Barion Pixel nuuvella

Tavaszi szél

  

Régen volt olvadás. A hólé lassú csörgedezéssel folyt végig a domboldalakon, letisztulva és jéghidegen ült meg a laposokban, hogy híg kristályába foglalva mutassa a tavalyi fű maradékait. A városiak szidták a lucskos időt, mely éjjelre még jég-tőrökkel díszítette a pocsétákat, és nem látták, hogy a betontól mentes, vidéki részeken ezek a pocsolyák szépen utat leltek a földbe, hogy ott a milliárd várakozó mag szeméből mossák ki az álmot. Mert a magok ott hevertek a puha hótakaró alatt, az anyaföld ölelésében, és vártak, vártak... Álmaik ott lebegtek a szántók feletti ködben, a vadak emlékeiben, akik még jól tudták, milyen a hatalmasra növő, szálas fű, mely zsenge korában oly' édes, felnőve oly' védelmező... 

Aztán elmúltak a hófoltok, a pocsolyát felitta a föld, és az szétterült benne, mint jó bor a munkás emberben. Erőt adott, megnyugvást, hogy igenis lesz holnap. 
A városokban a böjti szelek nyalták szárazra az aszfaltot, és a városi emberek megint fanyalogtak, mert a szél visszahordta az erdőkből mindazt a szemetet, amit ők hagytak ott. Leszorította a házak bűzös füstjét, ibolyaillattal seperve ki a kék eget. A tavaszi szél, mely vizet árasztott, havat falt, szárazra fésülte a nyulak szőrét, most Fifike bundáját is összekócolta, ami persze tiszta gyalázat volt. Megsimogatta a lányok hamvas arcát, akik ettől lesírták a sminkjüket, amit otthon fél órákig kentek magukra, és gondosan kiegyengetett hajukat vidáman lobogtatta. Ettől mindenki szidta a szelet, mert az csak rossz lehet... A városokban benzinbűz van az erdők avar- illata helyett, kockakő és útfelbontás a szántók helyén, és a csillagok nem is látszanak a fényes reklámoktól. A satnya fák dézsákban állnak, mert nem jut nekik föld, és locsolni kell, mert nem jut nekik elég hó, elég víz...

Víz viszont most szűkében van vidéken is. A patakok megszelidülve csacsognak, mint a nagyhangú kamaszok, ha rájuk dörren egy öreg. A pocsolyák laposát csalódottan szaglássza a róka, és a békák tanácstalanul vartyognak a nedves avarban, mert szerelemre hívó sár és víz kellene, de nincs... Pedig a peték már jönnének kifelé, de hova? Az ebihal vízben él, nem porban... S a magok, melyek reménykedve indultak a napvilágra, hajszálnyi gyökereikkel az utolsó csepp vizeket szívják ki a földből. Abból a földből, mely tavaszon csülökig sározta az őzeket is, most pedig méter mély repedésekkel ásít az égre. 
A városban nincs hó, nincs pocsolya, nincs szél. A város most azon fanyalog, hogy a kőből és téglából épült ház-kanyonokban hirtelen melegszik a fekete aszfalt, és a meleg ablakot nyittat az emberekkel. Kiengedve a lakások emberbűzös páráit, tízméterenként más és más szagot tömve a sétálók orrába, persze alaposan elkeverve a kutyapiszok, vizelet, autó és szemétbűzzel, miket az ember mind maga teremtett, de elviselni már nem akarja...

A méhek nektárt isznak, de a virágok is szomjasak, mert nincs eső... Hatodik hete egy csepp sem. Az apró, újszülött levelek nem feszülnek bele a napfénybe, hanem kornyadtan lógnak, a búza virágzásra készült, de már kalász nélkül is a földet nézi, mintegy vádolva: Nem ezt ígérted!
És a föld üres torokkal hörög az égre, könyörögve esőért, mert elhal a nyúlfi, a fácáncsibe. Elsorvad a harsogó fű, és elhal minden vetett mag.
Már visszaszámol a Halál, még egy hét, már annyi sem... Kaszáját feni a világra, melyet ha megsuhint, már a gazdáknak nem kell kaszálnia, sem szénát, sem búzát. A városiak persze megint csak szidják a vidéket, mert nem ad primőrt, visszatartja a krumplit, a hagymát, így magasba szöknek az árak. Pedig a paraszt nem mohó és nem buta. Pénzt enni nem lehet, ha nem jön eső, akkor csak a pincékben csírázó krumpli marad, míg a városba import áru érkezik, csak épp megfizethetetlen áron. 

