Barion Pixel nuuvella

Nem csak az emlék él örökké!!!

Sietős lépteit hallottam ugyan, de nem is sejtettem, hogy az öreg Szebeni tiszteletes az, családunk régi ismerőse, aki elhalad a kórterem résnyire nyitott ajtaja előtt. Tekintetem véletlenül fedezte fel megtört alakját. Felnéztem a kezemben gyöngéden fekvő kézről – selymesen jóságos kéz volt az még akkor is, cirógató, óvó szerető kéz, amilyen csak egy édesanyáé lehet. A lelkész közeledtével valami furcsa melegség töltötte meg a rideg helyiséget. Éppen őrá volt szükség akkor.

Ő csorgatta fejemre a szentelt vizet annak idején, huszonnyolc évvel azelőtt, és a húgomat is Ő áldotta meg, öt évvel később, hogy a kereszténység útján járjunk, akárcsak a szüleink. Mit sem tudtunk még a világról, mégis eldöntetett a helyesnek vélt irány...

Betegnél járhatott, hogy a távozás terhén könnyítsen. Amikor megpillantott, tétován szemlélt – nagyon régen találkoztunk. Nem voltam templomlátogató. Istennek hála, szüleim nem erőltették, így nem lettem Istenfélő. Az esti imádságokra még emlékszem ugyan, de az akkor inkább a szüleink közelségét és szeretetét jelentette, s azt a biztonságot erősítette, ami az összetartó családunk értékrendje volt. 

Nem tudott édesanyám helyzetéről, nem tudta, mit él át a család, immár hat éve.

Munkahelyemről hazafelé soha nem mulasztottam el benézni szüleimhez. Lakásuk útba esett. Negyed óra gyalog. Szerettem gyalog járni, mindig talált az ember valamit, amit érdemes volt felfedezni a még oly szürke tömbházak között is. A lakótelep levegője néha kellemes életerőt hordozott, a Sebes Körös közelségének köszönhetően. Máskor elviselhetetlen bűz járta át a házakat, – hol a cukorgyár, hol meg a vegyi üzem eresztette szélnek illatanyagait. Nagyváradnak néha különös az illata. 

A nyolcvanas években más is volt a levegőben, a reménytelenség érzése. A boltok előtt legtöbbször bizakodó vásárlók ácsorogtak: talán rájuk kerül a sor, és jut valami főznivaló. A birkalelkű alázat jelének tartottam a sorállást, pedig kapcsolatok nélkül nem volt más módja a harapnivaló beszerzésének.

Édesanyám is megvívta a napi csatáját a pultok előtt. Harc a betevő falatért, és harc az életért. Harc a kenyérért, tejért, és harc a rákos sejtek ellen. Minden egyes nap ajándék volt, a hat év minden egyes napja. Az ajtóban, mielőtt megnyomtam volna a csengőt, átvillant az elmémen – vajon tud-e még ajtót nyitni? És mosolygott, mindvégig tele energiával. Mi ezt láttuk. Jó színész volt, jó játékos! A gyermekei előtt legalábbis remekül alakított. Pedig az orvosok már az első műtét után lemondtak róla. Önzetlen volt az élni akarása. Nem magáért, mindig értünk akart élni, hogy szerethessen, hogy gondoskodhasson – és aggódhasson. 

Kérte Istent, hogy legalább egy kicsit pesztrálhassa a kis unokáját, aki akkor még a húgom méhében volt. Egy évet kapott Istentől, hogy örülhessen, úgy ahogyan talán még soha azelőtt az életében. Szuper nagyi volt Ő, egy teljes évig. Az az egy év boldogság valódi fizetség volt az ötvenegy évéért. Az Ő Istenétől kapta!

A maga módján vallásos asszony volt. Isten az utolsó pillanatban küldte az öreg lelkészt, hogy felkészítse az útra, ahová senki nem kísérheti el az embert. Nem tudom, miről beszélgettek, egyedül hagytam őket. Lehet, csak nagyot hallgattak, ahogyan én is tettem, a tizedik napja. Felváltva ültünk az ágyánál, és fogtuk a kezét – nem tehettünk egyebet. Sajnos akkor még én sem tehettem egyebet. Erőt próbáltunk önteni belé, pedig erősebb volt Ő mindannyiunknál. Köszönöm a sorsnak, hogy ott lehettem mellette. Furcsa véletlenek akarták így.

