Barion Pixel nuuvella

A díva csókja

– Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek egy különleges helyre? – hívta fel Mirandát Andrew. – Jót tenne neked egy kis levegőváltozás, azt hiszem.

Miranda számára minden hely különleges volt, ahová Andyvel mehetett. – Mi lenne az? – nyújtózkodott kéjesen.

– A családi birtokunk Devonshire-ben. Úgy gondolom, eljött az ideje, hogy végre megmutassam neked. Ugye szabaddá tudod tenni magad a hétvégére?

– Lássuk csak – lapozott bele sűrűn teleírt naptárába Miranda –, kedden lesz egy jótékonysági fellépés a Gyermekhospice Alapítvány javára. Addig nincs semmi dolgom, legalábbis egyelőre – tette hozzá kissé bizonytalanul.

– Remek. Ma csütörtök van – gondolkodott hangosan Andrew –, keddig még van négy teljes napunk. Egy óra múlva ott vagyok érted.

– Máris megyek csomagolni.

– Várj csak – tartotta vissza Mirandát Andrew –, mi lenne, ha itthon hagynád a mobilodat? Még csodásabb lenne az együtt töltött idő, ha senki sem háborgatna bennünket.

– A mobilomat? – hökkent meg a lány. – Tudod, hogy azt nem tehetem.

– Dehogynem – vágta rá a férfi –, mindent megtehetünk, amit akarunk, csak elhatározás kérdése. Én már eldöntöttem, hogy nem viszem magammal az enyémet. Olyan jó lenne kicsit elbújni a világ elől… Ígérem, legkésőbb kedd reggel visszahozlak Londonba.

– És mi van, ha Tommy keres? Bármikor közbejöhet egy interjú, fotózás vagy sajtótájékoztató…

– Te már vagy akkora díva, hogy nyugodtan megvárakoztathatod a firkászokat, vagy akár le is mondhatod őket, ha úgy tartja kedved.

– Legyen, ahogy akarod – adta be a derekát Miranda –, de Lizzie-t azért felhívom.

– Nem tartom jó ötletnek. A barátnőd rögtön riasztaná Tommyt, és akkor fújhatjuk a tervünket.

***

Jack Grimesby, a Scotland Yard felügyelője késő délutáni – aznap szám szerint az ötödik – kávéját kevergette. Unottan lapozott bele az íróasztalán heverő aktába, aztán rögtön félre is dobta, inkább kortyolt néhányat a kávéból. Arra a döntésre jutott, hogy nem érdemes nekiállnia a késes rablógyilkos elfogásával kapcsolatos jelentés megírásának – legalábbis addig, amíg túl nem esik a belügyminiszter nagynénjével, Mrs. Helen Lancasterrel folytatandó személyes beszélgetésen. Grimesby csak annyit tudott, hogy Mrs. Lancaster egy eredménytelenül lezárt, ősrégi eltűnési ügyet akar feleleveníteni. Ha nem maga a miniszter szólt volna le a főkapitánynak, hogy foglalkozzanak a nénikéjével, és ha a főkapitány előző nap, amikor hívatta Grimesbyt, nem tett volna határozott célzást arra, hogy amennyiben érdemleges előrelépés történne az ügyben, az akár előbbre is hozhatná pár év múlva esedékes főfelügyelői kinevezését, gondolkodás nélkül lepasszolta volna a hölgyet valamelyik nyomozó őrmesternek. A Lancaster név szöget ütött a fejébe, valahogy ismerősen csengett. Az apró gondolatmagocska, amilyen hirtelen támadt, éppolyan gyorsan el is enyészett, amint meghallotta a diszkrét kopogtatást az ajtón.

Szelíd arcú, galambősz hajú idős hölgy lépett be az irodába. Grimesby kiszürcsölte az utolsó kortyot a kávéjából, felemelkedett íróasztala védőbástyája mögül, és a hölgy elé sietett. A negyvenöt-ötven körüli, magas, arányos testalkatú Grimesby gondosan nyírt sötétszőke hajával, hosszúkás arcával akár még vonzó férfi is lehetett volna, ám hideg kék szemének átható pillantása és enyhén gunyoros, lekezelő modora némileg csorbította az első látásra kedvező benyomást. Már-már túlságosan is választékos öltözete – középszürke öltöny, fehér ing, nyakkendő – kimértté és merevvé tette a megjelenését. 

– Miben segíthetek, Mrs. Lancaster? 

