Once upon a time, we had a lot to fight for

We had a dream, we had a plan

Sparks in the air, we spread a lot of envy

Didn't have to care, once upon a time

The Rasmus: Sail Away (2005)

Diát nem csak Emma várta a Honor Oak Park állomáson. Mark és Tomika iskolai egyenruhában toporogtak az anyjuk mellett. Keveset látta a gyerekeket, ami miatt most bűntudata volt. Ramsey-vel töltötte minden szabad percét, holott itt voltak az unokaöccsei is, akiket bizony nagyon szeretett. Már az iskoláig tartó rövid séta alatt elkezdődött a búcsúzkodás közöttük.

- Sajnálom, hogy nem jöttem játszani - mondta szomorúan. - Ígérem, legközelebb többet leszünk együtt.

- Az nagyon is jó lenne. Ez így olyan volt, mintha nem is lettél volna igazán itt. - Tomika letaglózva bújt hozzá nagynénjéhez.

- Nem tudtuk megmutatni neked, hogy mennyire szuper kastélyt építettünk az új Legóból, meg nem néztünk együtt Őslények kalandorait sem! - Mark hangja inkább számonkérő volt már.

- Na, hát legközelebb, becsszó, pótoljuk ezt mind. - Dia mosolyt erőltetett az arcára.

A két kisfiú puszit nyomott nagynénje arcára, még hozzátették, hogy a nagymamát is puszilják, majd beszaladtak az iskolaépületbe. Szinte rögtön megszólalt a tanítás kezdetét jelző csengő.

- Basszus, ezt szépen kiszámoltuk - sóhajtott Emma. - Ha csak egy perccel jön később a vonatod, akkor máris elkéstek volna. Na, gyere, be kell ugranunk hozzám, mert van egy kisebb csomag, amit anyának és apának szeretnék küldeni.

A „kisebb csomag” valójában egy reklámszatyor volt, aminek látványa különösebben nem derítette fel Diát.

- Hűha, hát nem tudom, ez hogyan fér be - mondta. – Egyáltalán hogyan fogok én ezzel motorozni? - tette hozzá gondolatban.

- Apróságok, majd betömködöd, de szívesen adok egy hátizsákot, azt felviheted a gépre, ugye? - Emma máris a lépcső alatti gardróbban kotorászott.

- Ja, az jó lesz, ha van fölösleges, mert hát... A szimatszatyor nem valami nagy - bólogatott a húga.

Emmáéknak valahogy táskából mindig voltak extra darabok, így most is könnyedén talált egy bordót. Az első zseb cipzára már nem működött, de azért még remekül lehetett használni.

- Oda majd ne tégy semmit - figyelmeztette azért nővére.

Dia csak bólintott, majd szimatszatyrát és mindazt, amit Emma csomagolt, betömte a hátizsákba.

- Na, nekem kell egy kávé, gyere, menjünk át a kávézóba. Reggeliztél már? - Emi igyekezett könnyed, derűs hangot megütni, de a szeme teljesen elárulta: fénytelenül, bánatosan nézett húgára. Utálta a búcsúzkodást, az utolsó közös kávézásokat, mindent, ami ahhoz kötődött, amikor Dia, vagy az édesanyjuk már fél lábbal a repülőn voltak. Vagy amikor ők indultak haza Magyarországról.

- Még nem. Elég korán jöttem el Roliéktól, és bevallom, most már éhes vagyok. - A lány enyhén megrázta a fejét. Neki nem futotta rá, hogy látszólagos vidámsággal feleljen. 

Némán sétáltak egymás mellett az állomáshoz közeli kávézóig. 

- A fiúknak igaza volt, amikor lamentáltak - sóhajtott Emma. - Itt voltál, de azért mégsem. Legközelebb azért... - Nem fejezhette be a mondatot, húga a szavába vágott.

- Igazatok van és nagyon sajnálom. Nem tudom, mikor jövök újra, Ram szeretné, hogy tavasszal, de akárhogy is lesz, többet fogunk találkozni és a gyerekekkel is csinálunk közös programot.

