A tél ide-oda hurcolja a havat,

És néha széllel sepertet maga előtt,

Tükörsimára fagyasztja a kis tavat,

Mely halkan csobbant kevéssel ezelőtt,

És most némán áll, mint tükör, a hold előtt,

Mutatva az álom magányos kapuját

A gyémánt csillagokkal, lefekvés előtt,

Mielőtt szél oldaná lábának saruját.

Alkonyi dalát dalolja a poszáta,

Lomha párába burkolózva az erdő,

Szárnya alá fogva az idő homálya,

A fogyó világosság, a vén kesergő.

Mintha a világ csak sötétségből állna ,

S nem lenne fény, amely új napot nevel föl.