Barion Pixel nuuvella

KŐVÁROS - Tündérkeresztanya

V.

Egyetlen emlék

Az erkélyen állva egy bögre tea kíséretében kémlelem a csillagos égboltot és a hatalmas holdat, mely most fényesebben ragyogott, mint eddig valaha. Hírt hozott. Érzem a zsigereimben, a tudatom alatt. Különös éjszaka volt ez, egyszerre szomorú és örömteli. Megborzongok, pedig kellemes az idő. A távolban ciripelő bogarak, és egy bagoly adta tudtomra, hogy nem vagyok egyedül. Pedig minduntalan arra törekedtem, hogy senki ne zavarjon.

Az igazság az, hogy hét éve annak, hogy lemondtam korábbi életemről és egy másik úton indultam el. Egyik utazás a másik után. Tengerpart, sivatag, hegyvidék, nekem egyre ment. Csak menni és menni. Látni és tapasztalni. Érezni és boldognak lenni. De vajon megérte? Feláldoztam mindent, hogy ilyen életet éljek. Két éve viszont megállapodtam a Wisconsin államban lévő Woodboroban. Számomra egy csendes, erdős területen elterülő faházban élek, mely nyugalmat és békét áraszt. Korábban csak motelek és szállodák adtak „otthont”. Ugyanakkor saját magam csapom be és áltatom azzal, hogy megleltem mindazt, amit szerettem volna. Hisz hiába az otthon, egy ház, ami biztonságot ad, ha mindezért olyan dolgokról kellett lemondanom, mint a szerelem, a házasság, vagy a boldogság.

De tényleg én akartam lemondani róla? A hosszú évek alatt annyit tudtam magamról, hogy árvaként nőttem fel, leérettségiztem, majd egy kávézóban kezdtem dolgozni, hétvégente pedig gyerekfelügyeletet vállaltam. Az életem valamikor felborult egy autóbalesetben, amit csak én éltem túl. Amnézia, amiből sosem gyógyultam ki, csak részleges emlékeim vannak, azok is halványan derengenek. Mégis boldognak és kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Sok barátom volt, akikkel hébe-hóba megittunk egy kávét, vagy elmentünk moziba, esetenként még bulizni is eljártam velük. Ám valami hiányzott, és egy nap ezt megtaláltam, amikor néhány barátnőmmel elmentünk egy téli estén a kivilágított, befagyott tóhoz, ahol mindenki korcsolyázott. Sosem korcsolyáztam még, és féltem tőle. De amikor felvettem a jégkorcsolya cipőt és azt gondoltam, hogy az első próbálkozásom egy pofára eséssel kezdődik, tévedtem. Mint aki a jégre született, siklottam, táncoltam, pörögtem és közben azt éreztem, hogy szabadnak születtem. A barátaim csodálkoztak a jégtánc tudásomat látván, én sem hittem volna, hogy képes lehetek rá. Felszabadultnak éreztem magam. És furcsa mód szomorú. Mintha még mindig hiányzott volna valami.

A következő télnél is befagyott a tó, de most csak néztem a korcsolyázó embereket. Figyeltem őket, főleg a szerelmes párokat. Olyan meghitten ölelték és vigyázták a másikat, hogy belesajdult a szívem. Én is erre vágytam. Hogy valaki átöleljen és szeressen. Mikor pedig úgy döntöttem, hogy hazamegyek, felfigyeltem egy alakra a tó fölött átívelő híd egyik lábazatánál. Kíváncsian néztem őt, és mintha ő is engem nézett volna, megborzongtam tőle. Ugyanakkor nagyon imponált, hogy valaki talán érdeklődhet irántam. Akkor még nem volt merszem megtenni az első lépést, hisz azt reméltem, hogy ő fogja.

