Barion Pixel nuuvella

Égjen a láng

Segítség! – visszhangzott fülében.

A sikoly éles volt, mégis meleg, mint a bútorokon táncoló fény. Később a zaj felerősödött, majd fokozatosan csendesült el, amíg csupán halk, ütemes pittyegést hagyott maga után. Idővel az untig ismételgetett emlékek foszlányai elunták visszatérő szerepüket játszani álmaiban, de a keserédes hang a fülébe suttogta: "Szeretlek".

Fabien az utóbbit mindössze jóleső képzelgésnek tartotta, mely annyiszor szolgált mentsvárként, amikor fájdalmai közepette az alvás is kihívássá vált. Ezúttal a kelleténél tovább időzött benne.

Résnyire nyitott kék szemébe fénynyaláb hasított. Lassan a fehér világosság elterült a kórteremben, mint a por, s néhány másodperc alatt eloszlatta az uralkodó sötétséget, a férfi bágyadt ködfelhőin azonban lassan hatolt keresztül. Elméjét, mint egy levegővel teli tartályt, fokozódó gyorsasággal engedte felszínre törni, miközben zavaros képek, és a valóság érzékelése egymással folytatott reménytelen küzdelmet.

A keserű, füstszagú derengés, mint egyfajta világítótorony igyekezett magára vonni a figyelmét, s a felismerés partjai felé csalogatni. Jobb kézfejéből kitüremkedő kanülből vékony, átlátszó csövek gyűrűztek a fölé magasodó infúziós zacskókba. Az állványt szinte csordultig megrakták már, úgy festett, mint egy hulladékból tákolt karácsonyfa. Az átlátszó műanyagok szájára csavart szabályozó másodpercenként két-három csepp gyöngyöző folyadékot hagyott az ereibe csordogálni. Az egymás után lezuhanó cseppeket figyelte, míg végül az ellentétes végtagjai felől érkező fájdalom tudatába hatolt.

Kissé felemelkedett. Gyorsan szemügyre vette a lelkét-szellemét fojtogató tehetetlen hústömeget. Lábfejtől combközépig gézbe burkolt végtagját, az alkarját, mellyel kitapogatta a válla, a nyaka és az arcának egy részét fedő kötéseket.

Tényleg megtörtént.

Hullámos, sötétbarna hajszálai, mint rendesen az évnek ebben a szakában, tincsekben hullottak szerteszét a párnán. 

Elernyesztette izmait s az álmennyezet szabályos négyzetlapjaira bámult. A régi reneszánsz kastélyokra emlékeztették, ahol osztálykirándulások alkalmával megfordult. Az utóbbi napokban gyakran felidézte magában az idegenvezetők nemesi családok életéről szóló előadásait, amelyek egyes részei a kórházi mindennapjaiban keltek életre szemei előtt. Ebben a kastélyban, – vagy ahogy ő nevezte, „bent fekvős bálban" – a pénz, és ruhaköltemények helyett, a betegség jelentette a rangot. Minél súlyosabb, halál közelibb volt a kedves vendég állapota, annál több figyelmet, és törődést tudhatott magáénak.

Kár – merengett Fabien nem egyszer –, hogy odakint, a való világban e nem kívánt rang mit sem ér. Különben ő maga már császár lenne, vagy herceg, nem pedig földönfutó. 

Az ő szobája kilincsét ugyanis jól képzett szolgálók adták egymásnak egész álló nap. Ápolták, etették, kötözték a sebeit, és alkalmasint megmosdatták. A megannyi vizsgálat, mezítelenség során azonban ez a tűzben megrongálódott test mind jobban elidegenedett tőle. A kiszolgáltatottságnak ezen fokán, az enyhülést ígérő gyógyszereken kívül megszűnt számára a világ. Egyre azt a valószínűtlenül édes hangot, szirén éneket kereste magában, amely lényének szerves részét képezte.

Emma nem lehetett ott – győzködte magát.

A hang nem lehetett az övé, bár sok örömöt lelt volna az elképzelésben, hogy a nő, akár távolról és csak kicsit is aggódott érte. Kiáltása a férfi mély álmában mind inkább felerősödött, és Fabient hatalmába kerítette a félelem. Enyhén zihálva riadt fel és ösztönösen a nő felé mozdult, hogy segítségére siessen. Hosszú pillanatokba telt, amíg tudata kitisztult. A füst, a tűz és a hang semmivé foszlott, s neki megint csalódnia kellett.

