Barion Pixel nuuvella

A díva csókja

Miranda és Andy Jones a Min Jiang étteremben várták, hogy elkészüljön a pekingi kacsájuk. A lány ezúttal igencsak kitett magáért, ami a külcsínt illeti. Mélyen kivágott pink felsőt, fekete miniszoknyát viselt, fekete harisnyával és magas sarkú cipővel. Sminkjét kivételes műgonddal készítette el. Bevetette nemrég vásárolt csillámló szemhéjpúderét, ajkaira nem éppen diszkrét árnyalatú rúzst kent. Szemernyi kétsége sem volt afelől, hogy ez az este valami csodálatos dolog kezdete lesz.

Kissé hűvös volt az ablak mellett, ahol helyet kaptak, Miranda mégis melegnek érezte a hőmérsékletet. Ha tudta volna, hogy Andy közelségétől ennyire felhevül majd, akár el is felejthette volna az arcpírt.

A férfi ruházata tökéletesen illett az alkalomhoz és a helyhez: szürkéskék zakót és finom selyeminget viselt. Az biztos, hogy nem hétköznapi jelenség – állapította meg magában Miranda. – Ahogy néz azzal az igézően kék szemével, az már önmagában mámorító. Fényes világosbarna fürtjei csak úgy röpködnek az arca körül, amikor hátraveti a fejét és nevet, teli torokból, féktelenül…

– A kacsáról jut eszembe – kezdett bele egy újabb történetbe Andrew –, volt egy haverom, aki imádta a pekingi kacsát. Azzal hencegett, hogy képes akár egy ültőben bekebelezni egy egészben sült példányt anélkül, hogy bármilyen folyadékot inna közben. Vékony, egyszálbélű fickó volt, már emiatt is erősen kételkedtem benne, hogy ez a mutatvány sikerülhet neki. Végül egy rekesz francia pezsgőben fogadtunk. Beültünk az étterembe, megrendeltük a kacsát. A haver meghagyta a szakácsnak, hogy a létező legorbitálisabb madarat készítse el. Mikor kihozták és felszeletelték, az ölébe tette a szalvétát, és nyomban hozzá is kezdett. Végig videóztam, ahogy tömi magába a húsdarabokat. Az utolsó falatoknál már szabályosan hápogott. – Ahogy elnevette magát, Andrew arcán rögtön megjelentek azok az ellenállhatatlan gödröcskék. Fogsora hibátlan volt és hófehér, ajka telt és piros. 

A pincér végre-valahára kihozta a kacsájukat egy nagyobb fatálcán, egészben. Az apró termetű kínai meglepő ügyességgel forgatta a húsvágó bárdot, és se perc alatt részekre darabolta a tökéletesen átsült, omlós húsú madarat.

Miközben ettek, Andrew a családjáról mesélt.

– Ükapám amsterdami virágkereskedő volt. A családi legenda szerint üzleti útra ment Angliába, és a hajón megismerkedett egy Harriet nevű angol lánnyal. Harriet nevelőnőként dolgozott egy holland családnál, és hazaindult Angliába, hogy elfoglalja legújabb állását Londonban. Egymásba szerettek, és ahogy Liverpoolba értek, rögtön össze is házasodtak. 

– Szép történet – merengett Miranda –, sajnos az én családom nem büszkélkedhet hasonlóval.

– Neked nincs szükséged szép történetekre – jegyezte meg Andrew –, hiszen te magad vagy a szépség eleven megtestesítője.

Miranda nem szólt semmit, csak mosolygott.

– Hasonlítasz Harriet üknagymamámra – nézett kutatóan a lány arcába Andrew. Átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezét. – Ő is pont ilyen szőke volt – folytatta –, és kék szemű. Ezt onnan tudom, hogy fennmaradt róla egy festmény. Ma is ott lóg a nappali falán a szülői házban, a családi birtokon. Egy Louis Renard nevű francia portréfestő műve. A neve ismeretlen az utókor számára, mivel fiatalon halt meg, de ha megérte volna a tisztes öregkort, ma már tömegével hamisítanák a képeit – vigyorodott el. – Egyszer majd elviszlek a birtokra, és megmutatom a festményt.

– Benne vagyok. – Miranda csillogó szemmel várta a családi legenda folytatását, ám egyszer csak pityegni kezdett a telefonja. – Csak egy SMS – mondta halkan –, majd később elolvasom. 

Újabb és újabb pityegés hallatszott, szám szerint legalább tíz. Miranda dühödten nyúlt be a táskájába. Kivette a mobilját, és feloldotta a képernyőzárat. – Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel olyan hangosan, hogy többen odabámultak a szomszédos asztaloktól.

– Csak nem egy hódolód? – kacsintott a lányra Andrew.