Napok teltek el, és minden nap ugyanott láttam őt. Nem mozdult, csak nézett engem, mintha arra várt volna, hogy elinduljak feléje. A tél utolsó heteiben még mindig be volt fagyva a tó, és egy nyugodt éjszakán, mikor senki sem volt a környéken, magamban korcsolyáztam. A gondolataim elrepítettek egy másik világba, és azt hittem, semmi sem tud majd kizökkenteni, de amint feltekintettem, hirtelen fékezni kezdtem. Elestem. Majdnem nekimentem annak a férfinak, akivel napokig csak egymást fürkésztük itt, de egyikünk sem volt hajlandó nyitni. Ő csak némán állt előttem, arca kifürkészhetetlen volt, tekintete tele szomorúsággal és valami megfoghatatlan érzés kerített hatalmába. Majd minden szó nélkül felém nyújtotta a karját. Habozva néztem az erős kezet, majd megfogtam, de abban a pillanatban ledermedtem, hisz a kezem átsuhant az övén. Szellem. Tényleg egy szellemmel szemeztem napokig? Ő csak nézett engem, majd felálltam magamtól. Valahogy ismerősnek tűnt a személye, de nem gondoltam volna, hogy láthatok valaha egy szellemet. Frusztráló volt először, de aztán rájöttem, hogy nincs mitől tartanom. Nem tudtunk beszélni. Én állandóan csacsogtam neki, és ő csak hallgatott. Vajon hallja is, amit mondok neki, vagy csak úgy tesz?

A kíváncsiságom nagyobb volt. Szerettem volna tudni, hogy ki a férfi. Mivel szellemként jelent meg előttem, és úgy tűnt, csak én láthatom, így arra következtettem, hogy valamikor meghalhatott. Így felkutattam az összes halálesetet a környéken, főleg azokat, amik a tónál történtek. Hét évvel ezelőtt egy férfi belefulladt a tóba. Öngyilkosságnak tudták be. Se család, se barátok, de még egy szeretett nő sem, aki megsirathatta volna.

Sokáig nem találkoztam vele, hisz a tavasz közeledtével, a tó is kiolvadt fogságából. Valamiért úgy éreztem, hogy többet meg szeretnék tudni, mint a nevét, vagy a halálának időpontját. Ám hiába akartam felkutatni a múltját, mintha senki sem ismerte volna. Érthetetlen volt számomra, hisz hiába volt megadva a neve az újságcikkben, ha semmi nyom nem maradt utána. Ezért magát az újságírót kerestem fel, hátha többet tudhat, de vesztemre, ő is csak annyit ismert, amennyit leírt az újságba. Akkor sem értettem, hogy miként tudhatták meg a személyazonosságát, ha közben senkit nem találok, aki valóban ismerhette volna. Egy idő után abbahagytam a kutatást. Csak egyetlen embertől tudhatom meg az igazat, és az maga a szellem. Nem értettem, miért érdekel ennyire. Talán mert én magam is egyedül érzem magam, hiába vesznek körbe a barátok. Ám úgy tűnt, már többet nem is találkozom a szellemmel. De amikor egy délutáni napon, a hídon sétáltam, meglepetésemre pont azon a helyen találtam rá, ahonnan leugrott. Mellé álltam és csak néztem a csillogó tavat. Innen nézve nem volt félelmetes. Inkább hívogatónak tűnt.

– Milyen volt meghalni? – kérdeztem rá óvatlanul. Nem is értettem magam, hogy miért erről kérdezem őt, de ekkor sem felelt. –Bizonyára féltél, hisz tudtad, mit teszel. Nem tudom az okát. Ezért mutatkozol itt az emberek között, hátha valaki átvezet a túloldalra? Hülyének fognak nézni az emberek, ha látnak magamban beszélni – nevettem el magam.

– Neked milyen szabadnak lenni? – tette fel az első kérdését, és én döbbenten fordultam feléje. Eddig nem szólt semmit, majd feltesz egy egyszerű kérdést.