A nő, vagy inkább asszony, aki abban a pillanatban az ágya mellette állt, nővér ruhát viselt. Középkorú volt, és testes, jókora táskákkal a szeme alatt. Fabien elgyötörten nézte határozott mozdulatait, ahogy az infúzióját igazgatta. Amikor tekintetük találkozott, az ápoló semleges arckifejezését mérsékelt érdeklődés váltotta fel.

– Rögtön itt lesz a doktor úr – súgta neki, mint valami bizalmas titkot, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy gyógyszeren kívül némi reményt is csepegtetett a szerencsétlen számára. 

Fabient azonban hidegen hagyta a doktor úr és mindenki más. Tudata az iménti álom köré összpontosult. Emma közelségének gondolatába burkolózott kínzó sebei elől. Félig önkívületi állapotától röviddel ezután mégis egy közeli beszélgetésre zökkentette ki.

– Ki is ő? – kérdezte egy öblös férfi hangja, akit Fabien szakállasnak képzelt. Szemeire sűrű fehér bundát feltételezett, ajkait lelki szemeivel, mint egy titkos barlangot látta nyitódni és záródni a pamutgombolyagok mögött. Nyomában három-négy pár tornacipő csoszogása ütötte meg a fülét.

– A lakástüzes – suttogta az előbbi nővér.

A lakástüzes – ismételte magában. A bélyeg némán sercegett Fabien homlokán.

– Igen, igen, már emlékszem – helyeselt orvos. – És hogy van?

Legszívesebben meghalnék – válaszolta magában Fabien, aki közben felébredt színlelt alvásából. A valódi válasz helyett köhécselt, és a fehérköpenyesek télapója inkább hallgatásra intette. Valódi külseje nem sokban tért el Fabien elképzeléseitől.

– Ne erőltesse – mondta. – A torokfájás a lélegeztető cső egyik utólagos mellékhatása. Majd elmúlik.

Azzal a nővérhez fordult. – Tudjuk már, hogy történt? – mondta ismét csöndesebben. Fabien életének talán legszörnyűbb estéjének eseményeit valamennyi vizit alkalmával fel kellett idéznie akár akarta, akár nem.

– Rázuhant egy szekrény – kezdte a nővér –, beütötte a fejét, elvesztette az eszméletét, miközben egy gyertya miatt lángra kapott a lakás. Csoda, hogy ő megmenekült. – Utolsó megjegyzése alatt fejével Fabien felé biccentett.

A férfi szinte e pillanatokban is érezte, ahogy a tömör bútordarab és a füst összeroppantják a tüdejét. Megremegett, és hosszú másodpercekig képtelen volt kilépni az emlék hatása alól. Először a feje sajdult meg, aztán keserű szag csavargatta az orrát, majd jött az éles fájdalom, és a sikoly... Az édes sikoly. A sort mindig a sikoly zárta, és a mindnél kíméletlenebb "szeretlek". 

A sorrend sosem változott, és idővel, bármilyen valószínűtlennek is tűnt, Emma hangja egybeforrt Fabien feltörő rohamaival. Emma a lehető legtávolabb lehetett tőle aznap, hiszen nem sokkal korábban, a férfi maga küldte el egy vita hevében azzal, hogy vissza se jöjjön...

A vizitet alkotó díszes társaság eközben csendben elvonult, ám röviddel később az előzőnél valamivel fiatalabb, de még kevésbé jó kedélyű nővér állított be egy jókora infúziós zacskóval egy fiatal lány társaságában. Fabien hallotta, ahogy a nővér végig kommentálja a folyamatot az orvostanhallgató számára, aki némán itta a rangidős betegellátó szavait. Amint a páros újra magára hagyta, a fájdalom enyhülni kezdett, s valamiféle kellemes delíriumban tartotta.

Alig egy pillanatig. Legalábbis az egész nem tűnt többnek annál, mielőtt egy újabb látogató érkezése felébresztette. Félálomban volt ugyan, de ezer közül is felismerte volna a húga sajátos hanglejtését, még ha rá való tekintettel suttogott is a nővérrel a küszöb felett.

Léa szeretett azzal viccelődni, hogy a családi vitákban való hatékony részvétele sodorta a jogi pályára, holott a higgadt, racionális természete nélkül aligha boldogult volna. Fabien e tulajdonságait épp annyira kedvelte, mint amennyire utálta, s most – bár szinte biztosra vette, hogy a szüleivel szemben lelkiismeretes ügyvédje volt, – ez utóbbi kerekedett felül. 

