Barion Pixel nuuvella

Radagas krónikák - Tomber-hegy ostroma 1. rész

Az iramot az ifjú Bran’Daan Doonstarl herceg diktálta. A fekete csataménje prüszkölve lépkedett a sáros úton. Bran’Daan aranypáncélján dallamtalan szerenádot adtak az esőcseppek. Mellkasán a Doonstarlok évezredes címerével; arany alapon egy lángoló kard, amely „Lelket” ábrázolta. A hajnali szél ázott, kócos hajába kapaszkodott. Zöld szeme, ami jellemző volt a Doonstarlokra, az utat kémlelte.

Mögötte Amos Voltar lovagolt, aki a könnyűlovasság parancsnoka volt tizenöt éven keresztül, mielőtt a herceg seregébe helyezték volna át főkapitányi rangba, ami hatalmas megtiszteltetés lett volna bárki számára, de Amos Voltar a háta közepére sem kívánta ezt a hadjáratot. Fakókék szeme sasként fürkészte a tájat, miközben megigazgatta deresedő szakállát, de a mögötte vonuló seregről sem feledkezett meg, amely tekergő kígyóként kúszott a nyomában. Az idő cseppet sem kedvezett számukra. Az elmúlt két napban esett, így az utak sárossá és nehezen használhatóvá váltak. A hátasok gyorsabban fáradtak, de a szekerek is lelassultak.

– Tartsátok az iramot! – kiáltotta el magát Voltar, aki nem volt hozzá szokva, ha nem a terve szerint alakulnak a dolgok.

A kapitány odalovagolt Bran’Daan mellé.

– Szeretnék váltani veled néhány szót, ha lehetséges.

A herceg nem fordult meg, de bólintott és valamivel növelte a tempót. Az egykori parancsnok követte őt. A lovagok kissé lemaradtak, hallótávolságon kívülre.

– Uram, tudom, még nagyon messze vagyunk Tomber-hegytől, az idő pedig sürget minket, de muszáj lassítanunk, mert ezt az erőltetett tempót nem tudjuk tartani.

Bran’Daan nem válaszolt azonnal. Némán lovagolt tovább a ködbe burkolódzó, kietlen síkságon.

– Tisztában vagyok vele, hogy igazad van, de nem lassíthatunk. Már így is késésben vagyunk, mivel a lázadók serege bármikor megindulhat Tomber-hegy felé.

A felkelő nap sugarai itt-ott már átszakították a sápadt hajnali ködöt, de az időjárás nem javult. Az ég szürke volt, az idő hideg, ami nem volt megszokott ebben az évszakban. A páncél résein áthatolt a metsző hideg, hiába a vastag gyapjúruha. Valamivel távolabb a síkság kibontakozott előttük, barnán és csupaszon.

– Akkor engedd meg nekem – folytatta mondandóját a kapitány –, hogy a lovassággal előre menjek Tomber-hegyhez. Coretossennek nem lehet túl nagy serege, és mindentéren alul maradnak velünk szemben. Ordianban így is soknak tartották ezt az ötezer főt, amivel Tomber-hegy megsegítésére indultunk. Úgy gondolom, ha a lázadók érnének a várhoz hamarabb, akkor elég, ha meglátják a lovasságot.

– Ha az Ordianban élő nemeseken múlott volna, akkor most egyetlen lovag sem tartana Tomber-hegy felé. Szerencsénkre atyám, sokkal bölcsebb, mint azok a dögöt zabáló, hájas disznók, de nem, akkor sem javasolnám, hogy lebecsüld az ellenfelünket. Coretossen egy navgot kapitány. Azzal egyetértek, hogy a tengeren sokkal veszélyesebb, mint a szárazföldön, de akkor sem engedhetjük meg magunknak, hogy lebecsüljük őt vagy a seregét.

Amos Voltart meglepték Bran’Daant szavai, de akik kicsit is ismerték a herceget, azok tisztában voltak a nyers és szókimondó modorával. Őt sosem zavarta, ha valaki ezért megharagudott rá. Pedig Bran’Daan a legnemesebb onorsi ház, a Doonstarlok sarja, egyben a királyi trón várományosa. Mielőtt mondott volna valamit, többször is át kellett volna gondolnia. Az ő szavának sokkal nagyobb volt a súlya, mint a lovagoknak, vagy a nemeseknek. Ami sokkal inkább meglepte a főkapitányt az a herceg bölcsen ható szavai. Nem volt megszokva az ifjú Doonstarltól, hogy ennyire átgondoltan beszéljen valamiről, de Amos Voltarnak nem volt kedvére a válasz.