– Remek érzés – mondtam ki őszintén. De a mosoly lehervadt az arcomról. – Olykor mégis úgy érzem, hogy hiányzik valami. Tavaly télen léptem először jégre, sosem korcsolyáztam még előtte, mégis gyönyörű volt, és olyan volt számomra, mintha mindig is ezt csináltam volna. De még most is hiányzik valami. Úgy érzem, sok mindenről lemondtam az életemben, hogy szabad lehessek. Szerinted ez jó?

– Neked kell tudnod a választ – felelte közömbösen.

– Te azért haltál meg, hogy szabad légy, vagy azért, mert nem volt más kiút? – kérdezek rá. A kérdés még számomra is sértőnek hatott.

– Ki akart itt öngyilkos lenni? – kérdezett vissza és rám nézett. Miért érzem úgy, hogy ismernem kellene? A kérdésemre csak részben kaptam választ. Talán mégsem akart öngyilkos lenni, de meghalt. Ha viszont azért nem tud továbblépni, mert megbánta a tettét, akkor érthető, hogy miért van még mindig itt.

– Keresel valakit? – kíváncsiskodtam.

– Te is keresel valamit – szögezte le. Elhúzom a szám.

– Egy baleset következtében a legtöbb emlékem odalett – vallom meg neki.

– És melyik a jobb? – néz rám. – Emlékekkel vagy anélkül élni?

Ezen eltöprengtem. Magam sem tudtam volna megmondani, hogy valójában melyik a jobb.

– Már elfogadtam, hogy nem emlékszem sok mindenre, mert az utazásaim révén sok más emléket összegyűjtöttem – közöltem mosolyogva.

– Mégis hiányolsz valamit az életedből – válaszolta, hangja mintha gúnyosabb lett volna. – És melyik a kedvenc emléked az utazásaidról?

Éppen válaszolni akartam, amikor elakadt a lélegzetem. Melyik is lenne az? Van egyáltalán olyan? Kutattam az emlékeim között, de egyet sem leltem, ami ismerős lett volna, sőt, mintha nem is történt volna semmi. Hová lettek az emlékeim?

– Ha majd emlékezni fogsz valamire, mondd el nekem – felelte könnyedén és rám mosolygott. Szédítő a mosolya. – Várni fogom.

A szívem nagyot dobbant, és a szellem eltűnt előlem. Emlékek. Miféle emlékeim vannak nekem? És ami a legszörnyűbb, hogy nem emlékeztem semmire, mit csináltam azon a napon, csak arra, hogy beszéltem egy szellem férfival.

***

Újabb napok teltek el, majd már csak azt vettem észre, hogy közeledünk a nyárhoz. Jó ideje annak, hogy megint nem láttam a szellem férfit. Vajon azért, mert már átkelt a túloldalra, vagy azért, mert megsértettem? Mindeközben fényképek százait nézegettem a szobám ágyán, és bár valamit én készítettem, és valamin én is szerepelek, mégsem éreztem, hogy átéltem volna. Nem emlékeztem semmire, pedig mosolyogtam, örültem, és jót szórakoztam a barátaimmal. Lehet, hogy az egykori amnézia kiterjedt volna a legfrissebb emlékeimre is? Hülyeség. Ilyen nincs. De akkor miért érzem idegennek a barátaim arcát, a sajátomat és mindazt, amit át kellett élnem?

– Ki vagyok én? – tettem fel hangosan a kérdést, majd vártam, mintha elébem tárná valaki is a választ. Nevettem saját magamon. Összeszedtem a képeket, majd elraktam mindet a virágmintás dobozkába, amit aztán visszahelyeztem a ruhásszekrényem mélyére. Bizonygattam magamnak, hogy a szellem miatt van. Túl sokat foglalkoztam egy olyan emberrel, aki már nem él, és akiről nincs több a nevénél. Elszomorított a tudat, hogy be akarom csapni magam.