Egy röpke pillanatig megfordult a fejében, hogy megint alvást színlel, ám akkor egy éles csattanás hallatára önkéntelenül kinyitotta a szemét. Léa kényelembe helyezte magát az ágya melletti széken. Kedvenc sötét türkiz színű blézerét viselte, mely kiemelte arcának halvány rózsaszín tónusát. Világos mogyorószín haját laza kontyba kötötte a feje tetején. Laptoptáskájából mappák kandikáltak ki. Ismerte húgát, s első ránézésre megállapította, hogy ezúttal nem egy bensőséges testvéri látogatásra érkezett.

– Hogy vagy? – kérdezte rögtön. Színlelt érdeklődése, amellyel a kötelességérzetét palástolta, nem tévesztette meg Fabient. Megköszörülte a torkát, és egy rekedtesen csengő jólt erőltetett ki rajta. Mielőbb túl akart esni a felesleges udvariassági körökön.

– Komolyan kérdezem – nyomatékosította Léa.

– Komolyan mondtam.

Léa kisvártatva folytatta és finoman, de inkább távolságtartóan bátyja kezére tette az övét.

– Legutóbb... Nagyon megijedtünk. Mindannyian. Érted aggódtunk Fabien, nem ellened. Tudod, hogy szeretünk, és anyuéknak is ezerszer fontosabb vagy, mint a lakás, vagy bármi.

– Persze – vágta rá a férfi kurtán. Mindketten tudták, hogy ez hazugság, azonban tartott tőle, ha ellenkezik, Léa tovább ragozza érveit. Elégedetten könyvelte el, hogy bár kétségkívül ezért jött, Léa a megbocsátásának biztos tudata nélkül lesz kénytelen távozni.

Alighogy magához tért ugyanis, a másfél hete tartó altatásból, csövek és gépek között, géz és a szülei szorításában fekve, a családja szemrehányások tömkelegével árasztotta el. Akkor senki sem kérdezte, hogy van. Egyedül az érdekelte őket, hogyan sikerült leégetni azt a jó állapotú belváros lakást, amit az anyai nagyapjától örökölt, volt-e biztosítása, és főleg, hogy mennyi pénzbe kerül majd mindezt helyrehozni. Léa ebben a fontos helyzetben a vád oldalára állt, és Fabien felelőtlenségét hangoztatta. Jó időbe telik majd, mire az árulását elfeledteti vele, ha egyáltalán sikerül.

A nő nem adta fel.

– Nem a te hibád volt – mondta.

Fabien nem reagált, úgyhogy hozzátette:

– Utánanéztünk a szolgáltatónál, és ők és Tamira is megerősítették, hogy aznap este áramkimaradás volt. Az egész házban.

"Hurrá... Legalább egy vádpontban felmentettek" – gondolta Fabien. Talán mostmár elhiszik, hogy képes fizetni a számláit. Mindazonáltal újfent bebizonyosodott, hogy Tamira szavának, aki két emelettel felette lakott a vőlegényével Charlie-val, több hitele van a nővére előtt, mint neki.

– Emlékszel már valamire?

Léa újabb kérdését Fabien egy újabb ellenséges lépésként értelmezte. A tűzoltók és a mentősök mind beszámoltak a családnak a baleset eredményéről, de a kezdetéről viszont egyedül ő tudott volna nyilatkozni.

Mostmár.

Fabien tudatában volt a bűnösségének. Az utóbbi időben rendkívül szórakozott volt. A hétköznapi tevékenységeiben nem látott többé értelmet, így fokozatosan elhanyagolta őket. Egyre másra ígért meg, majd mondott le fontos találkozókat, megbeszéléseket, vagy egyszerűen elfelejtett megjelenni rajtuk. Az utolsó otthon töltött hétvégéjén pizzás dobozok, és kihűlt maradékok között heverészett az ágyban, egyedül. Így, amikor a nappaliból a szobába beszivárgó lámpafény egyszerűen kihunyt, elsőre maga is azt feltételezte, hogy egy be nem fizetett számláról lehet szó.

