Barion Pixel nuuvella

Kalandozósors

1. Siker 

Négyen voltak, amikor a folyosó végéhez értek, és átléptek egy kisebb terembe. A barlang dohos, nyirkos levegője jó ideje fojtotta már őket, így most mindannyian nagyot sóhajtottak, hisz megpillantották a terem közepén az emelvényt, és rajta a tárgyat. Csakhamar elfelejtették a fáradtságot, és a testükön lüktető tucatnyi seb sem nyílalt már olyan fájdalmasan, mint pár perccel ezelőtt. Végre értelmet nyert minden lépés, minden erőfeszítés és munka. Lelkesen, mégis óvatosan közelítették meg a furcsa tárgyat, amelyen megtört a barlang tompa fénye.

- Mi ez? – dörmögte egyikük, hangjában meglepettség és tanácstalanság bujkált.

- Nem tudom, de ezért jöttünk. Remélem. – felelte a másik.

- Igen, valószínűleg ez lesz az. Érzem az erejét... – hangzott a megerősítés egy rövid kántálás után.

- Tudod mire való? – kérdezte egy lágy hang, a kíváncsiság semmivel össze nem téveszthető rezonanciájával.

- Nem, de... nos... szóval ez itt biztosan sokkal értékesebb annál, amennyit a megbízó mondott, sőt... - az alacsony termetű kalandozónak felcsillant a szeme. – Kezd érdekelni is, hogy mi lehet ez…

- Ennyivel tartozunk magunknak is. Legalább tudjuk, miért kockáztattunk.

A sötétkék köpenyes kalandozó elindult az emelvény felé. A többiek megbabonázva figyelték, mint mindig, amikor a pökhendi mágiaforgató valamit saját maga, varázslat nélkül csinált. Óvatosan nyúlt az öklömnyi, tojásforma valamiért, majd leemelte az oltárszerű oszlopról. Semmi sem történt, és ez alaposan meglepte a csapatot. Biztosra vették, hogy van valami védelme, nem lehet büntetlenül elvenni. Látszott, hogy az oltár a tárgynak készült, bár felirat nem volt rajta, de a cirkalmas díszítés dugig volt ovális motívumokkal és tojásdad domborművekkel. A barlang bejárata önmagában is életveszélyes volt az ismeretlen védőrúnák miatt, nem is beszélve a barlangban lakó orkokról. Az egész olyan ellentmondásos volt, hogy gondolataik folyton összekuszálódtak. Orkok és ismeretlen mágia. Egy tojás, mely a barlangban van elrejtve. És a megbízó, az a fura öregember. Vajon honnan tudott erről a valamiről? Mindannyian a tárgyat nézték, ahogy halványan derengeni kezdett a varázsló kezében.

- És most? – kérdezte a lány. Fekete haja vértől volt iszamós, csinos arcán egy ork buzogány hagyott véres nyomot. Még jó, hogy csak a „szele” érte.

- Nem tarthatjuk meg. – mondta öblös hangján a nagytermetű harcos. Herceg volt, vagy csak egy kékvérű világcsavargó, nem számított. Csatabárdjára támaszkodott, ütött-kopott páncélján öklömnyi repedések és horpadások éktelenkedtek. Talán egy jó kovács még rendbehozhatja. 

- Persze, hogy nem. Vissza kell vinnünk az öregnek, ő biztosan tudja, mire jó ez a vacak. Aztán még mindig megtarthatjuk, ha a fizetséget kevésnek találjuk…- vélte a szürke csuklyás mestertolvaj. Mindannyian tudták, hogy közönséges zsebmetsző csupán; ám szólni nem szólt neki senki. Mindenkinek joga van annak képzelni magát, aminek csak akarja. És az ifjú tolvajnak kétségkívül tehetséges volt. 

- Hát jó. Menjünk vissza Nearonba. Út közben megpróbálom kifürkészni. Aztán majd meglátjuk. – mondta a köpcös varázsló, és egy bőriszákba rejtette a tárgyat. Elindult kifelé a teremből, a többiek pedig követték.

2. Nyugtalan éjszaka

Két hete kezdődött az egész. Ha abban a nyomorult falucskában lett volna fogadó, talán másképp alakul minden. De nem volt; a kalandozók pedig savanyú képpel méregették a környék legjobb szállásaként beharangozott trágyaszagú istállót. Igaz, egyetlen rézgarast kért a tulajdonos fejenként, ami igazán nem tűnt soknak egy kényelmes szalmazsákért, és a lovaikat amúgy sem szívesen bízták volna ismeretlenekre. Végül beleegyeztek; hetek óta úton voltak és négy napja nem volt tető a fejük felett. A házigazda kerített nekik némi élelmet meg néhány pokrócot, de így is nehezen jött álom a szemükre. Ez volt a szerencséjük: hajnalban puha léptekkel tucatnyi haramia kerítette be őket és már a lovaikat vezették kifelé, amikor a legéberebben alvó lány kardot húzott. Fegyverrel a kézben szökkentek talpra, s felkészülten fogadták a támadás első hullámát.