Hogy egy kicsit kikapcsoljam az agyam, sétálni mentem az éjszakába. Ugyan elkerültem a tó környékét, de végül valami belső erő arra késztetett, hogy ismét keressem fel azt a helyet. Senki nem volt a területen. Kihalt volt minden. A híd magányosan várakozott. Vajon hányan lettek itt öngyilkosok? Eszembe jutott egy másik eset: egy fiatal lány jóval a férfi halála előtt halt meg. Szintén öngyilkos lett. Róla csak annyit olvastam, hogy balett táncos volt, és nem bírta elviselni a könyörtelen nyomást. Az ismerőseim közül senki sem balettozott. Hébe-hóba lehetett hallani, hogy a városnak van egy balett iskolája, de sokan nem járnak oda, így már a bezárást fontolgatják.

Megálltam a híd előtt, és letekintettem a mélységbe, mely most sötét és rideg volt. Mégis annyira magával ragadó jelenség. Eltűnődve néztem a tükörképem, majd az apró hullámokat, a csillagokat, melyek visszatükröződtek róla, és elmosolyodtam.

– Késő van – jegyezte meg a férfi szellem és én mosolyogva néztem feléje. Valamiért örültem, hogy felbukkant.

– A szellemek sem alszanak, ahogy elnézem – vetettem oda csípősen.

– A szellemek nem képesek sem az alvásra, sem az álmodásra – vallotta meg. – És csak egyetlen emlékük marad meg.

– Egyetlen emlék? –értetlenkedtem. A férfi a tó felé tekintett és én megborzongtam. – Úgy érted, a halálod napjára emlékszel, de minden másra nem?

– Ilyen, mikor valakit megfosztanak az álmaitól, az életében bekövetkezett szakaszaitól, és mindattól, ami egykoron jellemezte – felelte, de hangja nyugodt volt, ahogy az arca is.

– Akkor ez azt jelenti, hogy újra éled?

– Nem. Csak elfogadjuk, és együtt élünk vele.

– Mégis meddig? – kérdezek rá.

– Amíg át nem léphetünk a túloldalra – vonta meg a vállát.

– Hét éve haltál meg itt – mondtam ki a súlyos szavakat.

– Mások még ennél is tovább bírják – mosolyodott el.

– Tehetek valamit érted? Hisz nem lehet véletlen, hogy mi ketten találkoztunk.

– Az, hogy megláttál, az lényegtelen. Nem te lennél az első, aki szellemet lát. Csak éppen nem állnak le vele beszélni.

– Jó, de nem találtam senkit, aki a hozzátartozód lenne, vagy a barátod – duzzogtam. – Az újságíró sem tudott többet mondani, mint amit leírt.

– És ez téged miért zavar? – kérdez rá üres tekintettel.

– Mert biztos, hogy fontos voltál valakinek – felelem.

– Ha fontos is voltam valaki számára, lehet, már rég elfelejtett engem – mondta epésen. Mintha tudná, hogy így is van. Lehet, hogy volt valakije, aki elfeledte őt.

– De így nem fogsz továbblépni – magyarázom.

– Hét éve vagyok szellem – válaszolja mosolyogva. – Mit gondolsz? Miért akarnék én továbblépni? Azok, akik valaha ismertek és továbbléptek, helyettem is meghozták a döntést. Minek átlépni egy ismeretlen világba, ha itt jól érzed magad? Igaz, hogy csak bolyongsz, bambulsz a semmibe, felteszed magadnak a kérdést, hogy megérte-e, majd jön a dilemma, aztán megint itt állok a hídnál. Örök körforgás.

– És ez neked elég? – hitetlenkedtem.

– Másnak ennyi is elég – válaszolt határozottan, majd a szemembe nézett. –De vannak, akik mindig hezitálnak. Keresik önmagukat. Azt gondolják, ha változás következik be az életükbe, akkor valamiről lemaradnak, valami elkerüli őket, valamiről vagy valakiről le kell mondania.

– Ez szomorú – borzongtam meg.

