Barion Pixel nuuvella

Léna

A lány égszínkék pulóverben ült a padon. A kötött ruhadarab ujjait óvón kezei köré húzkodta; a kellemes meleg ellenére fázósan húzta össze magát. Az enyhe szél borzolta gesztenyeszín haját, szemét napszemüveg óvta az éles napsugaraktól.

Sima szerdai nap volt; számára mégis különleges.

Kislányát várta ugyanis.

Régóta várta már ezt a napot. Fejében végigpörgette az elmúlt időszakot, amit távol kellett tölteniük egymástól. Lepergett előtte minden ok, ami távol tartotta a kicsitől; kezdve volt kedvese tiltásával, egészen az apai nagyszülők ellenkezéséig. Minden összejátszott ellene.

Kósza felhő takarta el a napot.

"Felettem még az ég is beborul" - suttogta maga elé fanyarul. Az időjárás is el akarta rontani a kedvét.

Ráadásul késtek. A megbeszélt időpont réges-rég elmúlt.

De nem adta fel. Korábbi énjét meghazudtolva nem kezdett eszeveszett telefonálgatásba, a mobilt lazán tartotta hosszú, vékony ujjai között.

"Majd jönnek" - nyugtatta magát.

"Van idő. Idő, az mindig van" - mélázott.

Új főnökétől egész napra elkérte magát, biztos, ami biztos. Meg amúgy is - a lehető legtöbb időt szerette volna Lénával tölteni. Így nem számított, mikor érnek ide. Legalább gyakorolja a türelem erényét - húzódott halvány mosolyra a szája.

Hirtelen kirázta a hideg. Egy kósza gondolatfoszlány igyekezett utat törni elméjébe - de nem hagyta kibontakozni. Ismerte már az érzést.

"Csak engedd el" - suttogta, s ujjait erősen rákulcsolta mobilja színes plasztik tokjára. "Nincs semmi baj" - mantrázta.

Tovább várt.

A parkban egyre többen lettek. Megérkeztek a kisgyerekes családok, jöttek az ihletre vágyó művészek, fáradt munkából jövők rogytak le a közeli padokra.

Bármennyire is rejtőzködni akart volna, inkább úgy döntött, fejére csúsztatja napszemüvegét. Jobban akarta látni a körülötte zajló életet. A hangok, az illatok mind-mind ezer történetet meséltek el.

Aztán meghallotta. A vékony kis nyekergést. A hangot, amit soha nem tévesztene össze semmivel.

Léna hangját.

Felpillantott, és meg is látta volt férjét, amint mózeskosárban hozta felé a kíváncsian körbe-körbepillantgató kicsi lényt.

Az aranyszőke fürtök csupaszín arcocska körül szálldostak, a hatalmas kék szem vidáman pásztázta környezetét. Léna elemében volt. Elragadtatott hangon fejezte ki örömét.

Az anya és a baba egyszerre pillantotta meg egymást.

Alex és Léna ettől a pillanattól kezdve csak egymás számára létezett. A kicsi azonnal nyújtogatni kezdte kezecskéit, anyja azonnal felpattant a padról, és egy mozdulattal a gyerek felé nyúlt.

"Ezt. Ugye. Te. Sem. Gondolod. Komolyan" - hasított bele Dávid hangja a meghitt pillanatba. "Eszedbe. Se. Jusson" - nyomatékosította dühtől fojtott hangon. A mózeskosárral együtt nagyot lépett hátra. Majdnem beleütközött egy arra haladó idős úrba, de semerre sem látva csak arra figyelt, hogy a lány el ne érje a babát.

"Ne is álmodj róla,hogy megfoghatod" - suttogta indulatosan. "Csak anyád miatt hoztam el, mert annyit könyörgött, hogy már én éreztem szarul magam. De nehogy azt hidd, hogy nálad hagyom, vagy akár, hogy egyáltalán megfoghatod. Még a végén..." - a mondat végét jobbnak látta inkább ki sem mondani. 

Alex szótlanul figyelt.

Próbált összpontosítani. Próbált meggyőzőbbnek látszani. Vagy csak meggyőzőnek. Hogy jobban van. Hogy nyugodtan a kezébe adhatják Lénát. Mindennél jobban szerette volna a karjaiban tartani.

De összezavarodott. Egyre jobban nyújtva az anyagot, húzkodta kezére a pulóver ujját. Egy szempillantás alatt húzta magára régi, kinyúlt, agyonhordott szerepe lukacsos szövetét.

"Fejezd ezt be" - szólt Dávid halkan, beletörődően. "Ne kezdjük ezt el újra."

Alex szóra nyitotta száját, de aztán meggondolta magát. A régi berögződés vágott újra szavába. Úgy érezte, jobb hallgatni. Kevesebb a sérülés.

Aztán valami megváltozott.

Hirtelen fülsiketítővé vált a közéjük ékelődő csend. Még Léna hangja sem hallatszott.

A régi pár egymásra nézett.

Dávid szinte hallotta, ahogy peregnek Alex gondolatai.

A lány szeme csillogni kezdett. Szinte hallatszott belülről jövő, néma sikolya.

"Nem. Engedem. Soha. Többé." - szólalt meg hirtelen.

Egyértelmű, megmásíthatatlan tényként, nyugodtan közölte.

Dávidban bennszakadt a szó. Még soha nem történt meg, hogy Alex ellent mondott neki.

"Add ide a lányomat!" - bátorodott fel Alex, és a fiatal férfihez határozottan közelebb lépve már nyújtotta is a kezét Léna felé.

Dávid meglepődött. Automatikusan a lány kezébe adta a mózeskosarat, majd valamiféle belső védekező ösztönnek engedelmeskedve hátrébb lépett. Megérezte az Alexben összpontosuló ősi, anyai energiát.

Alex és Léna tekintete ekkor újra összekapcsolódott.

És abban a percben végre ők voltak csak ketten - és körülöttük a végtelen.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Borisz Berg 4 történetét!


  • 1216 szerző
  • 802 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

pszichológia

Rövid leírás / Beharangozó

A külön élő pár találkozik, az anya régóta először látja gyerekét.

Rövid összefoglaló

Anya és lánya találkozása

Olvasási idő

3 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Borisz Berg nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!