Egy koppanó hangra ébredt Eviónia az éjszaka közepén. Ahogy kinyitotta szemét, a csillagok és a három hold beáradó fényében egy felé hajoló emberi alakot vélt felfedezni. Rémületében kiáltásra nyitotta száját, ám egyik tenyerével rögtön befogta neki az a valaki. Mielőtt ösztönösen szabadulni próbált volna, az alak még közelebb hajolt hozzá és a fülébe suttogta:

- Azért jöttem, hogy kiszabadítsam, hercegnő.

Miután Eviónia teljesen magához tért, és szívének heves kalapálása is csillapodott némileg, bólintott egyet.

- Ki... ki maga? – kérdezte a betörőtől, miután az engedte neki. - És honnan tudjam...

- Később mindent meg fogok magyarázni – vágott a szavába az alak. - De most arra kérném, öltözzön fel, és mihamarább induljunk el. Feltéve, ha nem szándékozik tovább raboskodni.

A hercegnő elméjében azonnal felvillant az elmúlt néhány nap, és annak minden szörnyűsége. Soha nem gondolta volna, hogy egyszer mrotiánok fogják elhurcolni, akiknek a gondolatától is kirázta a hideg. A háta közepére sem kívánta a helyzetet, amibe került, és itt a lehetőség, hogy kikerüljön belőle.

Minden további teketória nélkül kikelt az ágyból, nem törődvén a betörővel levetette a hálóinget, majd a ruhafogashoz lépett és leemelt róla egy csipkével díszített, rövid szoknyában végződő fehér dresszt, valamint egy hozzá illő csizmát, melyeket sebtében magára is öltött. Csak akkor vette észre, hogy Nemmonur még mindig ott ül az ajtó mellett, mikor a földre ejtett bundájáért indult. Rögtön mozdulatlanná dermedt, ám hamar feltűnt neki, hogy a mrotián harcos feje a lábai között pihen. Valószínűleg annak koppanása ébresztette fel.

- Szöktette már meg bárki is valahonnan? – érdeklődött az alak.

- Nem igazán – felelte Eviónia.

- A kérdés költői volt, nyilvánvalóan semmi tapasztalata ilyen terén, különben nem a legrikítóbb ruhát választotta volna.

A hercegnő ekkor hajolt le a bundáért, majd magára vetette, ezzel teljesen eltakarva az alatta viselt ruhát.

- Így már jobb? – kérdezte durcás stílusban.

- Megteszi – felelte a betörő, majd résnyire nyitotta az ajtót.

- És most hogyan tovább? – kérdezte halkan Eviónia.

- Úgy, ahogy feljutottam, lefelé is muszáj lesz keresztül lopakodnunk egy rakás részeg, alvó mrotiánon, és a főbejáraton távoznunk.

- A főbejáraton? – hökkent meg a hercegnő. - Miért nem inkább az ablakon mászunk ki?

- Valóban kimászhatnánk az épület domború oldalára, és sétálhatnánk rajta egy darabon, viszont az egyre élesedő szög miatt hamarosan csúsznunk kéne. Egyre csak gyorsulnánk, a végén pedig tompítatlanul csapódnánk a földnek, ami jobb esetben is csonttöréssel járna. Úgyhogy inkább maradjunk az én tervemnél. – Ekkor Evióniához lépett, mire a hold fényében kivehetővé vált az arca. A csapzott hajú, borostás férfi volt az, aki korábban szerencsejátékkal foglalatoskodott a fogadóban. - Maradjon szorosan mögöttem! – suttogta határozottan. - Soha ne sikítson, vagy tegyen meggondolatlanságot! Mert bármi történjen is, én ura leszek a helyzetnek.

- Rendben van, úgy lesz, ahogy akarja – bólintott a hercegnő. - De mielőtt elindulunk, kérem, legalább a nevét árulja el.

- Tríviornak hívnak – felelte a férfi, majd kitárta a szoba ajtaját.

