Barion Pixel nuuvella

FÖLDRESZÁLLÁS - Egy ifjú földönkívüli naplója

1. RÉSZ

1. Életjel

Halló, halló...
Ez itt egy életjel. 
Egy esély arra, hogy a társak rám találjanak.
És kockázat, hogy mások is megtalálnak.
Nem tudom, mit tegyek.

Talán mégsem kellene...

2. Kapcsolatfelvétel

Nincs más választásom. Mégis meg kell szólalnom, különben végképp itt ragadok ezen az idegen bolygón.  

2013. február 15-én zuhantunk le. 

Az itteniek egy meteor becsapódást láttak, az uráli tűzgömbnek nevezték. Innen tudom, hogy az űrhajónk valahol Oroszországban, egy Cseljabinszk nevű város környékén zuhant le. 

Nem tudom, hogy a pilóta mikor ugrott ki. Hogy neki vajon sikerült-e életben maradnia. 

Én egy mentőkapszulában értem földet egyedül, az Európa nevű kontinensen, Budapest városának a szélén.  Menekültem az ismeretlen támadók elől, és egy földi ember testében találtam menedéket.

Az is szörnyű ebben a földi létben, hogy elvesztettem a szavakat, a saját szavaimat. Nem tudom megnevezni magamat, a társakat, nem tudom kimondani, leírni az Otthonom nevét, mert ezen a nyelven lehetetlen. Fura, hangos és primitív módon kommunikálnak itt, és apró ábrákra leegyszerűsítve írnak, ahogy most ezen a billentyűzeten is vannak a jelek.

Olyan idegen minden. Olyan egyedül vagyok.  

Nem erre készültem. Én csak egy tanuló vagyok, az első távoli gyakorlatra kísértem el a küldöttséget. Ez egy jutalomút volt. 

Na, ennyit a jutalmakról. 

Azt mondták, olyan nagy előrehaladást értem el, hogy ennek örömére elkísérhetem a csoportot ide, erre a távoli bolygóra, ahova felderítésre jöttek. Közben figyelhetem az űrhajó vezetését, és gyakorolhatok is egy kicsit.

Nem tűnt veszélyesnek. Csak egy kis kirándulás. A csoport leszáll, körülnéz, felméri a viszonyokat, mi addig a pilótával odafent várunk. Aztán felvesszük őket, és megyünk is haza.

Eleinte minden rendben volt. Bár a bolygó közelében kiderült, hogy álcázott űrhajókkal jóval többen vannak a közelben, mint ahogy gondoltuk. De nem tűntek veszélyesnek, megfigyelő hajók voltak csak. Egy részüket ismertük is, jó kapcsolatban voltak a népeink.

A legénység sorban, egyesével leszállt a felszínre a parancsnokunkkal együtt a tervek szerint, mi pedig a pilótával a hajón vártuk őket.

Aztán jött egy kisebb meteorit, csak egy közönséges kődarabnak látszott, de ahogy a közelünkbe ért, váratlanul tüzet nyitottak ránk valahonnan. Biztosan a meteorittal fedték el magukat, mert a műszereink semmit se jeleztek. 

A hajónk súlyosan megsérült, és azt se tudtuk, ki az ellenség. Mire a távolabbi megfigyelőhajók felénk indulhattak volna, már zuhantunk. A pilóta engem egy mentőkapszulába lökött, és kilőtt a bolygó felé. Ő még a kormánypultnál maradt, és megpróbálta lakatlanabb hely fölé irányítani az űrhajót. A küldetés szerint nem mutatkozhattunk a bolygó lakói előtt, nem tudtuk, hogyan reagálnának. Még hallottam, hogy a hajón bekapcsolt az önmegsemmisítő, aztán egy ideig semmit sem éreztem. 

Leírhatom vajon ezeket?

Biztos, hogy ezzel is szabályt szegek...

Bár ennél nagyobb zűrbe már nem nagyon keveredhetek, mint amibe most vagyok. 

És úgyse hiszik el. Annyi mindent lehet itt írni, mondani. A sok őrültség között ez már fel sem tűnik. Csak eggyel több bolond ufó-hívő. 

Ez az egyik legfurcsább dolog itt. Hogy olyan, mintha mindent tudnának, de összekeverik a dolgokat, hülyeségeket fűznek a valós tények közé, ettől teljesen kusza és értelmetlen lesz minden információ. 

Profi módon zavarják össze valakik a tudást, de még nem jöttem rá, hogy kik és miért.

És tudnak hazudni. HAZUDNI. Ezt nagyon sokáig fel sem fogtam. Azt már hamar észrevettem, hogy sokszor mást mondanak, mint amit gondolnak. De azt hittem, csak túl primitívek a szavaik ahhoz, hogy a valóságot közöljék velük. 

De aztán rájöttem, hogy ezt akarattal teszik. Valamiért megmásítják a valóságot. Teljesen értelmetlen, mert ezt csak a szavak szintjén teszik, a tény ettől még tény marad. De sokszor mégis úgy tesznek, ahogy a szavaik szólnak, és nem veszik tudomásul a valóságot. Elhiszik a hazugságokat. 

De miért? Miért jó ez nekik? 