- Fényt, Magiszter! – kiáltotta a tolvaj, miközben útjára küldte dobótőreit. Ketten lehanyatlottak; a obloni fickó remek céldobó volt. 

- Ilmoyrrte whyll horrtoo! – kiáltotta a megszólított, mire háromlábnyi fénycsóva csapott ki a földből, közvetlenül a támadók lába alatt. A jelenség rémisztő volt; bár senkit sem égetett meg, a haramiák megtorpantak. Aligha számítottak mágiára.

A fény alaposan bevilágította az istállót. Meglepően magas, és igen tág épület volt; a rablók nehézség nélkül körbevehették volna őket. Hogy mégsem tették, valószínűleg a hatalmas fénynyalábnak köszönhették. A lovak berzenkedni kezdtek, mire a támadók nyílpuskákat szedtek elő, s célba vették a mozdulatlan kalandozókat.

- Gyávák! – kiáltotta a lovag, s meglóbálta kétkezes csatabárdját. Csak inget és nadrágot viselt, mégsem tűnt védtelennek. Két öles lépéssel a legközelebbi nyílpuskásnál termett, és szinte lendület nélkül, jobbról balra kettészelte. A nyomorult vére messzire fröccsent, társai pedig késve lőtték ki vesszeiket. Négy a falba, kettő a földbe állt bele; a hetedig járt a legközelebb, ami a szerencsétlenül járt martalóc lábát találta el. – Hah! Inkább fussatok! – bömbölte feléjük, s fenyegetően mozdult. Hárman rögvest elfutottak; fegyvereiket messzire dobálva rohantak ki a nyitott ajtón. 

A támadók száma a felére csökkent. A fekete hajú nő rapírja bonyolult hurkokat rajzolt a levegőbe, igéző, zöld szeme haragosan villant. – Mi lesz, gyáva kutyák? – kérdezte tőlük olyan megvetéssel a hangjában, ami metszett, mint a remekbe szabott acél. – Ha már élni nem tudtok, legalább haljatok meg férfi módra! – félreütött egy vaktában kilőtt vesszőt, s érthetetlen szitkokat mormolva lendületesen elindult a vakmerő lövész felé, aki térden állva, kétségbeesetten próbálta újra felajzani a fegyverét. Nem sikerült; a tűpenge kíméletlenül keresztüldöfte, egyetlen, vöröslő lyukat hagyva orrnyerge felett. Társai megkövülve figyelték; nem lehettek túlzottan tapasztaltak, mert tiltakozás nélkül, bamba tekintettel pislogtak az őket sorban lefegyverző idegenekre. A fény közben kihunyt, a hold viszont elegendő fényt adott a többihez. A lovakat visszavezették a helyükre, a négy holtestet egy kupacba dobálták az istálló mellett, a sokkot kapott tolvajokat pedig a varázsló vette kezelésbe. 

- Mit képzeltetek? – kérdezte a gúzsba kötött fickóktól. – Talán azt hittétek, hagyunk benneteket elsétálni? – megvetően kiköpött. Fiatalok voltak, nagyon fiatalok. És meglehetősen ostobák. 

A gazda is előkerült, sápadt képére kiült a rémület. Láthatóan ismerte a botcsinálta tolvajokat.

- Kik ezek? – kérdezte tőle kemény hangon a varázsló. Botja halványan derengett a homályban, kiemelve a helyzet komolyságát. Kicsiny, de hatásos trükk volt; rendszerint halálosan megrémítette az egyszerű embereket. 

- Könyörgöm, jó uram, kíméld meg az életem! – a gazda hangja elcsuklott. Rettegett a kalandozóktól, akik nyomában a legenda szerint halál járt és pusztulás. Közel sem érezte már olyan jó ötletnek, hogy szállást adjon a jómódú utazóknak. Az alacsony fickó intett, hogy beszéljen.

- A faluban azt beszélik, egy rablóbanda él az erdőben. Látni még senki sem látta őket, de gyakran tűnnek el állatok az istállókból. Az átutazók pedig fizetnek, hogy átjussanak az ösvényen. Éji Farkasoknak hívják őket. – mondta síron túli hangon a szállásadójuk. A kardját tisztogató lány végigmérte a hívatlan látogatóikat, majd megvetően felnevetett. A nagydarab harcos csak a fejét csóválta, s tovább csutakolta hatalmas lovát. Az elégedetten horkantgatott, s érdeklődve figyelte a többi kétlábút. 

- Mi dolgotok volt velünk? – érdeklődött a szőke tolvaj, miközben egy almát farigcsált a késével. – Miért éppen a mi lovainkat akartátok?

- Beszélj, különben… - rivallt rá az egyikre a mágus. A kérdezett alatt nedves lett a föld, egy ideig csak tátogott, de aztán megtalálta a hangját és beszélni kezdett.

