Barion Pixel nuuvella

Az Ezüst

  Az ajtót lassan, csoszogva nyitotta ki az ötvenes éveiben járó doktor. Körbenézett a harmadik emeleti magánrendelőjében, és a több ablakos, fénnyel telt, hosszúkás szoba függönyeihez botorkált. Az asztalára menet közben letette a bögrét, majd behúzta a sötétítőket. Sietett, mert tudta, hogy kedvenc betege hamarosan meg fog érkezni. Az első alkalommal majdnem kihajította a fiatalembert, de rájött, hogy az erős doxazmában szenvedő paciense szórakoztató, ráadásul jól fizetett. Sőt, idővel kiderült, hogy olyan dolgokat tud, amit vagy komolyabb kutatómunka előzött meg, vagy tudás. 
  Lassan húzta ki a székét a nyikorgó parkettán, majd helyet foglalt az asztalánál, bekapcsolta a laptopját, és türelmetlenül nézett a csukott rendelő ajtóra, majd a felette lévő, klasszikus üvegórára. 
  Délután két óra volt, a páciense mindig pontosan érkezett. Szürcsölt egyet a tejeskávéból, és épp azon kezdett el gondolkozni, hogy vajon a másik hol lehet, amikor a szoba túlvégén elhelyezett ágyon észrevette a fiatalembert hanyagul feküdni. 
  Lábát keresztbe rakva, nyugodtan heveredett végig a drága bőr bútordarabon. Motoroskabátja a srégen álló, fejtartó sarkán ringott, mintha a huzat mozgatná, de egy ablak sem volt nyitva. Alatta egy fekete bukósisak, hanyagul lerakva.
– Nem vettem észre! Azt hittem, hogy még nincs itt.
– Helo Doki, mizu?
  Az idősebb férfi gyorsan előredőlt, hogy elrejtse meglepődését, bár a régi parkettát nézve kicsit elgondolkodott azon, hogy a másik, hogy tudott bejönni úgy, hogy ne vegye észre, hisz minden alkalommal nyikorgott a padló, amikor a szoba parkettáján sétált.
– Köszönöm, jól vagyok. Sőt, van egy érdekes hírem is – szólalt meg végül, és szószátyár módon hozzátette. – A legutóbb annyira részletesen és szépen mesélte el nekem azt a csatát, hogy kénytelen voltam az egyik régi, egyetemi barátomat felhívni, hogy mit is tud a…
– Poitiers-i csata?
– Azaz! Igen – mondta az orvos, és megnyitotta a számítógépén lévő maileket. Böngészte egy kis ideig a beérkezett leveleket, majd felnézett az unott képpel bámuló fiatalemberre.
– Igaza volt abban, hogy falanxban védekeztek a mór lovasroham ellen. Azt írja, hogy amit elmesélt, azt a történelemkönyvekben is elolvashatta. Bár cinikusan megjegyzi, hogy az első sorban állók tényleg behugyozhattak a félelemtől.
– Higgye el doki, hideg volt és szemerkélt az eső, észre se vették. 
– Aha, és maga mindezt végig nézte, ha jól látom, időszámításunk után 732-ben. 
– Nem.
– Nem? 
– Végig harcoltam. 
– Ja igen. Erről beszéltünk legutóbb. Elmesélte, hogy tört előre az ellenfél táboráig és döntötte romba.
– Nem hisz nekem ugye?
– Nem, de ha játszunk az ön világában zajló gondolatsorral, ha így volt, hogy-hogy túlélte? Hisz ez úgy jön ki, mintha halhatatlan lenne.
– Valamilyen formában az vagyok – válaszolta a srác, majd lassan, érzelemdúsan hozzátette. – A többiek se voltak rosszabbak nálam, de tudja mi volt a legvégzetesebb akkoriban egy csatában?
 – Kíváncsian hallgatom.
– A fáradtság!
– Aha, szerintem téveszmés. Úgy gondolom, hogy valamilyen nagyon erős gyermekkori trauma érte. Szerintem itt lenne az ideje annak, hogy végre meséljen róla. Kérem, mondja el a gyermekkorát.
– Biztos, hogy hallani akarja?
– Hát, én vagyok a dokija. Vagy nem? – mosolyodott el a fiatalemberre, és szürcsölt még egy korty italt a bögréből, majd hátradőlt és kivárt. Remélte, hogy a húszas éveiben járó férfi végre nem talál ki egy újabb, szórakoztató, történelmi hátterű mesét, hanem felfedi az igazságot.
