Lehetségesnek tartom még azt is, hogy vannak olyan emberek, akiket lehetetlen felelősségrevonni, mert ha megsejtik, hogy a számonkérésük következhet, akkor egyszerűen összeomlanak. Én ezt úgy tudom elképzelni, hogy az adott személy esetében vannak előjelek arról, hogy vizsgálódnak az ügyében, esetleg saját maga is részt vesz valamiféle igazolásban, és ezek kényszerítik az agyát valamilyen kiút keresésére, hogy véletlen se következzen be az elkerülhetetlen rossz, de ez idővel fizikai tünetek mellett összeomláshoz vezet. Akkor gyakoribb az ilyesmi, ha az illető tudja, hogy vannak a védelmére felhozható nagyon is tényszerű, és szinte sorsdöntő tények, de úgy hiszi, hogy az ilyen kifogásokat egy legyintéssel félresöprik úgyis. Ahogyan a miniszoknyás lány esetében sem elfogadható érv erőszaknál az, hogy kihívóan viselkedett, úgy még erős ráutaló magatartásokat sem tekintenek érvnek. Mert van amit az egyik félnek szabad, de a másiknak nem.

Az igazságtalanság tetten érhető ilyenkor is, és az én esetemben ha ilyesmi is történt, akkor is azon a véleményen vagyok, hogy nem lehet a tragédiám megítélését sérelem nélkül elvégezni, és fontosnak tartom, hogy alapja legyen mindez a kezdeményezésnek.

Ez a változat is elképzelhető, mert részleteket nem tudtam a 2008-as munkavállalásomnál, de sejtettem, hogy támogatásban részesülök, sejtettem, hogy nagyot buktam valószínüleg a bonyolódó helyzetekben, az egyre több rejtélyes múltbéli esemény miatt, és a legnagyobb félelmem, a kirúgás előszele az igazságtalanságom érzésére még egy lapáttal rátett.