Barion Pixel nuuvella

EMLÉKSZEL?

Szellemi párbeszéd 1. rész

Ez egy különös szellemi párbeszéd egy női és egy férfi hanggal. Mintha az éteren át beszélnének egymással. Régi ismerősök, akik most újra egymásra találnak. Sok régi emlékük van, ami összeköti, és ami elválasztja őket. 

Ha ismerősnek tűnnek a szavak, akkor Hozzád is szólnak...

Amiről beszélnek, azt nem könnyű szavakba foglalni, lefordítani. Lehet, hogy nem pontosak a fogalmak. Lehet, hogy Te máshogy emlékszel. 

De segíthetnek felidézni a Te történetedet...

Segíthetnek emlékezni a Teremtésre. 

***

Előhang

Női hang:  Emlékszel?

   Amikor együtt sétáltunk azokban az erdőkben, amelyek fáit én terveztem, és együtt örültünk a legújabb pillangóidnak. Csodáltuk e bolygó tömör anyagát, élveztük a sziklák keménységét, és azt, hogy mégis olyan könnyedén formázhatóak. Örültünk, hogy az akaratunknak engedelmeskedik ez a világ.

   Hatalmas kőtömbökből építettük az otthonunkat.

   Emlékszel, amikor utoljára éltünk itt együtt?

   Nagyon régen volt. Sok ezer éve. És azóta nem találkoztunk. Azóta hiányzol.

   Azóta várjuk ezt a találkozást.

   Te beleszerettél ebbe a bolygóba.

   Én egyre jobban féltem tőle. Éreztem, hogy lehúz, magához vonz, és én nem voltam elég erős, hogy le mertem volna hatolni a mélységeibe.

   Te kíváncsi voltál, és szerelmes. Szerelmes lettél az általunk létrehozott világba, az élőlényekbe, az emberekbe. Itt akartál lenni, közelről akartad látni, mi lesz belőlük, mi lesz a teremtményeinkből. Segíteni akartál nekik. Én meg félni kezdtem tőlük. Félni az erejüktől, a furcsa, vad érzéseiktől, a mélységtől.

   Ez a világ még nagyon fiatal volt. Szüksége volt segítőkre, hogy életben maradjon. Te maradtál. És én nem voltam elég erős, a kettőnk közti kötelék se volt elég hozzá, hogy veled maradjak. Féltem, és aztán kiderült, hogy joggal féltem. Te sokkal erősebb voltál, mégis lehúzott téged is. Belevitt a földi pokol legmélyére.

   De túlélted, és megerősödtél. Én átéltem minden emlékedet, bennem is ott van az összes szörnyű kép, de én nem voltam benne, nem erősödtem tőle. Kívülállóként, mint egy filmet nézve láttam, ahogy szenvedsz, és ez szörnyű volt. Szörnyen tehetetlen. Nem segíthettem. Ezért gyűlöltelek, téged okoltalak, hogy miért kell miattad mindezt kiállnom. El akartalak felejteni, elszakítani azt a szellemi kötelet, ami összeköt minket, de nem tudtam. Ehhez egyedül kevés voltam.

   Átéltem hát mindazt, amit te, úgy, mint egy rossz álmot. Tehetetlenül.

   Láttalak, ahogy eleinte még jól mentek a dolgok. Ahogy élvezettel alkottál új variációkat a már kész fajokhoz. Ahogy a növények, állatok után egyre jobban kezdett érdekelni az ember. Róluk mindannyian tudtuk, hogy veszélyesek lehetnek, hogy keményen kell fogni őket. De te megszeretted őket, hisz te mindenkit szerettél, aki nálad gyengébb, esendőbb volt. Engem is ezért szerettél, de most találtál egy nagyobb szerelmet. Beleszerettél az emberbe annyira, hogy önmagadat is odaadtad érte. Lementél közéjük.

   Szigorúan tilos volt. Veszélyes volt, de te megtetted. Először a vezetőjük lettél, magasan fölöttük, aztán elkezdtél közeledni hozzájuk. Végül az áldozatuk lettél. És bekerültél az ő rendszerük körforgásába.

   Sok ezer éve élsz már emberként.

   Emlékszel?

   És rám emlékszel?

   Tudom, már újra emlékszel. Már újra az vagy, akit egykor elhagytam. Az vagy, de sokkal több emlékkel. Tele vagy szenvedéllyel, szenvedéssel, erővel és hittel.