  Több percen keresztül, csöndben figyelt a motorosruhába öltözött páciensére, hátha megszólal. Már épp fel akarta adni, amikor egy halk mondatfoszlánya ütötte meg a fülét.
– Igaza van…
– Hogy? Hangosabban, ha kérhetem – szólt vissza a doktor.
– Igaza van! – válaszolt felemelt hangon a fiatal, majd egy hosszabb monológba akart kezdeni, de az első mondatoknál elakadt, ahogy feltörtek az érzelmei. – Tudja, időszámításunk után a harmadik században születtem. Európában. A szüleimet gyermekként vesztettem el. 
– Értem. Folytassa bátran. Kérem! – biztatta.
  A fiatalember nem válaszolt azonnal, arca kissé megváltozott, megöregedett a szeme. Olyan volt a tekintete, akár egy több ezer éves démonnak, akit egy ifjú testébe zártak valaha, de amikor megszólalt, újra az volt, akit az első pillanatban meglátott az orvos.
– Épp olyan szép napos idő lehetett, mint most. Egy kicsi, párházas faluban laktam valahol Európa szívében. Hogy merre? Magam sem tudom, de azt igen, hogy anyám a születésnapomra készült és a kedvenc ételemet sütötte. Kacsát – mondta elrévedt tekintettel, majd pár finom lélegzetvétel után újra belekezdett.
– Elzavart a házunk mögötti erdőbe játszani, hogy ne lábatlankodjak. Bent a lombok sűrűjében egy parittyával próbáltam az állatokra vadászni. Nem voltam messze a falutól, talán egy kőhajításnyira, így a hangos kiabálásokat azonnal meghallottam, és arra lettem figyelmes, hogy tűz és fémpengék zaja veri fel az erdő csendjét. Amikor visszaszaladtam, üvöltések és füst látványa fogadott az utolsó ágak tövében. Felbátorodva kiszaladtam a fák takarásából, és egyenesen a házunkhoz rohantam. Amikor odaértem, már minden tető lángolt. A támadók lemészároltak mindenkit, kivéve az anyámat és az apámat. Ők megkötözve térdeltek a földút sarában, az őrjöngő banditák között – mondta, de rögtön folytatta.
– Egyenest anyámhoz szaladtam és sírva átöleltem, de az egyik erős fegyveres elragadott tőle, és még ugyanazzal a lendülettel a pocsolyába hajított, majd a hátamra taposott. Fuldokolva láttam, ahogy a banda sebhelyes arcú vezére lefejezi egy bárddal az apámat, majd az anyámat. Üvöltöttem és kapartam a sarat kínomban, de akkor az a rohadék felemelte a szüleim fejét a hajuknál fogva, és rám csorgatta a vérüket, majd röhögve elengedtek.
– Ez durva! Micsoda történet! – szólalt meg az orvos, majd megdöbbent arccal a képernyője felé tekintett, és kikereste a páciense adatlapját. Gyorsan megkereste a kiemelt rubrikát, és beírta a megfelelő sorba; Erős, gyermekkori trauma. Felnézett a még mindig nyugodtan fekvő srácra, és kíváncsian kérdezett, hogy hallhassa a további történetet.
– Mi történt azután?
– Az erdőbe szaladtam véresen és sárosan. 
– És? Hogy élte túl? 
– Az éjszaka beálltáig bolyongtam a fák között, mikor egy kőben megbotlottam, ami a gyökerek között lapult meg. Megcsúsztam, majd legurultam a hegygerincen, mikor feltápászkodtam egy apró kis tisztáson találtam magam a sűrű sötétségben. Alig lehetett négyszer nagyobb, mint az ön asztala. Pár lépés után egy sziklamonolit előtt heverő lapos kőre estem. Bevertem a fejemet, összevéreztem, összekentem. Mind a saját és szüleim vérével.
– Ez elég misztikus eddig.
– Tudja doki, ott történt meg az velem, ami örök életemre megváltoztatott. 
– És mi volt az? – kérdezte erősen érdeklődve az orvos, akár egy izgalmas mesét hallgató gyermek.
– Az egy ősi druida oltár volt. Aminek bemutattam teliholdkor a hetedik születésnapomon az anyám, apám és saját vérem áldozatul.
– Tökéletes történet! – kiáltotta el magát az orvos, majd a sztorin lovagolva ismét kérdezett, nehogy a fiatalember abbahagyja. Úgy gondolta, most biztos, hogy kiderül az igazság és mindent megtud róla.