A herceg pontosan tudta, Tomber-hegy nagyon fontos az Onorsi Királyság számára, mert a királyság nyugati részének ez a vár a legfőbb védvonala. A herceget fűtötte a bizonyítási vágy. Ha legyőzi Coretossen szedett-vedett seregét, akkor büszkén térhet vissza Ordianba.

– Akkor, ha nem veszed tolakodásnak, elárulod, mi a terved?

– Abban igazad van, hogy mihamarabb el kell jutnia a seregnek Tomber-hegybe, de a gyalogságra is legalább akkora szükség lesz, mint a lovasságra. A szétválást semmiképpen sem tartom bölcs lépésnek. Tisztában vagyok a képességeiddel, kapitány. Ismerem a múltad, de a lovasságunk most nem jelent előnyt számunkra. Az föld átázott, a lovak nem képesek a gyors mozgásra, ha a talaj ilyen ingoványos, de ezt te nálam sokkal jobban tudod.

Amos összeráncolta a homlokát.

– Abban bíztam, hogy a segítségemre leszel.

A herceg felnevetett.

– Azt hittem, ennek fordítva kellene lennie.

Amos szája dühösen összeszorult.

– Éppen azt próbáltam tenni.

Bran’Daan arca egyik pillanatról a másikra elkomolyodott és a zöld szempár fagyosan sújtott le Voltárra.

– Mondtam már neked, a sereg nem fog szétválni. Nem akarok több szót elpazarolni erre a témára.

A kapitány nem tudott uralkodni az érzésein.

– Egy bölcs vezér hajlandó megfogadni a hasznos tanácsot. Jóval tapasztaltabb vagyok nálad. Én megjártam már számtalan ütközetet.

A herceg összeráncolta a homlokát. Arca kiporosodott a hajnali hideg széltől. Bármennyire is jól esett volna számára egy hasonló kitörés, amelyet a kapitánya is mutatott az imént, de jól tudta, nem engedheti ezt meg magának. Mégha a sereg valamivel le is van maradva tőlük, akkor is lenne olyan, aki meghallaná őt, a szóbeszéd pedig pillanatok alatt szárnyra kelne.

– Azt javaslom, kapitány, gondold át újra, kivel beszélsz. Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvedre való az új rangod, de ha nem vagy képes ebbe beletörődni, esetleg nem vagy alkalmas a főkapitányi rang viselésére, akkor gondolkodás nélkül leváltalak. Akad itt még hozzád hasonló harcos. Olyan még több, aki nem kérdőjelezi meg a hercege döntését.

 – Elnézésed kérem, hercegem! – felelte összeszorított fogakkal Amos Voltar. – Valóban tiszteletlen voltam. Nem fordul elő még egyszer.

Bran’Daan nem szólt semmit, hiszen tudta, itt a szavak már haszontalanok. A herceg vetett egy pillantást hátra a válla felett, hogy szemügyre vegye a mögötte kígyózó sereget.

A lovagok csörtetve haladtak nyugat felé egy kerékbarázdákkal szabdalt földúton. Legalább is korábban az volt, de most a sár és a kavicsok mocsarává változott. Még ez is a nyomorult lázadóknak kedvez – gondolta magában Bran’Daan. A gondolataiból a hangzavar ébresztette fel. Hátrafordult, hogy megnézze, mi történt. Az egyik lovag kancája elvétette a lépést a sárban, leült a hátsójára, kivetvén lovasát a nyeregből, aki keményen huppant a sártengerben. A többiek hangos nevetésbe kezdtek, a lovag szitkokat zúdítva a rajta ércelődökön állt fel. Megragadta kancája gyeplőjét, nagyot rántott rajta, az állat felállt. Lassan, körültekintően állt vissza a sorba.