Diának valóban lelkiismeret furdalása volt, amiért nem éppen úgy viselkedett, ahogy egy testvérnek illik, elhanyagolta a találkozást, helyette a délelőttjeit Andrással töltötte, ami az unokaöccseit és Emit hallgatva már inkább tűnt időpocsékolásnak, mint jó programok sorozatának.

- Na, azért ne lógasd az orrod annyira, azt is megértem, hogy minden szabad percedet Rambóval akartad most tölteni, ez teljesen normális - mosolyodott el nővére. - Engedjük is el, inkább arról beszéljünk, mi lesz, ha hazamész.

- Hát... Tegnapelőtt beszéltem anyával, és azt mondta, a héten már nem fogok suliba menni, leigazolja minden hiányzásomat. A csütörtököt és a pénteket arra fogjuk fordítani, hogy megbeszéljük a dolgokat meg kitaláljunk valami rendszert, ami működni fog. Neked nem mondta? - A lány meglepetten nézett Emmára.

- Nem, sajnos nem tudtam vele beszélni múlt szerda óta. - Testvére komoran ingatta a fejét. - De amit mondasz, jól hangzik. Ráadásul most szükségetek is lesz rá, hiszen neked Rambóról is be kell számolnod, meg arról, hogy ti mit találtatok ki.

- Hát, igen... - bólogatott Dia.

- És azon gondolkodtál, amit a továbbtanulásról mondtam?

- Nagyon szeretném, ha összejönne, de annak nem volt időm, hogy utánajárjak, itt hogy működik az egyetem. Abban viszont nagyjából biztos vagyok, hogy mocsok drága, ha másért nem, hát azért, mert külföldi vagyok.

- Az pont nem játszik szerepet, hiszen EU tagállamokról van szó. Én megkérdeztem az anyját az egyik gyereknek, akire vigyázok... - Emma belefogott egy elég hosszú magyarázatba a helyi egyetemekről, a bekerülésről meg mindenről, aminek utána tudott járni az elmúlt napokban.

Dia hálásan és egyre elkeseredettebben hallgatta. A dolog úgy állt, hogy a képzés anyagi oldala miatt szinte teljesen biztos volt benne, hogy nem lesz esélye Londonban tanulni. 

Tizenegy előtt valamivel búcsúzott el nővérétől, akinek szerencsére akkor kellett az egyik gyereket, akire vigyázott, felvenni valahol. 

***

András tizenegy után néhány perccel érkezett meg, Honor Oak Park állomáshoz. Sietve kapta le fejéről a bukósisakját, hogy minél előbb üdvözölhesse Diát: könnyű puszit lehelt a lány arcára.

- Szia! - köszönt. - Ne haragudj, nagyon igyekeztem, de baleset volt a Blackwall Tunnel közelében, ami miatt lezártak két sávot is. Megpróbáltam valahogy levágni az utat, meg minden, de nem jött össze - hadarta bocsánatkérőn.

- Semmi gond. - A lány igyekezett elnézően mosolyogni. Belül azonban borsózott a háta a puszitól, de elnyomta a vészcsengőket, amelyek lázasan jeleztek a fejében. - Ugyan mi történhet? Többet úgysem lát - nyugtatta magát.

- Na, pattanj fel, átmegyünk egy sokkal izgalmasabb helyre, amit szeretném, ha látnál még, mielőtt hazamész. - András a lány kezébe nyomta a másik bukósisakot.

Dia bánatosan nézelődött, miközben a férfi hátának dőlve ült a nagy, fekete Hondán. Szerette Londont, most már talán jobban is, mint azt a várost, ahová vissza kellett mennie. Itt minden színesebb, érdekesebb és jobb volt. És most még Ramsey miatt is kötődött ehhez a helyhez. 

Amikor nagyjából fél óra múlva megálltak, kíváncsian nézett körbe. Egy egészen kicsit hasonlított az utcakép Camden Townéra, bár ahol megálltak, ott jóval visszafogottabbak voltak a házak homlokzatai. Azonban messzebb, az utca végén már bazárok körvonalát vélte felfedezni.