Nem értem.

Lehet, hogy hiába írogatok ide is. Elveszik a sok hamis szó között.

És már én is lebizonytalanodtam. Ezekkel az egyszerű földi szavakkal leírva lehet, hogy nem is igaz az egész. 

Lehet, hogy semmi sem igaz abból, aki vagyok. 

Lehet, hogy már nem is az vagyok, aki voltam. 

Lehet, hogy már engem is megfertőzött ez a hazug világ. Átalakulok én is.

És lehet, hogy már nincsen visszaút.

3. Menekülés 

A mentőkabin is megsérült. Belecsapódtam a földbe, alig tudtam kinyitni az ajtót. És ők utolértek. Lőttek rám. Menekültem. Féltem. Már hajnali világosság volt, mégsem láttam senkit, nem láttam azokat, akik üldöztek, és meg akartak ölni. Nem értettem, hogy miért nem látom őket. Elborított a rettegés. Nem tudtam gondolkodni.

A levegő furcsán kemény és sűrű volt az otthonihoz képest. Elég nehezen tudtam mozogni benne, próbáltam fedezékeket keresni a házak között, de nem sikerült leráznom az üldözőket. Ott voltak a nyomomban.

Korábban nem ismertem ezt a rettegést. Nem tudtam, hogy van halálfélelem. Még sosem sérültem meg.

És most itt menekültem egy idegen világban, láthatatlan ellenség elől, magamra maradva, egyedül.

Aztán egy nagy, villámlásszerű fájdalommal megéreztem, hogy eltaláltak. Fogyni kezdett belőlem az erő, homályosodott a külvilág, bizonytalanná, ködössé váltak a körvonalak, és valami nagy, ijesztő üresség elkezdett magába szívni. Rémülten jöttem rá, hogy ez lehet a halál. A megsemmisülés.

De mi nem szoktunk meghalni! Még soha nem hallottam senkit a népemből, aki meghalt volna. Mi csak békésen visszamerülünk a közös energiamezőbe, egyesülve azokkal, akik szintén mi voltunk egykor. De itt, ebben az ismeretlen világban nem volt körülöttem az otthoni közeg, nem volt hova visszatérnem.

Nem tudtam, mi az a halál, de ezen az idegen bolygón megéreztem, hogy itt én is halandó lehetek. Mert ez a láthatatlan ellenség azzá tud tenni. Messze van az otthonom, túl messze van az az otthoni, meleg energiaóceán, amibe vissza tudnék oldódni. El fogok tűnni a semmiben, a végtelen űrben.

Megszűnök létezni. Meghalok!

Ez annyira megdöbbentő gondolat volt, hogy kitisztult tőle a gondolkodásom. Láttam a házakat, és érzékeltem a bennük alvó lényeket. Összeszedtem minden erőmet, átlendültem egy kerítésen, és a bokrok takarásában beugrottam a nyitott ablakon keresztül egy szobába.

Tudtam, hogy keresni fognak, búvóhelyre volt szükségem. Csak elrejtőzni akartam, de ezzel az utolsó erőfeszítéssel szinte minden energiámat elhasználtam.

Nem volt választásom.

Vagyis volt. Vagy megszűnök létezni, ahogy az energia elfolyik belőlem, eltűnök én is, vagy hozzákapcsolódom az egyik földi lényhez.

Nem léphettünk volna kapcsolatba velük. A küldöttek is csak megfigyelésre jöttek. Volt valami titkos utasítás, ami nem tartozott rám, a kis tanulóra. A többiek tudták, hogy mire kell figyelniük, milyen információt kell begyűjteniük.

Én csak élni akartam. Nem akartam megtapasztalni a megsemmisülést ebben az idegen világban. Nem akartam nyomtalanul eltűnni az ürességben. Élve akartam maradni, hogy esélyem legyen egyszer majd hazajutni, visszatérni oda, ahonnan származom.  

Tudtam, hogy keresnek. Jönnek utánam, és meg fognak találni, ha kint maradok.

Ezért beléptem egy földi ember testébe. Elbújtam benne, belesimultam az anyagi alkotórészei közti résekbe.

És túléltem.

Vagy mégsem? Lehet, hogy már nem önmagam vagyok?

4. Társbérlet 

Már majdnem három hónapja élek együtt ezzel az emberi lénnyel. Egy testben.

Még most sem szoktam meg. Annyira mások, annyira idegenek. És olyan primitívek. Nem értem, miért jöttünk ide, mit akartunk megvizsgálni ezen a bolygón. Nem értem, miért kell itt szenvednem.

Bezárva egy sűrű anyagú testbe, tehetetlenül és védtelenül. Nincs erős páncélja, nincs erős energiavédelme, nem is értem, hogyan tudnak életben maradni. És őket miért nem öli meg az a láthatatlan ellenség, aki engem üldözött?

De arra mégis jó ez a sűrű test, hogy leárnyékol az üldözők elől. Nem találtak meg. De ezzel csapdába is estem, mert nem merem elhagyni, nem tudhatom, hol lesnek rám, merre várnak rám, hogy elkapjanak. És nincs is hová mennem. Nem tudom, hol vannak a társaim, és nem tudom, hogyan léphetnék kapcsolatba velük.