– Van, hogy az álmaikat kergetik – lépett előre és két kezét a hideg burkolatra fektette. – Nem érdekli őket, ha fájdalmat okoznak másoknak. De van, hogy neki okoztak fájdalmat, amiért döntés elé állították. Egy választás elé, amit lehet, nem is akart meghozni.

– Most magadról beszélsz, vagy arról, aki közel állt hozzád? – kérdeztem rá minden megfontolás nélkül.

– Is-is – válaszolt, majd csendben elnézte a sötét tó felszínét. Egy pillanatig úgy gondoltam, ideje távozni, de aztán odaálltam mellé és én is megérintettem a hideg követ.

– Megbántad? – szólaltam fel kis hallgatás után.

– És te? – kérdezett vissza és rám nézett. A szemében volt valami félelmetes felismerés. Hogy érti azt, hogy én is megbántam? – Talán hagynod kellene, hogy az életed végre révbe érjen, és akkor nem foglalkoznál egy magam fajta szellemmel. Csak összezavar a dolog.

– Miért nem akarod, hogy foglalkozzanak veled?

– Mert fájdalmas lenne.

Ezt nem igazán értettem, de ekkor mindketten a híd szélén álltunk és én riadtan kapaszkodtam belé. Mégis mit jelentsen mindez? Hogy kerültünk ide? Mit akar ezzel megmutatni?

– Emlékszel már? – ragadta meg a könyököm és én rémülten tekintettem rá. Mire kellene emlékeznem? Majd elengedett, és levetette magát a hídról. Nem volt hangja a csobbanásnak, de láttam, hogy elnyeli a sötét komorság. A felszín mégsem vált zavarodottá, sima volt, mint mikor be volt fagyva. A csillagok sem ragyogtak fel benne, ahogy magamat sem láttam viszont. „Ha majd emlékezni fogsz valamire, mondd el nekem. Várni fogom.” – emlékeztem vissza a szavaira. Ekkor megcsúszott a lábam, kibillentem az egyensúlyomból, de sikeresen hátratántorodtam, és nagyot estem. Szerencsére nem a tóba zuhantam, mert nem tudom, hogy képes vagyok-e az úszásra.

***

Hajnalodott mire visszaértem a lakásomba, és hetekig csak azon rágódtam, hogy mire kellene nekem visszaemlékezni. Mikor úgy döntöttem, hogy elég a siralmas állapotból, a postaládában a sok levél, újság és számla között rátaláltam egy meghívóra. Balett műsor, az utolsó fellépés. Kíváncsivá tett, hisz arra a lányra emlékeztetett, aki balett táncosként levetette magát a hídról. Nem tudtam, hogy helyes-e odamenni, de mire elérkezett a hétvége, már egy csinos estélyi ruhában, kisminkelve, parfümillatba burkolva, gyönyörű hajkoronával a fejemen álltam a hatalmas állótükör előtt. Még sose öltöztem így ki. Ámultam a mesébe illő ruhától. És legbelül örültem, hogy részt veszek egy ilyen estén.

A színház fél órára volt a lakásomtól, így gyalog indultam útnak. Aki csak jelen volt az utcán, mindenki megcsodált, összesúgtak, néhány férfi még bókolt is, mialatt elmentem mellettük. A szívem vadul vert. Reméltem, hogy minden rendben lesz. De hiányoltam a társaságom. Egy szellemet mégse vihetek magammal – korholtam le magam. Idegesen fordultam be a sarkon és láttam, hogy elég sokan várakoznak. Örültem, hogy nem egyedül kell végignéznem a műsort. Buta gondolat volt a részemről, hisz a társulásnak ez az utolsó fellépése, biztos voltam benne, hogy nem lehet nekik könnyű.

Mikor odaértem a sor végére, a hátam mögött is megjelentek páran, majd hallani véltem egy zörgő hangot, és félig hátrafordultam.