– Utána?
– Átváltoztam, miközben a kő átka a mellembe égett. Még aznap éjszaka levadásztam a gyilkosokat. Megöltem mindet.
– Tökéletes történet – ismételte önmagát a doktor, majd folytatta. – Irodalmilag nézve pont olyan, mintha egy farkasember mitológiát hallgattam volna végig. De szerintem ez csak az ön gyermekkori traumájának kivetülése a jelenkorra.
– Így van, doki. 
– Na ugye! Ez volt a nap legjelentősebb kijelentése. Ez már egy igazi fejlődés az ön részéről. Elismeri és elfogadja a múlt borzalmas eseményeit. 
– Igen. Ezért beszélgetek önnel, sok mindenre emlékszem az évszázadokból. Nagyon sok mindenre. Tudja, jó valakinek visszaadni, egy idegennek. Olyan mintha megszabadulnék egy ezeréves emlékhalmaztól.
– Jajj, ne… Az előbbi kijelentése után egyből visszakanyarodott a téveszméjébe – csattant fel elégedetlenül az orvos, de látszott rajta, hogy boldog volt, mivel most először pontos diagnózisra van lehetősége.
– Van családja? Gondolom a szülei nem élnek, hisz mondta, de csak van valakije? Testvér? Rokonok? Barátnő? – kérdezett ismét, és folyamatosan jegyzetelte a gépbe az elhangzottakat.  
– Igen, van – szólalt meg a srác, és most először áttette a lábát a másik oldalra, majd lassan felült az ágy végébe. Maga mellé húzta a sisakot, és megigazította rajta a mikrofont. – A barátnőm a sarkon túl vár a motoromon. 
– És a kedves párja hogy van azzal a kérdéssel, hogy ön egy szörnyeteg? 
– Ő is az!
– Vajon ez miért nem lep meg? Hajlandó róla is mesélni egy kicsit?
– Ő egy igazi vénség. Több mint nyolcszáz éves. Egy kocsmában találkoztam vele.
– Tudok egy jó csoportot az alkoholról való leszokás segítésére, ha esetleg a párjával szeretnének elmenni – ajánlkozott az orvos, miközben a névjegykártya-tartóban kereste a címet, de a férfi megszólalt.
– Köszi doki, de az alkohol olyan, mint az üdítő. Nem részegít.
– Értem, szóval egy kocsmában találkoztak. Mesélne bővebben róla?
– Ha ennyire érdekli.
– Igen, érdekel. Lehet, hogy pont ő a téveszméjének kulcsa.
– Szóval – kezdte a mondókáját a srác –, ő gyönyörű, öreg, és veszélyes. Az a típus, amire a pasik azt mondják, hogy túl nagy falat. 
– Folytassa, ne álljon meg a történetben! Még csak a fele telt el az órának.
– Mint mondtam, egy kocsmában találkoztunk. Keresett engem. Kutatott utánam több száz éven át, mire megtalált. Én éreztem őt, de ő engem nem. 
Ez hogy lehet?
– Én más vagyok! 
– Aha – mondta az orvos, és figyelmesen nézte, ahogy a paciense feláll, majd a kezében tartott fekete motoros sisakkal szép lassan, hang nélkül, fel alá kezd sétálni a szobában. 
– Ő olyan megjelenésű nő, akitől megfagy a légkör, ha belép valahova – mondta és megállt, majd a másikra nézett, és élménydús szavakkal folytatta.
– Még a wurlitzer is pont akkor halkult el, mikor belépett a kocsma ajtón.  Tudja, amikor megismertem, épp belém kötött két nagydarab állat, három sarokra innen az egyik kocsmában. És lebuktam, amikor a rám fogott kést eltörtem, mint egy ropit. Nézzen rám doki! Teljesen átlagos a testalkatom, vékony vagyok, semmi izom – mondta a fiatalember és széttárta a kezeit. 
– Igen látom, akár én fiatal koromban, mikor az újságot hordtam ki, de ezzel mire akar utalni?
– Elvitt engem a többiekhez.
– Nocsak, többen vannak? Ez valami szekta? Vagy csak nem csoportterápiára téveszméseknek?
– Nem. A többi olyanhoz vitt, mint ami én vagyok.
– Aha, és mi történt ott? 
– Behódoltak.
– Az igen! Teljesen hamis az énképe, és erőteljesen kivetíti.