Az emberi beszéd, ahogy most meg tudnék szólalni, csak nagyon rövid hatótávolságú. A leírt szöveget még közelebbről látják csak. Rájöttem, hogy a gondolataik messzire hangoznak, de azt valamiért nem veszik tudomásul, mintha nem érzékelnék. Én is hiába küldtem ki a segélykérő gondolatokat az emberi elmén keresztül, nem jött rá válasz.

Úgy látom, a távolsági kommunikációra az internetet használják. Ezzel tudnak sok emberhez eljutni. Van telefonjuk is, de azzal csak egy-egy kiválasztott másik emberrel beszélnek.

Ezért most megpróbálom én is ezt a hálózatot. Leírom azt, ami velem történt. Hátha olvassák a többiek, és akkor legalább megtudják, mi történt, és azt is, hogy veszélyben lehetnek ők is.

Szóval egy testben vagyok ezzel az emberi lénnyel. Elnézve a többieket, azt hiszem, elég jól választottam, mert olyan átlagosnak tűnik, nem feltűnő, elvegyül a tömegben. Középmagas, szőkésbarna a haja, sötétkék a szeme. Lehet, hogy át tudnám venni az egész irányítást tőle, de annyira ismeretlen ez a világ nekem, hogy azonnal lelepleződnék. Szükségem van az ő hétköznapi tudására, az ő szavaival tudok írni, az ő agyával tudom valahogy lefordítani azt, amit mondani akarok. Nagyon kezdetleges és torz az, ami ide a monitorra kikerül abból, amit közölni akarok. De a semminél mégis több.

Ahogy ez az élet is szenvedés, vergődés és börtön a valódi életemhez képest, de mégis létezés. És így benne van a remény, hogy talán egyszer még visszatalálhatok ahhoz, aki voltam.

Csak vegetálok itt ebben a testben, csöndben, lehetőleg feltűnés nélkül. Csak figyelem ezt az életet. Ilyenkor, amikor leírom ezeket a mondatokat, az ember csak bambán ül a monitor előtt. Aztán, amikor befejezem a munkát, magához tér, megdörzsöli a szemét, és megállapítja, hogy már megint elaludt internetezés közben.

Nem tudja, hogy benne élek.

Vagyis… még nem tudja… és még mást sem tud… és nem tudom, mi lesz, ha majd rájön…

Egyelőre csöndben meghúzom magam.

Nem tudom, mi lesz.

5. Van nevem

Kellett egy név. Bár ez is csak a hiányt erősíti bennem. Hiszen van nevem, mindig is volt, és olyan sokan ismernek azon a néven. De azok közül most senki sincs körülöttem.

Itt senki sem lát, senki sem ismer. És meg se hallanák a földi füleikkel a nevem, de ki sem tudom mondani, le sem tudom írni ezekkel a földi eszközökkel.

Úgyhogy kerestem magamnak egy földi nevet.

Bár eleinte azt gondoltam, hogy az ittenieknek nincs is állandó nevük. Olyan sokféleképpen szólítják egymást, hogy úgy tűnt, bármire hallgatnak. Hogy talán nincs is önálló személyiségük, csak részei a tömegnek. Néha most is úgy látom, hogy a csoporthoz tartozásuk meghatározóbb, mint a valódi egyéniségük. Mert odafigyelnek, reagálnak arra, ha azt mondja nekik egy másik ember, hogy asszonyom, hölgyem, vagy uram, maga. De aztán hosszabb megfigyelés után rájöttem, hogy van személyesebb nevük is. Bár az sem csak az övék, mást is hívhatnak ugyanúgy.

Nem értem. Ha ők egyediek, mert egyértelműen annak tűnnek, akkor hogyan lehet, hogy ugyanazt a nevet más is megkaphatja? Nálunk a név az azonos az egyénnel, ugyanolyan egyedi mindkettő. Belőlem sincs még egy, a valódi nevem is csak az enyém.

Annak, akiben itt élek, Ágnes a neve, és a munkahelyén van egy másik ember, akit szintén így hívnak, pedig egészen máshogy néz ki. És időnként hosszabban mondják a nevüket. Ez az ember, amikor először találkozik valakivel, akkor Kovács Ágnesnek nevezi magát. De utána már csak Ágnesnek hívja mindenki. Akkor minek kell a hosszabb név?

Na, mindegy, ezt se értem, miért csinálják.

Szóval kitaláltam magamnak egy földi nevet. Elfogadtam, hogy lehet itt másnak is ilyen. Belőlem úgy sincs még egy, az biztos.

Úgy kezdődött, hogy olvasgattam az interneten, és láttam, hogy keresik a földönkívüliekkel a kapcsolatot. Biztosan érzik, hogy kell még lenni másoknak is körülöttük, csak a mostani eszközeikkel nem képesek érzékelni minket.

De azért próbálkoznak. A programjuk neve SETI, „Search for Extra-Terrestrial Intelligence”, azaz a „földön kívüli intelligencia keresése”. És a másik, a vágyuk, a CETI, „Communication with Extra-Terrestrial Intelligence”, azaz Kommunikáció Földön Kívüli Intelligenciával. 