Legalább fél órába telt, mire kitört rezignált állapotából, és gyertyát gyújtott. A számláit, a szerződéseket és minden a "fontos" kategóriába sorolt papírdarabot a szekrény tetején tartott, abban a kartondobozban, amiben annak idején a kiválasztott bakancsát hazavitte. Emlékezett, hogy a hosszas mérlegelést követően a krumpliorrú eladólány végül a kezébe nyomta a plázában. Rossz szokásához híven, ahhoz, hogy elérje a dobozt, úgy vett lendületet, hogy az ingatag bútor alsó részére lépett fel, még ha csak egy pillanatra is. Ám ezúttal elszámította magát, s végül a dobozzal együtt az egész szekrény utána dőlt, ő pedig olyan szerencsétlenül ért földet, hogy a feje éppen a dohányzóasztal sarkát érte. Elvesztette az eszméletét, és a helyzetérzékelését is. Amit akkor látott és hallott olyannak tűnt számára, mint egy áttekert mozifilm, mialatt végig szédült és émelygett. 

Ez az ostoba baleset úgy illet hozzá, mintha ráöntötték volna. Éppen ezért döntötte el, hogy e befalazott kaput, mint személyisége legtámadhatóbb felületét feledéssel borítja be.

– Nem – válaszolta Fabien elgondolkodva.

– Semmi baj. Az orvos szerint gyakori, hogy az ember éppen a baleset előtti percekre nem emlékszik – folytatta Léa. – Majd eszedbe jut.

Hogyne.

Fabien hallgatott. A húga ismét magához ragadta a szót.

– És természetesen, ha kiengednek, lakhatsz velünk, amíg talpra nem állsz.

A szobára súlyos csend telepedett. Fabien az ajánlatot egyelőre sem elfogadni, sem visszautasítani nem akarta. 

Alig várom.

Kurtán bólintott. Léa mellkasából egy türelmetlen sóhaj tört fel, miközben felemelkedett a székről.

– Rendben – megköszörülte a torkát – Hoztam neked néhány dolgot, amit a nővér javasolt. Beteszem őket ide, jó? Csak néhány tisztálkodási szer, és hálóruha. Meg egy ideiglenes telefon – tette hozzá kisvártatva. – Arra az esetre, ha mégis szóba állnál velem...

Fabien elengedte a füle mellett a megjegyzését, s a nő rövidesen távozott. A férfi rettenetes magányát azonban nem vitte magával. Tekintetével követte a húga alakját az ajtóig, majd a kis ablakon át a folyosón, amíg el nem tűnt a kék, zöld és fehér köpenyes alakok forgatagában. Rezignáltan bámult maga elé és várt. Egyre várta, hogy a roncs, ami belőle maradt feladja a harcot, és mindaz, amit a körülményeivel kapcsolatban sejtett, szertefoszlik, mielőtt szembe kellene néznie vele.

Ahogy a képzett, és lelkes szolgálókat nézte, hamarosan két oda nem illő alakot pillantott meg. Fabien azonnal felismerte bennük Tamirát és Charlie-t. Mindannyian ugyanabban a színházban dolgoztak akkoriban, és igen szoros baráti kapcsolatot ápoltak, amelyhez, mint Tamira legjobb barátnője, Emma is tartozott. Charlie és Tamira a költözést fontolgatták, Fabien pedig hol Emmát, hol az udvarlóit kerülgette a házban.

Egészen néhány héttel azelőttig a négyes fogatuk zökkenőmentesen haladt előre a maga útján. Azt hitte, el tudja magával hitetni, számára több is, mint elég, hogy Emmát kísérgetheti egy-két baráti ölelésért, közös programért és néhány sokat ígérő érintésért cserébe. Az elnyomott érzelmei viszont másfél héttel a baleset előtt egy ajtócsapkodós, kiabálós veszekedésben találták meg belőle a kiutat. Közölte a lánnyal, hogy nem hajlandó többé a semleges barát szerepét játszani. Vagy fogadja el őt mindenestül, vagy felejtsék el egymást egy életre…

Barátai úgy üdvözölték, mint a mindennapos találkozásaik alkalmával. Azelőtt, hogy Fabien szándékosan elkerülte volna a társaságot. Eszerint Emma vagy magában tartotta a dolgot, s a gerlepár az egész konfliktusból mit sem érzékelt, vagy – mivel tulajdonképpen ez volt mindhármuk hivatása – elhitették vele, hogy így történt.

– Hogy vagy? – hangzott el a kérdés Tamira szájából. Egyszerű, mindennapos, és más körülmények között Fabien általában elsiklott, mintha köszönés volna.

Mennyire elszoktunk az őszinteségtől – merengett, ám a mostani alkalmatlan időpontnak tűnt feleleveníteni ezt a régi jó szokást. Mindketten együttérzően várták a válaszát, ám néhány másodperc hallgatás után bólintottak, és másra terelődött a szó. Jókedélyű beszélgetésbe elegyedtek az apró történésekkel, és pletykákkal kapcsolatban, amik Fabien hirtelen távozása után ütötték fel a fejüket a színházban. Bár Fabien érdeklődése a valódi élete iránt szinte megújult, egész idő alatt feszítette a kíváncsiság: hogy van ő, mit csinál most.