- Hol vagyunk? - kérdezte, miután lemászott a motorról.

- Shoreditchben, hamarosan meglátod, miért tetszik nekem veszettül ez a része a városnak. - András arcán az a félmosoly jelent meg, amitől a lányok általában elolvadtak. Tükör előtt begyakorolt, tökéletes, mégis, a várt hatás elmaradt.

Dia ugyan szintén igyekezett jókedvűnek és gondtalannak tűnni, mégis... Egyre furcsábban érezte magát a férfi társaságában. Az, ahogy barátja nézett rá, azt a gondolatot ébresztette benne, hogy talán, de igazán csak talán, a bátyjának igaza van és jobb, ha tényleg sosem látják egymást többé Andrással.

- Gyere, itt annyi minden van, amit látnod kell! - A férfi szemei izgatottan csillogtak, és a kezét nyújtotta a lány felé.

Dia habozott. A férfi viszont úgy döntött, nem vár tovább, egy teljességgel természetesnek tűnő mozdulattal kulcsolta ujjait a lány kezére, és finoman maga után húzta.

- Jövök én magamtól is - bukott ki Diából, miközben kihúzta a kezét András markából.

- Talán... Valamivel megbántottalak? - A férfi ártatlan tekintete egy pillanatra megingatta a lányt abban az elhatározásában, hogy rákérdez, mit is akar tőle valójában barátja.

- Nem, dehogy, csak... - Elakadt. Mondja az igazat? Hogy ő nem akar tőle semmit? Hogy még csak tizenhat éves? Hogy neki ott van már Ramsey? 

- Holnap hazarepülsz, tudom. - András bánatosan sóhajtott fel. - De... Arra gondoltam, mi lenne, ha megadnád a számod? Felhívhatnálak, írhatnánk egymásnak... 

- Tessék? - Dia egy pillanatig azt hitte, rosszul hall.

- Nem akarod? - A férfi megrökönyödve nézett rá, - Én azt hittem, hogy barátok vagyunk.

- Nem tudom, hogy jó ötlet-e ez. - A lány alig mert Andrásra nézni. A máskor mindig kedvesen csillogó kék szempár most fénytelenül, csalódottan fürkészte őt.

- Csak nem szeretnélek teljesen elveszíteni, amíg távol vagy. Néha írhatnánk egymásnak, semmi több. 

- Így is lehet ezt értelmezni... - Dia szerette volna folytatni, és elmondani, hogy de ő inkább sehogy sem akar itt már értelmezni semmit.

Egy darabig némán sétáltak egymás mellett. Az utcakép lassanként változott, a házak falait graffitik lepték el, a kávézók, éttermek és bazárhoz hasonló üzletek mellett haladtak el.

- Nézd... Valóban úgy indultam neki ennek, hogy pár napig végre lesz kivel dumálgatni délelőtt, hogy most nem akarok semmi mást. - András egy sóhaj kíséretében törte meg a közéjük telepedett csendet. - De valahogy... Az elmúlt napok után már nem tudom, hogyan vészelem majd át nélküled a délelőttjeimet. Olyan lettél nekem, mint egy virág, aminek az illatával soha nem tudok igazán betelni. Dia, én azt hiszem, túlságosan is megkedveltelek ahhoz, hogy csak szimplán barátként tudjak rád gondolni.

Jézusom, erre most aztán mit mondjak? - A lány elhűlve hallgatta a burkolt szerelmi vallomást. Ez a férfi huszonkét éves! Hat év van köztük! 

- Én is szívesen töltöttem veled a délelőttjeim nagyrészét - kezdte végül. - De ez, hogy hazamegyek, mindent kinyír, ami közöttünk lehetne. - Miért nem képes egyszerűen kimondani, hogy mást szeret? Hiszen az, amit Ramsey iránt érez, őszinte. Egy napot nem tud elképzelni már anélkül, hogy ne látná vagy érezné a csókjának ízét. Valahogy mégsem meri elmondani Andrásnak, hogy valaki mással jár már. Miért?

