Barion Pixel nuuvella

Az üldözött hercegnő

Trívior nyomasztó álomból riadt fel, alig néhány órával az elalvást követően. Talán épp azért, mert megérezte, hogy valami nincs rendben. Az egyik fehér harcos ekkor sietett Zekziónumhoz, és valamit a fülébe súgott, mire a volt legfelső látványosan idegessé vált. Tríviornak sem kellett több, rögtön felpattant a helyéről.

- Mi az? Mi történt? – lépett Zekziónum mellé.

- Az egyik felderítőm mrotiánokkal találkozott.

- Merrefelé?

- Mindenfelé – válaszolta baljósan a volt legfelső, majd az alvók felé fordult. - Ébresztő! – kiáltotta. – Hamarosan megtámadnak minket. Mindenki húzódjon fedezékbe!

A karaván tagjai zavartan tértek magukhoz, és még egy darabig kábák voltak a hosszúra nyúlt mulatozás végett. Néhányan el sem akarták hinni Zekziónum szavait, és visszafeküdtek aludni. Csakhogy rövidesen annyira eluralkodott a pánik a táboron belül, hogy még a kétkedők is elbizonytalanodtak.

Eviónia kétségbeesetten kereste tekintetével Tríviort, aki ekkor szaladt hozzá.

- Most mi lesz? – kérdezte keservesen a hercegnő. - Meghalunk?

- Dehogy! – rázta meg fejét a borostás férfi. - Csak maradjon Zekziónummal! Még mindig nem túl szimpatikus figura, de mellette nem eshet baja.

- Ugye, életben fogsz maradni?

- Mindent megteszek érte – azzal felugrott az egyik szekérre Trívior, és a sötétet kezdte pásztázni.

Ekkor a tábor külső gyűrűje körül elhelyezkedett fehér harcosok váratlanul felragyogtak, élesen megvilágítva a környező erdőt.

- Remélem, állni fogjátok a sarat, különben nagyon rosszra fordulhatnak a dolgok – nézett a hozzá legközelebb eső harcosra Trívior, aki lassan felé fordította a tekintetét, és bólintott egyet.

A következő pillanatban nyílvesszők suhantak el mellettük, melyek közül kettő telibe találta az egyik fehér harcost, áthaladt rajta, majd a mögötte lévő szekérben állapodott meg. Trívior a földre vetette utazó köpenyét, kardot rántott és vicsorogva tekintett a fák közé, ahol végre megpillantotta az első bíborbőrű zsoldost, aztán a szekérről leugorva előre lódult. Ahogy szaladt, egyre több mrotián jelent meg előtte, ám ez abszolút nem zavarta. Csak rohant rendíthetetlenül, és egy ügyes mozdulattal kiontotta első célpontjának beleit. A körülötte lévők azonnal rárontottak, de elképesztő fürgeségről tanúbizonyságot adva tért ki előlük. A bíborbőrűek szinte nem is hittek a szemüknek, ám a következő pillanatban elvesztették néhány végtagjukat és az életüket egyaránt.

Bármilyen könnyedén is győzte le ellenfeleit Trívior, sajnos nem tudott mindenhol ott lenni, ezért Zekziónum harcosaira hárult a mrotián csapat többi részének visszaverése. A mezítelen lényeket nem is vették komolyan elsőre a zsoldosok, ami nagy előnyhöz juttatta őket. Az első néhány bíborbőrűt játszi könnyedséggel végezték ki. Puszta kézzel. Azért nem volt szükségük fegyverre, mert ők maguk voltak azok, melyek ellen nem lehetett védekezni. A testüket alkotó különös, gyurmaszerű anyag instabil volt, aminek köszönhetően úgy változtatták meg a külsejüket, ahogy csak akarták. Ránőttek az ellenfeleikre, és a testnyílásaikon keresztül belülről roncsolták szét őket, vagy épp az arcukat maszkként befedve vonták meg tőlük a levegőt. Ha nem is mindig sikerült megölniük a mrotiánokat, próbáltak olyan sérüléseket ejteni rajtuk, hogy rögtön harcképtelenné váljanak. Szemet szúrtak, végtagokat törtek, sőt, néhány az ellenfele idegrendszeréhez kapcsolódva átvette az irányítást a teste felett, és megtámadta vele saját bajtársait.

