Nem a görög spártai csapatra gondolok, hanem arra, hogy volt olyan időszak, amikor napi 300 Ft-ra volt csak szükségem. Vesztemre a volt feleségem javára írattam át a családi pótlék felvételének a lehetőségét, mert tartottam attól, hogy a kibontakozó végrehajtásokkal ennek is a jelentős részét elvonják. Ezzel persze kihúztam magam alól a napi 300Ft forrását is, amit nem is igazán gondoltam végig. Számláim nem voltak, a villany is ki volt már kötve, és egyetlen ember maradt, akiről azt hittem, hogy számíthatok rá. Azért gondoltam ezt, mert szerettem nagyon, mindennek ellenére, és azt gondoltam, hogy ez elég ahhoz, hogy valahogy mégis hozzájussak ehhez a csekély összeghez.

Csupán napi háromszáz forint kellett volna. Persze nem tudok neheztelni arra, aki tényleg nagyon fontos volt nekem, sőt úgy látom, hogy a helyébe, ha én lettem volna az ő helyzetében, akkor én is ellenkeztem volna, nem lettem volna hajlandó feláldozni a saját megélhetésem biztonságát. És elhiszem, hogy van amikor napi 300 Ft is felboríthatja valakinek a gazdálkodását. Ezt annyira így gondolom, hogy ha most, a válás után lenne bármilyen pénzügyi lehetőségem, akkor ő mindenképpen azok között lenne, akinek juttatnák, és megfelelő mértékkel.

Talán ő úgy látja, hogy nagyon súlyos dolgokban vagyok vétkes, főleg ellene történt elkövetésekben, de én igazából csak bele lettem sodorva ezekbe a helyzetekbe, és semmi olyat nem tettem, ami igazán megrendíthette volna. Én viszont megrendültem akkor, amikor tényleges döntésen múló cselekedet részeként elmaradt a napi 300 Ft, és az a személy döntött így, aki az egyetlen volt, akihez ilyen kiszolgáltatottként fordultam volna. Persze hihetetlennek tünhetett akkor, hogy ilyen helyzetben vagyok, de egy programozó is hihetetlen tartja azt, hogy csak bokorírtás maradt a számára akkora jövedelemmel, amekorra a hiteltörlesztésekre sem elég.

Egy biztos, még temetéseken se szoktam sírni, vagy könnyezni, és talán amikor a volt feleségem döntésére gondolok, akkor az megkönnyeztet, de egy rendőr se hivatkozzon arra, hogy depressziósnak látott, főleg akkor, amikor inkább a haragnak kellett volna látszódnia rajtam, mert pont egy polgármester zavart el.

Mit hozhat magával ilyen mértékű csalódás? Megértést, főleg ha egykori szerelemhez köthető az egész. Lennék újra társa annak, aki ilyesmi döntést is meghozott velem szemben, persze lehet, hogy az ilyen döntési kényszer is okozója lett annak, hogy ő soha sem akarna olyannal együtt élni, akivel szemben ilyesmire kényszerült. Amikor én hoztam kellemetlen döntést egykor, akkor én is ilyen érzéseket tároltam el.

A lényeg, hogy már nem érem be azzal, hogy biztos munkájuk van azoknak, akik közel álltak hozzám, vagy nekem.