Óvatos, megfontolt léptekben hagyták el a helyiséget, mindenféle zajkeltés nélkül. Három mrotián aludt a folyosón, ráadásul a hozzájuk legközelebb eső állva, arccal a falnak támaszkodva. Mellette volt a legkönnyebb elhaladniuk, bár néha nagyobbat toppant a hercegnő csizmája a kelleténél, azonban a részegen szundító harcos horkolása elnyomta azt. A másik a folyosóval párhuzamosan feküdt, és hosszasan ficergett a kényelmetlen kőpadlón, ezért mellette már jóval szemfülesebben kellett elosonniuk. Ám a harmadik mintha szándékosan azért feküdt volna átlósan a nem túl tágas korridoron, hogy gátolja őket, ráadásul még a végtagjait is széttárta. Trívior a hasa felett lépett át, míg Eviónia a lába között ellépve próbált tovább haladni, de véletlenül megrúgta a hátán fekvő mrotiánt. Mindketten ledermedtek egy pillanatra, a férfi vádló pillantást vetett a hercegnőre, majd rögtön utána az alvó harcosra tekintett. Egy rémisztő, véreres szempár meredt rájuk. A férfi nem volt rest, rögtön előkapta hosszú, ék alakú kardját, és a felébresztett zsoldos torkába mélyesztette, aki azonnal meghalt. Utána kirántotta belőle fegyverét és körbenézett, viszont megnyugodva konstatálta, hogy a többi mrotián nem kelt fel.

- Óvatosabban! – figyelmeztette Evióniát szinte csak tátogva. - Pusztán a szerencsén múlt, hogy nem bírta elordítani magát ez a gyalázatos.

- Nem volt szándékos – felelte szintén alig hallhatóan a hercegnő. - Bocsánat!

Amint  a duó túltette magát az imént történt eseményen, folytatta útját, hogy minél hamarabb elhagyja a fogadót. A masszív kövekből épült lépcsőzet is alvó mrotiánoknak biztosított nyugvó helyet, így azon lefelé is csak nagyon lassan haladhattak. Szerencsére nem ébresztettek fel többet, és sikeresen eljutottak a földszintig.

Elképesztően koncentrált állapotban haladt Trívior a leglehetetlenebb pózokban alvó bíborbőrűek között. Eviónia arcára viszont mosolyt csalt a rettegett harcosok civilizálatlansága. Az elterelt figyelmének köszönhetően itt-ott majdnem meg is botlott – ilyenkor a férfi szíve mindig a torkában dobogott –, ám hibát nem vétett, és egyszeriben a bejárati ajtó előtt találták magukat. Mielőtt kiléptek volna rajta, még utoljára visszapillantottak.

Vreptosz állt mögöttük vicsorogva, egyik kezében a jókora, bozótvágó késre emlékeztető kardját tartva. Trívior egyből maga mögé rántotta a hercegnőt, hogy testével védje.

- Add vissza a lányt! – bömbölte a mrotián parancsnok, és nyomban meglódult a borostás férfi irányába, aki előre szegezett karddal várt rá.

Vreptosz első, dühös csapását látszólag könnyűszerrel hárította Trívior, majd ellökte magától a bíborbőrűt és fordulatból úgy mellkason rúgta, hogy az rögtön földre került. Ekkor már a többi mrotián is ébren volt, majd néhány pillanatnyi zavartságot követően mindegyik a fegyveréért nyúlt.

Trívior megragadta Eviónia kezét, aztán szinte szó szerint kitépte a kocsma ajtaját, és rohanva menekültek ki az épületből. Csakhogy néhány tíz méter után a férfi lassított, majd meg is állt. A hercegnő kétségbeesett-kérdő arccal nézett rá.

- Van egy kis meglepetésem a számukra – mondta Trívior, majd leakasztotta a bőrszíján lógó dobókések egyikét, és látszólag célzás nélkül, hanyag eleganciával dobta el a fogadó irányába. Annak bejárata mellett egy egészen aprócska hordó pihent magányosan, és pont akkor lépett ki a csehó ajtaján két csatabárdot markoló mrotián, mikor a kés nekicsattant. Egy irdatlan nagy robbanás következett, ami a két bíborbőrűt azonnal darabokra tépte, a csehó bejáratát pedig beomlasztotta.