A herceget elfogta a nyugtalanság. A folyamatos rossz körülmények nem tesznek jót az emberek moráljának. Majd Tomber-hegy jutott az eszébe, ami a királyság nyugati védőbástyája lenne, de mégsem képes ellenállni egy ostromnak, ha arra kerülne a sor. Tomber-hegy ura és a Nyugat helytartója címet viselő Viserion Colantor nem sokat foglalkozott annak megerősítésével, amióta megkapta rangját. A környék nemesei nem is veszik őt komolyan, ezért is kell most Bran’Daannak és seregének a védelmükre sietniük.

Egész nap meneteltek megállás nélkül. A késő délutáni égbolt fekete volt, de az eső elállt. Bran’Daan kiadta a parancsot a pihenésre. Nem örül, hogy ilyen hamar meg kell állniuk, de mindenkinek szüksége van a pihenésre.

Aznap éjszaka csendesen telt el, de hajnalban látni lehetett a csillagokat, ami arra engedett következtetni, hogy nem olyan borús és esős idő lesz, mint az elmúlt napokban. Nem kellett csalódniuk. Hűs, verőfényes, áttetsző reggel köszöntötte a lovagokat, akik a nap első sugarai előtt már ismét útra keltek. Az égboltról, mintha lemosták volna a viharfelhőket, hogy helyettük a halványkék őszi égbolt pompázatos látványa fogadja az utazókat. Délnyugat felől friss szelő fújdogált.

Az út kanyargós és fárasztó volt. A seregnek fel kellett kapaszkodni egy domboldalon, majd leereszkedni. Néhány mérfölddel odébb megkerültek egy meredek domblábat, amely beletorkolt egy mélyen fekvő völgybe. Az föld egy darabig könnyebben járhatóvá vált. A talaj keményebb és szárazabb volt, mint amit már maguk mögött hagytak. Az út nyúlványként szelte át a völgyet, majd kaptatók, domboldalak és ismét völgyek váltották egymást a következő napokban.

A csendes szél megborzolta a fűtengert, amelyben haladtak. Sehol nem lehetett látni egy fát, vagy egy csordogáló patakot. A táj zöld volt és csendes. Csak a sereg menetelése hallatszott. Ahogy a nap egyre feljebb kapaszkodott a kéklő égbolton úgy ontotta magából a meleget.

Déltájban ismét egy meredek dombhoz értek, amelynek oldalába vastag, egyenletesen megmunkált, kőből épült lépcső vezetett felfelé. A domb, mint egy várfal nyúlt el végeláthatatlanul északi és déli irányba. Magasságra is megközelítette az ötszáz métert.

– Még sosem láttam ehhez foghatót – mondta a királyi őrség kapitánya, Robbon Slesson, aki a nemesi Slesson ház sarja. Apja a híres Barteon Slesson, a királyi gyalogság főparancsnoka.

– Ez Nyugathon kapuja – mondta Amos Voltar. – A legenda szerint a nyugathoniak építették ide ezt a falat sziklákból, melyeket a Palmír-hegységből vájtak ki, majd földdel fedték el. Idővel benőtte a fű. A tetejére fél mérföldenként őrtornyokat és kisebb erődítményeket építettek. A keleti oldala meredek, megmászhatatlan. Ezen a lépcsősoron kívül még egy található valamivel délebbre.

– De miért kelet felé? Mintha keletről tartottak volna támadástól – kérdezte az egyik katona.

– Lovagként elvárható lenne, hogy ismert néped történelmét – vetette oda a főkapitány.

– Ez Nyugathon, nem Onors.

Amos Voltar összevonta szemöldökét.

– Valóban, de egykor Nyugathon virágzó birodalom volt, amelynek hadseregét legyőzhetetlennek hittek. Egy napon a terjeszkedő elődeink megütköztek a nyugathoniak kisebb seregével és vereséget szenvedtek. Azután egyesítették az addig valaha látott legnagyobb onorsi hadsereget és ismét megütköztek a nyugathoniakkal, de akkor elsöprő győzelmet arattak. Az onorsiak valamiért nem nyomultak be Nyugathonba, de folyamatos fenyegetést jelentettek. Ezért kezdték el a nyugathoniak építeni ezt a falat. Pontosan miattunk, onorsiak miatt.

– Elég volt a történelemleckéből – szólt Bran’Daan. – Még az este érkezte előtt át kell kelnünk ezen. A túloldalon tábort verünk és ott töltjük az éjszakát.

