Egyszer régen, még gyerekként hallottam hírét annak, hogy valaki a rokonságban talán nagyobb mennyiségű kárpótlási jegyet kapott. Pont annyit, mint amennyi egy modern számítógép ára volt egykor az egyik munkahelyemen. Nem tudom mihez kezdhetett vele, kötődött-e valakihez a családban, de úgy sejtem, hogy arra használta a pénzt, hogy lehetőleg az egész rokonságot valamilyen mértéken rendszeres jövedelemhez juttassa, és még időnként egyik másik leszármazottat gazdálkodási lehetőséghez is juttassa, főleg ha nem csak a saját közvetlen családtagjait részesíti az eredményekből. Havi 3000Ft volt akkoriban az átlagjövedelem. Szerintem a szüleim, és még néhányan általa juthattak takarékbetétekhez, talán nem jelentős összeggel, de kicsit nagyobb terveik lehettek.

Lehet, hogy néhányunk esetében próbatételek is adódtak azért, hogy kiderüljön, elárulnánk-e másokat, önbíráskodnánk-e, vagy sikkasztottnak gondolt pénzt, mint adományt hogyan fogadnánk. Mindez persze lehet a fantáziám szüleménye is, olyan dolgokat beépítve az elméletbe, aminek van valóságalapja, de mégsem velünk van összefüggésbe. Ugyanakkor magyarázat lenne arra is, hogy miért ódzkodik mindenki az adományoktól, és miért van belénk nevelve az, hogy kárpótlásul kapott pénzből nem jó dolog saját sérelmünkre hivatkozva követelni a részünket.

Én egyetértenék azzal, hogy ha valaki sérelmet szenvedett, akkor ne a gyerekei, vagy az unokái tudjanak csak hozzáférni valamilyen jóvátételhez, hanem igenis tudjon rendelkezni a neki címzett összeggel. De azt is érzem, hogy talán csak befogadott vagyok, és talán csak a sérelmeimre tudok hivatkozni, de ez mind pont alapja lehet az eddigi tapasztalataim alapján kialakult jellemem által motivált kezdeményezéseknek. Egyúttal ki is emelném a közvetlen családtagjaimat abból az esetleges helyzetből, ami a bérből és jövedelemből való boldogulás lehetősége. Szerintem nem okozhat gondot az ehhez szükséges források előteremtése, ha mégis, akkor meg hiszem azt, hogy van annyi lehetséges befektető, amennyi szükséges.