   Mindazzal, ami bennem csupán emlék.

   És újra találkoznunk kell.

   Vissza kell térned.

Visszatérhetsz, ezért vissza kellett jönnöm.

Visszajöhettem. Ide, erre a földre, amit én is szerettem, de amitől ma is félek.

   Dél-Amerikában még állnak az erdőink, még nyílnak a virágaim. Még állnak a falak, amiket együtt emeltünk fel. De az ember ma is veszélyes. És te túl sokat éltél már itt.

   Mégis el kellett jönnöm érted, ha véget akarok vetni a belül pergő rémálmoknak.

Találkoznom kell veled, hogy vagy újra eggyé váljunk, és akkor az emlékekhez megkapjam végre tőled az erőt is, amivel el lehet viselni őket, vagy együtt, közösen elvágjuk a köztünk lévő köteléket. Akkor, ha úgy döntesz, már nem térsz vissza többé. Már tudatosan úgy dönthetsz, hogy ember maradsz végleg. És élsz tovább nélkülem.

   Egyik döntés se könnyű.

   De elegem van e rémálmokból. Túl sok nekem az értetlenség, a hiába való munka, nem bírom a kínokat. A te kínjaidat. Az inkvizíciót. Se csinálni, se érezni nem akarom többé. Nem érdekel, hogy te hogy bírod. Ez a te döntésed volt, és én voltam a gyenge, hogy nem tudtam leválni az emlékeidről. Ezért vagyok most itt, hogy végre rendezzem mindezt. Hogy rendezzük a múltat.

   Szeretlek még mindig. És gyűlöllek mindazért, amit miattad át kellett élnem, és gyűlöllek azért, mert nem te voltál a hibás. Senki sem volt hibás, mégis szenvedünk.

   Hiányzol. Annyira, hogy legyőztem a félelmet, megerősítettem a fájdalmamat, hogy muszáj legyen lejönnöm. Hogy ne lehessen más választásom, a kínnal üldöztem hozzád magamat.

Mert újra találkozni akartam veled. Újra látni és érezni akarlak, itt és most, nem csak távolból.

   Szeretlek, jobban szeretlek, mint amennyire félek a fájdalomtól.

   Jobban szeretlek, mint ahogy be mertem vallani ezt magamnak.

   Akkor régen azt hittem, józan döntést hoztunk mindketten. Te maradni akartál tudományos érdeklődésből, én menni akartam, józan megfontolásból. Egyikőnk se gondolta, hogy ennyi idő és ennyi szenvedés lesz, amit választottunk.

   És most újra itt vagyunk.

   Közeledik a találkozás ideje.

   És újra félek. De akarom.

   Emlékezz… Kérlek, emlékezz…

***

Ébredés

Nő:    Én emlékszem… Már emlékszem arra is, amit el akartam felejteni.

   Mi hoztuk létre ezt a bolygót, mi alkottuk meg ezt az életet. Az embert is.

   Közös a tudatunk. A MI azt jelenti: ÉN. Amit közösen tettünk, amit egyenként, azért is mindnyájan felelősek voltunk. Egyek voltunk.

   Mi teremtettünk itt. És mi rontottuk el. Nem lett olyan tökéletes, ahogy elterveztük. Ahogy a szellemi ötlet anyagba szállt, valami elromlott. Az anyagnak önálló akarata lett – ezt terveztük is, – de ez az önállóság rosszat is létrehozott. Többször is újrakezdtük az egészet, de nem sikerült kiküszöbölni a hibát. El kellett volna dobni mindent, és nulláról kezdeni, más alapról indítani. És ekkor vált ketté az addig egységes tudatunk.

    Ez a világ a kettősségével minket is megfertőzött, minket is megbetegített. Létrehoztunk valamit, ami a létünket veszélyeztette. Megváltoztatott minket. A bennünk levő egység kettétört. És már csak úgy tudtuk volna elpusztítani ezt a világot, ha a MI egyik felünket is elpusztítjuk vele. A szakadék egyre mélyült köztünk. Önmagunkkal kerültünk szembe.