– Van egy rajongóm, aki szerintem nem százas. Írogattunk egymásnak egy darabig a Facebookon. Eleinte amolyan romantikus szépléleknek tűnt, bár gyanakodnom kellett volna, hogy valami nem stimmel, már csak azért is, mert kamu profilt használt. Arról áradozott, mennyire tetszett neki, amit a koncertjeimen látott és hallott. Végül meghívott vacsorázni. A helyszínen derült ki, hogy nem csak egyszerű rajongásról van szó, hanem belém szeretett, és járni akar velem. Persze elutasítottam, de ő egy cseppet sem zavartatta magát, sőt, egyre magasabb sebességbe kapcsolt. Letiltottam a Facebookon, erre telefonon kezdett hívogatni. Határozottan közöltem vele, hogy semmi esélye. Ekkor úgy tűnt, jobb belátásra tért, egészen mostanáig. Szerinted épeszű ember képes ilyet írni? – nyújtotta át a fiúnak a telefont.

Andrew olvasni kezdte az üzenetet.

– "Valamikor alkonyatkor te is fogsz majd sírni, ha kisétálsz a temetőbe síromat megnézni. Sírom felett a pacsirta panaszosan zengi: Itt nyugszik, ki veled boldog akart lenni!" Micsoda baromság! A nyakamat teszem rá, hogy valamelyik internetes idézettárból töltötte le – nevetett fel. – Szerintem ne foglalkozz vele, fogd fel inkább humorosan a dolgot. 

– Hiába fogom fel humorosan, ha ő nagyon is komolyan gondolja. – Miranda olyan szenvedő képet vágott, mintha a fogát húznák éppen. Andrew arcáról is lehervadt a mosoly. Az asztalra könyökölt, úgy nézett a lány szemébe.

– Valami nem tiszta nekem ebben a történetben – szólalt meg néhány örökkévalóságnak tűnő másodperc elteltével. – Kezdjük ott, hogy már az elején le kellett volna tiltanod ezt az alakot. Dolgoztam már hasonló sztárokkal, mint te, de egyiküknek sem jutott soha eszébe, hogy személyesen válaszoljon a rajongók üzeneteire. Megvannak erre a megfelelően képzett emberek, akik ki tudják szűrni és le tudják szerelni az efféléket…

– Persze, igazad van – szakította félbe Miranda –, Tommy nemrég fel is vett valakit az ügynökséghez. Csakhogy én mindig ódzkodtam attól, hogy mások írogassanak a nevemben a rajongóimnak. Ennél sokkal jobban szeretem és tisztelem őket. Hálás vagyok nekik, hiszen oly sok erőt adnak a biztatásukkal…

– És persze hízeleg a hiúságodnak a sok tömjénezés – vetette közbe Andrew némi gunyoros felhanggal.

Miranda tétován bólintott. 

– Na de térjünk vissza erre a tagra. Hogy is hívják? – vakargatta mutatóujjával az állát Andrew.

– Ben Stokes.

– Már ha valóban ez a neve... Azt még csak-csak beveszem, hogy az elején nem tudhattad, kivel állsz szemben. Viszont amint kiderült, hogy nem csak egy kicsit lökött, hanem egyenesen őrült, az lett volna a normális reakció a részedről, ha azonnal megszakítasz vele minden kapcsolatot – méregette szigorú tekintettel a lányt Andrew.

– Igen… azaz mégsem… vagyis hát nem tudom… – nyögte Miranda bizonytalanul.

– Gyanús vagy nekem, te lány! – vigyorgott Andrew. – Lehet, hogy valójában nem is én vagyok az, aki kell neked, hanem Ben Stokes?

– Ugyan már, szó sincs ilyesmiről – nevette el magát Miranda kényszeredetten –, egyszerűen megsajnáltam, ennyi az egész. Kicsit furdalt a lelkiismeret, amiért felébresztettem benne a reményt, aztán visszakoztam.

– Ezt nem hiszem el! – ingatta a fejét Andrew. – Képes lennél szánalomból vagy lelkifurdalásból járni valakivel? Ilyet még életemben nem hallottam.

– Én sem értem igazán magamat – ismerte be Miranda –, talán az a nyitja az egésznek, hogy Ben valamiféle pszichés ráhatással, telepátiával, vagy tudom is én, mivel kényszeríti ki, hogy elolvassam, amit ír, vagy meghallgassam, amit mond. Különben tök jópofa, annyira vicces. Képzeld, a minap az Arkansasban térdre ereszkedett, elkapta a kezemet, valahogy így. – Miranda letérdelt, megragadta Andrew kezét, és mélyen a szemébe nézett.