– Ott jönnek – suttogták az emberek. Kíváncsian néztem a fehér hintót, ami begördült az utcába, majd a bejárattól nem messze megállt. Láttam, hogy nyitják az ajtót, és kilép egy makulátlan külsejű férfi, majd a kezét nyújtja, és ekkor kiszáll mellé egy gyönyörű asszony. Mintha valami királyi fenségek lennének. Mindenki hüledezve nézi őket, majd amikor elindulnak, a sor kettészakad, előreengedve a párt, akik aztán eltűnnek az ajtónál.

A színház nem túl nagy, de nem is szűk, mindenki kényelmesen elfért. A jobb oldali páholy sor egyikébe kísértek, odaszólt a meghívó, ami kissé meglepett. Már felkészültem arra, hogy mások is lesznek mellettem, de üres volt a páholy, amikor beléptem. Helyet foglaltam, ahogy mindenki más. Beszélgettek, a vörös függöny összerántva, és már alig vártam a jelenetet.

Már éppen belenyugodtam, hogy egyedül leszek, míg mások a párjukkal, vagy családjaik társaságában jelentek meg, amikor nyílt mögöttem az ajtó. Megfordultam és meglepődve néztem a férfit, aki belépett rajta. Mintha szellemet láttam volna. Ismerős volt az arca, de a jelleme tartózkodásra figyelmeztetett.

– Ó, elnézést! – illetődött meg a férfi. – Azt hittem, egyedül leszek.

– A meghívóm – mutattam fel az aranyszínű meghívót.

– Akkor, ha nem gond, én helyet foglalnék ön mellett – válaszolta cinikusan, és meg is tette.

Épp szólni kívántam volna, mikor hangos tapsvihar vette kezdetét, és ekkor feltekintettem a középső sor legfelső részén elhelyezkedő páholyra, ahol az a pár jelent meg mosolyogva, akiket nemrég láttam kiszállni a hintóból.

– Kik ők? – kérdeztem remegve, mert nagyon ismerősnek tűntek.

– A király és a királynő – vetette oda maró gúnnyal.

– Micsoda? – néztem a férfira, és elkapott valamiféle szorongás. – Amerikában mióta lett királyi család?

– Maga hol élt eddig? – nézett rám nagy szemekkel, én meg elhűlve tekintettem fel a királyi párra. Biztos csak egy másik ország királyi párja – gondoltam hirtelen. – Ozmin király és Délia királynő. Szeretett lányuk, Árlett a főszereplő a ma esti előadásnak.

Olyan ismerősnek hatottak a nevek, hogy a szívem egy pillanatra megállt a lüktetésben. Miért érzem úgy, hogy alszom? Mi van, ha mindez csak álom? Sose hallottam erről a királyi párról, most hirtelen felbukkannak egy olyan kis városban, mint Woodboro. Ekkor a vörös függöny fellebbent és a táncosok sorra elözönlötték a színpadot. Árlettet azonnal felismertem, hisz ragyogott, amint megjelent, és a nézőközönség éljenezte őt. Egy hiszékeny szerelmes lányról szólt a történet, aki beleszeret egy rang nélküli fiúba, és megszökik vele, de a lány vőlegénye utánuk ered és megállítja őket. Választás elé állítják a lányt, majd a két ifjú egymás ellen harcol, s végül a herceg meghal. Menekülniük kell, de a lány rájön, hogy amit tettek, az bűn. Ráadásul a királyi család ellen fellázad a nép, és a hercegnő kénytelen visszatérni otthonába, ezzel is elárulva a szerelmét, aki a lázadók közé áll és harcba bocsátkozik a nemesekkel. Végül a fiú megöli a hercegnőt, majd hogy lemossa a bűnt magáról, öngyilkos lesz a több száz éves kőhídnál.

