Barion Pixel nuuvella

A díva csókja

Miranda az utolsó pillanatig vacillált, elmenjen-e az Arkansasba. Lizzie egészséges gyanakvása bogarat ültetett a fülébe, de aztán arra gondolt, mégsem kellene elszalasztania a lehetőséget, hogy végre megtudja, ki rejtőzik a rózsás-cilinderes profil mögött. 

Sokáig tépelődött azon is, mit vegyen fel. Nem mintha a „nincs egy rongyom se” szindrómától szenvedett volna, épp ellenkezőleg, a bőség zavara volt az, ami elbizonytalanította. A külvárosi pub nem igényelt túl választékos öltözetet, ezért inkább a laza eleganciára szavazott. Nem szándékozott nőiességének teljes fegyvertárával megjelenni, már csak azért sem, mivel nem tudhatta előre, mibe torkollik a „vakrandi”. Pusztán óvatosságból, nehogy a kelleténél jobban feltüzelje a jelen pillanatban még az ismeretlenség jótékony homályába burkolózó vacsorapartnerét, inkább kicsit bohémre vette a figurát. Rózsaszín csőnadrágot öltött magára koptatott farmerdzsekivel, mely alá érdekes szabású, a fél vállát szabadon hagyó ezüstszürke pólót vett fel. Ha jól alakulnak a dolgok, és Red elnyeri a tetszését, egyszerűen leveti a dzsekit és kész. A sminkelést sem vitte túlzásba, inkább a tartós ajakfénynél maradt rúzs helyett.

A megbeszélt időpont után néhány perccel érkezett a pub bejáratához. Kicsit várt, majd vett egy mély levegőt és belépett. Rögtön orrába csapott a konyha felől kiszüremlő pállott olajszag. Jól emlékezett erre a jellegzetes bukéra, amitől valamikor régen, kislány korában is felkavarodott a gyomra. Mikor apja némi extra pénzhez jutott, a Larkin család beült valamelyik külvárosi étterembe, ahol hasonló látvány fogadta őket, mint itt az Arkansasban: a kopottas hajópadlót megfakult szőnyegek borították, a félhomályba burkolózó bokszok fölött avítt, kovácsoltvas falikarok ontották gyengécske, szórt fényüket. A kétes tisztaságú abrosszal letakart asztalokon apró, dísztelen üvegtartókban teamécsesek lángja lobogott.

Pete Larkinnak pincér múltjából adódóan volt némi fogalma a vendéglátásról, így azon ritka alkalmakkor, amikor étterembe vitte a családját, mindig tett néhány csípős megjegyzést az ételre, a tisztaságra, vagy éppen a felszolgálás minőségére. Potrohos, kövér ember volt, ritkuló haja zsírosan tapadt a fejéhez. Folyton bűzlött az italtól, püffedt arca izzadt és vöröslött. Nagy hangon hőzöngött és szidalmazta a személyzetet – Miranda félénk, egérszerű édesanyja ilyenkor még a szokottnál is jobban behúzta a nyakát a válla közé, úgy ült csendben, lehajtott fejjel, mintha neki volna szégyellnivalója. 

Az Arkansasban nem volt túl nagy a forgalom. Az asztaloknál csupán egy fiatal pár, egy hetven év körüli, fehérhajú, szemüveges férfi, két fecsegő barátnő, valamint egy középkorú, erősen kopaszodó úr foglalt helyet. A kopasz a szájához emelte az előtte álló sörös kupát és belekortyolt.

Miranda igyekezett elhessegetni a gondolatot, hogy Red Longsworth a két magányos férfiú valamelyikének fizimiskája mögött rejtőzhet. Az órájára pillantott – tíz perccel múlt hét, leendő vacsorapartnere bizonyára késik. Londonban elég sűrű a forgalom ilyenkor.

A kopasz úr felpillantott a söréből. Felpattant az asztaltól és az újonnan érkezett vendég elé sietett. A lánynak már nem maradt ideje felszívódni, a férfi azon nyomban megszólította.

– Miranda Laduver? – kérdezte halk, majdnem nőiesen vékony hangon. 

– I… igen – dadogta a lány. Már bánta, hogy felfedte magát, de aztán belátta, hiába is próbálná titkolni kilétét. – Red Longsworth? – tudakolta erőtlenül.

– Igazából Ben Stokesnak hívnak – lépett közelebb az úriember. – Red Longsworth,  mondjuk úgy, a művésznevem, csak közösségi oldalakon használom – vigyorodott el.

