Az az egy dolog biztos, hogy a gyerekeimnek nem azt a sorsot szánom, hogy mindig mindenről lemondjanak, beérjék azzal, amit mások szánnak nekik, úgy is, hogy az esetleg teljesen alkalmatlan olyan célokra, mint amit eredetileg elterveztek. Az se elvárható, hogy arról is lemondjanak, hogy saját vállalkozást indítsanak, mint mások, ami révén esetleg testvéreik, vagy szüleik részére tehetnék kicsit jobbá az életkörülményeket. Persze a jószándék is értékelendő, de teljesen elfogadhatatlan az, hogy valami spártai élet elfogadhatóságára való hajlamot próbálja valaki jellembeli mérceként értelmezni. Én biztosan nem vagyok kiváncsi arra, hogy a gyerekeim hajlandóak-e folyamatosan, és évekig lemondani szinte mindenről, vagy sem, mert a folyamatos lemondás meggyötri az embert. Ezért döntöttem úgy, hogy a ház adás-vételnek mindenképpen le kell bonyolódnia, főleg azért, mert az új tulajdonosok többsége szeretné, és ha esetleg ennek akadálya lenne valamilyen törekvés, például eltúlzott betegség, akkor azt az akadályt el fogom hárítani, ha úgy tetszik mindenféleképpen le fogok fogyni. Vagyis a tervezési időszaknak vége, én ami kockázati tényező lehetett a részemről, azt cáfoltam, sőt olyan dolgokért sem lázadoztam, amik mélyen belül egyébként felháborítanak.