- Igen, tudom. - A férfi elhúzta a száját. - És emiatt úgy gondolod, jobb, ha meghúzzuk a határokat és nem bonyolódunk bele semmibe. Ez is jogos.

- Hát, igen - bólogatott Dia.

- Akkor, tudod mit? - András szeme felcsillant. - Tegyünk úgy, amíg még itt vagy, hogy soha senki nem állhat közénk. Csak erre a néhány órára.

- Nekem ez nem megy. Túl közel a hazautazás. - A lány csak lemondóan ingatta a fejét. - Sajnálom, de... Nem ennyire egyszerű a helyzet.

- Hát, jó... Azért... Maradhatunk barátok? – A férfi fortyogott. Ilyen még nem történt meg vele. Ő mindig megkapta, akit akart. Mégsem hagyta ott Diát, pedig az lett volna a logikus megoldás. - Túl jó csaj vagy, hogy futni hagyjalak. Majd befűzlek, ha visszajöttél - gondolta.

***

Dia legnagyobb örömére a beszélgetés végre más mederbe terelődött, miután rábólintott arra, hogy András és ő barátok maradnak. Hamarosan beültek egy hangulatos kis kávézóba, amely a remek kávé mellett a lazacos bageljeiről volt híres.

- Anyám, ez hihetetlenül király! - Dia lehunyt szemmel élvezte, ahogy a friss, még meleg bagel és a feltétként szolgáló füstölt lazac a házi vajjal szétolvadt a szájában.

- A kedvenc helyem, szerettem volna megmutatni, mielőtt elmész. Ha majd visszajössz, még eljöhetünk máskor is ide.

A lány annak ellenére, hogy tudta, már tisztázták, hogy nincs köztük semmi, kishíján félrenyelte a falatot. Ő épp arra gondolt, hogy majd Rammel jönnek el ide, ha legközelebb kilátogat, erre András ismét burkoltan próbált közeledni hozzá. - Csak meg kellene mondanom, hogy van valakim. Miért nem jön ki ez a számon, a francba is!

Dia pillantása a kávézó falán függő órára tévedt.

- Bassza meg! - csúszott ki a száján. - Már ennyi az idő?

- Ó, hát... Ma is ilyen korán menned kell? - András megrökönyödve nézett rá. - Azt hittem, kivételesen kicsit tovább maradsz velem.

- Nem, nekem... Nekem most rögtön mennem kell! - A lány kapkodva rántotta magára a kabátját, majd a hátizsákért nyúlt.

- Hé... - A férfi elkapta a karját. - Csak nyugalom. 

- Negyed kettő van, ha nem érek fel Camdenbe kettőre... - kezdte Dia.

- Felérsz, elviszlek.

- Nem, nem kell... Csak keressük meg a metrót, és akkor még pont... - A lány újra nem fejezhette be a mondatát.

- Itt nincs metró. Az Overgroundot építik, de még az sincs kész. Busszal pedig nem érsz fel.

Dia egyre inkább kezdett bepánikolni. Most mi a franc lesz? Fel kell érnem, mire Ram végez! Ez az utolsó délutánunk!

- Nyugi, felviszlek, és Roli sem lesz mérges rád. Eskü, nem fog meglátni sem, ha ettől félsz. - András végre elengedte a karját.

A lány mérlegelt, az, hogy barátja a bátyját emlegette, már el sem jutott a tudatáig. Ez az egyetlen esélye, hogy időben felérjen. Mély levegőt vett, mintha ezzel össze tudná szedni magát.

- Na, jó, akkor... Most elfogadom a segítségedet. Kérlek, vigyél fel Camden Town állomáshoz - mondta.

- Tudod, hogy minden nap felvittelek volna. Örülök, hogy most végre megtehetem. - András arcán széles mosoly terült szét. Szegény Diának fogalma sem volt róla, hogy csak most mászott bele igazán a csapdába, amit ő is segített megásni magának.