- Három napja, amikor az a nagy eső volt, feltartóztattunk egy magányos lovast. Tizenöt rezet kértünk tőle, de csak azért, hogy biztonságban átvezessük az ösvényen… - elcsuklott a hangja, amikor a rapír hangosan visszacsusszant a hüvelyébe.

– Persze. Veszélyes az az ösvény, igaz? – a nő hangja lágy volt, szinte szelíd. – Nevezd a nevén a dolgokat, lótolvaj! Közönséges útonállók vagytok, minden tehetség nélkül. Még célozni sem tudtok…

- Pénzt kaptunk tőle. Huszonöt ezüstöt. Azt mondta, ha akarunk még, csak el kell hoznunk neki valamit egy faluból. A Sárkánygerinc oldalában van. Térképet is rajzolt… De nekünk nincsenek lovaink, amivel elindulhatnánk. Ezért kellettek a lovaitok… nagyon szép lovak! – megértést várt, de csak kemény tekintetekkel találkozott. – Egy öregember volt. A fafaragók utcájában lakik, az egyetlen kétszintes ház a környéken. – szomorúan lehajtotta a fejét, majdnem suttogott.  

A kalandozók szinte egyszerre sóhajtottak fel. Ostobák mindenütt akadnak, bár mostantól ezen a környéken néggyel kevesebben vannak. 

- Mihez kezdjünk ezekkel? – kérdezte a tolvaj. Szánalom nélkül beszélt, szemeiben gonosz fény villant. A tolvajnak nehéz dolga van; ha elfogják, általában nem kap újabb esélyt. Ezért kell tudni mindent a célpontról. Az élete múlhat rajta, s „pályatársai” elkövették a legnagyobb hibát, amit csak egy tolvaj elkövethet: nem ismerték fel az erősebbet. A számukra lehetetlen feladatot. – Megérdemelnék a kötelet. De a csonkítást mindenképpen. – bal kezével átfogta jobb csuklóját és megrázta a kezét, hogy mindenki értse, mire gondol. A mozdulni képtelen haramiák felnyögtek; egyikük szeméből könnyek potyogtak. A házigazda képtelen volt megszólalni, bár erősen igyekezett. 

- Hagyd őket. – kérte a lovag. – Azt hiszem, eleget tanultak mára. Inkább induljunk; pihenni úgysem tudnék már. Talán estére Nearonban lehetünk.

- Egyetértek. – közölte halkan a kopasz. – Egy rendes ágy egy rendes fogadóban, az kell nekünk. No meg a nomidiai fickó is tegnapra várt minket. Lehet, hogy másnak adja a munkát, és akkor keríthetünk másik felhajtót. – Botjával intett a kötelek felé, mire azok vízzé váltak, és lefolytak a támadóikról. A derengés is megszűnt; a falusiak csak bámultak. 

Egy-kettőre összepakoltak, majd útra keltek. Magára hagyták a házigazdájukat a földön kucorgó, rettegő fiatalokkal és a holttestekkel, akik néhány órája még az Éji Farkasok bandájának mondták magukat.

3. Az idő pénz

Nearont aznap estére érték el, éppen kapuzárás előtt. Sötétedett; remélték, kapnak még szállást a lassan törzshelyüknek számító Arany Pávatollhoz címzett fogadóban. Szerencséjük volt, akadt még két szoba, így a lány külön szobát kapott. Lemosták magukról az út porát, majd alaposan megvacsoráztak. Egy fiút elszalajtottak a felhajtójukért; két nap késés nem számított ugyan megszokottnak, de talán még beleférnek a határidőbe. A nomidiai öreg meg is érkezett, mire befejezték a vacsorát. 

- Késtetek. – jelentette ki köszönés helyett, miközben egy széket húzott az asztalhoz. Ráncos, barna képe a szokásosnál is gondterheltebb volt, mintha a világ minden gondja az ő vállát nyomná.

- Tudjuk. És sajnáljuk. – mondta a varázsló. – De azért még megvan a munka, igaz?

- Nincs. Másnak adtam, mikor nem jelentkeztetek a megbeszélt időben. Nekem a megbízó érdekeit kell néznem, és nem a tiéteket. – felállt, menni készült. – Ha tudok valamit, szólni fogok.

- Ezt… ezt nem teheted, öreg! – emelte fel a hangját a tolvaj. – Kifutunk a pénzből, és miattad mondtunk le több jól fizető munkát is, csak hogy ideérjünk! 

- Nem sikerült. – simított végig ősz, kócos szakállán a felhajtó. – És ne beszélj velem úgy, mintha a nagyapád lennék. Különben sosem kaptok többé munkát a környéken… - hátat fordított a csapatnak, és kisétált az ajtón. A kalandozók pedig némán ültek a vacsora maradványai fölött és azon tűnőttek, vajon miből fizetik majd ki a szobáikat.