A zsoldosok nem számítottak ilyen szintű ellenállásra, és a meglepetés erejének múltával sem tudták igazán, mitévők legyenek. Azonban számbeli fölényben voltak, ezért hamarosan fordulni látszott a kocka.

Trívior épp a soron következő áldozatát döfködte halálra, és amíg erre koncentrált, egy mrotián hatalmasat mért a hátára harci kalapácsával. A borostás férfi egy szörnyű, fuldokló hangot hallatva rogyott össze, mert a tüdejébe szorult a levegő és eltört néhány csontja. A bíborbőrű azt remélte, ennyivel le is tudta a férfit, ám mérgesen fújtatva kellett beletörődjön a tévedésébe, aztán Trívior mellé lépett, majd a magasba emelte fegyverét, hogy kivégezze, mikor a semmiből megjelenő Memízion arcon döfte a mrotiánt egy lándzsával.

Ezt követően a zsoldosoknak sikerült néhány fehér lényt elintézniük nagy nehezen, mert bár rendkívül szívós teremtmények, de nem halhatatlanok. Ennek köszönhetően néhány mrotiánnak sikerült bejutni a szekerek alkotta gyűrű belsejébe, ahol tekintetükkel a hercegnőt fürkészték. Ekkor találták szembe magukat Zekziónummal, aki halálos nyugalommal nézett rájuk, közben pedig úgy mutogatott maga elé, mintha valamit írna a levegőbe. Végül így szólt:

- A semmi szólít titeket.

A táborba jutott néhány mrotián egyszeriben eltűnt a szemek elől, ám egyre több lépte át a tábor szekerek alkotta falát, és a főleg teremtéshez értő Zekziónumnak meggyűlt velük a baja. Rengeteg erejét emésztette fel a támadók likvidálása, azonban nem maradt sokáig segítség nélkül, mert az utazók többsége rájött, hogy ha nem tesz semmit az élete megóvásáért, akkor azt se várhatja el, hogy más így tegyen. Ezért aztán fegyvert ragadtak, majd hangos kiáltásokkal kísérve, ügyetlenül a mrotiánokra támadtak. Néhányan odavesztek már a legelején, ám a szekereken belül ők voltak többségben, és végül a sok lúd disznót győz elv érvényesült.

Eviónia árnyékként követte Zekziónumot, aki valóban tökéletes védelmet biztosított neki, legalábbis a közönséges mrotiánok ellen mindenképp. Csakhogy ezt követően egy olyan ellenféllel találták szembe magukat, amivel még a legfelső sem bírt el.

A hercegnő megérezte a közeledő veszedelmet, és rémülten kapta hátra a fejét. A sötét és fény incselkedő játékában először csak a hatalmas, emberszerű alakot vette ki, ami egyik kezével megragadta és felemelte. Eviónia felsikított rémületében, mire Zekziónum rögtön megpördült a tengelye körül, ám mielőtt bármit is tehetett volna, egy bunkóként használt jókora fatörzs csapódott neki. A volt legfelső testét valamilyen védelem övezte, mert a bunkó széthasadt, amikor neki ütközött, bár ennek ellenére sem úszta meg sértetlenül. A kapott lendülettől az egyik szekérnek vágódott, majd a földre rogyott. Ezután – kissé nehézkesen – a méretes támadó felé emelte kezét, de érezte, már nincs annyi ereje, hogy elbánjon vele.

- Hol vagy már, Trívior? – morogta, és öklével a földre csapott.

Arra gondolt, hogy néhány harcosát a hercegnő segítségére küldi, ám akkor védtelenül hagyná a karaván tagjait,  ezért rögtön letett erről. Fogalma sem volt, mi tévő legyen, bár ereje híján, ha akart, se tudott volna mit tenni.

A hatalmas lény hátat fordított a harcnak, és kezében a hercegnővel, egy szekéren átgázolva – ami összetört a súlya alatt – menekülőre fogta. De alig tett néhány lépést, mikor a vádlijába állt egy dárda, aztán egy szekerce a hátába. A méretes ellenfél nyáladzva üvöltött fel kínjában, miközben megtorpant. Vérben forgó, sötét tekintetét hátra vetette, és azonnal észrevette a mögötte álló, hozzá képest apró, borostás arcú férfit, majd lassan szembefordult vele.

- Egy sáktolin mrotián… – mondta szinte csak maga elé Trívior a hátát ért sérüléstől majd’ összeesve.

