ÁÁlmos csillagszemek hunyorognak szépen,
Az este hűvöse borzongatja bőröm,
Ablakok redőnye térdel le a szélnek,
A gyermekkori emlékeimet őrzőn,

Imbolygó lámpások feszültek az éjnek,
Komor csizmák alatt ropogott a friss hó,
Élelemért jártak apró teremtmények,
Hogy megszűnjön az éhezés, mert az nem jó.

Éjféli miséhez öltözött a templom,
A falu megindult a megváltó felé,
A szemekben volt még némi aggodalom,
Vajon tisztán járulnak ők az úr elé?

Gondolták, megvallották minden bűnüket,
És reménykedtek, az úr nem veszi észre,
Hogy mily teher rajtuk a lelkiismeret,
Fejük lehajtva, nem néztek a lelkészre.

Kint, vezényszóra eleredt a havazás,
A kerítések mentén süvített a szél,
Egy kissé megnehezült a hazajutás,
A nép meg magába fordult és nem beszélt.

Még a szertartás hatása alatt voltak,
Szemük előtt megjelent a feltámadás,
Amit nagy csodának tulajdonítottak,
Tudván, a megbocsájtás csupán ráadás,

Kegyelmi állapot, mely lélekhez kötött,
Mint gyertya lángja az adventi koszorún,
A kabátok alól a meleg kiszökött,
S visszatért a valóság édes-szomorún.