– Én aranyhajú istennőm, íme, a lábaid elé borulok – utánozta Ben hangját –, ha a párom leszel, veled maradok mindörökre… 

Andrew az oldalát fogta a nevetéstől. – Mindjárt bepisilek – nyögte.

– Ha láttad volna a pubban, ott helyben összepisilted volna magad! – kacagott fel Miranda. – Gyerekkoromban anyám egyszer elvitt színházba. Shakespeare darabot játszottak, talán az Ahogy tetszik volt, már nem tudom. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy szerepelt benne egy öregedő ripacs, na, az pont olyan pofákat vágott, mint Ben. – Behúzta a nyakát a válla közé, szenvedő arccal forgatta a szemeit. 

– Ha egyszer megunod az éneklést, jelentkezz Hollywoodban próbafelvételre – bugyborékolt a nevetéstől Andrew –, szerintem remek komika lenne belőled. Azt még nem is mondtad, hogy néz ki az ürge. Habár azok után, amit meséltél róla, el tudom képzelni.

– Pont az a borzasztó benne, hogy sehogyan sem néz ki – ült vissza Miranda a helyére. – Egyszerűen nincs rajta semmi különös. Apámnak volt olyan szeme, mint neki, színtelen és kifejezéstelen. Ja, és majd elfelejtettem: szinte teljesen kopasz.

Andrew önelégülten mosolygott. Lágyan végigsimította a haját, mutatóujjával csavargatott egy huncut kis fürtöt a füle mögött.

– Felvilágosítottam, hogy van valakim, de még ez sem hatotta meg – folytatta Miranda –, közölte, hogy nem tud parancsolni a szívének, annyira imád. Egyszerűen levakarhatatlan. 

– Ha továbbra is zaklatni merészel, hát velem gyűlik meg a baja! Úgy kidekorálom a képét, hogy arról koldul! – fenyegetőzött a fiú, harcias kifejezést erőltetve az arcára. – Remélem, rám céloztál, mikor azt mondtad, hogy van valakid – tette hozzá, ajkán azzal a jellegzetes, kajánul csibészes mosollyal.

– Ki másra céloztam volna? – évődött a lány. – Egyébként fogalmam sincs, hogyan szerezte meg a számomat. Biztos nem Tommytól, őt még aznap este felhívtam. Az ügynökségnél nem szokás kiadni a művészek telefonszámát vagy e-mail címét a rajongóknak. Ez a szám különben is titkos, csak a legközelebbi barátaim és munkatársaim tudnak róla.

– Mindenesetre jó lenne, ha megváltoztatnád a számodat – jegyezte meg Andrew.

Vacsora után még megittak egy üveg pezsgőt, majd kéz a kézben végigsétáltak a Kensington High Streeten. Felhőtlen jókedvük kerekedett, pedig még az eső is eleredt. Csak mentek, hol egymást átkarolva, tánclépésben, hol pedig egy- vagy két lábon ugrándozva, mint a gyerekek – Miranda még a kényelmetlenné vált magas sarkúját is levetette –, nem törődve a hajukra és kabátjukra permetező vízfüggönnyel. Egy piros, emeletes városi busz haladt el mellettük. Az ablakon kibámuló fáradt utasok menten jobb kedvre derültek, ahogy meglátták őket. Miranda megállt egy divatüzlet előtt, hogy kilihegje magát és visszahúzza a cipőjét. Megragadta az alkalmat, alaposan szemügyre vette a kínálatot. Ki is nézett magának egy bohókás, mélyen dekoltált rózsaszín felsőt, valamint egy nyakba való, pink boaszerűséget. Azon nyomban meg is vette volna mindkettőt, ha nem lett volna zárva az üzlet.

– Micsoda meglepetés – mutatott egy hirdetőoszlopra Andrew –, mintha már láttam volna valahol ezt a csinos hölgyet!

– Nahát, még mindig kint van! – fedezte fel saját plakátját Miranda. A plakát a Wembley-beli koncertet hirdette. Valahogy elkerülte a közterület-fenntartók figyelmét – ki tudja, talán a sors akaratából menekült meg a letépéstől, hogy találkozhasson élő modelljével? The Kiss of The Diva – virított rajta piros nagybetűkkel a show címe, alatta pedig kisebb betűvel és feketén a helyszín és az időpont. Az énekesnő ezüstösen csillogó, testhez simuló, ujjatlan ruhát viselt. Haja lazán omlott a vállára, szeme még sokkalta kékebb volt, és ragyogóbb, mint a valóságban.  

Miranda végigsimította plakát-testét, s érzéki csókot nyomott plakát-ajkaira. Tett néhány tánclépést, még mindig imbolyogva az elfogyasztott fél üveg pezsgőtől. – Isteni díva, oh – kezdte patetikusan –, boruljatok térdre előtte, ti rajongók, imádjátok, csókoljátok meg a lába nyomát!