  A srác a szoba közepén megállt, és az orvosa gépelését figyelte. Pár másodperc után megszólalt, hogy lássa, vajon az orvos hogy reagál.
– Doki tudja, hogy ez az utolsó beszélgetésünk?
– Nem jön többet?
– Nem. El kell mennem. Csináltam itt egy kis gubancot, remélem békésebb lesz ezután a környék. Tudja, itt laktam szemben az üzlet felett.
– Chen-nél, a boltosnál?
– Igen, az üzlet feletti albérlet egy ideje az enyém volt.
– És most elmegy? – kérdezte doki, és látszott rajta, hogy azon töpreng, hogy ez ne történjen meg.
– Igen, de úgy gondoltam, hogy megéri önnek, ha a jövőben egy kicsit másképp gondol vissza rám.
– Mármint miként?
– Bizonyítok önnek.
– Mit bizonyít? Hogy lassan kétezer éve él köztünk egy halhatatlan szörny?
– Igen – válaszolta a fiatal srác, pici, fanyar mosollyal a szája sarkában.
– No, az biztos, hogy nem sikerül, de ha maga egy szörnyeteg is lenne, farkasember, vagy bármi más, mi értelme lenne bizonyítania?
– Vegye ezt jutalomnak.
– Ó! Megtisztel! – kiáltotta el magát nevetve az orvos, majd megitta a bögréjéből az utolsó korty kihűlt kávét, és mosolyogva a szoba falán logó egyik képet bámuló fiatalemberre nézett, aki visszakérdezett.
– Maga ismeri Chent?
– Igen. A titkárnőm hozzá szokott menni, kávét venni. Nagyon kedves ember.
– Igen az, de most szólt a rendőröknek pár perce. Nagyon rendes volt tőle, hogy idáig várt. Tudja nem is olyan rég, alig egy órája, éppen nála vásároltam, mikor a helyi banda néhány tagja megjelent. Szegény öreget nagyon megverték, mert nem tudott elég védelmi pénzt fizetni. Azután belém kötöttek, ki akartak rabolni, de természetesen nem sikerült még megütniük sem. Addig hecceltem őket a végén, míg sikerült rávennem az egyiket, hogy ide csalja az egész bandát. Négy autóval érkeztek, tizenhét ember. Ott álltam a bolt végében, levetkőztem meztelenre, majd a raktárba mentem, és közben idegesítettem az egész bandát, hogy utánam jöjjenek.
– Ez most komoly? Ezt tette? Meztelenre?
– Igen, ez a ruha nem volt rajtam – mondta a srác, és kihúzta a fekete nadrágja szárát oldalra egy méternyit, majd hirtelen elengedte.
Az orvos figyelmesen nézte a mozdulatot. A csattanó hang, amit a rugalmas anyag adott a lábszárra csapódáskor, megriasztotta egy kicsit ültében. Összeszedte magát, és újra kérdezett.
 – És mi lett azután?
– Utánam jöttek – válaszolta a srác, majd pár feszültséget okozó pillanat után hozzátette. – Szegény Chen, néhány másodperces ordítozás után csak azt látta, hogy a raktárajtó alatt tócsában ömlik ki a vér, majd kiléptem teljesen meztelenül. Megkértem, hogy ne hívja a rendőröket azonnal. Azok az emberek nem csak pénzt szedtek. Kábítószer, prostitúció, fegyverkereskedelem is volt a bűnlajstromjukon.
– És maga igazságot szolgáltatott.
– Álljon fel és menjen az ablakhoz. Húsz másodperc és itt a rendőrség, négy autóval. A S.W.A.T. egység kicsit lemaradva érkezik. Őket a kiérkező nyomozók értesítik majd az épület átvizsgálására.
  A doki, először szélesen elmosolyodott, de úgy gondolta, hogy ebbe a játékba még utoljára belemegy. Hisz a fiatalember eddig nagyon jól fizetett, megéri neki ez az apró fáradtság, hátha a továbbiakban is tudja fogadni.
  Alighogy odaért az ablakhoz és elhúzta a sötétítő függönyöket, meghallotta a távoli szirénaszót. Meglepetten nézett vissza az ifjúra, aki már az íróasztala szélén ült, és a cukrostálat kotorva keresett egy neki tetsző csomagolású csemegét.
– Két másodperc és fékeznek! – szólalt meg ismét a srác, miközben az apró édesség papírját olvasta.
  Az orvos hirtelen hátra hőkölt, ahogy az idő letelte pillanatában négy rendőrautó fékezett, majd Chen csupa véresen a feleségével együtt, felemelt kézzel futott a rendőrök felé.