   Az egységünk, a MI egyik része ragaszkodott ehhez a tökéletlen, hibás világhoz, kötődött hozzá, mert beleadta a lelke egy részét is. Benne volt ő is. Ha nem lett volna, talán nem is kelt volna életre ez az anyag. Ők folytatni akarták a munkát, tökéletesíteni azt, amiről látszott, hogy sosem lesz tökéletes. Legfeljebb egyre veszélyesebbé válik. Az ember volt ez a hibás tényező, amelynek az önálló tudat túl nagy esélyt adott a saját útra. Dönthetett, és rosszul döntött. Hatalmat akart, mindenek feletti hatalmat, és a mi irányításunkat is magának követelte. Egyre veszélyesebb lett. El kellett volna pusztítani.

   De Ti túlságosan megszerettétek. Mert ekkor már kettéváltunk, MI, akik azelőtt ilyet még soha nem éreztünk. Ott voltatok Ti, akik MI voltunk, de már másként gondolkoztatok, mint a maradék Mi. Összezavarodtunk. Nem értettük önmagunkat. Olyan fájdalmat éreztünk, mint amit még soha. A teljesség hiányát. A hiányt.

   Értettük a gondolataitokat, de ezek már nem voltak azonosak a mi gondolatainkkal. Éreztük az érzéseiteket, de ezek már idegen érzések voltak. A kettősség megfertőzte a világunkat, és széthasította a teljességünket.

   Elvesztünk. Szétrobbantottuk a világunkat, hiszen addig egyek voltunk az otthon maradottakkal is. Igen, ez olyan volt, mint egy világvége. Elvesztettük a világunkat. Még az otthoniak egy része is egyetértett azzal, hogy mentsük meg, tartsuk életben ezt a világot. Az egyik tábor az ember mellé állt, a másik ellene volt. És így szembekerültünk egymással.

   Olyan érzéseket éltünk meg, amiket addig soha nem ismertünk. Dühöt, sőt gyűlöletet az ember iránt, aki ezt tette velünk, de dühöt és gyűlöletet éreztünk a társaink iránt is, akik miatt mindez bekövetkezett. De hát akkor még egyek voltunk, MI voltunk, tehát gyűlöltük önmagunkat. És végül már mindent és mindenkit.

   Eltartott egy ideig ez a hatalmas érzelmi vihar. Szétszakadtunk, és gyűlöltük egymást. Ők gyűlöltek minket, mert magukra hagytuk őket az emberi világban, csináljanak, amit akarnak, Mi gyűlöltük őket, amiért meg kellett tapasztalnunk miattuk ezeket a fájdalmakat.

   Mindenki élte a saját életét, a saját fájdalmával, és közben éreztük egymás minden érzését. Nem akartunk tudni egymásról, megszakítottuk a tudati kapcsolatot, de az érzéseket nem lehetett leállítani. A tudatunkat le tudjuk zárni, de a lelkünket nem.

   És ezen a csatornán nagyon sokáig csak a hiány fájdalma folyt mindkét oldalról.

   Sok idő telt el, mire csillapult a kín, és lehetett érezni végre valami szépet is. Aztán megindultak páran, hogy mégis megnézzék, mi zajlik odalent. Aztán egyre többen mentek, és jó híreket is küldtek, sőt vissza tudtak jönni a kettészakadtság mélyéből. Már kevésbé tűnt sötétnek az a pokol, ahol a MI másik fele élt.

   Hosszú folyamat volt. De elindult lassan az egyesülés felé a szétszakadt világunk. Mi elkezdtünk közeledni hozzájuk, és ők is elkezdtek visszaérni hozzánk. Rájöttünk, hogy nem lehet meg nem történtté tenni az eseményeket, és nincs út visszafelé. Csak előre. Végig kell menni a sötét mélységeken, hogy a túloldalon újra találkozzunk. Ha a társaink átmentek az anyagi poklon, csak úgy lehetünk újra egyek, ha mi is megtesszük ezt az utat. Csak akkor lehetünk újra egyek.

   Hát lejöttünk.

   Lassan, óvatosan, mint amikor veszélyes, hideg vízbe ereszkedik le az ember, időnként visszarántja a lábát, ha túl erős a sodrás.

   Még két külön oldalról indulunk, de egyre többen találkozunk középen.

   Mi fentről jövünk. Jobban emlékszünk a közös múltra, a szellemi otthonra, a szellemi erőnkre, de túl gyengék és sérülékenyek vagyunk a földi viszonyok között. Idegen, hideg és túl kemény, túl súlyos nekünk ez a világ.