Róla akart hallani.

A pár természetessége egészen üdítően hatott Fabienra. Csodálata percről percre nőtt e két talpraesett, összeszedett fiatal iránt, miközben magát egyre kevesebbre tartotta. Bele sem mert gondolni, hogy festhet kívülről, abba pedig végképp, hogy a sérülései milyen nyomot hagynak rajta később. A boldogság, amit az érkezésük pillanatában tapasztalt hamar elillant, és megnyitotta az utat az önsajnálat mélyebb bugyrai felé. Tamira, a tőle megszokott pattogó lendülettel, és nagy kitérőkkel elmesélte ugyanis, hogyan avanzsált elő Charlie hősként Fabien balesete óta a házban, és közeli berkekben, minthogy ő volt az a bátor hős, aki megmentette Fabient. Ugyanezt a történetet a szüleitől, sőt Léától is végighallgatta már. Nem is egyszer.

– Csak érted mentem – mondta Charlie, válaszul Fabien kérdésére, hogy sikerült-e esetleg bármit kimenekíteni a lakásból. – Ha eszembe is jutott volna, a füsttől nem láttam volna semmit. Emlékszel valamire?

Fabien nemet intett a fejével.

– Nem baj, ne bánd! Annyira ijesztő volt az egész! Mint a filmekben. Ezek után tűzoltónak biztos nem mennék – viccelődött. – Rengeteg füstöt nyeltünk. Be is hoztak veled együtt aznap, de szerencsére nem tartottak bent.

Fabien fülét megütötte a többes szám: „rengeteg füstöt nyeltünk". Ő és Fabien? Vagy ő és valaki? A lakók? – kérdezte magában. Fabiennek egyre tisztábban derengett, hogy Emma jelen lehetett a baleset éjszakáján, de nem mert rákérdezni, nehogy a végén egyikük megcáfolja. Hinni akart ebben. A megannyi megválaszolatlan kérdés között szüksége volt egy érzelmi menedékre, még akkor is az Emmáról való ábrándozás keserédes volt.

Charlie beszámolója után úgy érezte, a férfi ezen a ponton valamiféle elismerést, vagy köszönetet várt tőle, Fabien azonban egyelőre képtelen volt erre. Ébredése óta minden nap azt kívánta, bárcsak hagyták volna odabent meghalni. A hála érzéséből egy csepp nem sok, annyi sem maradt benne. Hogy adhatott volna másnak?

Rövid szünet állt be a beszélgetésben, aztán Tamira ragadta magához a szót, mielőtt Charlie tovább ragozza a baleset veszélyeit, vagy egy másik, oda nem illő anekdotába kezd bele.

– Nagyon sajnáljuk, ami történt – kezdte. – Ha bármiben segíthetünk, tényleg akármiben, csak szólj. Hívj nyugodtan. Tudod a számunkat? Vagy felírjam?

Fabien először furcsán nézett Tamirára, de hamar átgondolta, hogy a SIM kártyáját sem őrizte soha tűzálló dobozban. 

– Nem tudom – válaszolta Fabien. Ekkor Charlie telefonja megrezzent a zsebében, és a férfi elhagyta a szobát. Tamira Fabien pót telefonjáért nyúlt. Az eszköz még az érintő kijelzős telefonok őskorából, az első példányok egyikeként maradhatott fent. Rendkívül nehéz volt kezelni, és a nő alaposan megküzdött vele. Elmentette az ideiglenes telefonban mindkettőt.

– Emmáét is beírjam? – kérdezte váratlanul. Fabien gyomra összeugrott. Végre szóba került. Bizonytalanul tűnődött mit feleljen, de Tamira nem várta meg a választ. Egyszerűbb volt rögtön elmenteni azt is. – Járt már itt azóta?

A férfi csodálkozva nézett fel rá.

– Mióta?

– Úgy tudom meglátogatott, bár ennél többet nem mondott. Megint játssza az elérhetetlent. Szabadságot vett ki, nem ír, nem hív, nem veszi fel... Aggódom miatta. Eléggé maga alatt volt.

