EElhagyott kertben az árnyék lassan ballag, 
Nyárfák suttogása közt, mely csak fuvallat, 
S mint szél suhan hangtalan, háztetők felett, 
Kacsintva olykor, mint ki magában nevet

 A jázmin bokrok közt megbúvó kis rigón, 
Mely nem akar részt venni a nagy megnyitón, 
Mert a tavasz tiszteletére rendeztetett, 
Ünnepi felvonulásba feledkezett.

 Hol a vadvirágok ezernyi illata, 
Takarta kendőjébe, mint az éjszaka, 
Hogy holdvilág fényénél, csillagok alatt,

Göncölszekérén a vén idő míg halad, 
Ő reszkető szívvel mondjon köszönetet, 
Rigófüttyel jelezvén a kikeletet.