   Ti megjártátok az anyag poklát az emberrel együtt. Végig itt éltetek, ismeritek a törvényeit, hiszen együtt alkottátok azokat az emberekkel. Sokat szenvedtetek, ezért erősek vagytok. De túl sok időt töltöttetek ebben az anyagi világban. Sok mindenre nem emlékeztek, és sokban hasonlóvá váltatok az emberhez. Idegenek lettünk egymásnak, pedig testvérek vagyunk.

   Újra meg kell ismernünk egymást. Fel kell ismernünk egymást.

   Egymásra kell találnunk, hogy újra megtaláljuk a régi teljességet, megtaláljuk önmagunkat.

Az ember pedig, ha akar, jöhet velünk.

   Ti hívnátok őket, és ezt Mi is elfogadjuk. Ha akar, ha tud, hadd jöjjön, tartozzon bele az új MI egységébe. De ha lemarad, Ti már nem maradtok vele. Ezt pedig Ti fogadtátok el. Nem állhat közénk még egyszer a saját teremtményünk. Vagy egyesül velünk, vagy járja tovább a maga útját az anyagban, de már nélkülünk.

***

Férfi hang:

 – Nem könnyű emlékezni. Túl sok fájdalmat halmoztunk fel az emlékek fölé.

  Nem voltunk mi mindig szentek idelent. Sokszor gyűlöltük már ezt a világot, ami foglyul ejtett és becsapott. Becsapott, mert gyengének, esendőnek mutatta magát, mi megsajnáltuk, lehajoltunk hozzá, erre csapdába ejtett.

   És mi meggyűlöltük. Az embert is, és ezt az egész világot. El akartuk pusztítani, de már nem volt hozzá elég erőnk. Már igazat adtunk nektek, de már túl messze voltatok.

   Hát itt ragadtunk, és szörnyűségeket követtünk el. Rosszabbak lettünk, mint a csapdába esett állat. Azt akartuk, ne csak nekünk fájjon ez a világ, szenvedjenek ők is.

   És közben önmagunkat is kínoztuk. Egymás ellen fordultunk, a kettősség ragálya darabokra szedett bennünket. Már egymást sem értettük meg. Aztán már önmagunkat sem.  Szenvedtünk és szenvedést okoztunk. Gyűlöltük ezt a világot, és gyűlöltük önmagunkat. Büntettünk mindenkit.

   Sokáig tartott ez az őrület. Ha néha valamelyikünk ki is józanodott kissé, ha voltak tiszta időszakok, mi magunk támadtunk rá, és töröltük el, mert ekkor már nem mertünk emlékezni arra, kik is voltunk igazán, olyan szörnyű volt a mélység, amibe zuhantunk.

   Igen, mi voltunk a szentek, a próféták, és mi voltunk a tömeggyilkos zsarnokok is.

   Mi találtuk ki az inkvizíciót, és minket kínoztak halálra.

   Azt hiszitek, olyan könnyű mindezek után emlékezni?

***

: – Muszáj emlékezni. Muszáj folytatni az emlékezést.

   Amikor itt maradtatok az emberrel, egy ideig még meg tudtátok tartani a határokat. Közöttük éltetek, de nem keveredtetek össze velük. Aztán egyszer elveszett ez a korlát is. Az ember addig is épp elég veszélyes volt, de a közös utódok sokkal nagyobb fenyegetést jelentettek. Az ember zabolátlan érzései ötvöződtek a mi tudásunkkal. Csak tudásfoszlányok voltak ezek, a többség nem is tudta hasznosítani, de adták, örökítették tovább. És ma már túl sokan tudnak túl sokat. Veszélyesen sokat.

   A kísérletünknek először csak egy bolygónyi élet volt a tétje. Aztán már a mi boldogságunk. Most viszont ezzel a kevert tudással az ember a világunk nagy részét fenyegeti. Aprócska életforma, olyan hozzánk képest, mint nekik a vírusok világa, de ugyanolyan életveszélyes. Egy kis vírus kipusztíthat nagy népcsoportokat. Védekezni kell ellene.

   És mi védekezünk.

   Visszajöttünk értetek, és azokért az utódokért, akik be tudnak illeszkedni a világunkba. Azokért, akik képesek emlékezni a bennük levő tudásra.