Fent a tetőn megtalálták az ősi erőd és torony maradványait, amiről Amos beszélt. Az építmény már omladozott és benőte a fű.

A dombtetőről szemügyre vették a tájat. Számos egyéb dombot láttak nyugatra, amelyek szinte összefonódtak, olyan közel helyezkedtek el egymáshoz. Némelyik két-háromszáz méter magas is lehetett, de mindegyiken keresztül egy hágó vezetett át, amelyet évszázadokkal korábban a nyugathoniak vágtak, és ez a hágó vezetett el egészen a Palmír hegységig, amelynek tövébe – ugyancsak a nyugathoniak – felépítették Tomber-hegyet is.

– Itt vagyunk végre – mondta Bran’Daan. – Nem egy kellemes látvány. A dombokon túl vár ránk Tomber-hegy.

Amos lépett mellé.

– Ez a legjobb hír hetek óta. Muszáj a lovagoknak pihennie mielőtt sor kerülne a lázadókkal való összecsapásra.

– Mennyi idő még az út? – kérdezte Robbon Slesson.

– Közülünk senki sem járt még ott, ezért biztosan nem mondhatunk – felelte Bran’Daan. – Ha képesek vagyunk tartani az elmúlt napok tempóját, akkor nagyjából egy hét kell még.

– Túl soká jövünk már így is – jegyezte meg a főkapitány. – A legnagyobb baj mégis az, hogy semmit sem tudunk ellenfelünk helyzetéről.

– Tomber-hegyben majd többet fogunk tudni – felelte a herceg.

Amos összeráncolta a homlokát.

– Elnézésed kérem, felség, de be kell vallanom, nem bízom a helytartóban. Miatta van bajban a királyság nyugati területe. Már régen le kellett volna vernie ezt a kis lázongást, de helyette hagyta, hogy elszabaduljon. Ha lehet hinni a szóbeszédnek, akkor komolyabb bajban is lehetünk.

Bran’Daan szúrós tekintettel meredt a távolba, ami onnan a dombtetőről végtelennek és tágasnak tűnt.

Elmúlt már Nyugathon hősi ideje,

A nagy királyság letűnt emléke.

A kalandozók sem zengik dallamát,

Elfeledték már Nyugathon szavát.

A Palmír-hegység rejti sötét titkát,

Hová tűnt el eme csodás világ.

Nyugathon mára csak egy gondolat,

Eltűnt büszkeség, egy nép aranykora.

Nincsen már jövő, nincsen már semmi,

Nyugathon bátor népét el fogják feledni.

De ha legendák és hősi dalok szólnak,

Akkor tudják, kik voltak a Nyugathoniak.

– Nem gondoltam volna, hogy egy nyugathoni dalt egy onorsi szájából fogok hallani – jegyezte meg Amos. – Mi a neved fiam?

Az ifjú lovag arca poros volt. Kócos, barna haja egy szénaboglyára hasonlított leginkább.

– Gollas Menior vagyok, kapitány.

– És miért énekelted te ezt a dalt?

Gollas kihúzta magát.

– Atyám tanította nekem a nyugathoniak dalait és verseit.

– Mi oka volt neki erre?

A fiú habozott a válasszal.

– Mert elődeim nyugathoniak voltak egykor. A beolvadás után keletre vándoroltak és ott telepedtek le. Azóta a férfi tagjaink generációról generációra az Onorsi királyság hadseregében szolgáltak.

– Nos, akárhogy is – mondta Amos –, engem akkor is aggaszt, hogy nem tudunk semmit. Mindig is alapos voltam, de most a teljes bizonytalanságba menetelünk.

– Tévedsz – felelte Bran’Daan. – Ne hidd, hogy ennyire nem foglalkozom a dolgokkal. A felderítők már napokkal ezelőtt elindultak. Hamarosan vissza kell térniük.

A hajnal első fényével Elonnel Kolwin tért vissza elsőként, aki úgy egy héttel korábban indult útnak és kutatta át a Farkas erdő nyugati végét, a hozzá közeli halászfalukat, de nyomát sem találta az ellenségnek.