***

Ramsey-nek borzasztóan rossz napja volt. Minden, amihez hozzáért, felborult, eldőlt, leesett. A gondolatra, hogy karácsonyig már nem fogja Diát látni, összeszorult a torka, és képtelen volt tovább koncentrálni a feladataira. Nagybátyja fejét csóválva figyelte a fiút. Már kétszer is felajánlotta neki, hogy vegye ki a napot, mielőtt még összetör valami értékesebbet, vagy kárt tesz magában, de unokaöccse hajthatatlan volt.

- Dolgoznom kell, meg Di is ide jön majd kettőre. Nem mehetek el - felelte konokul mindkét alkalommal.

Úgyhogy Ramsey maradt, csinálta a dolgát, már amennyire képes volt rá, és jobban várta, hogy kettő legyen, mint eddig bármikor. Amikor pedig végre az üzlettér falára szerelt óra végre elütötte a munkaideje végét, a fiú szinte kiviharzott a boltból. Az ajtó becsapódását vad csilingelés követte.

Sietve indult el a metróállomás épületéhez. Ha ott kell várnia, az már nem számít, a lehető legközelebb akart lenni ahhoz a ponthoz, ahol találkozhat szerelmével. A gondolattól, hogy a következő nap reggelén hosszabb időre kell búcsút mondaniuk egymásnak, a gyomra idegesen fordult egyet.

Pár percig állt az állomás előtt, amikor a kereszteződés túloldalára tévedt tekintete. Egy fekete motor dübörgő hangjára lett figyelmes. A robusztus jármű egy ház előtt állt fel a kocsibeállóra, ketten ültek rajta, egy férfi, akihez szorosan hozzásimult egy lány, olajzöld szövetkabátban, sötétkék farmerben, tornacipőben.

Di? - Ramsey összevont szemöldökkel figyelte, ahogy a lány rutinos mozdulattal leszáll a motorról, leveszi a bukósisakot és a férfihoz lép vele. - Ki ez a pasas?!

Az ismeretlennek vállait súroló szőkés haja volt, melyet enyhén megrázott, mikor ő is megvált a sisaktól. Ramsey nem volt vak, és bár a négysávos út elválasztotta őt a kibontakozó jelenettől, az könnyedén megállapította, hogy a motoros férfi miféle vágyakozással nézi az ő barátnőjét. Dia pedig még vissza is mosolyog rá. Szíve vészes süllyedésnek indult mellkasában, arcából kiszökött a vér. - Talán csak Roli valamelyik haverja - próbálta nyugtatni magát, de ekkor a férfi közelebb hajolt Diához, és... 

Ramsey elfordította a fejét. Nem bírta nézni. Pontosan tudta, mi történt. A lány, akit a világon mindennél jobban szeretett, akire két rohadt éven át akart várni, aki miatt a szabadságait számolgatta az elmúlt napokban, és akinek odaadta a szívét, éppen most árulta őt el és törte egész valóját apró darabokra. Azt, hogy mit érzett, pontosan magának sem tudta megfogalmazni. Talán... dühös, csalódott és fásult volt egyszerre.

- Ram!

Dia hangjára összerezzent. A lány már ott állt előtte, és tudta, hogy semmi sincs rendben. Az ő arca is falfehér volt, a kezeit tördelte, barna szemeiben kétségbeesést, elkeseredettséget látott.

- Kérlek, hadd magyarázzam meg...

- Menj el. - A fiú alig ismert saját hangjára. Rekedten, erőtlenül tört fel belőle.

- Ram, én... - Dia lehajtotta fejét. A járdára egy könnycsepp hullott, bár ezt csak ő látta.

Ramsey kezei ökölbe szorultak, a düh valahogy felülkerekedett minden más érzésen, ami belülről fájdalmasan feszítette őt.

- Menj el! - Ezúttal sokkal határozottabban tudott megszólalni. Nem kiabált, de az indulat, ami hirtelen fűteni kezdte, a szavainak is acélos élt kölcsönzött. - Nincs miről beszélnünk többé.