Fabien szíve hevesebben vert. Annyi kérdés kavargott benne. Miért látogatta meg? Mikor? Ám a kérdéseket hamar felülírta a kétely. Tamirának voltak sejtései Fabien gyengéd érzelmeiről, és gyakran kíméletesen elhallgatta Emma pasi ügyeit. Ha eddig akár egy hajszálnyi esélye is volt Emma izmos, öltönyös, és legfőképpen sikeres exei után meghódítani őt, azon az estén, amikor gyertyát gyújtott otthon mindörökké elveszett. Amikor kiengedik a kórházból nemcsak saját otthona, de még egy darab ruhája sem lesz, amiben kilépjen az utcára. Tudta, bízhat Tamira ígéretében, és a nővérén kívül is lesz, aki felajánlja számára a kanapéját, de lesz-e ereje csúf hegekkel elölről kezdeni az életét?

Charlie és Tamira igyekezete, hogy visszazökkentsék Fabient a megszokott világába, egy időre boldoggá tették őt, de nem annyira, mint amikor végre magára hagyták. Ismét egyedül lehetett a szobában, egyedül a világban, ahogy ezután mindig lesz.

* * *

Emma idegesen tenyeréhez csapkodta a mobilját. A lift csak nem került elő, pedig a látogatási idő végéhez közeledve minden perc számított. Muszáj volt megtalálnia Fabient. Beszélnie kellett vele. Rettegett, hogy elszántsága, ami az égő lakásban kapott lángra, ezúttal végleg kialszik. Egyszerűen nem várathatta tovább Fabient sem ma, sem semmikor, nem úgy, ahogy tette hosszú évekig. A baleset nyomatékosította benne: nem vesztegethet el több időt.

A lift tükrében vetett egy ellenőrző pillantást magára. Megigazította a haját és óvatosan felitatta a könnyeit. Igyekezett a legjobb formáját hozni, mint mindig, ám akármilyen drága és jó minőségű is volt a smink, a hosszú, sírással töltött hetek nyomait képtelen volt elfedni. Mikor végül feljutott az emeletre alvajáróként ment végig a folyosókon. A nővérek utasításai mentén azonnal megtalálta azt a bizonyos kórtermet. Szíve a torkában dobogott. Ki tudja meddig álldogált volna ott, ha nem éppen akkor jelenik meg egy kisebb csoport kórházi dolgozó a folyosó túlsó végén. Elkezdődött az esti vizit. Ahogy befordult a nyitott ajtón, teljes egészében elé tárult Fabien összeégett testének látványa. Végigfuttatta tekintetét a kötéseken, akár a saját lelkének egy-egy darabján.

– Bejöhetek? – kérdezte halk kopogást követően az ajtóban.

Fabien fáradt arcáról meglepettség sugárzott, miután lassan rá emelte tekintetét. Emmát szíven ütötte a Fabien külsején végbement változás. Amikor legutóbb látta, békésen aludt a pittyegő gépek és infúziós zacskók társaságában. Alig telt el pár hét amióta felébredt a mesterséges kómából, a gyötrelmei különös vonást festettek arcára.

– Persze – válaszolta Fabien levegősen, és mereven bámult vissza rá. Emma becsukta az ajtót, pasztell krémszínű kis kabátját a fogasra akasztotta. Az izgalom a csontjáig hatolt, keze és ajka is reszketett.

Talán alig hangzik el ezután egy-két mondat, ám tudta, Fabien válasza, bármi is lesz az, új irányt ad majd az életének. Ezentúl másak lesznek a reggeli kávék, a színházzal szemben álló cukrászdában, más az éjszakába nyúló tervezgetés a jövőről, a próbák, a karaoke estek. Képtelen volt mindezt elképzelni nélküle. 

– Hogy érzed magad? – bukott ki belőle a kérdés, amellyel még saját magát is meglepte.

– Megvagyok – válaszolta Fabien, bár nem volt rá szükség. Egyetlen pillantása többet elárult, mintha regénybe foglalta volna az érzéseit. Látta, hogy szemeivel az ő arcát tapogatja, éppen most, amikor annyira igyekszik visszafojtani a könnyeit. Lesütötte a szemét és megköszörülte a torkát.

Csak még egy perc – nyugtatta magát. Mindjárt elmondom neki.

– Sajnálom, hogy ilyen későn jöttem, – kezdte újra. – Biztosan kimerültél. Nem akarlak zavarni...

– Nem zavarsz – vágta rá Fabien keményen, s tovább bámulta őt félig ülő testtartásából. – Egyhamar úgysem megyek innen sehova.