– Nem fél, hogy értesítem a rendőrséget? – kérdezett az orvos.
– És mit mond nekik? Vagy tovább gondolom… Ön nem fél attól, hogy a helyi pszichomókushoz pszichodokit hívnak a rendőrség kihallgató termébe? Ez még az esti hírekben is szerepelne.
– Nem félek – válaszolta a most már kellemetlenül viselkedő fiatalembernek, aki épp törölte a laptopján az összes fájlt, ami róla szólt.
– Ezt hogy merészeli! – kiáltotta el magát, de abban a pillanatban meg is bánta a viselkedését, mivel közvetlenül az arca előtt, jó ujjnyi magas, hófehér, tűhegyes fogak takartak el mindent, amit az eddigi, normálisnak vélt világból valósnak hitt. Az óriási farkasszájból lassan csöppent egy-egy nyálcsepp a doki cipőjére, miközben mély morgás mellett a szörny lehelete is elérte. A gyönyörű selymes, ezüst bundából csak pár színfoszlányt látott, mivel félelmében nem merte rendesen kinyitni a szemeit. Az orvos annyira megijedt, hogy háttal állva az ablaküvegnek, megkapaszkodott a radiátorban, és remegő kezeire sem figyelve, már becsukott szemmel, vékony, cérnahangon, könyörögve megszólalt. – Ne bántson, kérem!
– Nem bántom! Sőt, hálás vagyok amiért meghallgatott. Teljesen megkönnyebbültem. Ezért megjutalmazom, hogy legalább egy új nadrágot tudjon venni, mivel ezt teljesen összepisilte.
  A doki óvatosan kinyitotta a szemét, és pár aranyból készült csilingelő érmét vett észre az asztalán, ahogy a visszaváltozott fiatalember a gépe elé helyezi. 
– Ezt még a szolgálataimért kaptam a százéves háború végén. Csak pár Frank. Annak idején Ló franknak gúnyolták, mert lóval ábrázolta a királyt. És igen, benne van a történelemkönyvekben – jelentette ki mosolyogva.
  Az orvos könnyes szemeit letörölve újra előrenézett az asztalára, de már egyedül volt. Csak a bukósisak állt árván az érmék mellett, az asztal végében. Ám ekkor a sisak rádiójában egy női hang hirtelen megszólalt. – Vénség vagyok? Na gyere csak le…, hol a sisakod?
– Bocs doki! Ezt itt hagytam, és meg egyszer köszi mindent.
  Az orvos figyelmesen nézett előre, de nem tudta felfogni, miért nem látja a srácot elmenni. Ijedten körbenézett, és az ablak túloldalán felüvöltő szirénák hatására eszébe jutott az, amit a másik korábban mondott.
  Azonnal kifutott a folyosóra, nem törődve az összevizelt nadrágszárral. Rögtön megérezte, hogy nem balra a lépcsőház irányába, hanem jobbra a folyosó végén lévő ablakhoz kell rohannia. Tudta, hogy ő legalább öt percet lépcsőzne, és sétálna, mire elérné a túloldalt, de amikor odaért és kilesett, már nem csodálkozott.
  Egy gyönyörű szőke nő, fekete, testhez simuló ruhában ült a srác mögé, és felhajtotta a sisakrostélyt. Visszapillantott az ablak irányába, és a kék szemeiben felvillanó mély, fagyos szikra azonnal elérte a kukucskáló orvost, aki ijedtében szívére szorított kézzel, remegő testtel bújt a sarokba, és hálát adott az égnek, hogy él.


VÉGE

Tetszett a történet?

6 4

Regisztrálj és olvasd Adam Clark Dawson 19 történetét!


  • 1235 szerző
  • 829 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Az orvos könnyes szemeit letörölve újra előrenézett az asztalára, de már egyedül volt. Csak a bukósisak állt árván az érmék mellett, az asztal végében. Ám ekkor a sisak rádiójában egy női hang hirtelen megszólalt. – Vénség vagyok? Na gyere csak le…, hol a sisakod?

Rövid összefoglaló

Horror elemekkel fűszerezett farkasember történet.

Olvasási idő

13 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Adam Clark Dawson nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!