– A lányom, Catherine eltűnt tizenkét évvel ezelőtt – kezdte az asszony, miután Grimesby intésére helyet foglalt az íróasztal túloldalán egy párnázott székben –, több hónapon át nyomoztak utána, de nem került elő. Végül lezárták az ügyet, és a férjemmel együtt kénytelenek voltunk beletörődni egyetlen gyermekünk elvesztésébe. – Régimódi, hímzett zsebkendőjével sűrűn törölgette a szemét. 

– Rendkívül sajnálom – mondta Grimesby szenvtelenül –, de az a szabály, hogy amennyiben holttest hiányában lezárunk egy eltűnési ügyet… – megköszörülte a torkát, látva, hogy Mrs. Lancaster újból használatba veszi a zsebkendőt –, úgy értem, ha az eltűnt személy semmilyen formában nem kerül elő – igyekezett finomítani előbbi megfogalmazásán –, csak akkor foglalkozunk vele ismét, ha újabb, érdemi bizonyíték merül fel.

– Valaki látni vélte a lányomat egy butikban pár nappal ezelőtt – nézett Grimesby szemébe Mrs. Lancaster –, de mint később kiderült, vaklárma volt.

– Remélem, ön is belátja, asszonyom, hogy ez nem elég nyomós érv a nyomozás újraindításához.

– Igen, persze, belátom – rebegte Mrs. Lancaster –, mégis arra kérném, felügyelő úr, szíveskedjék foglalkozni az üggyel. Tegnap beszéltem telefonon Wolford főkapitány úrral, és ő biztosított arról, hogy ön kiváló szakember, érti a dolgát. Tudja, a férjem, Cathy apja halálos beteg, az orvosok szerint csak pár hónapja van hátra, ezért kellene teljes bizonyosságot szereznünk a leányunk dolgában. Az utóbbi időben elég sokat fejlődött a tudomány, gondolom, a nyomozásban is vannak új módszerek… 

– Megértem a fájdalmát, asszonyom, de ön is tudja, hogy ez nem olyan egyszerű. De ne aggódjon – tette hozzá Grimesby, emlékezetébe idézve az előléptetés lehetőségét –, mindent megteszünk, ami tőlünk telik.

– Hálásan köszönöm, felügyelő úr – szipogta az asszony.

– Ki volt az, aki felismerni vélte a leányát? – tudakozódott Grimesby.

– Anne Crawly, férjezett nevén Mrs. Anne Thomson, Cathy egykori barátnője. Ő is színésznő volt, de messze nem olyan tehetséges, mint Cathy. A lányom Júliát játszotta a Globe színpadán. A premier után tűnt el 2004 novemberében…

– Értem – szólt közbe Grimesby –, de ahhoz, hogy bármi érdemlegeset tudjak mondani, legelőször is át kell néznem a lánya aktáját. Nem én nyomoztam az ügyben annak idején, tehát nem vagyok igazán képben.

– Egy bizonyos Lansky felügyelő vezette a nyomozást, ha jól emlékszem – próbált segíteni Mrs. Lancaster –, középmagas, őszes hajú, pöttyös nyakkendőt viselt.

– Lansky már két éve meghalt – sóhajtotta Grimesby gondterhelten. 

***

Miranda és Andrew már jó ideje zötykölődtek egy erdőszéli mellékúton, mígnem egyszer csak lefordultak jobbra, és egy sűrű drótkerítéssel határolt földterülethez értek. A „Magánterület, idegeneknek tilos a bemenet!” – tábla előtt Andrew megállította az autót. Kivette kulcscsomóját a kesztyűtartóból és kinyitotta a kaput. Miután behajtott a kocsival, visszazárt mindent úgy, ahogyan volt. Az autó fényszóróinak gyér megvilágításában is feltűnt Mirandának, mennyire rozsdás a kapu és a kerítés. A kovácsoltvas udvari lámpa fényében még jobban észrevehető volt, hogy itt-ott már térdig ér a gaz. Ahogy tovább haladtak, a reflektor megvilágította az elhanyagolt virágágyásokat és a csenevész, hiányos lombozatú gyümölcsfák ágait. Andrew előbbre ment, majd mikor egy betonozott részhez értek, leállította a motort.

Miranda csak állt és nézte a kétszintes, három szárnyból álló, jellegzetes angol udvarházat. Több mint száz éve épülhetett, és a kerthez hasonlóan eléggé lepusztult állapotban volt. A ház teljes sötétségbe borult, egyik ablakban sem égett a villany.