Úgyhogy úgy döntöttem, én leszek PETI: „Put up Extra-Terrestrial Intelligence”, a Földön Kívüli Intelligencia, aki éppen megszállt itt. Vagy valami hasonlót jelent ez a kifejezés, azt hiszem.

Mert ezek között a különböző nyelvek között még nem ismerem ki magamat. Nem értem, ha egyazon fajhoz tartoznak, akkor miért beszélnek ilyen különbözően? Miért nem tudnak közös nyelven kommunikálni? Nem csoda, hogy ilyen primitívek maradtak. Ha még egymást sem értik, hogyan tudnának velünk szóba állni?

6. Az idő 

Különös az idő ezen a bolygón. Valahogy lelassították, egészen el van nyújtva minden esemény ideje. Kábultan, lelassulva élnek. De közben az igazi gondolataik normál sebességen pörögnek. Emiatt aztán egy csomó mindenről nem vesznek tudomást. Pedig érzékelik, megtapasztalják, de a valós földi idejükbe nem tudnak mindent beilleszteni. Talán az ezredrészét, vagy csak a tízezred részét használják a működésük során annak, amit valójában tapasztalnak. Mert az olyan gyorsan átcikázik az agyukon, hogy fel sem fogják. Milliárdnyi információt hagynak így elveszni.

Nem értem, miért ez a nagy válogatás. Hiszen ez pazarlás. És így sokkal kevesebbet élnek meg, mint amit lehetne. És aztán rengeteg rossz tapasztalatuk, fájdalmas élményük lesz attól, hogy ilyen leszűkítve élik az életüket. Kimaradnak egy csomó élményből. Nem vesznek észre csodás dolgokat, hagynak elszállni nagyon jó gondolatokat, és alig érzékelnek valamit ebből a világból, amiben élnek. 

Ez az ember is, akiben élek, pontosan érezte másnap reggel, hogy akkor az éjszaka történt vele valami nagyon szokatlan dolog. Megvolt a gondolata is arról, hogy mintha valaki más is beleköltözött volna a testébe. Azt hittem, meg fog szólítani, vagy tesz valamit. De nem csinált semmit. A következő pillanatban már úgy ment tovább, mintha nem is lett volna ilyen gondolata. Pedig a tudás újra megjelent benne, amikor elolvasta a híreket az Urálban lezuhant meteoritról. Próbált emlékezni a reggeli gondolatára, de aztán megint hagyta eltűnni a tudást a fejéből. 

Azt hittem, ez csak a velünk kapcsolatos dolgokra vonatkozik. Mert azt láttam, hogy mennyire elnyomják magukban azt a tudást, hogy rajtuk kívül más is létezhet a kozmoszban. Meséket találnak ki, hogy aztán jogosan kinevethessék, komolytalanná tehessék azt, aki ezzel előállna. Mindenfélét kitalálnak, csak ne kelljen a valóságot meglátniuk.

De aztán rájöttem, hogy nagyon sok helyzetben ugyanígy működnek. Nem akarják meglátni, ami ott van előttük, nem akarják a valóságot tudni. Inkább gyorsan elfelejtik.

Olyan sok mindent tudnak egymásról, a világról, de alig valamit rögzítenek belőle. Felismerik a hazugságokat, aztán a következő pillanatban már el is fogadják valóságnak.

Hallják egymás gondolatait, érzékelik egymás érzéseit is, de valamilyen érthetetlen megállapodás miatt ezeket szinte azonnal törlik is a fejükből.

Azt hiszem, valamiért nagyon félnek az igazságtól. Annyira, hogy a nagy elfojtásban inkább egy csomó más, lényeges dolgot is eltakarnak maguk elől, csak nehogy előbukkanjon valami, amit nem akarnak tudni.

És ez lehet az oka is, amiért lelassították az időt. Így egyrészt sokkal kevesebbet érzékelnek a valóságból, tehát kisebb az esélye, hogy kellemetlen igazságokat vesznek észre maguk körül. Másrészt jóval több az idejük arra, hogy meggondolják a tetteiket. Mert ez is egy jellemző tulajdonságuk.  Olyan lassan cselekednek, hogy még útközben is rengeteg idejük van módosítani.

És ezzel együtt is nagyon félnek a tettektől, a tudatos cselekvéstől. Azt hiszem, a következményektől félnek. Ezért nagyon nehezen döntenek, rengeteg időt adnak maguknak a választáshoz, aztán sok esetben mégsem tesznek semmit. Csak terveznek, sok gondolatot elhasználnak, különféle variációkat futtatnak fejben végig, telik a lassú idejük, és aztán egyszer csak eldöntik, hogy mégsem éri meg a kockázatot. Vagy megállapítják, hogy még nincs itt az ideje. Még várnak inkább. Vagy azt, hogy már késő, már nem időszerű, korábban kellett volna.

És ilyenkor megint nagyon hosszú időt töltenek el azzal, hogy végiggondolják, mi lett volna, ha korábban elkezdik. Milyen jó lenne már nekik most, ha akkor régen máshogy döntenek.

Vagy egyszer csak gondolkodás nélkül, szinte öntudatlanul csinálnak végre valamit, majd utána leülnek, és csodálkoznak a kedvezőtlen eredményen.