- E… ez meg… mi… mi volt? – ámuldozott Eviónia.

- Veszélyes kemikáliák egyvelege. De később is ráérünk fecsegni, most haladjunk tovább, mert ez nem tartja fel őket örökké – sürgette a férfi a hercegnőt.

Eviónia pedig tette, amire Trívior kérte, és úgy rohantak a kikötő felé, ahogy csak a lábuk bírta. A város kapuját elhagyva élesen balra kanyarodtak, majd célba vettek egy hatalmas, ránézésre vagy száz méter magas, kalitkaszerű épületet. Egy viharvert kunyhó szolgált annak bejárataként, melynek ajtaján szinte összenőve léptek be.

- Csodálatos hajnalt! – üdvözölte őket kedélyesen egy idős, sunyi tekintetű, körszakállat viselő férfi, aki egyáltalán nem volt szimpatikus a számukra. - Miben segíthetek?

- Egy szakriánt szeretnék vásárolni – felelte röviden Trívior.

- Persze, persze – legyintett szórakozottan az eladó. - Elvégre mi másért jönne ide bárki is, nemde? – kacagta el magát, ám csak számára volt vicces a kérdés, mert két vendége továbbra is feszülten nézett rá.

- Na, jól van, jöjjenek utánam – fordult sarkon az idős férfi, és intett, hogy kövessék.

A rozoga épület túlsó ajtaján keresztül a gigászi kalitka belsejébe léptek, amiben istállók sorakoztak egymás mellett.

- Milyen szakriánra gondolt, uram? Van frissen rakott pete, egy év körüli fiatal, és természetesen erős, felnőtt példány is.

- Felnőttet szeretnék, és ha egy mód van rá, akkor a lehető leggyorsabbat – felelte ismét csak röviden Trívior.

- Á, egy felnőttet – indult el az öreg. - Rendben van. Tán indulni akar a Hagzonosz kupán? Már ha szabad kérdeznem.

- Nem, nem indulok – ingatta meg fejét Trívior, miközben felvette a tempót. - Csak szeretnék nagyon gyorsan elutazni innen.

- Ebből a gyönyörű városból? – lepődött meg az eladó. - Miért tenne ilyet?

- Az bizony nem a maga dolga – hurrogta le Trívior.

- Jól van, bocsánat! – szabadkozott az öreg. - Teljes mértékben igaza van. Nem akartam udvariatlan lenni. – És ekkor állt meg a tizenkettedik sorszámú istálló előtt. - Itt is vagyunk – mutatott az ól redőnyös kapujára. - Egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, ebben az istállóban található Hagzonosz egyik legfürgébb szakriánja – mutatta be színpadias mozdulatokkal az áruját, majd közelebb lépett a kapuhoz, és megragadott egy, az orra előtt lógó láncot. - Termete valamivel kisebb az átlagosnál, alig négy méter magas, de rögtön meglátják, hogy ez micsoda előnyt jelent neki – azzal nagyot rántott a láncon, mire a kapu felemelkedett.

Hatalmas port kavarva szállt ki óljából az említett jószág. Majdnem el is borult ijedtében a hercegnő, ám szöktetője még időben elkapta. A kalitka megakadályozta, hogy elszökjön a méretes, sáskaszerű lény, melynek szárnyai rémisztő hanggal zúgtak. Jó pár kört megtett a zárt udvaron, mire rájött, képtelen megszökni, aztán a terület közepe táján leszállt egy ágas-bogas fa mellé, és jókora csáprágóit belemélyesztve szívogatni kezdte annak nedveit.

- Ironikus hangulatban voltam, mikor nevet választottam neki, így lett belőle a Lomha Tizenkettes – sorolta az eladó, miközben néhány mozdulattal lecsapkodta magáról a port, majd vendégeivel egyetemben elindult a táplálkozó állat felé. - Mivel a nálam kapható leggyorsabb szakriánról van szó, az ára értelem szerűen borsos – dörzsölgette tenyerét kapzsin.

