A celsius fokok a kastélyszálló lakóinak és kibelezett bőröndjeik számával együtt gyarapodtak. Hiába vártuk az esőt. A felhők, ha megjelentek, mint laza kötésű fehér szőrpamacsok lassan úsztak felettünk. Azt mondták előfordul, s a nyár a Smaragd szigetet sem kíméli, úgyhogy dolgoztunk tovább a durva vászonból varrt egyen pólóinkban, amelyek alig engedtek át egyet-egyet az erdők felől érkező gyenge szellő fuvallataiból.

Eleinte nehezen értettük félmondatokra korlátozott utasításaikat. Szavaiknak hol a kontextus, hol a képzeletünk szolgáltatott jelentést, de a kezdeti rokonszenv köztünk és közöttük még jó néhány héttel később is töretlennek látszott. Húztuk a vasalt ágyneműt, ürítettük a szemeteskosarakat, ahogyan kell. Néztük, ahogy a bútorok tetején megülő por állatkák szétfoszlanak kezünk alatt, és mint a hamu, a levegőn át megtelepednek fehér ruhánk szöveteiben. 

Délelőtt a reggeliztetők maradékán osztozkodtunk, délután a menzán együtt fogyasztottuk a lengyel szakácsok műremekeit, ám amikor mi rendszerint a szálló és a fák mögötti partszakaszhoz indultunk múlatni az időt, valahogy elpárologtak mellőlünk, akár a csapadék. Talán szégyellnek velünk mutatkozni - gondoltuk, vagy egyszerűen láthatatlanok kívántak maradni az időnként arra szállingózó vendégek előtt, ahogy mindig tették - mondtuk egymásnak, bár egyikünk sem látta még őket az erdő közelében.

Mi aznap is átkeltünk strandhoz vezető tanösvényen. Felhevült testünkről a sima homokra dobáltuk ruháinkat, és úgy gázoltunk bele a hirtelen mélyülő tengerbe. Lilla és én versenyt úsztunk a láthatárig, míg a többiek egymás válláról ugrottak fejest, aztán mindannyian nyújtóztunk egyet a parton. Magunk voltunk, egyedül a levelek susogása festette alá egymást túl harsogó, önfeledt csevelyünket. Nyolc szem között veséztük ki a meg-megújuló semmit, mialatt a nap a bőrünkbe égette a sós tenger hínáros illatát. 

S akkor megpillantottunk közülük kettőt. Személyzeti ruhájukban, a letaposott deszkákon át közeledtek felénk. Két szálloda menedzser lépkedett szorosan a nyomukban, egy rőt hajú, alacsony férfival, aki jókora zöld hálót tartott a magasba. Kék szeme világított barna szeplői felett. Lilla a kezembe nyomta a törülközőmet, hogy elfedjük magunkat előttük, legalább a magunk kedvéért, mert az érkezők szemlátomást aligha vettek tudomást rólunk.

Mi róluk annál inkább. Kíváncsiságunkban nem bírtuk másfelé fordítani tekintetüket, mialatt jól öltözött feletteseink kosztümben és lakkos cipőben hágtak egy, a tengerbe nyúló szikla tetejére. Nem beszéltek. Most sem beszéltek egymással, mintha a hallgatással magukat védenék önnön titkaiktól. Elnémultunk. Csupán a szél szólaltatta meg a fabódéra akasztott csengettyűt egyszer-egyszer. 

Elmélyülten bámultak a víz és a gondnok hálója után a szikla tövében. A másodpercek lomhán cammogtak egymás nyomában, a komoly társaság groteszk állóképként merevedett meg előttünk. Aztán hirtelen mozgás támadt.

A kecskekoponyáról, amit a koboldszerű férfi halászott ki a szikla tövéből, hosszú csimbókokban lógott az ázott, egykor fehér-szürke bunda, amely kövér cseppekben szolgáltatta vissza a hullámsírnak, ami járt.

Elmondták végül, rosszalló fejcsóválás közepette, - mintha legalábbis a szerencsétlen jószág szándékos alkalmatlankodásból szaladt volna balsorsa nyomába,- hogy a tetem majd’ egy hete hánykolódott már parányi tengerünkben. 

A zöld ruhás alak ünnepélyesen maga elé tartotta a halottat és azzal együtt indult visszafelé a keskeny földúton. Lehajtott fővel követtük őket. Elől a menedzserek meneteltek talpig feketében, utánuk mentek ők és végül én zártam a sort. Mire kiértünk az erdőből, az addig sosem látott gondnok már nem volt velünk. A főépületnél elágaztak útjaink, ők a saját épületükbe vonultak el. 

Másnap dolgozni mentünk és ezután csupán egy-egy szóval, homályos utalások mögé bújtatva beszéltünk a kecskefejről, ha egyáltalán szóba került. Kettesével húztuk a vasalt ágyneműt, ürítettük a szemeteskosarakat, mint korábban. Néztük, ahogy a bútorok tetején megülő por állatkák szétfoszlanak kezünk alatt, és eltüntethetetlen nyomot hagynak durva vászon pólóink szövetében. Délelőtt a reggeliztetők maradékán osztozkodtunk, délután a menzán együtt fogyasztottuk a lengyel szakácsok műremekeit, de amióta különös mellékízt hagyott a szánkban, a húst mindinkább elkerültük. 

Egyedül az ég változott meg, amely közben visszanyerte eleven szürke színét, s szüntelenül zúdított fejünkre a szennyes vízből, amelyben többé nem mártóztunk meg.