Messze fenn északon, egy hatalmas tengerben, sok kisebb – nagyobb sziget állt egymás mellett. Az egyik szigeten mesebeli lények éltek. A sziget egyik végében egy hatalmas varázsló, a másik végén pedig egy vénséges boszorka.

  A varázsló jóságos volt, bár mindig mogorvának tűnt. Szívesen segített az embereken, de legjobban a magányt kedvelte. Ilyenkor elmélkedett a különböző tervein. Milyen játékot tudna készíteni a gyerekeknek, hogy azok jól érezzék magukat?

  A vénséges vén banya az ellenkezője volt. Mindenkivel nyájaskodott, mindenkinek ígért valamit, hogy becsalja őket a tanyájára, ahol később dolgoztatta őket. Hiába nyájaskodott, mert az almája savanyú volt, ami elvásolta az emberek nyelvét. A mézeskalács huszárjába erős paprikát kevert, azt hitte, hogy attól erősebbek lesznek az emberek és akkor többet fognak dolgozni. Így hiába tett meg mindent azért, hogy magához csalja az embereket, a rossz híre elterjedt és mindenki menekült előle.

  A varázsló, hogy időben észrevegye a látogatókat épített magának egy hatalmas tornyot. Onnét figyelte a közeledő járműveket és az embereket. Amikor megunta a nézelődést, a guruló, zörgő, összeilleszthető szerkezeteivel játszott. A háza köré még akadályokat is épített, hogy ne zavarják olyan gyakran. A sok látogató zavarta a munkáját. Állandóan fúrt és faragott. Mindig valami különleges szerkezeteket épített a háza köré. Így csak azok juthattak a közelébe, akiket ő beengedett, vagy ismerték a varázslatot. A házát tüskés bokrokkal ültette körbe, azon csak egy szűk rést hagyott, amin át lehetett jutni. De a nyílásra egy kaput fabrikált, amit kulccsal lehetett zárni. A kulcsot pedig a nyakában horda egy zsinegre felakasztva. De ha valaki álmában megszerezte tőle, az se ment vele semmire, mert használat előtt rá kellett fújni és abból a varázskulcs azonnal megérezte, hogy jó ember kezében van-e. Rossz embernek nem nyitotta ki a kaput.

  A vén banya megirigyelte a különleges kaput, ezért ő víz alatti bejáratot készített a parton álló házához. A vízben úszva lehetett eljutni hozzá. Ott volt egy titkos bejáró. A látogatóknak a vízi növények között kellett úszniuk, hogy bejussanak a kunyhójába. De ő csak csalinak szánta a bejáratot. A kíváncsi érdeklődőket a beszélő növények előre jelezték a gazdájuknak. Akkor ő utasította őket, hogy tekeredjenek az emberekre és ne engedjék el őket. A vigyázatlan embereknek három nap és három éjjel kellett a boszorkány kemencéjét takarítani és csak akkor engedte el őket, ha elégedett volt a munkájukkal. Olyanról meg, hogy elégedett legyen a vén banya még a dédszülőm ükapja sem hallott.

  A varázsló bár mogorva volt, de ha valakinek sikerült bejutnia hozzá, azt a kertjében ülve fogadta. Mögötte ott állt egy hatalmas fa, amely varázsolni tudott. Amikor a varázslótól kérdeztek valamit, ő ritkán válaszolt, mert nem szeretett feleslegesen beszélni. De a fa kitalálta a gondolatait így továbbította azokat a kérdezőknek. A varázsfának az volt a szokása, hogy úgy válaszolt a kérdésekre, hogy az ágain megjelent az a tárgy, amire a varázsló gondolt és azzal meglehetett oldani a feladatot. 

  Egyszer egy kisfiú jutott be hozzá, aki folyamatosan kérdezgette: 

-          Hogyan tudnék eljutni a mamámhoz? 

  Alig mondta ki a kérdést, már megjelent a legnagyobb ágon egy repülőgép.

-          Hogyan tudnék egy játszóházat építeni?

  Itt sem kellett sokáig várnia, mert az ágakon fűrészek, kalapácsok, harapófogók, és szögek tűntek fel.

  A szomszéd szigetről a vén banya távcsövön figyelte, hogy mi folyik a varázsló kertjében. Mivel hozzá a rossz híre miatt már a falu feketemacskája se ment el, így ette az irigység. Olyan sárga lett, mint a narancs. Törte a fejét, hogy hogyan tudna visszavágni a varázslónak. Törte – törte a fejét, de hosszú ideig semmi használható nem jutott az eszébe. Föl s alá járkálva motyogott és hadonászott. Közben beütötte a könyökét az ajtófélfába. 

-          Na, ez a rozoga kunyhó is csak a bosszúságomra van! Ilyenben élek, pedig megérdemelnék egy királyi palotát is!

  Ekkor a fejére csapott!

-          Ez egy jó gondolat! Versenyre hívom a varázslót! Melyikünk épít olyant, amelyik jobban tetszik a gyerekeknek! Amelyikünk veszít, elköltözik a szigetről.

  Megkereste a varázslót. Az nehezen állt kötélnek, mert nem szerette a felesleges versenyzést. Amikor azonban a banya gúnyolni kezdte, hogy berezelt tőle, meg hogy nincs semmi használható ötlete, elfogadta a kihívást.

  Mind a ketten visszavonultak a tanyájukra. Napokig nem lehetett mást hallani a sziget két végéről, mint csengő – bongó hangokat. Amikor mind a ketten elkészültek, akkor egy kisfiút hívtak döntőbírónak.

-          Te fogod eldönteni, hogy hol élnél, hol játszanál szívesebben!

  A vén boszorka ragaszkodott hozzá, hogy először az ő alkotását nézze meg a kisfiú. Amikor oda értek, a szemük is elkezdett káprázni. Egy kacsalábon forgó palotát láttak, amelyiket arany és ezüst borított, gyémánttal díszítve. A banya boldogan vigyorogva leste a hatást. A varázsló pedig döbbenten hunyorgott.

-          Na, te fiú! Ugye itt akarsz élni? – kérdezte a vénség.

-          Szép – szép, de hol vannak a játékok? – kérdezett vissza a fiú.

-          Ugyan! Minek azok, csak zajonganál velük!

  A kisfiúnak bár tetszett az épület, még sem érezte magát otthon benne. Így tovább akart menni a varázsló házához. A sövény után egy egyszerű házat látott, de az udvarára lépve azonnal felragyogott a szeme. Ahogy körbenézett mindenhol játékot látott. Homokozót, csúszdát, tornyot és fából faragott játékokat, markolót, dömpert, tűzoltó és rendőrautót. 

-          Itt szeretnék élni! – kiáltott fel azonnal.

  A boszorkány dühében felkapott a seprűjére és elrepült vele Kelen hegyére, a boszorkányok ősi fészkébe. Ott a mai napig is azon töri a fejét, hogy a játék miért fontosabb a gyerekeknek, mint a kacsalábon forgó kastély?

  Ti tudjátok rá a választ?