Ahogy tüzetesebben megnézte a férfit, Miranda rögtön megértette, miért nem teszi közzé arcképét a Facebookon. Nem volt olyan rettenetesen csúnya, inkább csak jelentéktelen. Még középmagasnak is csak jóindulattal lehetett volna mondani, hiszen nagyjából fél fejjel volt alacsonyabb Mirandánál. Vízkék szeme Pete Larkinéra emlékeztetett, amivel még véletlenül sem sikerült elnyernie a lány szimpátiáját. Erősen kopaszodott, maradék haja az eredeti fakó barnából őszbe csavarodott. Szürkéssápadt, sovány arcában keskeny és vértelen ajak húzódott. Mindent egybevetve, azt a meglehetősen gyakori, átlagos férfitípust testesítette meg, akit akkor sem vesznek észre, ha már harmadszorra jön be az ajtón. 

Ben megragadta a lány kezét, régimódi, szertartásos mozdulattal a szája elé emelte és megcsókolta.

– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta. – Ez itt megfelel? – mutatott a bejárat melletti bokszra.

– Ott a sarokban jobb lenne – pillantott a kíváncsi szemektől sokkal jobban védett, kétszemélyes asztalra Miranda.

– Ahogy óhajtod. – Ben magához vette söröspoharát, és már indult is a kiválasztott hely felé. – Érdekes, mennyire más az arcod színpadi smink nélkül – jegyezte meg, miután helyet foglaltak. – Persze így is nagyon vonzó vagy és csinos… 

A lány nem hallotta a férfi szavait, mert egészen másfelé figyelt. Kigúvadt szemmel meredt az imént érkezett hölgyvendégre, aki épp akkor tette le méretes ülepét a velük átellenben lévő padra pár boksszal odébb. A nő, alighogy leült, rögtön böngészni kezdte az étlapot. 

– Cseréljünk helyet! – suttogta Miranda. Meg sem várta a választ, felállt, s karjánál fogva rángatni kezdte Bent. A férfi meglepődött ugyan, de engedelmeskedett, így Miranda hátat fordíthatott a nőnek.

– Talán zavar, ha meglátnak velem? – Lefelé görbülő szájával és szomorúságában még vizenyősebbnek tűnő szemével Ben most kifejezetten szánalmas benyomást keltett.

– Á, dehogy – rázta a fejét Miranda –, csak, tudod… ott a falnál olyan nagyon hideg van – borzongott meg tüntetően, s a kopottas falvédőre mutatott Ben háta mögött –, te nem érzed? Vigyáznom kell a torkomra, csupán ezért kértem, hogy cseréljünk helyet – magyarázkodott, miután a férfi tagadólag hümmögött. – Holnap kezdjük a legújabb lemezem stúdiófelvételét… – Hátrasandított a most már Bennel szemben ülő nőszemély felé. Marsha Brown volt az, a pletykalap-szerkesztő, teljes életnagyságban, és szokása szerint püspöklilában. Ugyan mi az ördögöt kereshet itt? – morgolódott magában. Marsha már csak újságírói hírnevénél fogva sem engedhette volna meg magának, hogy egy ehhez hasonló helyen mutatkozzon. A lány gondolt arra az eshetőségre is, hogy talán vár valakit. Ami még mindig a jobbik eset, mert akkor nem lesz ideje a többi vendéget vizslatni. 

Miranda behúzta a nyakát a válla közé, s lehajtotta a fejét, de még így sem lehetett biztos benne, hogy a nő nem vette észre már abban a pillanatban, amikor belépett az ajtón. Látni vélte a szalagcímet a pletykalapokban: „Az ifjú popsztár hosszú egyedüllét után végre új szerelemre lelt. Csak találgathatunk, vajon ki lehet az a titokzatos, középkorú úr, akivel mostanában gyakran látni Miranda Laduvert…”

– Tatár bifsztek jó lesz? – Ben hangjára a lány összerezzent. Ekkor látta meg az asztaluk mellett türelmesen várakozó pincért.

– Hogyne – lehelte.

Az elkövetkező egy-két órában úgy ült az asztalnál, mint aki csak testben van jelen. Gondolatai egészen máshol jártak. Vajon kegyes lesz hozzá a sors, láthatja újra Andrew Jonest? Felidézte a koncert utáni fogadáson történteket. Lizzie hamar távozott, utána még vagy egy órát beszélgettek Andyvel a szuterénben. Mire visszamentek a terembe, az összes vendég elszelelt, a pincérek javában szedték le az asztalokat. Megbeszélték, hogy valamelyik este együtt vacsoráznak, de eddig még nem tudták összehozni az időpontot… Miranda gépiesen lapátolta szájába a bifszteket, alig-alig érezte az ízét. Hallotta Ben hangjának döngicsélését – most épp a régi munkájáról meg a hobbijáról beszélt. Időnként bólogatott, megpróbált úgy tenni, mintha odafigyelne. Annyit azért kihámozott az elmondottakból, hogy a férfi valamikor utazó ügynök volt, de hogy mivel kereskedett, arra már képtelen volt visszaemlékezni. 