Máskor a férfi felé irányuló pillantásai körülölelték, akár egy kedves bók. Kezdettől tudatában volt, milyen hatással van rá a külseje, a mozdulatai, a véletlennek álcázott apró érintései, ám mindez, annyi más dologgal együtt bennégett a tűzben.

Emma érezte, hogy most ennél több kell. Fabiennek az ő testetlen, meztelen, énjére volt szüksége, vagy semmire. Aligha futhatott már több tiszteletkört mielőtt belevág. A gyomra, ha lehetséges mindinkább összeszűkült, ha arra gondolt, hogy a kórházi dolgozók bármelyik pillanatban félbeszakíthatják. Bizonytalanul megkerülte az ágyat, és Fabien mellé lépett.

– Eljöttél megnézni, mi maradt belőlem? – kérdezte keserűen. Hangja a korábbinak csupán halvány, erőtlen változata volt. Emma egy pillanatra meghökkent. Figyelmesen fürkészte a férfi vonásait. Ő elkapta tekintetét róla.

– Hozzád jöttem. Beszélni szeretnék veled. A múltkoriról...

Fabien olyan sokáig hallgatott, hogy már azt hitte, válasz nélkül hagyja. Éppen folytatni készült a mondandóját, amikor mégis közbeszólt.

– Gondolom ez a mostani helyzet segített döntésre jutni.

– Igen – majd kisvártatva hozzátette – Vagyis, – visszakozott – inkább megerősített a döntésemben. Azért mentem oda aznap este, hogy megbeszéljük, de...

Emma elharapta a mondatot. 

Szavakat keresett, amivel leírhatná a szörnyűséget, amit látott, ami azóta is a hatása alatt tartja. Hiába. A nő látta, hogy Fabien arca megvonaglott, két ujját az orrnyergéhez szorította, nyelt, s amikor újra felnézett szipogott. Kerülte Emma tekintetét.

– Hallgatlak – mondta.

Eljött a pillanat, bár egészen másképp, mint ahogy képzelte. Emma kalapáló szíve vákuumként szippantotta volna be a testét. Kényszerítenie kellett a tagjait, hogy mozduljanak. A kezét Fabien keze felé, a lábait az ágy mellé, a törzsét a férfi ágya szélére, s a száját a beszédre.

– Szeretlek – mondta egyszerűen.

Ennyi jutott eszébe a milliószor átgondolt beszédből, tökéletesre csiszolt mondatokból. Egyetlen szó, ami betöltötte a szobát. Fabien hitetlenkedve nézett rá, mialatt a vallomás ott lengedezett körülöttük.

– Csak ezt ne... – felelte halkan Fabien, s elhúzta a kezét.

Emma mintha azonnal megsemmisült volna. Egy pillanatnyi szünetet tartott és visszatekete magában az elhangzott beszélgetést. Világosan akart látni.

– Mit ne? – kérdezte elhaló hangon.

– Ne – kezdte, s dühösen felemelte a hangját. – Ne mond ezt, csak mert... Nem kell a szánalmad.

– Nem azért, én... – mentegetőzött Emma. – Már előtte el akartam mondani. Azért mentem aznap este hozzád.

– Mikor? – vágta oda Fabien.

– A baleset estéjén.

Baleset – ízlelgette. A szó túlságosan lágy és zavaróan enyhe volt, mint egy eufemizmus. A vita azonban nem hagyott lehetőséget a különböző értelmezések megvitatására.

Percek óta ez volt az első, hogy Fabien igazán Emma szemébe nézett.

– Ott voltál? – csodálkozott.

Bólintott. Nem egészen értette, hogy a tény jobb, vagy a rosszabb irányba billentette a dolgok állását. Fabien láthatóan gondolkodóba esett, és ő türelmesen kivárta mire jut. A következő szavai jóval visszafogottabban, bár enyhén gunyorosan hatottak.

– Láttad Charlie „hőstettét"?

– Közelről. Egyedül ő mert bejönni, hogy segítsen.

Fabien felkapta a fejét.

– Hogy segítsen? Mármint kinek? Neked? – hitetlenkedett.

Emma érezte, ahogy az alapozó és a smink rétegei alól utat tör magának a verejték. Megmagyarázhatatlan nyomasztó érzés kerítette hatalmába, ahogy Fabien értetlenül bámult rá. Lehetséges, hogy Fabien fejsérülése valamiféle károsodást okozott az agyában, és nem érti, amit mond? Vagy talán senki sem mondta el neki mi történt? Balsejtelem gyötörte, hogy kénytelen lesz neki maga beszámolni róla.