Beleremegett a szívem. Gyönyörű és szomorú volt egyben. Csodálkozva néztem, ahogy a táncosok megelevenednek a színpadon és a történetet úgy mesélték el, hogy az mélyen megérintse az embert. Amint vége lett az előadásnak, a királynő felállt a helyéről és tapsolni kezdett, utána a király, majd sorra mindenki. Megilletődve tekintettem fel a királynőre, akinek szeméből egy könnycsepp gördült le, s amely fokozatosan jégvirággá alakult, amin még inkább meglepődtem. Hogy lehet ez? Hová kerültem? A királynő rám nézett. A tekintete szomorú volt, az arcán kedves mosoly, ami még inkább felzaklatott. Mintha bele akarna látni a lelkembe, egyre jobban azt éreztem, hogy el kell mennem.

– Mi a baj, kisasszony? – zökkentett ki a mellettem ülő férfi.

– Semmi – hebegtem. – Nem is mutatkozott be. Ez tapintatlanság – jegyeztem meg.

– A nevem, Ékám – mosolygott rám, hogy a vérem megfagyott az ereimben. – És önt, kisasszony, miként nevezhetem?

– A nevem… – kezdtem volna, de a ráncok összeszaladtak a homlokomon. Mi a nevem? Miért nem emlékszem a saját nevemre? – A nevem… – próbáltam meg újra, de hasztalanul. Emlékek. Semmi sem jutott eszembe.

Hirtelen felpattantam és kirohantam a páholyból. A folyosót olyan hosszúnak éreztem, hogy már a tüdőm sajgott. Mintha valamit elvettek tőlem, rohantam kifelé. A lépcsőn lefelé az emberek komor tekintettel bámultak rám, és amint kirontottam az ajtón, szinte fuldokolva néztem körül. Minden ismeretlen lett számomra.

Megpördültem, az emberek hitetlenkedve figyeltek, mintha valami rosszat tettem volna. Majd amint megpillantottam a szellem férfit, rohanni kezdtem felé, de az csak el-eltűnt a szemem elől. Mint, akit üldöztek. A szívem ritmustalan dobogása zakatolt a fejemben, a tüdőm egyre jobban fájt, és a levegő is egyre inkább zordabbá vált. A szellem férfi már a híd előtt állt, s közben sűrűn havazott. De hisz már május vége van. Hogy havazhat ilyenkor? Sírni kezdtem. A férfi szellem kinyújtotta felém a karját és én csak rohantam. Olyan távolinak tűnt, de amint elértem, egy pillanatig egymás arcába mosolyogtunk.

– Héliosz – mondtam ki a nevét, s olyan boldogságot éreztem, mint eddig soha. Hirtelen eltűnt előlem, ahogy a hídkorlát is, és már csak a csillogó víztükröt láttam. Majd ekkor zuhanni kezdtem és a jeges tó vizébe estem.

A testem azonmód megdermedt. Körülöttem jégszilánkok sora nőtt egymásba, eltakarva előlem a világot. Segítségért akartam kiáltani, de éreztem, hogy még a hangszálaim is megfagytak. Feltekintettem, a felszín fölött ott láttam a szellem férfit. Héliosz. Ismerős, mégis küzdök ellene. De hirtelen a jobb kezemet kinyújtom felé, és mintha csak erre várt volna, kaján vigyorral az arcán, beleugrott a vízbe. A jégszilánkok darabokra hullottak körülöttünk, ő némán átkarolt engem és csak néztük egymást. Mi történt velünk? Hová kerültünk? Mi változott meg?

Héliosz kedvesen közrefogta az arcom és megcsókolt. A tüdőm már nem fájt, a szívem lassú dobogása hullámköröket gerjesztett körülöttünk, s tudtam, hogy rátaláltam az elvesztett emlékeimre. Mikor az ajkaink elváltak, könnyes tekintettel néztem rá. Miért felejtettem el, hogy ki vagyok? Miért hagytam cserben a szerelmem? Ő mégis vár rám. Érzem. Látom a tekintetében. Hogyan tudnék visszatalálni hozzá? Bárcsak vele lehetnék.