A hatalmas lény hirtelen felé hajította a fatörzs maradékát, ami elől a férfi sikeresen félrevetődött, ezért csak egy újabb szekér végezte darabokban. Trívior nagyot ordított fájdalmában, miután földet ért, és egyszerűen képtelen volt újra lábra állni. Hallotta, ahogy a föld megremeg, majd rögtön ezután megpillantotta a felé száguldó sáktolint, aki úgy rúgott bele, akár egy labdába. Trívior felnyögött, a levegőbe emelkedett és eltűnt a lombkoronában.

- Neee! – kiáltotta a hercegnő könnybe lábadt szemmel.

Ekkor már Zekziónum is talpon volt, aki szintén szemtanúja volt az eseménynek, viszont egyáltalán nem tűnt rémültnek, inkább csak egy kicsit izgatottnak. Ő maga nem tudott most Eviónia segítségére lenni, ezért inkább felmászott az egyik szekér tetejére, hogy felmérje a csata helyzetét.

A mrotiánok vesztésre álltak. Az a néhány, amelyiknek sikerült bejutni a táborba, mind halott volt, de körülötte se volt már túl sok életben. Bár ha az volt a feladatuk, hogy megszerezzék a hercegnőt, akkor nagyon is jól haladtak vele. Ám így, hogy a védők oldalára billent a csata, a volt legfelső végre megparancsolhatta néhány alkotásának, hogy támadja meg a sáktolint, aki a lábát és hátát ért sérüléstől sokkal lassabban menekült, mint előtte.

Legalább fél tucat fehér harcos iramodott felé, de mielőtt utolérhették volna, a különleges mrotián kezében megvillant hatalmas kardja – melynek csak a pengéje volt legalább két méter hosszú –, aminek egyetlen csapásával képes volt egyszerre több támadóját kivégezni. Csupán az egyik harcosnak sikerült közel jutni hozzá, aki a térdkalácsát ragadta meg, hogy letépje, ám a sáktolin vele is végzett a következő pillanatban.

Ekkor már Zekziónum is érzett némi visszatért erőt magában, és rögtön rajzolni kezdett a levegőbe. A méretes ellenfél látta, hogy valamire készül a volt legfelső, ezért pajzsként maga elé tartotta a hercegnőt, de Zekziónum mit sem törődve ezzel, folytatta, amit elkezdett. Amint befejezte, a sáktolin úgy érezte, mintha valami belülről kezdené szétfeszíteni a testét, ami iszonyú fájdalmakkal járt, ám a volt legfelső támadása túl gyenge volt még, az ellenfél pedig túl erős, ezért életben maradt. Aztán mély, sötét hangján felnevetett a sáktolin, majd ismét menekülőre fogta volna, csakhogy valaki újfent az útját állta. Először mintha egy ijesztő, görnyedt figurát látott volna maga előtt, majd egy pislogással később már Trívior volt annak helyén, aki egyre rosszabbul nézett ki. A hercegnő csodálkozva nézte megmentőjét, szinte el sem hitte, hogy életben maradt. De – az elrablójával ellentétben – nagyon örült neki.

- Ilyen nincs! – bömbölte a sáktolin, és ismét rátámadt a borostás arcú férfira.

Ám Trívior most játszi könnyedséggel hajolt el a méretes kard csapásai elől, ami igencsak felbosszantotta ellenfelét.

- Dögölj már meg! – üvöltötte a hatalmas mrotián, miközben egyre eszeveszettebbül csapkodott.

Trívior ekkor húzta elő kardját, amit ellenfele jókora kézfejébe mártott, mire az rögtön elejtette fegyverét. Azonban fájdalmas dühében csapott egyet, és messzire sodorta a férfit, kinek földet éréskor nagyot reccsent az egyik bordája, majd rongybabaként terült el. A sáktolin ezt sem szándékozta annyiban hagyni, és a hideg földön agonizáló Trívior felé lódult, hogy agyon tapossa, ám mielőtt elérte volna, arra lett figyelmes, hogy más irányba szalad. Visszafordult hát, hogy elégtételt vegyen az emberen, de hamarosan ismét azon kapta magát, hogy irányt váltott. Hatalmasat bömbölve tekintett Zekziónumra, aki folyamatosan a levegőbe írt.

Mindeközben Trívior ismét talpra erőlködte magát. A lába remegett, alig tudta megtartani testének súlyát, és fegyvere is majd’ kiesett a kezéből.