4. A megbízás

A reggelit szokatlanul csendesen fogyasztották el, még a kopasz mágus reggeli zsörtölődése is elmaradt. Mindannyian a faluban történteken rágódtak, de végül a lovag fogalmazta meg: fel kellene keresni azt a bizonyos öregembert a fafaragók utcájában.

- Ugyan már, hiszen ti is ezen gondolkodtok! – mondta. – Nincs vesztenivalónk. Legalább beszéljünk vele.

- Rendben. – pattant fel a szőke tolvaj. – Talán még küzdhetünk is néhány barlangi trollal, vagy valami nagyobbal. 

- Ezt nem kívánhatod komolyan… - nyögte a kopasz, bár ő is felállt. – De egy próbát megér.

- Lássuk, a Nagy Mókamester mit dobott a kockával a számunkra… - búgta a fekete hajú leány, miközben övére akasztotta tőrkardját. A lovag rosszallón nézett rá, hogy a lány Dhintart, a halál istenét ekképpen emlegeti, de ezúttal csendben maradt. Az utolsó szem szőlő valahogy mégis megkeseredett a szájában… 

Elindultak hát a fafaragók utcájába. Hosszú utca volt, rengeteg házzal; de valóban csak egy kétszintes akadt benne. Bekopogtak. Sokáig semmi, majd kinyílt egy addig észrevétlen nyílás, és egy fiatal nő dugta ki a fejét.

- Mit akartok? – tudakolta némi türelmetlenséggel a hangjában. Talán nem várt látogatókat.

A kalandozók egymásra néztek, majd a varázsló közölte jövetelük célját. A nő szó nélkül eltűnt a nyílásból, majd hatalmas reteszek kattanása hallatszott és az ajtó nehézkesen feltárult.

- Gyertek. – mondta, majd elindult előre. Az ajtó tompa csattanással bezárult mögöttük. „Mágia!” – képedt el a mágus. Olyan erős mágia hatotta át a házat, hogy megbecsülni sem tudta, mekkora lehet a hatalma annak, aki ezt létrehozta. És mindezt úgy, hogy kintről semmit sem lehet érzékelni mindebből. „Csak óvatosan! Hatalmas, mágikus fókuszban sétálunk!” – üzente a többieknek.

Kalauzuk végigvezette őket a belső udvaron, ahol rendezett, ritka nővényekkel beültetett kertet láttak, majd a konyhán, ahol két idősebb asszony készítette az ebédre szánt ürühúst. A felső szintre egy keskeny csigalépcsőn jutottak, mellyel szemben több ajtó is nyílt. A legtávolabbihoz mentek, majd sorban beléptek a tágas szobába. Könyvek, írószerszámok és hihetetlen formájú lombikok fogadták őket; a hibátlan padlóba vésve hatalmas pentagramma, csúcsaiban fekete, arany rúnákkal festett gyertyák. De nem ez volt a legkülönösebb a szobában, hanem a távolabbi falnál a padlón üldögélő, hófehér szakállú, kicsiny öregember, aki vad tekintettel nézett látogatóira. Göcsörtös kezeivel kusza ábrákat rajzolt az előtte lévő pergamenekre, melyek lassan beborították a padlót. Egyikük sem ismerte az ábrákat, de valamennyien sejtették, hogy valamilyen mágikus formula megalkotásán fáradozik.

- Domius! – szólította meg tisztelettel a nő az öreget. – A kalandozók eljöttek, ahogy mondtad.

A megszólított kegyesen intett a kezével, hogy üljenek le. A csapat furcsálkodva nézelődött; az egyetlen ülőalkalmatosság az asztal mellett álló szék volt, de azon tucatnyi könyvet halmoztak fel. Tovább ácsorogtak hát, várták, hogy a házigazda megszólaljon.

- Nem muszáj leülni – vonta meg a vállát a vendéglátójuk. – A tárgyat, amit elhoztok nekem, egy kicsiny faluban találjátok. Nem túl értékes. Kicsiny tárgy, nem nagy. – a feje búbján lévő rőt szőrszálat simogatta, ami valaha dús haj lehetett. – Elfér a kezetekben is. – négykézláb mászott az asztalhoz, majd hirtelen mozdulattal kirántott egy pergament a kupac aljáról. Az asztalon lévő felszerelés – gyertyák, lombikok, tégelyek, tintatartó, tollak, néhány könyv meg papiros – a padlón landolt, ezernyi darabra törve, szétszóródva. Az ajtóban álló nőt láthatóan nem lepte meg a felfordulás; szó nélkül szedegette össze a vagyont érő darabokat. Az öreg egy pillantásra sem méltatta.

- Itt a térkép. – nyújtotta át a kirántott papírlapot a kopasz varázslónak. – A jutalom húsz arany. De csak ha épségben ideér. – Kicsiny bőriszákot dobott a kalandozóknak. – Ebbe tegyétek. Ja, és tettem bele néhány ezüstöt is, csak hogy legyen miből kifizetni a szállásotokat. – Sarkon fordult, s visszahuppant a rajzai közé. 