   Velük egyesülünk. A többit…

   Ha kell, akkor elpusztítjuk őket. Ahogy az ember próbálja az ő vírusaival. Vagy legyengítve elkülönítjük őket. Nincs ellenük védőoltás. A kétségeik mindig újrafertőzhetnek.

Ezt a fertőzést már túléltük, és megerősödtünk tőle. De sokat szenvedtünk, és majdnem belehaltunk. Nem engedhetjük, hogy mások, nálunk gyengébbek elpusztuljanak attól a góctól, amit mi hoztunk létre.

Férfi – Nekem ez fáj. Túl sok emlék köt ide, és sok köztük a szép. És az eredeti fájdalom sem lesz kisebb attól, ha eltűnik ez a világ. Miért kellene elpusztítani?

– Ugyanez volt a kezdeti konfliktusunk. Mi akkor is azt mondtuk, veszélyes ez az életforma, ti azt állítottátok, hogy nagyon érdekes, és különleges dolgokat hozhat létre. Hát ebben igazatok volt, mert sosem hittük volna, hogy mindez bekövetkezhet az addig tökéletesnek látszó világunkban.

– De akkor mégsem volt tökéletes, hisz kiderült a sérülékenysége. És most, mindezt túlélve, tényleg fejlettebbek lehetünk.

 – Túl nagy árat fizettünk érte. És majdnem belepusztultunk. Ha nem zárjuk el egy időre a tudatunkat tőletek, akkor mi is darabokra esünk szét, és ezzel elveszett volna az otthonunk is. A Tökéletességet elvesztettük, de sikerült egy darabot megőrizni belőle. Oda várunk vissza titeket. Épp azért, hogy újraépítsük a régi nagyságában.

– És így nagyobb lehet, mint a múltban. Épp általunk, a mi tapasztalataink által, amit az embernek köszönhetünk. És hálából elpusztítanánk őket?

 – Ez már nem a mi döntésünk. Ez már nem a mi boldogságunkról, életünkről vagy halálunkról szól. A teremtményünk, az ember túl nagyra nőtt. Túl sokan érdeklődnek iránta, és ő sokkal sebezhetőbb, mint mi. Így a benne lévő tudásunk hozzáférhetővé vált olyanok számára is, akikhez egyébként sosem kerülhetett volna. Nemcsak az veszélyes, amit az ember tehet, sokkal veszélyesebb az, amit megszerezhetnek tőle. Az általunk létrehozott „vírus” rossz kezekben kozmikus biológiai fegyverré válhat.

– Erre nem gondoltam.

– Ez csak kívülről látszik. Amióta újra kapcsolatba léptünk veletek, mi is kissé más szemmel nézzük az embert. Elismerjük az értékeit is. De innen, kintről sokkal egyértelműbb a veszély. Nálunk nagyobb erők hozták meg a döntést, és mi kértük, éppen miattatok – vagyis önmagunk miatt –, hogy hadd segítsünk. Hiszen mi lennénk kevesebbek, ha ti elvesznétek az emberrel együtt. És mivel éreztük, hogy mennyire kötődtök hozzájuk, így született meg az a döntés, hogy hadd jöhessenek ők is, ha tudnak. Aki képes rá.

– És mi a nagy terv?

– Ennyi: fel kell őket emelni hozzánk.

– Nem tűnt fel, hogy ezzel próbálkozunk, mióta lejöttünk közéjük? És az eredményt látjátok.

– Ezt kell felgyorsítani. Mindenki egyetért abban, hogy a ti munkátok nélkül esélye se lenne az embernek arra, hogy felérjen hozzánk. Bár az is igaz, hogy a tetteitek nélkül nem is lenne erre szükség. Már vagy elpusztult volna magától, vagy csendes tudatlanságban vegetálna, mint olyan sok más létforma. A mi szellemi magunk tette értékessé és egyben veszélyessé is. Mi okoztuk ezt a helyzetet, nekünk kell rendezni is.

– Éreztük már egy ideje, hogy beindultak a csatornák, ahogy zúdulni kezdett ránk a szellemi információ. De lentről nézve ezek elég zavarosnak, torznak tűnnek.

