EElhagyott kertben az árnyék lassan ballag,
Nyárfák suttogása közt, mely csak fuvallat,
S mint szél suhan hangtalan, háztetők felett,
Kacsintva olykor, mint ki magában nevet
A jázmin bokrok közt megbúvó kis rigón,
Mely nem akar részt venni a nagy megnyitón,
Mert a tavasz tiszteletére rendeztetett,
Ünnepi felvonulásba feledkezett.
Hol a vadvirágok ezernyi illata,
Takarta kendőjébe, mint az éjszaka,
Hogy holdvilág fényénél, csillagok alatt,
Göncölszekérén a vén idő míg halad,
Ő reszkető szívvel mondjon köszönetet,
Rigófüttyel jelezvén a kikeletet.