Már húsz évesen éreztem, máshol fogok élni. Nem tudtam, menekülök-e, vagy csak a kilátástalanság űz. Tény, hogy nem sok jót ígért a jövő; s nemcsak egy magyar fiatalnak. 

A volt feleségem a szándékomhoz is társul szegődött, álmaink eggyé váltak. 1987 januárjában mindent hátrahagytunk, és nagy kalandra indultunk. Zsebünkben a Bécsbe szóló vonatjeggyel robogtunk azok felé a bizonyos álmok felé. Egy másik világ felé. 

Az első fél órában a hófúvás mindent mennyországgá varázsolt. Az ablakból kitekintve nem is érzékeltük a dermesztő telet, csak a csillogó jövőt láttuk a hópelyhek táncában. Fél óra az álmok világában. A Magyar határőrök visszafordítottak. Rosszkor próbálkoztunk. Éppen nem lehetett disszidálni. „Az osztrákok úgyis visszaküldtek volna!” – közölték. Visszafelé, hiába ültünk a Wiener Walzer első osztályán, és hiába csendesedett a vihar, a hópihék már nem az álmainkat festették a téli égboltra, hanem a rideg kétségbeesést. 

Alighogy hazamentünk, néhány héttel később hallani lehetett merész vállalkozókról, akik Magyarországon maradtak. Padlásokon bujkáltak, remélve valamiféle csodát, hogy talán maradhatnak. És a csoda megtörtént. Kit érdekelt, miféle politikai játszadozásról van szó, fő, hogy csoda történt. De vajon meddig tart ez a csoda? Senki nem tudta. Mi legközelebb 1989 januárjában kaphatunk újra útlevelet. Két év nyugtalan várakozás…

1988 elején már nem adtak útlevelet házaspároknak. Nem akartunk elszakadni egymástól. Láttuk Icát, milyen nehezen viseli a férje nélkül. János már fél éve Budapesten élt, s belátható időn belül nem remélhették a találkozást. 

Egy forró augusztusi napon Ica hatalmas ötlettel állt elénk: – „Mi lenne, ha mi is megpróbálnánk?” Mihályfalván már alig vannak fiatalok. A szerelvény néha még lassít is, hogy könnyebben felkapaszkodjanak. Mihályfalva, Ica szülővárosa, határ menti kisváros. Nem lesz feltűnő a jelenlétünk, mert nekem is élnek ott rokonaim. A tehervonat naponta többször közlekedik. Az állomásból kiindulva hatalmas kanyart ír le a kertek alatt. Állítólag nagyon könnyű felugrani. Miért ne sikerülhetne nekünk is?! 

Ica ismerőseinek szőlőskertje a sínekig nyúlt. Keskeny ösvény a töltés mentén és mindenfelé bokrok. Ideális búvóhelyek és megfigyelőállások. Egy hétvégét a vonatok fürkészésével töltöttünk. Mindegyik túl gyorsnak tűnt, avagy mi voltunk bátortalanok. Éjszaka is a szőlőben lapultunk, de a sötétség sem hozta meg a szabadulás esélyét. „Nem adjuk fel ilyen könnyen!” ­­– biztatgattuk egymást. 

A következő héten friss erőt gyűjtöttünk. 

Újabb hétvége, újabb lehetőség. Ica már napokkal korábban odautazott. Amikor feleségemmel, Edittel leszálltunk, az állomásban egy tehervonat láthatóan az induláshoz készülődött. A sínek melletti úton szaporáztuk lépteinket, hogy mihamarabb a kertek fedezékébe érjünk. Láttuk a szokott helyet, de Ica sehol sem volt. A közeledő vasparipa élénkülő zakatolása reménykeltő csilingelés volt zaklatott fülünknek. Feltűnt a kanyarban és úgy tetszett, ez végre elég lassan közeledik, talán jó lesz a nagy ugráshoz. 

