FFéltékeny az ég, csak szemlélődik ridegen, 
Csúfondáros kedvel, mint a legtöbb idegen, 
Mint a határban kint rekedt tavaszi eső, 
Mint a száraz szomjas föld, mely csak haszonleső.

A hold árva madárként tengődik kenyerén, 
Patak alján, vízmosásban, a fák tetején, 
Kötve gyászkoszorút az ég horizontjára, 
Csakhogy a figyelmet irányítsa magára,

Árnyékos messzeségből bontakoznak felhők, 
Kora őszi víg napokra várnak, mint sellők, 
Bujkálva, mint a folyó csendes csobogása,

Szerelmet hűtve, hogy ne legyen lobogása, 
Sokan nézik arcát, fásultan, jéghidegen, 
Ez tükröződik vissza a szabad vizeken.