– Észveszejtően szép vagy, amikor mosolyogsz. – Ben egészen felbátorodott, hosszú perceken át ecsetelte Miranda szexepiljét és egyedülálló színpadi megjelenését, saját személyes vonzerejének tulajdonítva a lány elmélázó arcára kiülő kéjes kis vigyort. Miranda hiába próbálta figyelemmel követni az izgatott szóáradatot, szemhéja egyre jobban elnehezedett a rátörő álmosságtól. 

– A piros ruhában elképesztően csinos voltál. Mikor lejöttél a színpad széléig, egész közelről láttalak, ott hullámzottak a kebleid szinte az orrom előtt… – fáradtság ide vagy oda, a lány ennél a résznél mégis csak felkapta a fejét. 

– S mikor megláttam a tánc közben kivillanó formás combodat, egészen melegem lett. – Ben egyre szaporábban szedte a levegőt. – El sem tudom mondani, mennyire tetszel nekem! Bevallom őszintén, beléd szerettem! 

Miranda annyira elképedt, hogy még a villa is kiesett a kezéből. Lám-lám, Lizzie-nek, mint már annyiszor, megint igaza lett!

– Na, jó, azt hiszem, ennyi elég volt. Köszönöm a vacsorát! – Felpattant és az ajtó felé igyekezett, de Ben megragadta a kezét, és visszatartotta.

– Ne taszíts el magadtól, kérlek! Ha nem leszel az enyém, belehalok! – kiáltott fel szívet tépően. Miranda körbetekintett – kicsit megnyugodott, látva, hogy rajtuk kívül egyetlen vendég sem ül már az asztaloknál, és ami a legfontosabb: Marsha Brown és a későbbiekben hozzá csatlakozott idősebb nő is elhagyta a helyszínt.

– Eressz el – sziszegte –, különben segítségért kiáltok!

– Bocsáss meg, kissé elragadtattam magam. – A férfi elengedte a lány kezét. – Tudod, semmi másra nem vágyom ebben az életben, mint hogy tökéletes harmóniában éljek a párommal, aki egy csodaszép, tehetséges nő… mint amilyen te vagy. Én aranyhajú istennőm, íme, a lábaid elé borulok – esdekelt tovább, s térdre rogyott –, ha elfogadsz hűséges párodul, veled maradok örökre, és megoltalmazlak minden veszélytől. Engedd meg, hogy imádjalak reggel, délben este… és persze éjjel is – kacsintott a lányra sokatmondóan. Miranda sarkon fordult, s mintha puskából lőtték volna ki, a kijárat felé rohant.

Mikor végre bebújhatott rózsaszín ágyneművel borított baldachinos ágyába, felvette mobilját az éjjeliszekrényről, s megnézte, kapott-e üzenetet Andytől. A készülék a szokásos madárfüttyel jelezte, hogy érkezett valami a Messengeren. Remegő ujjakkal nyitotta meg, alig látott az izgalomtól. Talán emiatt kerülhette el a figyelmét, hogy az üzenetet nem a helyettes fotós küldte, hanem Red Longsworth, alias Ben Stokes.

– Hello, Miranda, hogy érezted magad ma este? – jelent meg a szöveg a kijelzőn.

A lány majdnem eldobta a telefonját mérgében.

– Cudarul – írta vissza kurtán.

– Cudarul? Ez komoly? – Ben dühös hangulatjellel fejezte ki méltatlankodását. – Szabad megtudnom, miért? 

– Rossz volt a hely, rossz volt az étel és rossz volt a vacsorapartner.

– Hát te nem köntörfalazol, drágám, ami a szíveden, az a szádon. – Ben ezúttal egy síró smileyt biggyesztett a mondat végére. – Pedig mertem remélni, hogy a személyes varázsom kárpótol majd a másnapos bifsztek és a langyos sör hiányosságaiért. 

Miranda három röhögő emojit szúrt be válaszként.

– Pedig nagyon tetszel nekem, tudd meg, kívánlak testestől, lelkestől!

– Mondd meg nekem, de őszintén – támadt fel Mirandában a remény –, ugye ez valami vicc? Mondd, hogy mindez nem komoly, és csak szórakozol velem! 

– Komolyan gondoltam minden egyes szót, amit mondtam, és amit írtam. Te egy csodálatos nő vagy, nem valami kis fityfiritty, akivel csak úgy szórakozik az ember. Legközelebb, ha találkozunk, majd élőben is bebizonyítom, mennyire szeretlek és tisztellek… 

– Nem lesz legközelebb. – Ez volt Miranda utolsó üzenete, mielőtt lecsatlakozott volna az internetről. A mobilját azonban nem kapcsolta ki, mert még mindig várta Andrew Jones telefonját. Épp hogy csak letette a fejét a párnára, amikor hívást jelzett a készülék.

