Kiállok az erkélyre fotoszintetizálni,
mint egy napraforgó, követem arcommal
a sárga fénygömböt
beengedem pórusaimba a langy örömöt
– másféle úgyse jut manapság –
két méterszer két méter emberi cserép
jól megvagyok a cserépben, állok és kukucskálok
beletörődve, mint egy dadaista –
gondolom és kuncogok.
Lassan kacsokat és tüskéket növesztek
virágba borulni nincs erőm, se kedvem
épp megfelel ide a kinyúlt mackó is
redői lobognak az ülepemen
kit érdekel, ha még én sem látom
idebent a saját seggem?
Virágozzék helyettem a balkonkertészet,
dagadjon a kenyértészta egy ritmusban velem
Szobanövénykedésből már jeles vagyok
de azért jó lenne, ha néha meglocsolnának.