– Azért, mert többen tényleg zavarják, és azért, mert a földi világ még mindig erősen torzítja a szellemi energiákat. A tiszta közlés nem jut el hozzátok. Meg kell tanulnotok lefordítani, önmagatok számára érthetővé tenni az üzeneteket. Erre nem mindenki képes. Dehát ez a szelekció. Nem mi válogatunk, ki jöhet, és ki nem, nincsenek kiválasztottak. Aki megérti a hívást, az jön, aki nem, az marad.

   De ez csak az emberekre vonatkozik. Értetek, minden egyes Hozzánk tartozóért lejön valaki. Valaki, aki a legjobban ismerte, aki a legközelebb állt hozzá. Mindenkit kézen fog egy régi testvére, és hazavezeti. Közületek senki sem veszhet el. MI nem lehetünk kevesebben, csak többen. Újak jöhetnek, de minden régi társra szükségünk van. Mert azok MI vagyunk.

   Csak együtt, hiánytalanul lehetünk újra tökéletesek, csak akkor lehetünk újra MI.

   De szabadok vagytok. Ha tudatosan újra ezt a világot választjátok, itt maradhattok az emberek között. Hiányozni fogtok, de nem kényszeríthetünk titeket. Mondhattok nemet a hívásra, de mi azt szeretnénk, hogy visszatérjetek mindannyian.

– Hogyan kezdjem el?

– Emlékezz! Emlékezz, hogy nem vagy ember! Nem ember vagy, ez csak egy szerep, amit felvettél, egy ruha, ami hozzád nőtt. Csak egy színész vagy idelent, aki lehet, hogy nagyszerűen játssza a szerepét, hiszen ez a dolga, de nem azonos a szereppel. Nem vagy ember. Te nem itt születtél. Te itt vendég, idegen lehetsz csak. Nem ez az otthonod.

   Mindaz, ami szép benne, azért tetszik, mert az igazi hazádra emlékeztet. Ezektől nem kell elszakadnod, hiszen mindezt sokkal tökéletesebben megtalálhatod majd otthon. Engedd el ezt a világot. Emlékezz arra, ki voltál egykor, és ki vagy ma is ott, mélyen belül, az emberi báb mögött.

– Már éreztem ilyet. De ahányszor elhittem azt, amit most mondasz, mindent elvesztettem. A józan eszemet, a működő életemet, sőt a fizikai testemet. Ezektől az eszméktől már lettem bolond, szerencsétlen és öngyilkos is. Ezt akarod?

– Jaj, dehogy! Most is rosszul érted azt, amit érezni kellene csupán. Amíg a földön élsz, játszanod kell a szerepedet, mert e nélkül nem létezhetsz, de játszani kell, nem élni!

És főleg nem kell meghalni. Ha emberként halsz meg, akkor emberként születsz újra ide vissza. Ne halj meg – és akkor hozzánk jutsz fel.

Az élet játék: játszd komolyan, és vedd könnyedén!

– Ezt nem értem, és nem is tudom megcsinálni.

– Majd még sokféleképpen elmondom, és egyszer rá fogsz jönni. A megértés csak egy pillanat, de az út lehet, hogy hosszú, mire odáig eljutsz.

***

(folytatása következik)

Tetszett a történet?

1 1

Regisztrálj és olvasd Bali Nóra 22 történetét!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

misztikus

Rövid leírás / Beharangozó

Ez egy különös szellemi párbeszéd egy női és egy férfi hanggal. Mintha az éteren át beszélnének egymással. Régi ismerősök, akik most újra egymásra találnak. Sok régi emlékük van, ami összeköti, és ami elválasztja őket. 
Ha ismerősnek tűnnek a szavak, akkor Hozzád is szólnak...
Amiről beszélnek, azt nem könnyű szavakba foglalni, lefordítani. Lehet, hogy nem pontosak a fogalmak. Lehet, hogy Te máshogy emlékszel. 
De segíthetnek felidézni a Te történetedet...
Segíthetnek emlékezni a Teremtésre. 

Rövid összefoglaló

Ez egy különös szellemi párbeszéd egy női és egy férfi hanggal. Mintha az éteren át beszélnének egymással. Sok régi emlékük van, ami összeköti, és ami elválasztja őket. Ha ismerősnek tűnnek a szavak, akkor Hozzád is szólnak... És segíthetnek emlékezni a Teremtésre...

Olvasási idő

15 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Bali Nóra nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!