– Andy, te vagy? – szólt bele izgatottan. Meg sem nézte, milyen számot ír ki a kijelző.

– Én vagyok az, Ben. – Az olyannyira vágyott férfias bariton helyett vékony, testetlen hang szólalt meg a vonalban. – Valamiért megszakadt a beszélgetésünk az imént, jó lenne, ha ellenőriznéd az internetkapcsolatodat.

– Már megint te? Ez nem lehet igaz! – mérgelődött Miranda. – Honnan tudod a számomat? 

– Megvannak a megfelelő forrásaim.

– Te teljesen megőrültél! Miért nem hagysz végre békén? Világosan értésedre adtam, hogy nem érdekelsz. Kívánom neked, hogy mihamarabb találj magadnak egy kedves, rendes nőt, de rám ne számíts!

– Nem kell másik nő rajtad kívül. Szép vagy és sugárzóan tehetséges, hát kell ennél több? 

– De hiszen még csak most találkoztunk először, nem is tudod, milyen vagyok valójában. Miből gondolod, hogy boldoggá tudnálak tenni?

– Már az is boldoggá tesz, ha magam mellett tudhatlak, édesem. Különben nagyon is jól ismerlek. Már két éve veled kelek és veled fekszem, folyton téged hallgatlak, téged nézlek. Láttam minden tévéinterjúdat, olvastam a rólad szóló tudósításokat a neten és a magazinokban. Ismerem lelkednek minden rezdülését…

– Elmondom még egyszer és utoljára: nem szeretlek, nem kívánlak, és nem akarok a párod lenni! – vágott közbe Miranda.

– Pedig éppen ez az, amire vágyom, jobban, mint bármi másra az életben, hogy a párom légy, vagy ha úgy tetszik, a kedvesem, a szerelmem, az egyetlenem. Ne aggódj, nem foglak zavarni. Szárnyalj csak tovább, építsd a karrieredet, én meg majd ott leszek a háttérben. Mindent megteszek, hogy az együtt töltött idő, legyen az csupán néhány óra, vagy akár néhány perc, tökéletes harmóniában teljen.

– Túl öreg vagy hozzám, és egyébként sem vagy az esetem – érvelt Miranda. 

– Mondd, drágám, miért vagy velem ennyire elutasító? Talán más férfi van az életedben? – Ben hangján egyre jobban érződött a feszültség. – A magazinokban azt írják, jó ideje nem jársz senkivel.

– Mi van akkor, ha mégis van valakim? – fortyant fel Miranda. – Ne mondd, hogy minden baromságot beveszel, amit a pletykalapokban összefirkálnak rólam!

– Ez esetben kérlek, bocsásd meg nekem, hogy alkalmatlankodtam. De annyira tökéletes és gyönyörű nő vagy, hogy képtelen vagyok lemondani rólad. Hát lehet a szívnek parancsolni?

– Ha nem tudsz parancsolni a szívednek, akkor magadra vess! 

– Van fogalmad róla, mennyibe került nekem az, hogy a rajongód legyek? A VIP jegyek, az utazások egyik koncertedről a másikra, a ma esti vacsora… Mennyi remény, mennyi álmodozás, tépelődés, epekedés, és mindez füstbe megy, mert a kisasszony nem talál elég vonzónak! 

– Még ahhoz is van képed, hogy azt a tetves bifszteket felhánytorgasd nekem? – Miranda hangja már-már hisztérikus magasságokba emelkedett. – Kifizetem a vacsora árát és a koncertjegyeket is, ha ettől jobban érzed magad. Ha megadod a bankszámlaszámodat, holnap reggel átutalom a pénzt, csak mondd meg, mennyivel tartozom!

– Majd még meggondolom – tette le Ben a telefont.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Bora Ildikó 25 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

thriller

Rövid leírás / Beharangozó

Miranda eleget tesz rajongója vacsorameghívásának. Kíváncsian várja a találkozást, de csalódnia kell. Az átlagos külsejű, unalmas férfi egyáltalán nem nyeri el a tetszését. Vacsora közben Andyről, a fotósról ábrándozik, oda sem figyel Ben szavaira. Faképnél hagyja a rajongót, aki továbbra is bombázza telefonhívásokkal és szerelmes üzenetekkel.

Rövid összefoglaló

Miranda személyesen találkozik Facebookon megismert rajongójával. Az átlagos külsejű, unalmas férfi nem nyeri el a tetszését, ezért nyíltan elutasítja. A rajongó nem tágít, tovább ostromolja a lányt üzenetekben és telefonon.

Olvasási idő

11 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Bora Ildikó nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!