Barion Pixel nuuvella

Az üldözött hercegnő

A hercegnő és szöktetője csak lassan tudott haladni Lomha Tizenkettes nélkül, valamint a sérülései végett. Nyílt területen jártak, amit jól be lehetett látni, ám ennek ellenére folyamatosan fülelt s figyelt Trívior. Az előbb alaposan meglepték a mrotiánok, amit még egyszer nem hagyhat előfordulni. Közben Eviónia hideg havat szorított a jobb szemére, mert egy jókora véraláfutás éktelenkedett rajta, amit legutolsó elrablójától kapott.

Ahogy így bandukoltak, egyszer csak egy alakot véltek felfedezni a távolban, aki mintha guggolt, vagy térdepelt volna. A borostás férfi rögtön óvatosságra intette a hercegnőt.

- Mit csinál az ott? – ráncolta össze kérdőn a homlokát Eviónia.

- Nem tudom, de lehet, hogy az ellenségnek dolgozik, szóval jobb lesz kideríteni – felelte határozottan Trívior. - Maradjon szorosan mögöttem!

Óvatosan indultak az ismeretlen alak felé, ügyelve arra, hogy a hó a lehető legkevésbé ropogjon a lábuk alatt. Ahogy közelebb értek hozzá, rögvest észrevették, hogy valójában nem is a hóban, hanem egy teljesen érintetlen, grafitszürke színű, sokszög alakú tisztás közepén guggol. Annak széléhez érve, mielőtt ráléptek volna, a sötét utazóköpenyt viselő alak hirtelen oldalra nyújtotta egyik karját, és parancsoló stílusban így szólt:

- Megállni!

Ennek hallatán Trívior arcvonásai hirtelen megkeményedtek. Na, nem azért, mert nem viselte könnyedén, ha egy idegen így ráparancsol, hanem azért, mert nagyon ismerős volt neki annak hangja.

- Memízion... – mondta kissé meglepetten.

A név hallatán mintha megrezzent volna az alak, és rögvest felegyenesedett. Aztán lassan hátravetette tekintetét, ám az arcát még ekkor is eltakarta a csuklya. Egy jó darabig csak nézte a hercegnőt és a borostás férfit, aztán feléjük fordult egész testével.

- Trívior? – kérdezte végül, miközben két kezével hátrahajtotta fején a kapucnit.

Egy szőke hajú, rózsaszín bőrű, alamuszi tekintetű félmrotiánt pillantottak meg.

Trívior szúrós szemmel nézett rá hosszan, aztán némileg enyhülni látszottak a vonásai, végül egy apró mosolyra húzódott a szája.

- Több tíz éve, hogy elváltak útjaink, de a hangod még mindig ugyan olyan idegesítő, mint volt – állapította meg.

- Te viszont sokkal csúnyább lettél – felelte Memízion incselkedő stílusban, és alattomos vigyor terült szét az arcán.

- Trí... Trívior – húzogatta meg félve védelmezője ruháját Eviónia. - Ő... egy félmrotián.

- Valóban az – értett egyet a borostás férfi. - Ráadásul egy semmirekellő, naplopó félmrotián volt, mikor először találkoztam vele. Érthetetlen, hogy a sors miért neki szánta a legnagyszerűbb embert édesanyául, akit valaha ismertem.

- Valószínűleg azért, hogy általa kiképezhesd a világ legjobb fürkészét – öltötte karba a kezeit Memízion fellengzősen.

- Látom, veled együtt az önelégültséged is megnőtt – rázta meg gunyorosan a fejét Trívior. - Nem örülök neki túlságosan.

- De... de... akkor is… – aggodalmaskodott tovább a hercegnő.

- Nyugodjon meg! – lépett közelebb Evióniához Memízion. - Nem akarok ártani kegyednek. Ha akarnék, se tudnék, legalábbis addig semmiképp, amíg ez az ember jelen van – bökött fejével a borostás férfi felé. - Még akkor sem, ha innentől kezdve minden egyes napomat harci képzéssel tölteném az életem végéig. Szóval, semmi oka a pánikra.