- Távozhattok. – közölte a nő, miközben visszatett egy könyvet az asztalra. A kalandozók csak pislogtak; szólni képtelenül meneteltek, s ahogy becsukódott mögöttük a kapu, egyszerre robbant ki belőlük a nevetés. 

5. A falu

Visszatérve a fogadóba, alaposan kielemezték a térképet. Hihetetlenül részletes térkép volt, bár egyikük sem tudta, valójában pontos-e. Az öregtől kapott előleg elégnek bizonyult a szállás kifizetéséhez, és némi útravalóra is. Felszedelőzködtek; remélték, ez gyors és egyszerű munka lesz. 

A falu, melyet a térkép egy méretes ’X’-el jelölt, kilenc napi vágtára, vagy tizenkét napi kényelmes ügetésre volt Nearontól. Az utóbbit választották; nem szerettek volna fáradtan célhoz érni. Az út eseménytelenül, már-már unalmasan telt; egyetlen társasággal akadtak össze, akik viszont prédának nézték a négy lovast. A harc rövid volt, intenzív és pusztító; egy kisebb tisztáson temették el őket, miután nem voltak hajlandóak megadni magukat.

A tizedik napon elérték a falut. Koszos, kicsiny kunyhók sorakoztak mindenütt, de egyetlen lelket sem láttak. Rég nem lakhatták már a házakat, mindent benőtt a gaz. 

- Ez lenne az? – kérdezte a szőke zsebmetsző, némi kétkedéssel a hangjában. A nyeregében ülve forgolódott, támpontot keresett. Nem bánta volna, ha dolga akad; de nem talált semmi érdekeset, ahova érdemes lett volna benéznie. 

- Kicsi tárgyat keresünk. Attól az még itt lehet, hogy a lakók már nincsenek. – vélte a lovag. – Nézzünk szét.

Leszálltak a lóról, s kikötötték őket egy fához. A magiszter varázslatokkal próbálkozott, amíg a tolvaj veleszületett ösztöneivel rejtett ajtókat, titkos tároló helyeket keresett. Komótosan átkutatták a falut, de nem találtak semmit. Néhány óra múlva csalódottan ültek le a lovaik mellé.

- Nincs itt semmi. És még csak azt sem tudjuk, mit keresünk. – fakadt ki a szőke tolvaj.

- Talán mégis… - pattant fel a lány, s beszaladt az egyik kunyhóba. A többiek értetlenül követték.

- Nézzétek! – mutatott a kunyhó egy pontjára. – Ez lehetett a falu elöljárójának, vagy papjának kunyhója. Először fel sem tűnt, mert nem ezt kerestem. De most… Ez itt egy oltár. Fából. Nézd a faragásokat!

Nézték. Egy tojást formált, mely nyilvánvalóan fontos volt a kunyhó lakójának. Az oltár közepén öklömnyi mélyedés volt, mely pontosan megegyezett a faragás méretével.

- Tehát azt mondod, hogy ezek az emberek egy tojást tiszteltek, mely pontosan akkora, mint ez a dísz itt? – kérdezte a varázsló, botjával megbökdösve az oltár faragását. A kicsiny oltár erre összeroskadt; talán az eltelt idő, talán a tiszteletlen bánásmód miatt. Mindannyian hátráltak egy lépést.

- Bocsánat… - szabadkozott tőle szokatlan módon. 

- Hé, ez micsoda? – a tolvaj vércseként csapott le a romokra. Kezében megsárgult papirusznak látszó valamit szorongatott, de jobban megnézve csupán cserzett bőrdarab volt, melyre vörös festékkel rajzoltak valamit.

- Egy térkép. – közölte mérsékelt lelkesedéssel a köpcös varázsló. – Egy újabb ragyaverte térkép.

Persze több volt annál. Egy nyom, amit követhettek. Néhány szóban megvitatták a dolgot, majd felülve a lovukra, elindultak a térkép által megjelölt helyre. 

6. Védd magad!

Két napja követték az egyszerű térképet. A hegy lábánál jártak, sziklás, köves talajon. Lassan haladtak, és valamennyien azon tűnődtek, vajon sikerül-e megtalálni azt a bizonyos tárgyat.

A fásultságukat képtelenek voltak lerázni magukról; valószínűleg ezért nem figyeltek fel időben a veszélyre. Egy kisebb mélyedésben poroszkáltak éppen, mikor surrogó hanggal legalább huszonöt nyílvessző érkezett minden irányból.