Ekkor fuldokolva tértem magamhoz. Az erkélyajtó kivágódott és a szél meglebbentette a súlyos függönyöket. Megrökönyödve néztem a sötétséget, a viharfelhő elfedte a kinti világot, a villámok fényáradatai veszélyesen cikáztak az ablak előtt. A mennydörgés szerű robaj viszont nem kívülről, hanem közvetlen belülről hallatszódott. Lerántottam magamról a takarót, és amint kiszálltam az ágyból, összegörnyedtem a fájdalomtól. Lenéztem magamra. Hófehér hálóing volt rajtam, a ruhaanyagot viszont vér fedte. És hallani véltem egy síró hangot. Először csak álltam és a padlót bámulva hegyeztem a füleim. Nem akartam elhinni, amit az előbb hallani véltem. A sírás viszont egyre keserűbbé vált, és a szívem megdobbant.

Nem érdekelt a fájdalom, csak az, hogy átjussak a másik szobába, ahonnan a sírás hallatszódik. Amint a folyosóra értem, láttam a tüzet, éreztem a füstöt, és hallottam, hogy valakik lent harcolnak egymással. Sietve szaladtam a mellettem lévő szobába, és ahogy beléptem, a kezem meglendült és jégszilánkok záporoztak a baldachinos ágy mellett álló alak felé. Felsikoltott. Ismerős volt a hang, és szomorúan vettem tudomásul, hogy ki akart ártani a gyermekemnek, aki védőpajzsot emelt fel maga köré. Ilyen kicsiny gyermek, és máris meg kell magát védenie.

– Kapsz egy esélyt, hogy eltűnj innen anélkül, hogy bajod esne – figyelmeztettem, de erre Bojána felkacagott.

Mindenre emlékszem. Elszántan küzdöttem, hogy azzá váljak, amivé lenni akartam, hogy aztán győzelmet arassanak felettünk. Az elvesztett álmomat használták fel arra, hogy megzavarjanak, összekuszálják az érzéseimet, és kételkedjek mindenben és mindenkiben. Azt hitték, megtörhetnek, s talán ez így is lett volna, ha nem érzem azt a szerelmet Héliosz iránt, ami visszarántott az álmok völgyéből. Ő most is küzd Ékám ellen, míg nekem harcolnom kell magamért és a lányomért, hogy aztán a férjem oldalán felvegyem a harcot az ellenséggel.

Bojána tekintete vörösen izzott. A gyermekemet látva, tudtam, hogy sosem én, vagy Héliosz voltunk a fontosak az ellenségnek, hanem Délia. Még egyszer nem hagyom elveszni mindazt, amit adott az élet. Mert ha most választanom kell, akkor igen is a családomat fogom választani. És ő tudta ezt. Nem tudta megakadályozni, hogy visszatérjek, és most szemtől szembe kell megküzdenünk egymással. Elismerem, hogy rászedett, de nem vagyok hajlandó küzdelem nélkül feladni. Sőt, egyáltalán nem vagyok hajlandó feladni.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Christin Dor 75 történetét!


  • 1235 szerző
  • 831 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Christin Dor

KŐVÁROS - Tündérkeresztanya

Műfaj

misztikus

Rövid leírás / Beharangozó

Valamit elvettek tőle. Valami hiányzik az életéből. Szibilla találkozik valakivel, akit más nem lát. Egy férfi, aki mindenki előtt ismeretlen, mintha nem létezett volna. Hogy deríthetne fényt az ismeretlen férfi múltjára, ha a sajátját sem ismeri? Miközben ő éli a gondtalannak tűnő életét, úgy érzi, nem teljes. Egyetlen emlék szükségeltetné ahhoz, hogy rájöjjön kicsoda ő valójában, de megéri feladni az eddigi életét egy emlékért?

Rövid összefoglaló

Kőváros - Tündérkeresztanya című történet ötödik része. Az emlékek nagyon fontosak, s Szibillának sok emléke van. Csakhogy elbizonytalanodik, amikor találkozik valakivel, miközben saját érzéseivel kell megküzdenie. Vajon megtalálja önmagát?

Olvasási idő

19 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Christin Dor nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!