– Ráférne egy tatarozás – jegyezte meg Andrew –, de meg fogod látni, belülről sokkal bizalomgerjesztőbb. 

– Mik azok ott a tetőn? – Miranda érdeklődve figyelte az ütött-kopott tetőcserepekre erősített üvegtáblaszerű blokkokat.

– Elég drága a hálózati áram, főleg itt vidéken, ezért a nagybátyám pár éve napelemeket szereltetett fel. Így gazdaságosan meg lehet oldani a ház áramellátását.

– A nagybátyád? – vonta össze a szemöldökét Miranda. – Nem is meséltél róla. Itt lakik a házban? 

– Igen, de most nincs itthon. Skóciába utazott, csak kedden jön haza – nyugtatta meg a lányt Andrew. 

– És az ott? – A háztól mintegy tizenöt-húsz méterre kisebb faépítmény állt. 

– Semmi különös, régi cuccokat tartunk benne – felelte Andrew.

– Mi van azokban a hordókban? – A lány már az előbb is felfigyelt a nagyméretű fémtartályokra, amikor elhaladtak a melléképület mellett.

– Benzin és gázolaj. Van egy benzines aggregátorunk vészhelyzet esetére. Mert hát előfordul, főleg a téli időszakban, hogy heteken át alig süt a nap, és ilyenkor alaposan megcsappanhat a napelemek által felhalmozott energiatartalék… Ne álldogáljunk itt, drágám, kerülj beljebb! – tessékelte be a lányt a házba Andrew. – Először talán nézzük meg a nappalit.

Miranda körbejáratta tekintetét a tágas helyiségben. Faragott lábú karosszékek, fotelok vették körül a tojásdad alakú, csipketerítővel borított ébenfa dohányzóasztalt. Az ülőalkalmatosságok a szemet kellemesen nyugtató halványzöld, itt-ott már kopottas bársonyhuzattal voltak bevonva. A sarokban pianínó állt. Miranda felhajtotta a billentyűzet fedelét, és játszani kezdett valami egyszerű kis dallamot. 

– Ráférne egy alapos hangolás – húzta végig a mutatóujját a hangszer tetején. – Úgy látom, a nagybátyád nem viszi túlzásba a takarítást – söpörte le az ujjbegyére tapadt port.

– Hát, azt tényleg nem – nevetett Andrew. 

Miranda a falakat borító polcrendszeren felhalmozott könyveket kezdte vizslatni.

– Te jó ég, Shakespeare összes művei! – vette kezébe a Drámák I. jelzésű, díszes borítójú kötetet. – Rómeó és Júlia, a kedvencem – a vaskos könyv mintha szándékosan ennél a műnél nyílt volna ki –, 1840-es kiadás, nem semmi! Walter Scott válogatott regényei – folytatta a nézelődést. – Sajnos mostanában alig van időm olvasni – sóhajtott mélyet –, pedig valaha nagyon szerettem. Sokat jártam a suli könyvtárába is. Csak hát az utóbbi hat-nyolc évben, amióta elkapott a gépszíj a karrieremben, szinte egyáltalán nem vettem könyvet a kezembe. 

– Sebaj, drágám, most majd bepótolhatod, amit elmulasztottál – mosolygott Andy sejtelmesen –, úgy értem, amíg itt leszünk, nyugodtan lapozgathatod a nagybátyám könyveit. Nézz csak körül bátran, sok olyan értékes ritkaság van itt, amit máshol nem találsz meg.

– Hogyan tett szert a bácsikád erre a pompás gyűjteményre? – kíváncsiskodott Miranda.

– Valamikor házaló ügynökként kereste a kenyerét. Mindenfélét árult, parfümöket, minőségi borokat, kocsikat, de aztán beleszerelmesedett a könyvekbe. Minden jelentősebb könyvárverésre elment, és mint a héja, lecsapott a zsákmányra… Hoppá, csak fecsegek itt össze-vissza, és közben teljesen megfeledkezem Harriet üknagyiról – mutatott az egyetlen üresen maradt falrészen lógó festményre. – Már meséltem róla, ha jól emlékszem.

Miranda megállt a portré előtt. Viruló fiatalasszonyt ábrázolt, a vállát szabadon hagyó, a kor ízléséhez képest talán túl mélyen dekoltált selyemruhában. Szőke haját görögös kontyban viselte, néhány rakoncátlan fürtöcske játszadozott az arca körül.  – Louis Renard, 1890 – betűzte ki a művész kézjegyét. 