 A szomszéd szőlőskertből egyszerre előbukkant Ica és egy ismeretlen fiatal pár. Hozzánk hasonlóan ők sem tudták elképzelni életüket a diktatúra árnyékában. A fiú hirtelen a töltésen termett. Mindez talán két másodperc alatt történt. Ez idő alatt épp csak megpillantottuk őket. Sajnos, fel lehetett mérni, a hatalmas gépezet bizony most sem akar kedvünkbe járni. Egyre csak gyorsított. „Hagyjátok, nem érdemes kockáztatni!!” – kiáltottam rájuk, de a fiú már el is tűnt a bokrok takarásában.  

A következő pillanatban a felesége fájdalmas sikoltása tompította el a vonat zaját. A férje rosszul mérte fel az ugrást, az egyik lába a vonat alá került. Hogyan is gondolhatta, hogy elsőnek próbálkozik? A felesége hívott segítséget, mi meg kisvártatva elillantunk. A környéket katonák lepték el. 

Alig fél órával azelőtt érkeztünk, és újra fényévnyi távolságba kerültek az álmaink. Ekkor valami szokatlant mondtam a lányoknak. Lehet, csak vigasztalni akartam Icát és Editet; akkor még magam sem értettem a szavaimat: „Figyeljétek meg, a közeljövőben fog történni valami, és kiderül, miért nem kell, hogy sikerüljön a szökésünk!” – És a „sors”, vagy mi, nemsoká be is igazolta, nem véletlenül szervezte mindezt éppen így!!!

Kéthét múlva Ica apósa kórházba került, és pár nap alatt meghalt. Makkegészséges parasztember lévén, fel nem fogható a halála. Ica pótolhatatlan támasza volt az anyósának, ezért kellett maradnia. János, disszidensként, apja temetésére sem mehetett haza Pestről. Hatalmas fájdalmat élt át, tehetetlenségében!  

Kudarccal végződött szökésünk után két hónappal a mi családunkban is bekövetkezett az, amire hat éven át készülhettünk volna. De hogyan is lehet erre felkészülni? Minden pillanatban bíztunk valami természetfeletti erőben. Hátha köztünk marad. De el kellett mennie. 

Akkor nem úgy sikerült a szökésünk, hála Istennek, ahogyan elterveztük, ahogyan nagyon akartuk. Azóta megértettem, miért kellet mindennek úgy történnie. Hogy ott lehessek az ágya mellett, és foghassam a kezét – jóságos anyai kezét! 

A temetést követő napok egyikén, a sírhant mellett vigasztalni próbáltam édesapámat: „Tudnunk kell, hogy emléke lelkünk mélyén örökké velünk marad, míg mi élünk bennünk ő is él tovább”. Ma már biztosan tudom, nem csak az emlék él örökké!

Édesanyám az életében megtanította értékelni az életet, a halálával pedig rávezette a figyelmemet az élet valódi értelmére.

* * *

 Három hónappal később, 1989 januárjában sikerült Magyarországon maradnom. A véletlenek ezek után sem kerültek el, sőt, egyre feltűnőbben jelentkeztek. Már a második héten egy kölcsön könyv számos nyitott kérdést helyre tett, és a belső vizsgálódás útjára terelt. Ez a könyv Dr. Raymond Moody, „Élet az élet után” című műve. A halál közeli élmények feltárása révén ez az amerikai orvos számomra egyértelművé tette, hogy a halál nem vet véget a létezésünknek… sőt! A nézeteimet kezdtem arra építeni, hogy a halál miért ne lehetne egy lelki dimenzióba való átlépés…

* * *

E sorokat, első könyvem bevezetőjeként, 1998. október 2-án írtam le, édesanyám halálának tizedik évfordulóján. Az Ő emlékének ajánlottam a kötetet, akárcsak minden, azóta született alkotásomat. Istenem, hogyha a 2001-ben megjelent, „Isteni rejtvény – az ember” című első publikált írásomat a kilátástalanság éveiben elé tehettem volna, érzem, a határtalan élni akarását megerősíthette volna, és talán még évtizedekig köztünk lehetett volna; de akkor soha nem indulok el a teremtés megértésének útján. Ez a 22-es csapdája!

