és akkorát remegett, hogy zengett tőle az összes hegytető.
  – Legyen! – ordította hevesen, és olyan erősen hosszasat fújt, hogy még a lemenő nap is odapillantott egy utolsót az eseményre.
  A kicsi hópihe belekapaszkodott a világ négy tájáról érkező hatalmas, fagyos szélbe. Magasra szállt, elengedte, és örökre tovatűnt a csillagok fényében. Nem sokkal később, nagy ámulás lett a földön, mert a semmiből egy üstökös jelent meg az ég tetején. Kérdőn és csodálkozva figyelték a csillagászok hosszú, ezüstös csóváját, ami gyönyörűen, csillogva ragyogott fel minden ráfigyelő szempár előtt.

VÉGE