Trívior előhúzott egy halványzöld színű, gömb alakú ércdarabot ruhájának valamelyik rejtett szegletéből, és az öreg felé nyújtotta, aki ettől úgy meglepődött, hogy még a lélegzete is elállt.

- Azt hiszem, ez bőven elegendő lesz a legjobb szakriánjáért cserébe – fűzte hozzá a borostás férfi.

- Ó, azt meghiszem! – ocsúdott fel az eladó, majd sunyin mosolyogva, sebtében elvette a követ.

Néhány pillanatig még nézegette, úgy, mintha még ekkor sem hinne a szemének, majd zsebre vágta.

- Mostantól Lomha Tizenkettes az ön tulajdona, jó uram – mondta vígan. - Rögtön hozok egy kantárt és egy dupla nyerget is, mert gondolom, a kedves hölgyet is magával szeretné vinni. Addig barátkozzanak a jószággal – azzal elsietett a kunyhó irányába.

- Honnan tettél szert egy aroxiár kőre? – lépett Trívior elé Eviónia összeráncolt homlokkal.

- Olyan sok helyen fordultam már meg, hogy igazándiból nem is emlékszem rá – legyintett a borostás férfi, de a válasza mellébeszélésnek hangzott.

Aztán elejét véve a további kérdéseknek a szakriánhoz lépett, és lassan felé nyújtotta egyik kezét. A hercegnő továbbra is furcsállva nézett rá, viszont nem hozta újra szóba a követ, vagy annak megszerzésének körülményeit, mert tudta, hogy jelen pillanatban az most teljesen lényegtelen. Tríviorhoz hasonlóan ő is a hatalmas rovarnak tűnő lényhez sétált, majd kedvesen rámosolygott. Érdeklődve végigmérte őket az állat, félelmetes csáprágóival itt-ott körbe is tapogatta a testüket, majd néhány apró, vékony hang kiadását követően visszafordult a fához, és folytatta az étkezést. Ezután már megsimogathatták az igen szelíd jószágot.

- Itt is vagyok – jelent meg mellettük a vénember, hóna alatt és kezében a megígért eszközökkel.

Egyetlen határozott füttyszavára elé hajolt a szakrián, mire annak fejére helyezte a kantárt, nyakának tövébe pedig a nyerget.

- Remélem, értenek az irányításához, mert ha nem, szívesen adok repülési órákat… Persze, nem ingyen – kacagta el magát ismét a pénzsóvár eladó.

- Én értek hozzá, úgyhogy köszönjük, de nem élnénk a lehetőséggel – felelte szarkasztikusan Trívior.

Az öreg kissé megszeppenve nézett rá, majd bólintott, aztán a kalitka főkapujához kísérte vásárlóit.

- És merre indulnak? – kérdezte, miután kinyitotta a rácsot.

- Nyugat felé – mondta sietősen Trívior. - Köszönjük a segítségét! – azzal átvette a kantárszárat az állatkereskedőtől, és Evióniára vetve egy pillantást végre tovább indulhattak.
Miután tisztes távolságba kerültek a kalitkától, a hercegnő újfent kérdőn nézett a borostás férfire.

- Miért megyünk nyugatnak? Pontosan az ellenkező irányba kéne indulnunk.

- Nem megyünk arra – ingatta meg a fejét Trívior. - Hazudtam az eladónak, hogy aztán ő is félre vezesse azokat, akik felőlünk fognak kérdezősködni. Mert hamarosan mindenkit rólunk faggatnak majd Hagzonoszban.

Mondandója befejeztével Trívior felsegítette Evióniát a nyeregbe, majd elé ült, sarkával megbökte a szakriánt, mire annak hártyás szárnyainak köszönhetően emelkedni kezdtek. Minél magasabban voltak, annál jobb rálátásuk volt a sötétbe burkolózott, bűnözéssel teli kikötővárosra. Végül elérték a légi hátasok repülési szintjét, és elindultak kelet felé. A korai időpontnak köszönhetően csak elvétve találkoztak szakriánlovasokkal, ezért nem volt szükségük bravúros kitérőmanőverekre, nyugodtan tovarepülhettek.