A sáktolin hirtelen ismét felé fordult, és így szólt:

- Most bosszút állok a csapatom minden tagjáért!

Ezen szavak hallatán eltöprengett a borostás férfi, aztán vizsgálódva nézett ellenfelére.

- Vreptosz?! – szólalt meg kissé bizonytalanul.

Kardját a méretes ellenfélre szegezve tett néhány lépést előre, miközben alaposan szemügyre vette a jókora mrotián fejet, aztán fájdalmasan elvigyorodva a homlokához csapott.

- Tudhattam volna! Olyan egyszerű a válasz. Tökéletes fúziója vagy Vreptosznak és Voraptinnak. Csak az édes testvérek képesek sáktolinná válni. Az egy anyától születettek – magyarázta felfedezését.

- Gratulálok! Életed végére rájöttél erre is – könyvelte el halottnak Tríviort a mrotián.

- Ugyan már – legyintett a férfi. - Félholtan is elintézlek, te senkiházi!

A sáktolin mrotián felkacagott, és rohanni kezdett felé.

- Most már bírni fogsz vele? – kiáltotta Zekziónum.

- Eddig is bírtam – vont vállat Trívior. - Egyáltalán nem volt szükségem a segítségedre.

Ekkor ért elé a roppant ellenfél, aki ismét bele akart rúgni, csakhogy Tríviornak most is sikerült elhajolni előle, majd egy jól irányzott mozdulattal félbehasította a méretes lábfejet. A sáktolin szeme kikerekedett a fájdalomtól és megingott egyensúlyában, ám a következő pillanatban Evióniát tartó jobb karjától is megfosztotta a borostás férfi. Trívior elkapta az éppen csak eszméleténél lévő hercegnőt, majd biztonságos távolságra vitte a térdre rogyott kolosszustól, és csak ezután bicegett vissza hozzá.

- Fogalmam sincs, hogy csinálod, de nem kerülheted el örökké a halált – mondta erőtlenül a sáktolin az összeesés küszöbén álló férfinak.

- Eszem ágában sincs elkerülni. De addig nem tűnök el, amíg káosz uralkodik a világban.

- Dehogynem. Én talán nem tudtam megbosszulni a társaimat, viszont az összes mrotián rád fog vadászni, miután megölsz. És előbb vagy utóbb halott leszel.

- Ha ezt tudtam volna, már Hagzonoszban végzek veled – virradt fel Trívior. - Ideje, hogy eltűnjetek a világból. Már így is túl sokáig fertőztétek.

A sáktolin mrotián nevetésben tört ki, aztán a borostás férfi lefejezte egyetlen vágással.

A harc véget ért, de a táborban még mindig nagy volt a pánik. Miközben a neresztoniak próbáltak megnyugodni, addig a fehér harcosok a holttesteket tűntették el, Zekziónum pedig a károkat mérte fel. Trívior a karjában hozott hercegnővel tért vissza a szekerek közé, akit egy hálózsákra fektetett. Ahogy Eviónia kinyitotta a szemét és megpillantotta zilált védelmezőjét, egy őszinte, széles mosolyra húzódott a szája.

- Ismét megmentettél – mondta halkan, majd egyik kezével megsimította a férfi arcát.

- Amíg én vigyázok kegyedre, az üldözőinek nincs esélye!

- Akkor sokáig vigyázz rám!

Trívior a hercegnőre kacsintott, közben tenyerét az arcára tett kézre helyezte. Aztán felállt, majd Zekziónum felé vette az irányt.

- Két szekér, tizenhét utazó - köztük egy gyermek - és rengeteg harcosom – szólalt meg a volt legfelső, mikor a férfi megállt mellette. - Ekkora kárt szenvedtünk.

- Akkor egész olcsón megúsztuk – állapította meg Trívior.

- Egész olcsón?! – kérdezett vissza leheletnyi ingerültséggel a hangjában Zekziónum. - Tehettél volna az ellen, hogy ne érjen minket veszteség. Ezt mindketten pontosan tudjuk.

- Amit tehettem volna, csupán arra az időszakra emlékeztetne, amikor még helytelenül cselekedtem. Ráadásul most mindenki ellenem fordulna. Én pedig nem vagyok saját magam ellensége, hogy ezt hagyjam.