A hercegnő tisztelettudón végighallgatta a félmrotiánt, majd szöktetőjére tekintett, aki nyugtatóan rápislogott. Ezt követően mindössze ennyit mondott halkan:

- Rendben van.

- Egyébként te mit keresel itt? – kérdezte Trívior Memíziontól. - Ez egy elég veszélyes terület.

- Az a helyzet, hogy már nem csak információval kereskedem, hanem ősi ereklyékkel is, hiszen rettentő sokat érnek. – felelte a félmrotián. -Néhány nappal ezelőtt szert tettem egy térképre ennek kapcsán, ami ide vezetett, szóval muszáj volt vállalnom a halál kockázatát. Csakhogy úgy néz ki, a szerencse most nem állt az oldalamra, mert fogalmam sincs, mi ez az építmény, vagy arról, hogyan húzhatnék hasznot belőle – mutatott a lába alatt fekvő sokszögre. - Manapság igen ritka, ám értéktelen ércből készült, az oldalai mentén pedig egy szöveget véstek bele, amit nem tudok elolvasni, mert valamilyen holt nyelven íródott. Csak arra tudok gondolni, hogy valaminek a bejárata lehet, mondjuk egy sírkamrának, vagy szentélynek.

- Ha az lenne, már rég kifosztották volna – mondta Trívior, miközben alaposan szemügyre vette a szóban forgó objektumot, az arra írt különös, pontokból és vonalakból álló szöveggel együtt. Aztán lassan körbejárta az egészet – Evióniával a nyomában –, majd némi töprengést követően így szólt:

- Sajnos nem tudok a segítségedre lenni. Találkoztam már ezekkel az írásjelekkel máshol is, de se megfejteni, se megfejtetni nem tudtam őket. Valószínűleg egy nagyon rég itt járt civilizáció mementója ez.

Memízion csalódottan ingatta meg fejét, miközben a köpenye alól előhúzott egy gyűrött szélű papírlapot.

- Rohadt drága volt ez a térkép – mondta, aztán összegyűrte és lazán a hóba dobta. - De hát ez van. A kincskeresés már csak ilyen.

- Ahogy mondod – értett egyet vele Trívior, aztán a hercegnőre pillantott, aki dideregve ácsorgott mellette. - Ideje tovább indulnunk – tanácsolta. - Nem akarom, hogy itt esteledjen ránk.

- Ha már így összefújt minket a szél, nem tarthatnék veletek? – lépett még közelebb hozzájuk a félmrotián. - Mint ahogy az nyilvánvaló, jelenleg nincs dolgom, és elég rég beszélgettem utoljára egy jót. Főleg veled – nézett a borostás férfira.

Ezen szavak hallatán Trívior ismét Evióniára tekintett, aki csupán a szemével jelezte neki, ám azzal nagyon, hogy elutasítja Memízion társaságát. Viszont a borostás férfi egyáltalán nem tartott egykori tanítványától, ezért okát se látta annak, hogy ellent mondjon neki.

- Felőlem – vonta meg a vállát.

- Nagyszerű! – bólintott egyet jókedvűen a félmrotián. - Mókázunk egy jót, mint régen.

- Azt erősen kétlem.

- Mégis miből gondolod?

- Azért, mert amiben jelenleg benne vagyok, finoman szólva sem sétagalopp. Tudnod kell, hogy...

- Hogy épp Eviónia hercegnőt menekíted egy felbőszült mrotián osztag elől – vette át a szót Memízion.

A borostás férfi gyilkos pillantást vetett a félmrotiánra, miközben a hercegnőt ismét a rettegés járta át.

- Te mégis honnan tudsz erről? – kérdezte Trívior.

- A foglalkozásomból kifolyólag elég rossz fényt vetne rám, ha nem tudnám – felelte Memízion nyugodtan. - Másrészt, ha egy olyan magas rangú személlyel történik valami, mint amilyen Eviónia hercegnő, annak rögtön híre megy. Bár azt nem gondoltam volna, hogy te vagy az, aki keresztbe tett Vreptosznak. Szerintem igen nagy fába vágtad a fejszédet, és hidd el, nagyon jól jöhet a segítségem.