- Vigyázz! – kiáltotta a mágus, s mélyhangú varázsszavai megállítottak jó néhány tollas halált, amik függve maradtak a levegőben. De nem mindegyiket sikerült. A lovagot ugyan megvédte páncélja a legtöbb nyílvesszőtől, melyek élesen koppantak rajta és kicsiny horpadásokat hagytak maguk után, de sisak híján az egyik felsértette a nyakát, hajszálnyival kerülve el a verőeret. A lány bal vállát ütötte át egy színes tollú vessző, s bár nyeregben maradt és összeszorított száját nem hagyta el egyetlen hang sem, szemeibe könny szaladt a fájdalomtól. A tolvaj – igazolva híres szerencséjét – egyetlen karcolás nélkül úszta meg a támadást, de nem remélhette, hogy a későbbiekben is így lesz. Leugrottak lovaikról és ösztönösen közelebb húzódtak egymáshoz; általában rossz taktika íjászokkal szemben, de tudták, hogy a varázsló megvédi őket egy újabb nyílzáportól. Egy ideig, legalábbis. Két újabb sorozat érkezett, de a mágia kitartott; úgy nézhettek ki, mint egy óriási sündisznó. A két sikertelen próbálkozás után már nem lőttek többet az íjászok; hosszú ideig semmi sem történt, majd szálingózni kezdtek a fegyveresek. 

- Na, ne… - nyögte a varázsló, mikor meglátta a támadóikat. Hihetetlen volt, de szemlátomást igaz; a szedett-vedett fegyvereket lóbáló, ázott kutyaszagú támadók orkok voltak, s orkokra jellemző vehemenciával vetették magukat a kalandozókra. Kurrogó beszédüket ugyan egyikük sem értette, de ezúttal aligha segített volna a diplomácia. 

- Várj még! – kérte a nagydarab harcos, miközben rövidebbre törte a lány vállában álló nyílvesszőt, hogy az ne akadályozza a harcban. Később majd eltávolítják; addig ki kell bírnia valahogy. Óvatosan megtörölte a könnyes szemeket, egy futó pillanatra kesztyűs kezébe zárta a bájos arcot, majd kezébe kapta pajzsát meg egykezes csatabárdját, és elszánt tekintettel intett a védőmágiát fenntartó varázslónak. – Mehet.

Erre elszabadult a pokol.

Amint az mágikus erőből emelt védőkupola megszűnt, a félszáz, eddig látszólag a semmiben lebegő nyílvessző lehullott a földre. Az orkokat nem érdekelte a tünemény; amint elég közel értek, megpróbálták felszeletelni a kalandozókat. 

A lovag némán küzdött. Pajzsával egymás után három buzogánycsapást, aztán egy erőtlenre sikerült kopjadöfést hárított; oldalt lépett, és bárdjával tarkón csapta azt az orkot, melyet lendülete nem engedett megtorpanni. A farkas-ivadék elterült, két társa pedig felbucskázott tetemében. A tolvaj ezt a pillanatot választotta, hogy útjára küldje két tőrét; egy újabb támadó bukott fel, megzavarva a rohamozókat. A magiszter botját égnek emelve kántált. Szavai ősi hatalmat, félelmetes fenyegetést sugalltak; a támadóik pedig tudták: addig kell elhallgattatni, amíg van rá mód. Bár nem konyítottak a mágiához, de annyit azért sejtettek, hogy egy jól irányzott bunkócsapással elejét vehetik a problémáknak. Öten, hatan, nyolcan igyekeztek a kopasz fickó felé, aki látszólag védtelenül, magába mélyedten kántálta a szavakat. A bajvívó rapírja azonban áthatolhatatlan falként állta útjukat, s mire ketten holtan rogytak a zöld szemű nősténydémon lába elé, a mágus fókuszba fogta a manahálót. A harcosok körül hatalmas, egyre táguló körben derékmagas vízszőnyeg jelent meg, majd a kéken csillogó, tiszta ősvíz azon nyomban kőkemény jéggé fagyott, csapdába ejtve a kalandozókat fenyegető félembereket. A lábszárcsontok reccsenve adták meg magukat a mágia idézte jégnek, s azon szerencsések, akik csontja keményebb volt, éppúgy a jégkaloda foglyai lettek, mint a többiek. Öten maradtak, akik kívül voltak a mágia hatókörén; most némán vicsorogva, sokszoros dühvel támadtak. Ketten dárdát dobtak a nagydarab harcos felé; izomszakasztó ütés, tompa reccsenés a pajzson. Mindkét fegyver átütötte; az egyik elakadt az alkarvédőben, míg a másik szívtájékon behorpasztotta a páncélt, s végül a csataszoknyán vásott el. 