Azután megállapítják, hogy milyen kevés idejük és milyen kevés lehetőségük maradt.

Nem értem. Rengeteg idejük van, és azt is elpazarolják. Aztán meg úgy érzik, hogy kevés az, ami van, pedig az még mindig nagyon sok lenne.

Ülnek az Idő végtelenében, és keveslik a tenyerükből elcsorgó perceket.  Aggódva számolgatják az ujjaik végén lecsöppenő idő-cseppeket, és nem veszik észre, hogy az óceán közepében vannak. Bármennyi idő az övék lehet, ha nem kimeríteni akarnak belőle, hanem úszni benne.

De persze látom azt is, hogy mennyire tele vannak félelemmel.

Csak még nem értem, miért.

7. Öltözékek 

Időbe telt, mire felismertem, hogy mindannyian egy fajhoz tartoznak. Egy nagyon fura keverék fajhoz. A testi felépítésük hasonló csak, de érthetetlen módon nagyon mások. Más a bőrszínük, a hajuk, a szemük színe, mások az arcvonásaik, és nagyon különböző módon váltogatják a rajtuk levő, levehető anyagokat. A ruhákat.

A ruha nem a bőrük. Nem tartozik hozzájuk, de valamiért nagyon fontos nekik. És a ruháik színe, formája, nagysága követhetetlenül változó. Arra már rájöttem, hogy a mennyisége általában függ a külső hőmérséklettől, de a többi összetevője érthetetlen és logikátlan. Naponta többször is cserélik, de nem azért, mert bekoszolódik.

És ha valami fontos helyre indulnak, sokáig válogatnak köztük, hogy melyiket vegyék fel. Ha több napra elutaznak onnan, ahol a ruháikat tartják, akkor nagy mennyiséget pakolnak táskákba, hogy azon a másik helyen is legyen miből válogatniuk.

És külön, más fajta, más anyagú az, amit a lábukon viselnek, és van olyan, amit csak a fejükre tesznek. És ebből is nagyon sokféle van.

Nem értem, miért, ha minden ruhának ugyanaz a célja, hogy takarja, védje a testüket.

És amilyen régóta élnek már ezen a bolygón, kialakíthattak volna egy olyan külső réteget, ami feleslegessé teszi ezt a sokféle ruhadarabot. Sok energiát megspórolhatnának vele. És azt az értéket is, amit ezekért a ruhadarabokért adnak oda a különböző boltokban.

A náluk jóval primitívebb lényeknek, az állatoknak nincs szükségük ilyen mesterséges plusz öltözékre, náluk kifejlődött a szőr, a toll, a páncél vagy az elég vastag bőr. Az embereknél vajon miért nem? Ennyivel fejletlenebbek?

Nem értem, ilyen viselkedéssel hogyan vannak egyáltalán még életben, és ráadásul ilyen sokan ezen a bolygón.

Hiszen mindent pazarolnak. A napi viselkedésüket figyelve annyira célszerűtlenül alkalmazkodtak a körülményekhez, hogy a bolygójuk törvényei szerint már régen kihalhattak volna.

Valakik biztosan támogatják őket, csak még nem tudom, hogy kik.

8. Tárgyak körülöttük

Rengeteg tárgy veszi őket körül, kisebbek, nagyobbak is. A legnagyobb a ház, amiben laknak. Ezt is nagyon zártra építik, alig lehet kilátni belőle, alig jut be fény. Vastag falakkal zárják el magukat a külvilágtól, és csak egy keskeny résen, az ajtókon át közlekednek.

Mintha ők is bujkálnának. Lehet, hogy ők is rejtőzködni próbálnak a láthatatlanok elől?

A ruhák, a házak vagy az autók meg a többi nagy fémdoboz, amiben közlekednek mind olyan, mintha egy régi háborúból maradt volna vissza. Talán egykor védelmi eszközök voltak, és a félelem miatt még most is csak ezekben érzik biztonságban magukat.  

A fejletlenségük miatt nagyon sok minden kell nekik az élethez. Különböző eszközök a testük rendbetartásához, minden testrészükhöz más és más. Van fésű a hajukhoz, fogkefe a fogaikhoz, olló a körmükhöz, használnak valamit a testszaguk ellen, mossák a bőrüket, mert piszkolódik, és gyakran leborotválják azt a kevés szőrt, ami nő a testükön.

Az evéshez is többféle eszköz kell nekik. Pedig van két kezük meg fogaik is.

A szekrényeik tele vannak olyan tárgyakkal, amiket alig vesznek elő. 

Gyűjtögetnek? De miért, ha aztán nem használják azt, amijük van?

Mintha valami nagyon hiányozna nekik, csak már azt sem tudják, hogy mi az. Ezért mindent összegyűjtenek, és azt remélik, hogy egyszer csak kiderül, hogy ott van a szekrényükben az, amit annyira kerestek, csak eddig nem vették észre. 

Vajon mi hiányzik nekik ennyire? 

9. Táplálkozás

Na, a táplálkozásuk az tényleg elképesztő. Nem értem, hogyan lehetnek életképesek ezzel a módszerrel. Még sose hallottam ilyen fajta energiapótlásról.

