Fák árnyékában, a rozsdás lombok alatt,

Állni látsszék az idő, majd tovább halad,

Mint a sorsüldözött, ki jajong a szélben,

Akár a falevél humusz sűrűjében,

Hisz cseppekben hullik rá fáról a levél,

És a selymes felhőktől vajon mit remél

Az a lélek, mely nem felejtvén a nyarat,

A kelő nap sugarát, nyugalmamat

Kéri számon tőlem isten ege alatt,

Mintha rajtam múlna, hogy az ősz itt matat

A kertek alatt, szaggatván ruházatát,

S mint a gyermek, halkan súgja bocsánatát,

Mert a rőt avar roppanásai között,

A nyár szépsége elhalt, így elköltözött.