- Megváltoztak az idők, Trívior. Pontosan te vagy az, akinek ezt tudnia kéne. Értem én, hogy a régi sérelmek még mindig rabláncként nehezednek rád, de itt lett volna az alkalom arra, hogy bebizonyítsd, már más vagy. Minden a tetteken múlik. Azok határozzák meg egy élőlény értékét, semmi más. Származz bárhonnan, legyél bárki, ha jót és jól cselekszel, akkor mindenki arra fog emlékezni. Úgyhogy ideje lenne észhez térned, és legközelebb nem elkövetni azt a hibát, amit most elkövettél. Különben soha nem leszel jobb egykori valódnál.

Trívior hosszan elgondolkodott a hallottakon, majd alig láthatóan bólintott egyet, aztán ő is nekilátott a romok és holttestek eltakarításának, bár a sérülései révén ez most eléggé nyögve-nyelve ment. Hamarosan nyöszörgésre lett figyelmes, majd a hangot követve rábukkant Memízionra, aki félájult kábulatban feküdt egy átvágott torkú mrotián teste alatt. Trívior leküszködte róla a hullát, majd mellé guggolt, hogy alaposan szemügyre vegye egykori pártfogoltját. Az utazóköpenye itt-ott kiszakadt, a vállánál és hasánál átszivárgott rajta a vér, valamint a fejére is kapott egy nagyot, de ránézésre nem szenvedett életveszélyes sérülést.

- Hihetetlen! – rázta meg fejét egy félmosollyal kísérve Trívior. - A szerencse most is a kegyeibe fogadott. Már sokadjára. Te aztán nem vagy semmi!

Miután Memízion valamelyest magához tért, a hasogató fejéhez kapott, és fájdalmas arckifejezéssel így szólt:

- Aj, hagyjál már! Inkább hívj valakit, aki ellát, mert lassan elfolyik az összes vérem.

Trívior erre még jobban elmosolyodott, majd Memízionhoz intett egyet a néhány orvosi képzettséggel bíró utas közül.

Néhány órával később, miután valamelyest mindenki megnyugodott, Zekziónum utasítására tovább indult a karaván, mert feltételezte, hogy lehetnek még mrotiánok a környéken, függetlenül attól, hogy a halott zsoldosok száma alapján elpusztult Vreptosz teljes csapata. Eviónia elkeseredetten dőlt hátra a szekéren ezt hallva, és az ég felé tekintve azt kérdezte:

- Ennek soha nem lesz már vége?

- Dehogynem! – vágta rá Trívior, miközben a sérüléseit kenegette. – Hamarabb, mint gondolná.

Eviónia nem értette, miért olyan biztos ebben Trívior, de nem firtatta a dolgot.

Szomorkásan és letörten haladtak az utazók, nem gondolták volna, hogy egy mrotián támadásban lesz részük, ugyanakkor örültek annak, hogy a legtöbben túlélték. Eközben Memízion azon morfondírozott, hogy hogyan találhattak rájuk a zsoldosok. Mert ha nem az a csapat támadt volna rájuk, ami eleve a hercegnőt kereste, hanem bármelyik más, akkor betudta volna a sors akaratának. Viszont így két kérdés merült fel az esettel kapcsolatban. Vajon a zsoldosok váltak olyan jó nyomkövetőkké, hogy az inkognitó ellenére is rábukkantak a hercegnőre? Vagy egy utazónak álcázott kémmel van dolguk, aki valahogy informálta őket? Tudták, hogy bármelyik eset is áll fenn, mostantól kezdve egy pillanatra sem lankadhat a figyelmük.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Bán László Ede 29 történetét!


  • 1265 szerző
  • 861 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Bán László Ede

Az üldözött hercegnő

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Az első fantasy történetem, amit saját kútfőből alkottam meg, és sikeresen végig is írtam. Elég hosszú időintervallumot ölelt fel a megírása, a mentalitásom és stílusom közben sokat változott, éppen ezért sok mindent módosítottam, csiszoltam benne, míg végül rábólintottam a végeredményre. Persze, néhol így is érezhető, hogy hol foltozgattam, de "egyszer el kell engedni a gyerek kezét". Remélem, így is tetszeni fog a kedves olvasóknak!

Rövid összefoglaló

A történet, ahogy a címe is sejteti, egy hercegnő körül zajlik, akit vérszomjas teremtmények rabolnak el, viszont ideje korán megszökteti tőlük egy ismeretlen férfi, hogy hazajuttassa, és ezzel elkezdődik a hajsza.

Olvasási idő

13 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Bán László Ede nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!