Egy csomó anyagból összeraknak egy gusztustalan keveréket, ami már egyik összetevőre sem emlékeztet, hőkezelik, aztán a testük felső részén levő nyílásba tömik, oda, ahol egyébként beszélni is szoktak. Közben a fogaikkal felaprítják. Aztán a testükön belül – amit sajnálatos módon nagyon közelről érzékelek -, még kisebb részekre bontják, emésztőnedvekkel keverik, és a masszának egy elenyészően kis részét beépítik a testükbe. A többivel még hosszan elbíbelődnek, mire aztán nagyon más színű és szagú állapotban a testük alsó végén kiürítik.

Döbbenetes. El se tudom képzelni, milyen fejlődési folyamat eredménye lett ez a rendszer. Már az elején ki kellett volna pusztulnia annak az élőlénynek, amelyik ilyen pazarló módon bánik az energiával. De ez az irracionális működés jellemző minden életfolyamatra ezen a bolygón.

Pár dolgot esznek csak meg a természetes állapotában, de azt is ilyen bonyolult módon hasznosítják.

A valódi energiáról, ami itt van körülöttük, tudomást se vesznek. Nincs szervük a fényenergia hasznosítására, másfajtákat meg nem is érzékelnek, szavuk sincs rá.

Eddig is értetlenül néztem azt, amikor az ember, akinek a testében élek, éppen táplálkozott. De ma egy nagyobb csoporttal együtt ebédelt, és én elszörnyedve láttam, hogy a többiek hogyan és mennyit esznek. Ezek szerint az én emberem valójában diétázik, mert feleannyit se evett, és nem is annyifélét, mint a többiek.

És ittak is erjesztett, szúrós szagú, alkoholos italokat, amitől nagyon furán kezdtek viselkedni. Egyértelműen árt a józan gondolkodásuknak, a mozgáskészségüknek. És az íze is rossz. Nem értem, akkor miért isszák.

Az egész táplálkozási rendszerük szerintem egy olyan tervezési versenyen készült, ahol az volt a cél, hogy minél bonyolultabban és logikátlanabbul alkossanak meg egy még éppen hogy működőképes modellt. Hát, egy hajszálon múlhatott csak, de sikerült nekik.  Ami ennél bonyolultabb élőlény volt, az már biztosan kihalt.

10. Férfiak, nők, gyerekek 

Tegnap este döbbenetes felfedezést tettem.  Az embereknek két fajtája van. Az egyik férfi, a másik nő. Felöltözve nem volt olyan feltűnő a dolog, bár azt láttam, hogy vannak, akiknek két nagy domborulata van elöl, mint Ágnesnek is, és vannak, akiken nem látszik ilyen kinövés. De azt hittem, ez ugyanolyan variáció, mint az, hogy az egyik kisebb termetű vagy nagyobb lábú, mint a másik.

De a tegnapi ebéd után az egyik munkatárs hazakísérte ezt az embert, akiben élek. Aztán nagyon fura dolgot csináltak. Azt hittem, az ebéd maradékát eszik meg újra, csak most egymás szájából. Elég undorító volt. Aztán levetkőztek, és akkor láttam, hogy annak a másiknak van valami a lába között, ami az én emberemnek nincs. Két kisebb golyó, meg egy elég nagy rúd. És aztán … nem is tudom, milyen szavak vannak arról, amiket csináltak, mert ezek a fogalmak valamiért erősen blokkolva vannak ennek az embernek a gondolataiban, akinek a tudásával írok. Megjelenik a szó, amit keresek, és azonnal törlődik is. Annyi marad, hogy ez a dolog a szex.

Szóval csinálni lehet, de beszélni róla nem szabad.

Pedig elég hosszan csinálták. Időnként azt hittem, valami nagy bajuk lett, olyan hangokat adtak ki, talán megbetegedtek, vagy valamilyen rituális öngyilkosságot követnek el így együtt. Egyre jobban kezdtem félni, amikor végre abbahagyták.

Az viszont kiderült, hogy az ember, akinek a testében élek, egy nő. És az Ágnes egy női név. A másik fajta ember meg a férfi. De neki nem tűnt fontosnak a neve. Eddig se sokat láttam, csak a munkahelyen időnként. Remélem, ilyen meztelen birkózós dolgot nem túl gyakran akarnak majd csinálni.  

Arra már korábban rájöttem, hogy azok a kis emberek az utcán, akikkel gyakran látom a többieket, a gyerekeik. Kicsinek születnek, és jó hosszú idő alatt lesznek akkorák, mint a felnőttek.

Itt minden nagyon lassan megy. Évekig nevelgetik az utódaikat, akik nagyon fejletlenül születnek. Szinte teljesen tehetetlenek, semmit se tudnak. Nem képesek egyedül enni, járni, beszélni sem.

Még mindig érhetetlen számomra, hogy mitől életképes ez a faj. Ennyi gyengeség, sebezhetőség, irracionális működés ellenére valahogy mégis élnek.

Ráadásul a szex körüli halvány gondolatokból annyit még ki tudtam hámozni, hogy ezzel a módszerrel szaporodnak. Valahogy eközben lesz a kettőjükből készen egy harmadik, aki aztán a világra jön.