A csapat továbblovagolt. Rájuk telepedett a kényszer. Az idő jobbra fordult, ezért könyörtelen menetelésbe kezdtek, féltükben, hogy elkésnek. Onors lovagjai erősek és kitartóak, mint az ősi fák, de már sok mérföld állt mögöttük. Elfáradtak. A következő két napban újabb felderítők tértek vissza a menetelő sereghez, akik bejártak mindent a Palmír-hegységtől a Fekete-hegyig. Hosszú utat tettek meg, de az ellenség helyzetéről nem tudtak meg információkat.

A menetelő sereget körül ölte és magába zárta az éjszaka. Végül megálltak és tábort vertek. A csillagos ég és a sápadtan világító telihold fénye alatt verték föl sátraikat. Tábortüzek mellett melengették elgémberedett és átfagyott végtagjaikat. Éjszaka akár csontig hatoló hideg, nappal melegen sütő nap, vagy eső. Nem volt könnyű megszokni ezt a szokatlan időjárást.

A hajnali kürtök után alig egy órával ismét úton voltak. Felhőtlen reggel kísérte őket, de baljóslatúan telepedett rájuk a levegő. Ahogy telt a nap úgy lett egyre nagyobb a köd. Nyugaton viharfelhők gyűltek a Palmír-hegység fölött.

Már csak egy napnyira voltak Tomber-hegytől, amikor az utolsó felderítő is visszatért. A lova és ő maga is tetőtől-talpig sáros volt. A levegőt hevesen kapkodta és azonnali bebocsájtást kért Bran’Daan herceg sátrába.

– Igyál egy kicsit – mondta a herceg, amikor elé járult a felderítő. Bran’Daan intett a szolgálójának, akinek semmi más feladata nem volt a sátorban csak a bor kitöltése. – Egy kupa bor biztosan jót fog tenni.

Slem Thormannak hívták az ifjú felderítőt. Nem sokkal volt idősebb Bran’Daannál, de egész életét a természetben töltötte az apja mellett. Nyomolvasást, nyomeltüntetést, lopakodást és minden egyéb fortélyt megtanult, amire szüksége lehet egy felderítőnek a túléléshez. Kikapta az aranyozott peremű kelyhet a szolgáló kezéből és a fenekéig apasztotta a tartalmát.

– Uram, nagyon rossz hírekkel tértem vissza. Eljutottam egészen Sziklavégbe, ahol tanácskozás volt. Számos kisebb városállam vezetője és tehetősebb nemesek ültek össze. A legtöbb nyugathoni nemes és vezető jelen volt.

Bran’Daan idegesen összeráncolta a szemöldökét.

– És miről tanácskoztak? Azt hallottad?

Slem még mindig nehezen kapott levegőt, a térdére támaszkodva próbálta kifújni kicsit magát.

– Igen, uram. Hallottam! Azt tervezik, hogy fellázadnak Onors ellen miután elfoglalták Tonber-hegyet. Mint kiderült, ez nem az első gyűlésük volt, ugyanis azért ültek össze, hogy vezért válasszanak az újonnan felállított seregük élére.

– És ki lett a vezérük? Mekkora a seregük létszáma? – kérdezte egyre idegesebben a herceg.

A felderítő hezitált egy kicsit a válasszal.

– Nem tudom biztosan megmondani a létszámot, urat, de megközelítőleg húszezer fő lehet. A sereg főparancsnoka pedig Coretossen lett.

A sátorban megállt a levegő. Bran’Daan herceg döbbenten dőlt hátra párnákkal kirakott emelvényen, majd beleveszett a baljós gondolatok örvényként kavargó tengerébe.

Tetszett a történet?

5 2

Regisztrálj és olvasd Andrew Sinclair 18 történetét!


  • 1234 szerző
  • 828 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Andrew Sinclair

Radagas krónikák - Tomber-hegy ostroma 1. rész

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Az ifjú Bran'Daan Doonstarl herceg eddigi élete lefgontosabb feladatát kapta. A kérdés az, hogy a hereg képes lesz-e felnőni hozzá és megvédeni Tomber-hegyet az ostromlóktól?

Rövid összefoglaló

Az ifjú Bran'Daan Doonstarl herceg és serege nyugatra menetel, hogy felkészüljenek Tomber-hegy ostromára. A herceg erőtpróbáló feladat előtt áll, serege fáradt, Tomber-hegy védelme gyenge, és az ellenségről sincsennek pontos információk.

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Andrew Sinclair nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!