A betűkkel való kapcsolatom gyerekkori szerelemből életre szóló szenvedély lett.
Fekete István regényein nőttem fel. Az ő egy-egy mondatán azóta is képes vagyok elbőgni magam, sokadszori olvasásra is, vagy ha csak eszembe jut, mert annyira megérint, hogy így is össze lehet kapcsolni a szavakat, hogy ennyi mindent bele lehet vinni egy apró leírásba.
Elmondani az elmondhatatlant.
Én érzem a történetek ízét olvasás közben – vagy nem is tudom mit, van valami határozott érzés, amit sugároznak a szavak. Fekete Istvánnak mosolygós-sós könnyes íze van.
Agatha Christie-nek ropogós, sós aprósütemény. Szepes Máriának tömény édes tortaszelet, keserűmandula- és narancshéj-ízzel. Richard Bach Illúziók könyve macaron-süti állagú: könnyű, finom, roppanó, édes.
És vannak híres, elismert írók és regények, amiket keserű szájízzel tettem le, és nem értem, mások miért nem érzik rajtuk a dohos lisztet, az avas vajat, a romlottságot.
Az írás csodájával ötödikes koromban találkoztam. Az volt a házi feladat, hogy folytassunk egy történetet, ami az olvasókönyvben volt, és írjuk meg, mi történt utána.
Számomra természetes módon folytatódott a történet, több oldalon át írtam. És másnap, amikor felolvastam az osztályban, és a többiek csodálkozva hallgatták, rájöttem, hogy EZ az alkotás. Hogy az írók is ezt csinálják. Hogy így kell írni: csak folytatni egy történetet, ami a fejemben zajlik.
Jó, aztán persze kiderült, hogy ez nem ennyire egyszerű…
De a csoda már megtörtént. És attól kezdve felváltva írtam és olvastam…
Aztán később a csoda az ezoteria világából is beköszöntött az életembe, és már huszonöt éve karmaasztrológiával foglalkozom.
Közben írtam is, és megszületett az ANGYALEMBEREK története.
És aztán születtek, és azóta is születnek a többiek…
A http://www.angyalemberek.gportal.hu honlapomon lehet rólam többet olvasni.
A saját írásaimnak madártej íze van.
Nekem ízlik… De persze tudom, különbözőek az ízlések.
Kedves Olvasó! Kérlek, kóstolj bele, és döntsd el, a Te ízlésednek megfelel-e?