A borostás férfi egy hosszúra nyúlt pillanatig még szúrós szemmel nézett a félmrotiánra, azonban kielégítőnek találta a válaszát, révén, hogy ő képezte ki, így aztán megnyugodni látszott.

- Az mindig jól jön – felelte végül Trívior. - Na, de most már tényleg haladjunk, szeretnék minél hamarabb Neresztonba érni.

- Ja, hogy oda tartotok?! – lepődött meg Memízion. - Azt hittem, csak a területen vágtok át, viszont így még érdekesebbé válik a dolog.

Azzal fogták magukat, és tovább indultak.

- Egyébként milyen az életed, mióta szétváltak útjaink? – kérdezte a borostás férfi kisvártatva.

- Tényleg érdekel? – virradt fel a félmrotián.

- Őszintén? – tekintett rá Trívior. - Egy cseppet sem. Csak gondoltam, udvarias leszek és megkérdezem.

- Te aztán tudod, hogy deríts jobb kedvre valakit – mondta ironikusan Memízion. - Egyébként egész jól alakult a sorsom. Az általad elsajátított tapasztalatoknak és képességeknek hála mindig megszereztem a betevő falatra valót. Ennél többet nem is akarhatnék, hiszen mindig a mértékletességre törekszem.

- Ilyen ez, ha az ember fürkésznek áll – magyarázta a borostás férfi. - Egyébként - bár még csak most találkoztunk újra, és nem szeretek fenyegetőzni, de - azt előre bocsájtom, hogy ha ez a találkozás nem a véletlennek köszönhető, és valójában az ellenség kezére játszol, akkor olyan szörnyű halálban lesz részed, amilyet csak kevesen érdemeltek ki eddig. Ezt garantálom!

- Elhiszem és észben tartom, azonban nem lesz szükség ilyesmire. Mert tényleg csak a sors akarta, hogy most összetalálkozzunk – szabadkozott a félmrotián.

- Helyes! – nézett mélyen a szemébe Trívior. - Azt viszont nagyon furcsállom, hogy hosszú időre eltűntél, pedig kerestelek. Mégse akadtam a nyomodra. Márpedig ha én meg akarok találni valakit, vagy valamit, azt idővel meg is találom.

- Megtanítottál a fürkészek minden fortélyára, beleértve az álcázás és nyomeltüntetés módszereit, mégis képes vagy egy ilyen kérdést feltenni? – hökkent meg kissé színpadiasan Memízion. - Minden megbízás alkalmával új személyazonosságot veszek fel, elfedendő nyomokat meg már egyáltalán nem hagyok. Tulajdonképpen nem is létezem. Ezért van az, hogy még te sem vagy képes megtalálni, ha nem akarom.

A borostás férfi elmorfondírozott az imént hallottakon, majd ezt kérdezte:

- És milyen munkáid voltak? Mesélj, kérlek!

A félmrotián mosolyogva nézett egykori tanítójára, majd sztorizgatni kezdett az első botladozva induló félsikereitől egy zsarnok megdöntéséig, ami az általa szolgált információk révén valósulhatott meg. Mindeközben Eviónia figyelmesen hallgatta a két férfit, ám Tríviorral ellentétben őt a hideg is kirázta Memíziontól. Nagyon rossz érzése volt vele kapcsolatban. Tartott tőle.

A nap lefelé kanyarodott az égen, viszont a trióvá bővült csapat már nem volt messze az előtte magasodó, égig érő toronyvárostól.

- Az Nereszton? – érdeklődött a hercegnő.

- Még itt sem járt ezelőtt? – kérdezett vissza meglepetten a borostás férfi. - Egyébként nem, az a Nebesztun toronyváros. Nereszton annak tövében fekszik.

- Tehát két település egy helyen – állapította meg Eviónia. - Ez érdekes. A nebesztun egy nem éppen vendégszerető nép hírében áll. Akkor mégis hogy lehet az, hogy idegenekkel közösködnek?

