Tavaszi reggel... Mily csodás.
Csiripel a madárka, a szomszéd ma csak tizenhatszor fulladt le, míg kiállt a három méternyi bejáróból.

A napfény már hatkor ragyog, és én viszem be dolgozni a feleségemet. Utána boltok, pár műszaki cucmák, egy telefon, és javíthatom tovább a házidogákat.

Forgalom alig, az ég kék, a fűtés megy, és békésen gurulok végig a városon. A virágágyásokon harmatcseppek ezrei ragyognak, szépen fésült, vidám kiskutyák vizelik le minden szálát, szájmaszkos gazdik kíséretében.

Ragyog a millió csepp, és rájövök, hogy most nem kellene „harmatban” mosakodni… erről meg beugrik egy Heine-idézet.
„Mi távolról:
mint a gyémánt,
Az közelről:
Mint a könny”.

Na tessék, még a busz is elenged, milyen rendesek. Gyönyörű kék az ég, sehol egy kemtrél, biztosan átértek a láthatatlan repülőkre. Milyen kedves tőlük, utáltam az állandóan összefirkált eget.

Egyedül vagyok a kocsiban, kellemes meleg van… elengedek egy galambocskát… Húúvazze, ez a sunyi-lapos-gyilkos fajta volt… Aztarohadt… Ablak le, meleg ki, a bűz köszöni, fázós, inkább marad. Beparkolok a vizes bolt elé, még van húsz percem nyitásig. Lassan enyhül a légkör, eszembe jut a tegnapi csilis bab. Fuu, de jó lett, azt a mindenit. A hajam is leégett tőle.

Teló elő, még negyven perc a megbeszélésig. Bolt nyitásig tizennyolc. Válaszolgatok az ismerősöknek, ragyog rám a reggel, kellemesen melegít a napfény. Pillanatra felnézek, mert mintha üres kukát húztak volna előttem. De sehol semmi. Pötyögök a telón, megint morran a hasam. Jól van, na mindjárt megetetlek, mondom magamban. Erre morog olyat, mintha viharfelhőt ettem volna. Széép.

Pötyögök tovább, még tizenkét perc. Óóó, anyám, olyat teker a belem, hogy a szemem is gúvad. Ezt a korgást kint is hallották. Közben érzem, hogy kezd sürgőssé válni a hazamenetel.

Tíz perc.
Figyelem-elterelés, nyomom a telót. Aztán kishíján átlyukasztom a képernyőt. Húúúazanyád…

Kiszálok a kocsiból, Odaállok az ajtó elé, hátha meglátnak és megkönyörülnek rajtam. Bentől kapok egy mosolyt és egy türelemre intést. A türelemmel nincs is baj, de már keresztbe teszem a lábamat. Körülöttem vidám reggeli élet, tiszta levegő, galambok dugnak a kuka tetején, de jó nekik. Nekem meg gyöngyözik a homlokom. Ha most hazatűzök, utána konferenciahívás, és nem érek vissza a boltba kilencig, bizony akkor délutánig nem haladok. Kivárom, ha beledöglök is. Ha kivárom, bele is döglök.

Előveszek egy zsepit, és a zsebemből kifordul egy ezres. Tisztában vagyok vele, ezt most bebuktam, mert ha lehajolok, nekem lőttek. Azaz én lövök. De akkor a fél város pusztul.

Szerencsére jön egy tíz éves kissrác. Szólok neki, hogy ugyan vegye már fel nekem, mert nagyon fáj a derekam, én nem bírok hajolni… Rendes kiskrapek, megteszi. Mosolygok rá, a mémes mosollyal, csak ne hallatszódna ki a fogaim csikorgatása. Szegény kölyök nem tudja, hogy ha elszaladt volna, bizony nem tudom követni. Max letolom a nadrágomat, és egy durranással leterítem. Harminc méterről.

Feltárul a mennyek kapuja! Boltajtónak ember még így nem örült, mint én. Nagy levegő, besétálok, szépen elmondom kívánságaimat. Közben egy rohadék kis manó kurblizza a beleimet. Fürdőszoba cuccokat is árulnak, az eladótér közepén egy remekbe szabott wc-csésze vigyorog kajánul. Erővel fogom vissza magam, hogy rá ne ugorjak. Az eladó hölgy nagyon kedves, csudaszép, és nyugisan pötyög a számlával. Mondom nem kérek számlát, sietek. Áá, válaszol, nem úgy van az, neki ezt muszáj. Nekem meg mást, de igen rövid határidővel…

Fizetek, suhanok a kocsihoz, mint akit a munka lelkesedése hajt. Pedig csak a csilisbab. De az aztán erőből.

Persze megkapom az összes pirosat, izzadok, mint kurva a templomban, a markom belesajtolódik a kormányba. Jó hangosra veszem a rádiót, hagy gondolják, hogy valami régi számtól folynak a könnyeim.
Kegyetlen lassú az a városi ötvenes tempó. Nyílnak az út menti tulipánok, kis levélkék a fákon, a tavasz üde frissessége leng be mindent. Lelki szemeim előtt pedig megjelenik a kép, ahogyan köldöktől lefelé felrobbanok, mint egy lőporos hordó. Vagy átszakad a zárószelep, és ülésbe szíjazva tetőn át távozok, mint a katapultáló pilóták.

Fos meghajtású katapult.
Fosopult.

Közben elátkozom a csili összes fajtáját, imádkozom az összes létező istenhez, hogy csak most az egyszer engedjenek hazajutni, jó kisfiú leszek, nem zabálok több pokollekvárt.
Jézusmária Szűzjózsef, meg minden aprószentek, csak jussak haza.Miért aprószent? Biztos aprófosásuk volt... Ilyenkor tud az ember szívből imádkozni. Mekkora hasmars kell egy szentté avatáshoz?
Ha én most két klarinétot dugok a seggembe, elmehetek skót dudásnak.

Az utcánkba már vaddisznóként fordulok be, esküszöm harminc méteren húsz éves Skoda még nem volt ilyen gyors. Összeszorított farpofáim közt gyémánntá préselődik a gatya.
A gyomrom úgy morog, hogy Zsemle kutya behúzott farokkal hátrál.

Elcseszett balerinaként, lábujjhegyen tipegek befelé, csőlátásom van, csak a budi ajtajára tudok koncentrálni. Végre elérem. Soha ilyen szép nem volt az a másfél négyzetméter.

Gyorsabban vetkőzök, mint ha egy felaljzott tinicsaj várna.
Vééégreee!! Alattam elbődül a vadászkürt, és…

...bejön a konferenciahívás.

2020. április 21.