Te jó ég! Jó, hogy nálunk ez nem így zajlik, mert akkor nem sokan léteznénk!

11. Fordulat

Még olyan jól elnézegettem volna innen bentről a világot. Olyan kényelmes volt így elszörnyülködni ezeknek a lényeknek a fejletlenségén. Tele van furcsasággal minden tettük, minden szavuk. Filmeket néznek, amik nem a valóságról szólnak, mást mondanak, mint amit éreznek. Vannak háziállataik, kutyák, macskák, amiket dédelgetnek, és vannak szabadon élő állataik, amiket vagy védenek, vagy vadásznak rájuk.

Igazából csak azért írogattam, hogy valahogy jelezzek kifelé, hogy itt vagyok. Csak leírtam a gondolataimat, mert így legalább elszórakoztattam magamat.

De a lényeget tekintve azt is írhattam volna csak, hogy:

Halló, halló, hall engem valaki? 

Halló, halló, hall engem valaki?

Ezt, csak így, egymás alá, reménykedve és reménytelenül.

Tehetetlenül unatkozva, és várva a csodát, a mentőcsapatot.

Hát ennek a kényelmes állapotnak most vége.

12. Támadás

De nem erről volt szó! Erre engem senki sem készített fel. Ezt senki sem várhatja el tőlem!

Mark szerint nem is várja el tőlem senki. Merthogy nincs senki a környéken, aki bármit elvárhatna tőlem. Úgyhogy jó lenne, ha felébrednék a nyavalygásból, és a kétségbeesés helyett a kezembe venném az irányítást.

Oké, persze. Csak megjegyezném, hogy egyelőre még saját kezem sincs. Írni is Ágnes kezével írok.

Szóval becsapott a ménkű.  (Ha nagyobb bennem az érzelmi töltet, Ágnes fejében is sokkal érdekesebb szavakat találok.)

Tegnap este megtámadtak minket. Minket, igen, mert nem tudom, hogy Ágnesre, mint emberre találtak rá véletlenül, vagy megérezték az én energiámat is. Mark szerint mindkettőnknek áldozati energiája van. Úgyhogy közös a buli.

Szóval Ágnes tegnap este későn jött haza, és már a buszon kiszúrta őt – vagyis minket – egy részeg társaság. Beszólogattak neki, ő meg igyekezett távolabb kerülni tőlük. De éreztem, hogy fél, nagyon dobogott a szíve. És persze én is féltem ott belül.

Aztán amikor leszállt a buszról, a férfiak is jöttek utána. Követték, hiába sietett, és az egyik sötét saroknál utolérték, körbevették. Az egyik férfi elkapta, befogta a száját, a másik megütötte, lerántották a földre, a harmadik ráfeküdt, leszorította. Ágnes vergődött alattuk, de a túlerővel szemben tehetetlen volt. És az egyik férfi kezében megláttam egy kést.

Iszonyúan féltem, éreztem, hogy mindketten meghalunk. Próbáltam volna kiszabadulni Ágnes testéből, és rémülten vettem észre, hogy nem találom a kiutat, nem tudom elhagyni ezt az anyagi börtönt, a pánik teljesen leblokkolt.

 Aztán éles, vörös és fehér fény villant. A férfiak hangtalanul legördültek rólunk, és eszméletlenül terültek el a járdán. Egy erős kar felrántotta Ágnes testét a földről, és valaki nagyon mély hangon azt mondta:

– Mi a francot csinálsz? Miért nem véded meg?

Tudtam, hogy ezt nekem mondták. Ezt a mély hangot ember nem hallja, és ember nem is tudja használni. Aki megmentett minket, az nem ember volt.

De nem is az én népemből való.

Marknak hívják. Magas, sötétbarna hajú, és az emberi teste, amiben közlekedik, egy negyvenéves férfitest. Csak persze ezt ő alakította ki saját magának.

Hazakísérte Ágnest. Vele emberi hangon beszélt, megnyugtatta. Aztán elment. Ágnes lezuhanyozott, hosszan súrolta a bőrét, aztán bevett valami nyugtatót, lefeküdt, és gyorsan elaludt. Na, most igazán hasznos, hogy szoktak az emberek aludni. Egyébként szerintem ez is egy, a többihez hasonló időpazarló módszerük csak, hogy az életük jó részét még kábultabban, teljesen tehetetlenül töltik. De most jó volt, maradt időm gondolkodni.

Nem sokáig elmélkedhettem magamban, mert megjelent Mark az ágy végénél, és hosszan nézte Ágnest. Vagy engem. Vagy mindkettőnket.

Aztán megkérdezte, ki vagyok, és miért hagytam, hogy megtámadják Ágnest.

Elmagyaráztam, hogy én csak tanuló vagyok, hogy lezuhantunk, egyedül vagyok és tehetetlen, és várom a megmentő csapatot. Végighallgatott. Az arcán nem látszott semmilyen érzelem. Most jöttem rá, mennyivel kényelmesebb dolog, hogy a legtöbb ember arcáról leolvashatóak az érzései.

Csakhogy Mark nem ember volt.