- Dhintar pokolkőszagú valagára…! – fakadt ki a lovag. Félredobta használhatatlanná silányult pajzsát, majd lendületet véve lefejezte a legközelebbi orkot, aki éppen kiszabadította törött lábait a jégből. Oldalra fordulva hárított egy távolról érkező, rozsdás szablyát, majd csatabárdjával egy másik hím oldalába mart. Képtelen volt minden támadást hárítani; páncélja nagyokat kondult, ahogy sorra eltalálta néhány buzogány, kard, szikladarab vagy ork testrész. Nem válogattak az eszközökben; elszántan igyekeztek mindent hozzávágni, amitől legyőzését remélték. A tolvaj félretette általános óvatosságát; miután dobótőrei elfogytak, lelkiismeret-furdalás nélkül húzta elő enyhén hajlított pengéjű kardját, és sorban vágta el a jégben rekedtek torkát. Na nem mintha könnyen ment volna; mire végzett, tucatnyi sebből vérzett. A lányt lassan legyűrte a vérveszteség; kardhegye egyre lassabban mozgott, a halálos pontokat négyszer is elhibázta ellenfelén, mire sikerül ledöfnie. Mélyzöld útiruhája fekete volt a saját vérétől, szédült. Fel sem tűnt neki, hogy a combján, kezén és az oldalán is megsérült. A varázsló eleresztett pár tűznyilat; kínos véget jelentett egy ősz bundájú hímnek, de erejéből nem futotta többre. Az utolsó támadót botjával tartotta sakkban; nem volt ugyan jó botvívó, de addig védte magát, amíg valaki letaglózta az utolsónak maradt orkot. 

- Jól vagyok. – mondta a tolvaj kérdő tekintetét látva, s kezét vérző oldalára szorítva a lányhoz lépett, aki alig állt a lábán; talán el is esik, ha meg nem támogatja. Leültették, majd ellátták a sebeiket, sorra mindenkiét. Akadt dolguk bőven; a magiszter nem finomkodott, mágikus tűzön forralt vizet, amivel alaposan kitisztították a sebeket. Minden kötszerüket elhasználták; esteledett, mire végeztek. Az idézett jég rég elolvad, nem volt már szükség rá. A helyén most egy mély gödör tátongott; a kopasz mágiaforgató sokáig gondolkodott a megfelelő formulán, amivel gyorsan és egyszerűen tűntethetik el a támadók tetemeit. Végül elemi erőt idézett, és csóvává formázta; a föld húsz láb magas gejzírként tört föl, elegendő árkot hagyva a testeknek. Míg erőt gyűjtött a betemetésükhöz, a lovag és a tolvaj a mélyedésbe dobálta őket. Mikor végeztek, a varázsló ideiglenesen egy közeli sziklát változtatott át vízzé; mire a vízzé vált szikla belefolyt a gödörbe majd visszaváltozva pontosan elfedte a testeket. A köpcös varázstudó kimerülten lihegett, bár a frappáns megoldás - mely tökéletesen kiszipolyozta energiáit - igazán elégetté tette. Közel-távol nem maradt rajtuk kívül élőlény, s bár ez kissé furcsának hatott volna minden civilizált környéken, itt, a csatatérré vált vízmosásban megnyugtató érzés volt. Letáboroztak; lovaik örömmel fogadták a gondoskodást és nekik is jól esett az étel. Próbáltak pihenni, de nehezen ment; gondolataik folyton az okokat kutatták, hogy vajon miért támadtak rájuk a vadorkok és egyáltalán hogy kerülnek ilyen közel Nearonhoz. Felváltva őrködtek, míg lassan rájuk virradt.

7. Küzdelem nélkül nem megy

Nyomott hangulatban reggeliztek meg, körülülve tábortüzük kihűlő parazsát. 

- Remélem, a tegnapi csata azt jelenti, hogy közel járunk. – mondta a tolvaj, kezeit fázósan a parázs fölött melengetve. 

- Vagy ez az oka, vagy az, hogy nagyon rossz irányba tartunk… - közölte véleményét a varázsló, nagyot húzva a vastartaléknak számító törkölyös kulacsából. Hagyta, hogy átjárja a folyékony tűz, majd tovább adta az italt. A lány nyúlt érte; csinos arca sápadt volt a vérveszteségtől, tartalék ruhája alatt átvérzett a kötés. Bal keze ólmos lassúsággal reagált, s tudta, ez csak rosszabb lesz. Nem először történt.

- A térkép szerint erre kell menni. Ahogy kivettem a nyomokból, a tárgy a falusiaké volt, amíg valaki el nem vitte tőlük. A térkép azt a helyet jelölheti, ahol a tolvaj elrejtette.

- Ez egy jó magyarázat… csak találjuk meg azt a helyet. 

Felszedelőzködtek, majd elindultak; tovább követték a térképnek mondott bőrdarabot. Hamarosan emelkedő dombok között találták magukat, a sziklák egyre nagyobbak lettek. Az eddig távolinak tűnő hegyvonulat csupán érzékcsalódás volt; hamarosan lóról leszállva kaptattak felfelé a Sárkánygerinc oldalán. Meglepően meleg volt, mintha sivatagban járnának. Növénynek nyomát sem látták. Szótlanul baktattak, azon tűnődve, vajon hol hibázhattak. 