- Nem közösködnek idegenekkel – szólt közbe Memízion. - A nebesztunok szövetségesei alapították Neresztont. Különböző hegyi lények, akik főleg a portékáikat adják el itt. Tulajdonképpen egy kereskedő város, akár csak Hagzonosz, azzal a különbséggel, hogy ide kizárólag meghívással, vagy különleges engedéllyel lehet bejutni.

- Csakhogy nekünk egyik sincs. Akkor mégis, hogy akarunk bejutni?

- Ne aggódjon! – nyugtatta Trívior. - Be fogunk jutni.

Ebben a pillanatban elszállt felettük valami, de olyan alacsonyan, hogy még a hajuk is meglebbent. Rögvest megálltak, mert a repülő lény – miután leírt egy kört felettük – nagy ívben eléjük szállt.

Egy vézna, törékeny, emberszerű alak állt velük szemben, kinek mindkét karja hosszú, tollakkal díszített szárny volt inkább. Felsőtestén sötét bőrpáncélt viselt, a fején pedig egy madárfejre hasonlító acélsisakot.

- Nanuravoszt és Nereszton felé közelítenek, ezért arra kérem önöket, hogy azonnal változtassanak irányt! – hallották az elméjükbe közvetített szavakat.

- Sérültek és fáradtak vagyunk, ezért égető szükségünk lenne a város oltalmára. Kérem, engedjen tovább minket! – hangoztatta a borostás férfi.

- Nagyon sajnálom, de nem tehetem. Idegeneknek tilos a belépés.

- Még akkor is, ha Elídrion trónörököséről van szó? – mutatott Trívior Evióniára.

A madárszerű lény a hercegnőre pillantott, majd lassan tett felé néhány lépést vékony lábain, miközben a vádlijaiból hátra meredő tollakat ide-oda mozgatta. Nem sokkal később még két repülő katona landolt körülöttük. Egy darabig mintha tanácstalanul néztek volna egymásra a sisakjuk alatt, majd végül az elsőként érkezett a három utazóra pillantott.

- Jöjjenek velünk! – hallották a fejükben. - Elkísérjük önöket a városba.

A két férfi és a bekékült szemű hercegnő bólintott egyet, majd elindultak a hatalmas torony irányába.

- Biztos, jó ötlet volt elárulni, hogy ki vagyok? – kérdezte halkan Eviónia.

- Ez volt a bejutásunk záloga – tekintett rá Trívior. - Másképp nem ment volna. Persze, meggondolhatnánk magunkat és tovább állhatnánk, ám azzal nem tennénk túl jó benyomást. És higgyen nekem, velük aztán nem jó kekeckedni. Amellett, hogy a levegő urai, rejtett képességeik is vannak. Ezek egyike a telepatikus kommunikáció, amiben az előbb részünk volt.

- Úgy tudom, a nebesztunok Kréivorról származnak. De azt soha nem értettem, miért hagyták el a hazájukat.

- Réges-régen összekülönböztek a másik két őslakos fajjal, a testvéreikkel – szólalt meg ismét Memízion. - Emiatt hagyta el az összes nebesztun Kréivort. Viszont a hazájukhoz való kötődésük nem múlt el, mert a legszentebb helyük, a Nuravoszt erdő előtt tisztelegve nevezték el a várost Nanuravosztnak.

- Eremórun testvéreikkel már találkoztam. Tiszteletet parancsoló, büszke lények – fűzte hozzá Eviónia, bizonyítva, hogy ő is tud róluk hasznosat mondani. - Azonban a harmadik faj egyetlen tagjával sem találkoztam még.

- Mivel Kréivor közvetlen szomszédja Elídrionnak, csodálkoznék, ha még nem látott volna eremórunt – mondta komikus stílusban a félmrotián. - Ellenben vrénima testvéreikkel én sem sokszor találkoztam. Sőt, talán egy kezemen össze tudom számolni, mennyivel. A három faj közül ők a legtitokzatosabbak. A vizekben élnek, és csak nagyon ritkán jönnek a felszínre. Személyleírást is elég nehéz róluk adni, mert mind máshogy néz ki. Az utolsót, amelyikkel találkoztam, tetőtől talpig kagylópáncél borított, megnyúlt ujjai között pedig úszóhártyák feszültek.