Ő fordult sarkon, nem a lány. Ő ment el, mert nem bírt tovább egyhelyben maradni. Lábai maguktól vitték a High Streeten. Nem nézett hátra, csak vakon ment előre.

***

„Remember when I swore

That love was never ending

That you and I would never die

Remember when I swore

We had it all

We had it all”

Dia állt ott az utca sarkán és folytak a könnyei. Bal tenyere égett a pofontól, amit Andrásnak adott. Nem történt semmi, de ezt Ramsey bizonyára nem látta. Mert amikor a férfi túl közel hajolt hozzá, ő megütötte. Aztán sarkon fordult. Akkor látta meg a fiút, aki addigra már háttal állt nekik. De egész testtartásából, lényéből áradt, hogy mindennek vége.

Ha megmagyarázhatta volna... Ha kapott volna egy esélyt…

Ramsey örökre bezárkózott előtte, mert ő hülye, naiv liba volt, akinek legyezgette az egóját a motorozás a szőke herceggel. Akitől valójában semmit sem akart. És aki mostanra sértődötten elhajtott a motorjával.

Bárcsak visszacsinálhatnám.

Mesélnie kellett volna Ramsey-nek Andrásról, a férfival pedig közölnie kellett volna már a legelején, hogy barátja van. 

A stratfordi házig sírt. Ott magára csukta az iroda-szoba ajtaját. Bánatosan, könnyeivel küszködve pakolta össze a holmiját. Amikor Roli és Kriszta hazaértek és vacsorázni hívták, úgy tűnt, nem lepi meg őket a lány bánatos ábrázata, vörösre sírt szemei. Bizonyára azt gondolták, hogy az utolsó randi és a másnap reggeli búcsú miatt van mindez.

Diának nem volt étvágya, rosszkedvűen piszkálta az ételt a tányérján, miközben válaszolgatott Rolinak.

- Mindent bepakoltál?

- Igen.

- Személyi, útlevél, ilyesmi megvan?

- Igen.

- A repjegyes papír, amit kinyomtattam?

- Megvan az is.

Alig várta, hogy egyedül lehessen.

- Ramsey tudja, mikor indultok reggel Levivel?

- Nem tud jönni... Korán kell bemennie a lemezboltba, nem érne vissza időben, ha velünk jönne a reptérre - füllentette. Nem akarta elmondani a bátyjának az igazságot. Akkor be kellett volna számolnia Andrásról, a jelenleginél is kellemetlenebb helyzetbe hozva magát és a férfit is. Talán ennyivel tartozik neki, cserébe azért, hogy őt is becsapta. Hiszen a férfi csak a pofon pillanatában tudta meg, hogy ő még nincs tizennyolc éves, ezt még elmondta neki.

***

A kis fekete Nokia vadul rezgett és fülsértően sípolt. Dia felnyögött az ágyban. Hajnali négy múlott egy kevéssel. Ahogy a szemeit dörgölve beazonosította, hol van és mi vár aznap rá, majdnem újra elsírta magát. Hiszen egyúttal az előző nap eseményei is fájón villantak fel, mintha a fehérre mázolt mennyezet egy mozivászon lenne.

Felült. Azt sem tudta, mikor aludt el végre. Tisztán emlékezett rá, amikor nagyjából két órája Gyuri betrappolt a szomszéd szobába, és egy nyekkenéssel végignyúlt az ágyon. Nem sokkal később felhangzott a szokásos eget rengető horkolás. A lány még annál is rosszabbul érezte magát, mint amikor megérkezett Londonba. Az a nap is pocsék volt, de akkor még nem tudta, milyen az, ha a szíve apró darabokra morzsolódik. Ráadásul ezért egyedül magát hibáztathatta. 

A szemeiből kibuggyant két könnycsepp. Égették az arcát. Létezhet ilyen? Mégis mennyit sírhatott tegnap, hogy ez most ilyen rossz legyen? Mély levegőt vett, keze fejével megtörölte az arcát, és készülődni kezdett.  