Hogy pontosan kicsoda is ő, arról nem akart beszélni. Arról sem, hogy mit gondol vagy tud rólam, pedig úgy tűnt, mintha ismerné a népemet. Csak nem értett valamit. De sajnos elég szűkszavú volt.

Azt mondta, hiányzik a kristály rólam, amiben ott lennének a létfontosságú tudnivalók arról, hogyan tudnék életben maradni. És a kristályhoz tartozik egy eszköz is, amivel itt dolgozni tudok. Megmutatta a sajátját: a középső ujján egy fémesen csillogó titán gyűrűben két kisebb gyémánt között egy vörös rubinszem ragyogott. Aztán a következő pillanatban vakító vörös és fehér villanás töltötte be a szobát, majd a fény visszahúzódott a kövekbe. Ezt a villanást láttam az utcán is, ami után kidőlt a három támadó. Ezek szerint nagy ereje lehet.

Mondtam, hogy én semmilyen kristályról nem tudok, nekem sosem volt. És megismételtem, ha netán elfelejtette volna, hogy nem dolgozni jöttem, csak egy kis tanulmányútra. Csak az űrhajó vezetését kellett volna gyakorolnom. Szerinte viszont minden küldetésre ideérkező kap egyet, anélkül el se indulhattam volna. Csak mivel menekülni kellett a hajóról, a pilótának nem volt ideje odaadni nekem. Tehát valószínűleg most is az űrhajón van.

Emlékeztettem rá, hogy épp az előbb meséltem el, hogy az űrhajónk felrobbant. Szerinte viszont ezek az eszközök elpusztíthatatlanok, és mivel a tulajdonosukon kívül más úgysem tudja használni őket, ezért nincs bennük önmegsemmisítő kód sem. Tehát megmaradnak bármilyen körülmények között is. Csak el kell menni értük, mert nincs lábuk, hogy megkeressék a gazdájukat.

Mondtam, hogy nekem sincs lábam. Végignézett Ágnes lábszárán, ami kilógott a takaró alól, és azt mondta, ahhoz képest, hogy nincs, egészen jól néz ki.

Szóval azt állítja Mark, hogy van egy eszközöm, egy kristály, amivel életképes lehetnék ezen a bolygón, csak el kell menni érte oda, ahol lezuhant az űrhajónk, és meg kell keresnem.

De hogyan? A legelején is majdnem megöltek, amikor egyedül próbáltam menekülni. Most Ágnessel együtt támadtak meg. És újra megpróbáltam kijutni Ágnes testéből, mikor erről beszéltünk Markkal, de megint nem sikerült. Valami megváltozott. Valahogy beleragadtam ebbe a testbe.

Miért pont egy női testbe! Miért nem a szomszéd házba ugrottam be az üldözők elől? Azóta már láttam, hogy ott egy jó kövér férfi él a családjával. Azt biztosan nem támadták volna meg.

Bár Mark szerint autóbalesetben is meg lehet halni. Vagy testi betegségekben, és szerinte a szomszéd eléggé hajlamos egy agyvérzésre. Úgyhogy nyavalygás helyett a feladatra koncentrálhatnék. El kell jutnom Oroszországba, ezek szerint Ágnes testében, tehát vele együtt.

Mark első ötlete az volt, hogy egyszerűen felkapja és elviszi oda Ágnest, de úgy döntött, a mai este után ezt mégsem teszi meg. Nekem semmilyen épkézláb gondolatom nem volt. Mark megint hosszan nézett minket, aztán sóhajtott egyet, és azt mondta, oké, majd kitalál valamit. Azzal elment.

Én meg gyorsan felkeltem Ágnes testében, és leírtam ezeket, mert attól félek, hogy másnapra elfelejtem. Vagy nem hiszem el magamnak sem. Pedig ezekre most emlékeznem kell, mert az életem múlhat rajta.

***

(folytatása következik!) 

Tetszett a történet?

1 1

Regisztrálj és olvasd Bali Nóra 22 történetét!


  • 1200 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Bali Nóra

FÖLDRESZÁLLÁS - Egy ifjú földönkívüli naplója

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Peti, a fiatal ufonauta űrhajótörést szenved a Földön. Elszakad a társaitól, és egy ember testében talál menedéket. Eleinte elveszetten és értetlenül szemléli ezt a világot, és a blog-írással próbál kapcsolatot teremteni a többiekkel. Aztán találkozik egy Harcossal és egy Angyallal, ráébred, hogy az Őrzők népéhez tartozik, és fontos feladata lehet ezen a bolygón. Elindulnak együtt, hogy a Föld különleges helyszínein megkeressék a lezuhant űrhajó többi utasát, és megértsék végre, mi volt a küldetésük.

Rövid összefoglaló

Peti, a fiatal ufonauta űrhajótörést szenved a Földön. Elszakad a társaitól, és riadtan szemléli ezt a fura világot. Találkozik egy Harcossal és egy Angyallal, rájön, hogy az Őrzők népéhez tartozik, és fontos feladata van itt. Együtt megkeresik Peti társait, és végül rájönnek, mi volt a küldetésük.

Olvasási idő

24 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Bali Nóra nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!