– Kívánságod parancs! – Andrew letérdelt a lány elé, s ha a lába nyomát nem is, de a kezét igen lelkesen csókolgatta.

Miranda hódítóan mosolygott és csókot dobott képzeletbeli közönségének, aztán felszegte a fejét, összevonta a szemöldökét és kibiggyesztette alsó ajkát. Messzebb lépdelt az oszloptól, s néhányszor sikkesen körbefordult, mint egy szupermodell a kifutón. A szája elé emelte jobb kezét, mintha mikrofont tartana, és teljes hangerővel énekelni kezdte a Wembley-beli díva-show főcímdalát:

– Forró a díva csókja, ha leszáll az éjjel. Kapj a karodba, fiú, ölelj szenvedéllyel! Lágy dalod árad, a szívembe mar, isteni Díva, légy enyém hamar! Hold sápadt fénye hint világot a tájra, isteni díva búcsút int, vigyázva, fel ne ébressze alvó kedvesét.

– Csókod után vágyom epedve, ó, Díva – folytatta a második versszakkal –, esdve kérlek, ne hagyj ily kegyetlen kínban! Kiált a fiú, de hangja elhal örökre, midőn elnyeli a tenger néma öble.

Egy odatévedt ázsiai pár – japánok vagy koreaiak lehettek – figyelte a produkciót. A férfi videókamerájával elejétől a végéig rögzítette a dalt. Andyvel együtt mindhárman heves tapsviharban törtek ki. – Bravo, bravo! – kiáltozták a plakátra mutogatva. Miranda benyúlt a táskájába, elővett egy egészalakos dedikált fényképet, és odaadta a turistáknak, akik hajlongva megköszönték, majd kedvesen mosolyogva odébbálltak. Mikor kellő távolságba értek, Andrew átölelte Mirandát és megcsókolta.

– Hívok egy taxit, drágám – súgta a fülébe.

Másnap reggel Miranda ébredt elsőnek. Andrew mellette feküdt a baldachinos ágyban – a lány ragaszkodott hozzá, hogy első éjszakájukon az ő lakására menjenek –, mélyen aludt, kipirult, ártatlan arccal, mint egy kisbaba. Apró nyálpatak csordult ki félig nyitott száján, ahogy édesdeden szuszogott. Miranda heves késztetést érzett, hogy visszabújjon a karjai közé, annyira vágyott heves, féktelen ölelésére, de nem akarta felébreszteni. Az enyém vagy, én pedig a tied, testestől-lelkestől – a gondolat épp hogy csak végigszáguldott agytekervényein, s menten lángra lobbantotta a testét. Ha Andrew csak egy ujjal is hozzáért, áramütésszerű bizsergés futott végig a testén, feje búbjától egészen a talpáig.

Álmodozásából telefoncsörgés riasztotta fel. Megkönnyebbülten elmosolyodott, amint felfedezte Andrew telefonját az éjjeliszekrényen. A sajátját a táskájában hagyta, emlékezete szerint még a kínai étteremben kikapcsolta. A csengetést hallva Andrew mocorogni kezdett, s megdörzsölte a szemét.

– Mit akarsz? – vonta kérdőre álomittasan a hívót. – Aludtam, igen – motyogta. – Később majd beszélünk – tette vissza mobilját az éjjeliszekrényre. – Jó reggelt, drágám – mosolygott Mirandára.

– Jó reggelt, édes. Egy barátod volt? – érdeklődött a lány.

– Így is lehet mondani. De most ne vele foglalkozzunk, inkább folytassuk ott, ahol az éjjel abbahagytuk. – Andrew hosszú, forró csókot nyomott Miranda ajkaira.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Bora Ildikó 25 történetét!


  • 1200 szerző
  • 784 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

thriller

Rövid leírás / Beharangozó

Miranda és Andy, a fotós egy kínai étteremben fogyasztják pekingi kacsájukat. A kellemes, közvetlen hangulatban megszólal a lány mobiltelefonja. Ben Stokes, a rajongó újabb üzenetekkel bombázza vágyának tárgyát, de a két fiatal közt kibontakozó szerelemben ez nem jelent akadályt. Mámoros éjszakát töltenek együtt Miranda lakásán.

Rövid összefoglaló

Miranda és Andy, a fotós egy kínai étteremben fogyasztják pekingi kacsájukat. A rajongó még itt sem hagyja békén a lányt, tovább küldözgeti üzeneteit. Andy és Miranda együtt töltik az éjszakát. Új szerelem van kibontakozóban.

Olvasási idő

11 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Bora Ildikó nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!