- Milyen fura, hogy a három testvérfaj háromfelé lett teremtve. A víz alá, a földre és az égre.

- Valóban – bólogatott Trívior. - Bár az még furább, hogy ősi országukat már csak az eremórun lovagrend tagjai védik. Zerídia már nagyon rég szemet vetett Kréivorra, és ha megindulnak, a lovagok kevesen lesznek ahhoz, hogy visszaverjék az ellenséget, függetlenül attól, milyen rendkívüli harcosok. Ha pedig Zerídia nyer, nem elégszik meg az ősi földdel.

- Most arra célzol, hogy az én országomat is meg fogják támadni? – vonta össze szemöldökét Eviónia.

- Ha a testvérfajok nem békülnek ki egymással, akkor a világ egy rendkívüli változás előtt áll – pillantott a borostás férfi a hercegnőre.

- Hallottam történeteket egy negyedik kréivori fajról, ami talán csak a legendákban létezik – vetette közbe Memízion. - Akik valamiért eltűntek, pedig az erejük a halálrémekével vetekszik. Ha őket valami folytán megtalálnák, akkor könnyűszerrel visszaverhetnék az ellenséget.

Ahogy így fecserésztek, egyre közelebb kerültek a gigantikus toronyhoz, aminek tövében feltűnt Nereszton, a sátorváros. Ahogy elhaladtak az első vászonépületek mellett, megálltak, aztán az őket kísérő nebesztunok feléjük fordultak.

- A vezetőnk látni kívánja önt, hercegnő – hallották az egyikük telepatikus üzenetét. - Úgyhogy, ha nincs ellenvetése, felvinném a toronyba.

Eviónia kétségbeesetten nézett Tríviorra, mire a férfi nyugtatóan a vállára tette az egyik kezét, majd így szólt:

- Nincs miért aggódnia, a nebesztunok becsületes lények. Nem akarnak az életére törni. Nyugodtan a vezetőjük elé fáradhat. Legalább addig én is elintézem a dolgomat. Utána a torony tövében fogom várni… Illetve fogjuk várni – feledkezett meg egy pillanatra Memízionról.

- Rendben van! – erőltetett egy mosolyt az arcára Eviónia, mire mellé lépett az egyik nebesztun.

- Kérem, kapaszkodjon belém! Felrepülünk – nézett rá a sisaknyíláson át.

A hercegnő vonakodva ugyan, de eleget tett a kérésnek, és egy pillanattal később már szálltak is az ég felé. Trívior és Memízion egészen addig nézte őket, amíg fel nem értek a torony tetejéig, majd hirtelen a borostás férfi eszébe jutott, hogy valójában miért is jött Neresztonba.

- Nekem most dolgom van – szólalt meg Trívior. - Addig vegyülj el a helyiek között, vagy csinálj, amit akarsz, csak felfordulást ne, aztán a toronynál találkozunk – azzal határozott tempóban odébb állt.

A félmrotián mintha mondani szeretett volna még valamit a borostás férfinak, ám mire kinyitotta a száját, már eltűnt a szeme elől. Így hát nem volt mit tenni, gyorsan eloldalgott a helyszínről ő is.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Bán László Ede 29 történetét!


  • 1298 szerző
  • 885 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Bán László Ede

Az üldözött hercegnő

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Az első fantasy történetem, amit saját kútfőből alkottam meg, és sikeresen végig is írtam. Elég hosszú időintervallumot ölelt fel a megírása, a mentalitásom és stílusom közben sokat változott, éppen ezért sok mindent módosítottam, csiszoltam benne, míg végül rábólintottam a végeredményre. Persze, néhol így is érezhető, hogy hol foltozgattam, de "egyszer el kell engedni a gyerek kezét". Remélem, így is tetszeni fog a kedves olvasóknak!

Rövid összefoglaló

A történet, ahogy a címe is sejteti, egy hercegnő körül zajlik, akit vérszomjas teremtmények rabolnak el, viszont ideje korán megszökteti tőlük egy ismeretlen férfi, hogy hazajuttassa, és ezzel elkezdődik a hajsza.

Olvasási idő

12 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Bán László Ede nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!