* * *

Utószó

Amennyiben úgy érzi a kedves olvasó, hogy lenne kedve velem tartani a teremtés felfedezésének ösvényén, ígérem, személyes tapasztalataim révén fogom beavatni az önmaga megismerésének technikájába. Mert mivel is érdemes kezdeni a titok feltárását? „Ismerd meg önmagad, s megértetted a teljes teremtést!” Ráadásul micsoda szerencsénk van, hogy a megismerés útján magyarul gondolkodhatunk. A kutatásaim során egyedi nyelvünk szakrális üzenetei is a felszínre emelkedtek – e rejtélyt is leleplezzük, hogy világossá váljék, igenis a mag tudásának népe vagyunk. ÖnMAGunk megismerése tehát a benső magra vonatkozik – szóval, nem elég a családfánk kusza örökségét rendbe tenni (önMAGunk megfejtésekor), de a lelki MAG isteni eredetével is tisztában kell lennünk!

Az már csak az Isteni megerősítő ráadása, hogy a Magyar nyelv számtalan üzenő-szavának megértéséhez az ősi rovásírásunk különleges megfejtését is segítségül kaptam. A rovásjelek szakrális szerkesztése egyértelműen őseink megvilágosodott voltára utal! Ennek az ősi kalandnak is részese lehet, ha elkísér az EGY útján – így hívom az isteni EGYsÉG harmóniájának fejlődési folyamatát.

 A további írásaimban érdekes történeteket osztok meg Önnel, amelyekben életem esemény-puzzle kirakóiba pillanthat be. Megtanulhatja elfogadni a sajátjait, megértve a helyüket, megbecsülni értéküket, felismerve, hogy a jelen képhez mindre szükség van!

Az enyéim választ adtak, édesanyám kapcsán, például, hogy a betegsége miként eredeztethető egy hibás szülői szeretet-döntéstől. Édesapám mintaéletének hazugságait is feltárom – az övé is regénybe illő döbbenetes történet, amiben a világháború borzalma összeforrt a személyiségében egy aljas nagyszülői örökséggel… nyájasan őrizte haláláig. Lesznek sztorik a mesés Kanadából is. Gyerekkori olvasmányaim aranyásói keltek életre közel egy esztendőre, hogy megértsem, mitől is menekültem, amikor széjjeltéptem ősi szülőföldem gyökereit, és hogy mennyire esélytelen meglépni a problémák elől – bizony a vonzás törvénye mindenhol aktív; a dominóeffektusnak nem könnyű álljt parancsolni!

Valóban nem könnyű sétagaloppra invitálom, ámde, az én 33 éves rejtvényfejtésem buktatóitól biztos megkímélheti magát, ha az én sajátos tapasztalataimból kívülállóként merít bölcsességet – ez azt is jelenti, hogy semmit ne higgyen el nekem! Tapasztaljon!

Ha ezt egy darabig együtt tesszük, megtiszteltetésnek veszem, és megköszönöm!

Balogh László Imre, létezéskutató, eredetpszichológus, író

Budapest, 2022. január 23.


Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Balogh László Imre 4 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Balogh László Imre

Nem csak az emlék él örökké!!!

Műfaj

életrajz

Rövid leírás / Beharangozó

1988-ban még véletlennek tekintettem azt a számtalan eseményt, amely megakadályozta, hogy elhagyjam a szülőföldemet Erdélyországot. Magyarországra akartam nősülni, hála Istennek nem jött össze. De megpróbáltam kevésbé legális utakat is - ezek rövid történetét tárom most Ön elé, melyekből kiderül, hogyan győződtem meg arról, mennyire nem léteznek véletlenek.

Rövid összefoglaló

A legszeretettebb édesanya elvesztése, fiatalon, vagy depresszióba taszít, vagy az élet értelmének megfejtésére sarkall - velem az utóbbit tette! Fejtsd meg önMAGad, és megérted a teremtést!
A családfa örökségének tisztázása mellett a lelki MAG is része a rejtélynek!

Olvasási idő

9 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Balogh László Imre nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!