Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amikor csak azoknak kellene juttatnom valamilyen lehetőségből, akik okkal számítanának arra, hogy a hagyományos öröklődés elvei szerint is megilletné valami őket is. Úgy gondolom, hogy soha sem lett volna még egy csekély anyagi lehetőségem se, ha nem merül fel, hogy valamilyen szinten áldozat is vagyok. Így nem tudok nem gondolni arra, hogy legalább az én életutam során néhány hozzám hasonló személy részére is kell valamit felmutatnom, persze semmiképp nem feledkezve meg azokról, akik a gyerekeimnek számítanak.

Nem vagyok hülye, tudok számolni, de volt egy pillanat, amikor nagyon fiatalon azt hazudtam valakinek, hogy vagyok már 18 éves. Ő lehetett volna életem szerelme, és nem véletlen gondolt rám ő se, amikor szülés előtt állt. Talán nem lehetek fizikai apa, mert esetleg más valaki felelőtlen cserbenhagyása miatt már a találkozásunk előtt terhes maradt, de engem választott volna. Én lettem is volna társa, meg apa, ha a diákéletem nem hoz mást, és az igazi tragédia az, hogy az se foglalkoztatott volna, ha nem vagyok vér szerinti apa. Van akinek a szemében fontosabb az, hogy az anya személye nyújt érzelmi töltést, és ha hallott eleget örökbefogadásról is, akkor nem idegenkedik a hasonló helyzetektől, kész szeretettel gondolni arra is, aki egy számára fontos ember a sajátjának tekint. Nem válaszoltam a félreérthető levelére a talán kétségbeesetten reménykedő anyának, és lényegében magára hagytam a gyereket. Szerintem ez elég elkeserítő érzés lehet. Amikor megtudtam, hogy gyerektartást akarnak, akkor volt aki közbenjárt, hogy ne tegyék, mert nehéz helyzetbe kerülnék, de azt is kijelentettem, hogy amikor viszont lesz majd anyagi lehetőségem, akkor támogatni fogom. Nem tudom megtenni azt, hogy ami esetleg csak mások jóindulatán múlik is, de kihagyjam őt ebből. Így négy gyerekkel számolok. Kicsit talán már későn, mert az anyja lehet akár 50 vagy 51 éves is, én meg még ugyan nem töltöttem be a jubileumi, vagy milyen kort, és már a munkában is a romló teljesítményemmel példálóznak, de azért véghez tudok vinni valamit, amire mondthaják ők is, hogy sokat kellett várni, de nem hazudtam.

Mindez mellett tekintek úgy rá, mint aki igazi tragédiát élt meg, mert legalább egy apa magára hagyta, és nem is igazán változott a törődési szándék a hosszú évek alatt.

Az anyának, ha nem lenne már túl késő a tanuláshoz, akkor ajánlanék aszociatív gondolkodás fejlesztést, hogy jobban tudjon olyan dolgokat kifejezni, amiről igazából nehéz beszélni, fél is a választól, vagy reakcióktól, de mégis eléggé egyértelműsíti a helyzetet.