– Igen. Charlie csak később ért le. Az egész ház összeszaladt, és őket a csődület és a füstszag csalogatta oda.

Fabien most úgy nézett Emmára, mintha most látná először.

– Micsoda? Hogy történt?

Emma körül mintha felforrt volna a szoba. Fázott és verejtékezett egyszerre, s a kedvenc dezodorja most első ízben kényszerült beváltani a gyártói ígéreteket. A helyzetért egyedül magát hibáztathatta. Miért kellett megemlítenie?

Nagyot nyelt.

– Mára lépcsőházban éreztem a füstöt. Nem válaszoltál a kopogásra, pedig tudom, hogy sohasem zárod be az ajtót, ha otthon vagy, úgyhogy biztos voltam benne. A nappali lángokban állt. Hiába kiabáltunk, a telefonod bent csörgött... Egyszerűen nem várhattuk meg, hogy kiérjenek a tűzoltók...

Fabien kifürkészhetetlen arckifejezéssel bámult rá. A szobára csend telepedett. Emma elfordult, és azon fáradozott, hogy a feltörő könnyeit a lehető legszelídebb zajszinten tartsa. Ezzel végleg elveszett minden. Nem ezért jött ide. Eszébe sem volt az egészet újra átélni, s nem vallhatott szerelmet valakinek, akit megmentett.

Egyszer csak a férfi megérintette a kezét. Emma szívesen engedte, hogy maga felé vonja, egészen közel, míg az ágy szélére ült, és arca a férfi vállához simult. Érezte, ahogy Fabien teste megvonaglott a sírástól.

– Köszönöm! – suttogta.

Emma felnézett.

– Én ezt nem azért meséltem el, hogy...

– Igen, tudom.

Emma két tenyerébe fogta az arcát, miközben hüvelykujjával simogatta. Fabien szemei szintén könnyben úsztak.

– De azért mostmár vigyázz magadra, jó? A kedvemért – kérte a nő elcsukló hangon.

A férfi homlokát az övéhez érintette és hosszú másodpercekig nézte Emma szinte fekete íriszét. Amikor tekintete végül visszatért, elégedetten bólintott és vigasztaló ölelésbe szorította magukat.

– Én is téged – lehelte a fülébe Fabien.

* * *

Másnap reggel egyedül ébredt. Emma arca, teste, karjai szertefoszlottak, akár egy látomás, s csupán a magával hozott parfümillat tanúskodott az előző este mesebeli fordulatáról. Az édes aroma megtapadt a haján, a pizsamáján, a párnáján... Mintha a nő el sem hagyta volna a szobát, miközben hiányával sanyargatta őt.

Egészen hajnalig senki sem zavarta meg őket csöndes magányukban, ám a férfiban halványan derengett néhány szó, mozgolódás és a goromba éjszakás nővér hangja valamikor hajnal körül. Fabien reggel egy rövid üzenetet tartalmazó cetlit, és a kölcsön telefonját találta a maga mellett.

A balesetről nem beszéltek többé. Beszélt róla Fabien nehézkes gyógyulása, a biztosító, a hosszú munkával helyreállított lakás, valamint az egymásba fonódó kezek és a megannyiszor elsuttogott "szeretlek". 

Tetszett a történet?

1 1

Regisztrálj és olvasd a kedvenc szerzőidet!


  • 1293 szerző
  • 881 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

adriennbalogh

Égjen a láng

Műfaj

romantikus

Rövid leírás / Beharangozó

Emma nem lehetett ott – gondolta Fabien, bár lelkének minden zúga a lány után epekedett mialatt gézbe csavarva, tehetetlenül feküdt a kórházi ágyon. A lakástűzről szóló rémálmai közepette rendre Emma hangját hallotta, de biztos benne, hogy a lány nem lehetett ott a baleset éjszakáján, Fabien ugyanis utlimátumot adott neki: vagy komolyan veszi végre kettejük kapcsolatát, vagy száműzi őt az életéből.
Emma válasz nélkül rohant el akkor a lakásáról, és nem hallatott többet magáról. Legalábbis ezidáig.

Rövid összefoglaló

Fabien alig tért magához az őt ért megrázkódtatásból. Borzasztó fizikai és lelki állapota ellenére a hozzá sorban érkező látogatóktól és ápolóktól csupán egy dolgot szeretne megtudni: Ki mentette ki őt az égő lakásból?

Olvasási idő

21 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni adriennbalogh nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!