– Jó festő volt ez a francia – jegyezte meg Andrew –, nézd csak a ruha redőit és Harriet állának vonalát, meg a kontyából kilógó hajszálakat, szinte érezni, ahogy repkednek az arca körül.

– Egy ilyen modellről nem nagy kunszt jó képet festeni – állapította meg Miranda már-már irigykedve.

– Te még Harrietnél is gyönyörűbb vagy – csókolt bele a lány nyakába Andrew. 

– Ez azért költői túlzás – pislogott Miranda. – Nekem nincs ilyen bájos babaarcom, és az orrom sem ennyire fitos. 

– Lehet, viszont a te arcod százszor érdekesebb – simította végig a lány állát Andrew. – És ha már a szépségnél tartunk, Harriet nem élvezhette túl sokáig a külseje nyújtotta előnyöket.

– Hogyhogy? 

– Nem sokkal azután, hogy elkészült a portréja, elköltözött az élők sorából.

– Talán beteg volt?

– Így is mondhatjuk, már ha a szerelembe esést betegségnek lehet nevezni – kuncogott Andrew. – Jan ükapa gyakran ment üzleti útra, hetekig, olykor hónapokig volt távol. A tíz év házasság és három gyerek után még mindig szemrevaló Harriet joggal érezhette úgy, hogy a férje elhanyagolja. Az ifjú Louis addig rajzolgatta-festegette a megrendelt portrét, míg bele nem habarodott a modelljébe. A rossz nyelvek szerint érzelmei nem maradtak viszonzatlanul. Ahogyan az már lenni szokott, a pletykák hamarosan eljutottak a férj fülébe. Jan ükapa a korabeli szokásnak megfelelően párbajra hívta ki ellenfelét. Szegény festő hiába forgatta oly boszorkányos ügyességgel az ecsetet, a célba lövéshez már jóval kevesebb tehetséget mutatott. Nem messze innen, a szomszédos erdőben bonyolították le a párbajt. Több mint húsz centivel Jan füle mellett süvített el a francia golyója, és egy fa törzsébe fúródott. Ükapám viszont egyetlen lövéssel leterítette a fiút. Pont a szeme között találta el. 

– És Harriet?

– Még aznap éjjel kiosont a házból, miután a férjecskéje alighanem jócskán megruházta elalvás előtt – nevetett fel Andrew –, és begyalogolt az erdőbe, a párbaj színhelyére. A festő holttestét hiába kereste. Addig-addig őgyelgett a fák között, míg végül kiért a folyóhoz, de elfelejtett megállni a parton, egyre beljebb gyalogolt a gyorsan mélyülő, hűs vízbe, és nem jött ki soha többé. Legalábbis élve...

– Ezt a részt nem említetted, amikor az első vacsoránkon megosztottad velem a családod történetét – jegyezte meg Miranda maliciózusan.

A férfi nem szólt semmit, csak rejtélyesen mosolygott. – Gyere, menjünk a hálóba – fogta kézen a lányt –, ideje lefeküdni! Holnap majd körbevezetlek a házban. 

A nappalit elhagyva visszamentek a vörös szőnyeggel borított, fehérre meszelt falú előtérbe, ahonnan több helyiség is nyílott. Míg Andrew bevitte a hálóba a csomagokat, Miranda csak úgy találomra lenyomta az egyik szoba kilincsét, de az ajtó zárva volt.

– Azt a két szobát mindig kulcsra zárjuk – mondta a fiú később. – A szüleim laktak bennük. Már tizenöt éve nincsenek közöttünk.

 

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Bora Ildikó 25 történetét!


  • 1212 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

thriller

Rövid leírás / Beharangozó

A Scotland Yardon Grimesby felügyelő újra előveszi az eltűnt színésznő, Catherine Lancaster ügyét. Miranda és Andy elutaznak kettesben a férfi vidéki házába. Az udvar és az épület elhanyagolt, Miranda más különös dolgokra is felfigyel.

Rövid összefoglaló

A Scotland Yardon Grimesby felügyelő újra előveszi az eltűnt színésznő, Catherine Lancaster ügyét. Miranda és Andy elutaznak kettesben a férfi vidéki házába.

Olvasási idő

10 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Bora Ildikó nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!