Négy óra húszkor már az előszobában toporgott. Levit várta, aki bizonyára elaludt. Öt perce csapzottan, elfeküdt hajjal viharzott le a szobájából, egyetlen szó nélkül. Dia azóta már visszatért az iroda-szobába, hogy utoljára ellenőrizze, mindenét elpakolta-e, majd a helyiség kulcsát berakta Roliék konyhaszekrényébe.

Tulajdonképp... talán jobb is, hogy hazamegyek - gondolta bánatosan. - Itt is csak a bajnak voltam...

- Na, menjünk.

Levente rekedt, fáradt hangjára összerezzent. Nem hallotta a férfi lépteinek zaját, sem konyha ajtajának csukódását.

Némán követte Levit Roli kis Fiestájához.

- Na, mi van? Te fogsz tán vezetni? - morogta a fiatalember, mikor Dia a jobb első ajtóhoz lépett.

- Kizárt - rázta meg a fejét a lány. Egy pillanatra elfelejtette, hogy itt jobbkormányosak az autók.

Harminc perc, ennyi volt az út a stratfordi háztól a reptérre. Levi biztonságosan vezetett. Egy szót sem szóltak egymáshoz egész idő alatt. Dia az elsuhanó tájat bámulta, és igyekezett erősnek maradni, a férfi pedig, még ha néha rá is sandított, valamiért mintha nem lett volna kedve a szokásos epés, bunkó megjegyzéseivel rontani az amúgy is szürke és hideg reggelüket.

- Kösz a fuvart - mondta a lány, amikor kivette a bőröndöt az autó hátuljából.

- Nincs mit. - A válasz legalább olyan erőltetett volt, mint az, ahogy Dia szólt hozzá, csak más okból. Azért végül, egy fáradt sóhaj után még hozzátette: - Jó utat haza.

A lány igyekezett uralkodni arcvonásain. Persze, az legalább jó lesz, hogy téged biztosan nem kell nézegetnem! - Valahogy a frissen rájött fortyogás egy kis időre elfeledtette vele a szomorúságot, ami úgy járta őt át, mint a csontig hatoló, hideg, téli szél.

Ez azonban tényleg csak egy perc volt. Mire az épület ajtajához ért, már újra fájdalmas letargiába burkolózott.

„Once upon a time, we used to burn candles

We had a place to call a home

The dream that we lived was better than divine

Every day was like a gift, once upon a time”

A reptéri lobbik, ha nem is mind egyformák, de nagyon hasonlóak. Diának eszébe juttatta azt, amikor megérkezett a Heathrow-ra és halálos félelemmel vegyes izgalommal küszködve lépett ki a feketeüvegű, fotocellás ajtón. A „Köszönöm, Istenem!”, amit akkor elmormolt, amikor meglátta Ramsey-t. Miközben becsekkolt a terminálba, lelki szemei előtt szédítő gyorsasággal peregtek le az elmúlt két hét eseményei. Mintha miden egyes pillanat egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. Mintha nem is tizenötödik napja lenne, hogy október 22-én leszállt ebben a kicsit mindig szürkés, gyakorta esős, mégis csodálatos városban. És most vége, méghozzá annyira, hogy visszatérni sincs már igazán kedve. Persze, fog ő még jönni, Emma és a fiúk miatt biztosan.

Amint kiírták, melyik kapuhoz kell menni, ő, mint akinek máris viszket mindene a repülésért, sietős léptekkel indult el a kijelölt irányban. 

***

"Sail away, it's time to leave

Rainy days are yours to keep"

A repülő pontosan indult. Dia ezúttal nem kezdett el zenét hallgatni, nem próbált meg elaludni sem. Erőnek erejével marcangolta önmagát azzal, hogy a két és fél órás út alatt pontról pontra végigmenjen az előző nap eseményein, ami miatt még erősebb bűntudattal és lelki fájdalommal küzdött, mint aznap, amikor otthonról elindult.