A tragédiámmal kapcsolatban nem hatóságok, vagy bíróság elé szánt döntésként az alábbi határozatot hoztam meg lehetséges támógatók általi végrehajtáshoz.

A tragédiám valós, kezdeni kell vele valamit, és mivel hatóságok előtt, vagy bíróságon különböző nehezen megfogalmazható kifogások, és körülmények miatt nem lehet érdemi döntést kieszközölni, ezért egy támógatói kör bevonásával kell a problémákat rendezni. A tragédia legjavát érzelmi túltengés, érzelmi állapotokra, és aszociatív gondolatokra való kiemelt hajlam okozta, amikkel a bíróság nem tud mit kezdeni, és nincs is arra lehetősége, hogy az elvárható igazságosság csorbulása nélkül csupán érzelmi alapon hozzon döntést. A támógatoknak viszont van ilyesmire lehetőségük, még elítélt ügyek mellett is kiálhatnak.

Megállapítottam, hogy a tragédiámban én is, a volt feleségem is, és a az eredeti sértett is áldozat, és kismértékben ugyan okozóivá is váltak a történéseknek, de jelentősebb volt a külső befolyás. Nehéz hivatkozni a befolyás mértékére, mert mindenkinek kellene tudnia szűrni a behatásokat, de az igazság az, hogy nem is volt baj ezzel, hiszen valójában érzelmi reakciók voltak a következmények, nem valamiféle tetlegesség merült fel, sőt az is beigazolódott, hogy jól működő gátlásokkal rendelkeztek.

Kezdeni kell azzal is valamit, hogy valamilyen szinten áldozattá vált a két kisebbik gyerekem is, és az is tény, hogy elmaradt az a fiatalkori szándékom, hogy az eltitkolt gyerekemet ha már lehetőségem adódik rá, akkor támogassam. Lett volna lehetőségem rá, mert jó programozóvá képeztem magam, és tudtam volna mentorálni, csak a tragédiám miatt nem igazán volt rá módom. A lényeg, hogy őt is be kell vonnom a jóvátételi eljárásba.

Kiemelten felelősnek tartom a volt munkáltatómat, mert már csak a gerjesztett, és többnyire elfolytott aggresszió előídézte azt, hogy olyan személyekkel kapcsolatban is gyülölködtem, akik esetén pont ezt helyrehozandó, már etikátlan érzelmi töltésű viszonyba fordultam át. Ugyanakkor mivel állami szerv is egyben, akikre nem jellemző, hogy támogatói keretet tartanának fenn, mert nem feladatuk, így nem célom jóvátételt követelni. A javukra szól az is, hogy ugyan gyakran sérülnek az egyenlő munkafeltételekhez való jogok, akár leterheltség, akár munkaeszközök tekintetében, mégis elég egyértelmű volt az, hogy mindezt a lehető legjobban megnövelt létszám érdekében hanyagolják. Ilyen motivációkkal ellenkezni se tudok, és egy kártérítési igényt még szégyelnék is, de az erkölcsi helytálláshoz muszály igényt benyújtanom.

A jóvátétel érdekében támógatókat kell bevonni, például egy alapítvány létrehozásával. Alapító tagnak a volt munkaadómat gondoltam, aki minimális alapítói vagyont helyezne el, annyit amennyi az alapítás költségeire szükséges, és még néhány hónapra fedezi a kuratórium tagjainak a díjazását. Én próbálkoztam hasonlóval, de nincs alapítói vagyonom, még most is tartozásaim vannak, és nem sikerült olyan barátságokat kötnöm, ami után bárkihez azzal a kéréssel fordulhatnák, hogy vegyen részt a kezdeményezésben. Az alapítvány célja az "A model célja" című írásom lehetne, de nyílván az alapító dönt ilyesmiről. Azért is kívánatok a volt munkaadóm alapítói minősége, mert olyan valós igazságtalanságokról van szó, amelyekkel nincs igazán hova fordulni, vagy a kezdeményezést nehéz fenntartani, főleg ha egy saját tragédiájában részben vétkes magánszemély a kezdeményező.

A támogatások megszerzése érdekében felajánlom az itt szereplő írásaimat a leendő alapítvány részére, amolyan motivációs levélként.

Az alapítvány neve az én javaslatom szerint lehetne Amdileila alapítvány