Áll a Halál, és nézi a tájat. A messze kéklő hegyeket, a sárguló vetést. A lassú, épp csak létező folyókat. Felnéz az égre, mely az Élet sugarait ontja, de ezek a sugarak most valahogy az ő fegyverévé is válnak. 
Áll a halál a domboldalon, csont-kezében egy döglött nyúlfi. Vékony, mint aki éhenhalt. Tavaszon, a nagy bőség idején. Bordái apró fogpiszkálók a selymes szőr alatt. A megpihent szív pedig elmondhatná, hogy a sűrű vért pumpálni már nem lehetett, a sejtek pedig, hogy víz nélkül nincs élet.. nincs élet...  A fekete köpeny meglódul, mert a szél tisztelettel ugyan, de picit belekapaszkodott. Felnéz az üres szemgödör, és a hústalan száj fogai nevetni látszanak. Nyugatról szürke, unalmas felhőket hozott a szél, nem habos viharfelhőket, hirtelen haragúakat, hanem síró vénasszonyokat, kik napokig fogják áztatni a földet.

Este már esik. 
Az első cseppeket a Halál kinyújtott keze kapja. Csillogva folyik le a vén csontokon, lecseppen a porba, mely azonnal, nyom nélkül nyeli el. Csikorogva bólint a koponya, és a fekete köpeny beleolvad az éjszakába, hol millió ezüstös lábán végigszalad az eső. Fellélegzik a világ, a még élő nyulak a tavalyi avarról nyalják az éltető vizet. A föld repedései bezárulnak, mint a korbács ütötte sebek, a millió apró rög között surran le a víz a szomjas gyökerekhez. Nagyot sóhajtanak a falusiak, mert még egy-két nap, és nincs termés, nincs aratás... 

Nagyot sóhajtanak a városiak, mert a nappali poros pokol helyett édes, tüdőtágító illat tölti be a betondzsungelt, és az ablakokon bebújva régi, falusi emlékeket idéz abból az időből, mikor még "minden jobb volt". Pedig most is minden szinte  ugyanolyan. A fű zöld, az erdő meséket zúg, a hegyek lomha némaságban porladoznak, tudván tudva, hogy még milliárd évük van hátra, és akkor is ujjászületnek... Csak az ember, csak az változik, lesz türelmetlen, rohanó, csak ő áldozza fel egészségét és családját, hogy amikor végre visszakerül -pár napra- a normális világ ritmusába, valóságos megváltásnak élje meg... 

Reggel persze már megint szitkozódik a város, mert a kocsik vizesek lesznek, Fifike belesétál a pocsolyába, az esernyővel nem lehet felszállni a villamosra, hiszen akit pár csepp eső ér, az köztudottan tüdőgyulladásban, azonnal meghal. 
Szitkozódik a város, fanyalog, mert nincs "tökéletes" idő. Csak azt nem veszi észre, hogy neki soha, semmi sem elég jó, csak azt nem veszi észre, hogy az eső, a szél, a hó és a napfény mind szükséges ahhoz, hogy ő örök elégedetlenségben élhessen. Mert a művi világ, a hatalmas házak eltakarják a valóságot, és nem is tudják, mennyi csodával megy el mellettük minden nap az Élet... 

2019.05.12

Tetszett a történet?

3 2

Regisztrálj és olvasd Budai Ferenc 27 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Budai Ferenc

Tavaszi szél

Műfaj

szépirodalom

Rövid leírás / Beharangozó

Tavasz, vidék és város kontrasztja az író szemével. Különleges leírások, megszemélyesítések.

Rövid összefoglaló

Milyen egy tavasz annak szemével, aki egyszerre látja az egész világot?

Olvasási idő

5 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Budai Ferenc nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!