- Nézzétek! – mutatott előre a tolvaj. Füstöt láttak maguk előtt, mely valahonnan a környező domb mögül szállhatott felfelé. Óvatosan haladtak tovább; a zsebmetsző lovát hátrahagyva osont előre, hogy kikémlelje a terepet. Hamarosan visszatért, savanyú ábrázata nem sok jót ígért.

- Kérdezzem, vagy mondod magadtól is…? – türelmetlenkedett a varázsló.

- Mondom. De nem fog tetszeni. – elhúzta a száját, fogai között szűrte a szót. – Megtaláltam a célt. Egy barlang bejárata, nagyjából négy láb átmérőjű, sziklába vájt üreg. Jó mély lehet.

- Egy barlangot még elviselek. – vonta meg a vállát a lány; mozdulata fájdalmas grimaszt csalt az arcára.

- Egy rakás büdös bundájú orkfajzat csücsül előttünk, pontosan az utunkban. Az egész horda itt piknikezik.

- Látom, egy bizonyos isten kitüntetett figyelmet szentel nekünk… - jellemezte a helyzetet a varázsló. Aztán hozzáfűzte még saját véleményét: - Fulladna bele a saját mocskába…!

- Mi legyen? Nekünk be kell mennünk oda. – kérdezte a lovag. A kezében már fegyver csillogott.

- Talán el tudom csalni őket. Fogd; ezzel visszajutok hozzátok bárhonnan. – egy apró érmét adott a lovagnak, majd felpattant a lovára. A kopasz kalandozó intett, majd ellovagolt a tábor irányába. A többiek is lóra szálltak; kérdőn néztek egymásra. 

- Már megint kezdi.

- Egyszer úgyis ráfarag, biztos vagyok benne.

- Vajon mit akar tenni?

Nem volt idő válaszolni; a tábor hallhatóan felbolydult. Óvatosan közelebb léptettek oda, ahonnan látni lehetett az orkokat. Egy vágtató lovast üldöztek, akire záporoztak a nyílvesszők; két lábon futottak, mégis majdnem utolérték. A kalandozók a fejüket csóválták, de kihasználták a felfordulást; rohamléptekben vágtattak a táborba és nem kímélték a hátramaradottakat. Rövid harc volt; hamar eldőlt, de további sebeket gyűjtöttek a korábbiak mellé. Kéttucat ork hevert körülöttük, s csak ekkor vették észre, hogy a legtöbb még nagyon fiatal, vagy nagyon öreg.

- Ezek itt laktak…? – kérdezte értetlenül a fekete hajú lány. – Mit keresnek ezek itt? Miért pont itt? 

- Nyugi, senkinek sem fognak hiányozni. – próbálta megnyugtatni a tolvaj. Tudta, hogy a lányt az értelmetlen halál háborította fel, de fogalma sem volt, mi mást mondhatna. Ezekben a kérdésekben sosem értettek egyet. Ráadásul ő egyáltalán nem sajnálta az alacsonyabb rendű félállatokat.

A lovag időközben a barlang bejáratának szentelte figyelmét. Feltűnt neki a bejáratot övező vésetek különös mintája; némelyik valahogy mágikusnak tűnt, még ha nem is tudta, mi mit jelent. 

- Gyertek csak! Ez szerintetek jelent valamit? – mutatott egy láthatóan egybefüggő vésetcsoportra.

- Emlékeztet valamire, de a kopasz biztosan meg tudja majd mondani. – vélte a lány. Lova nyaksebét vizsgálta; nem volt mély, de pokolian fájhatott. 

Hullámzani kezdett a levegő, majd az átlátszó, függőleges gyűrűk közepén megjelent az említett; mikor kellően kitágult körülötte a tér, egyszerűen kilépett a talajra a lovag mellé. A gyűrűk visszafelé, kívülről befelé vetettek hullámot, s apró, alig hallható hanggal önmagukat oltották ki. A varázsló, mintha eddig is ezt tette volna, a véseteket vizsgálgatta; társai elképedve bámulták. 

- Ezek itt mágikus védelmet biztosítanak. – mutatott körbe a bejárat mentén. – De nem ismerem a szimbólumokat.

- Ho… hol a lovad? – nyelt egyet a tolvaj. Ezt a trükköt még sosem látták tőle, és csak sejteni lehetett, mekkora hatalma van valójában. 

- A lovam megtette a kötelességét. Áldozatot hozott az érdekünkben. – Csak ekkor tűnt fel nekik a lábánál lévő nyeregtáska. Kérdezték volna, de ismét magába mélyedt; halk kántálás után pedig csak egy fanyar mosolyra futotta tőle.

- Bár a jelentésüket nem értem, azt azért biztosan állíthatom, hogy veszélytelenek. Mehetünk is. – felkapta a nyeregtáskáit, és elindult befelé. A többiek összenéztek, majd nagyot sóhajtva követték.

A kalandozók sorban beléptek a barlangba.

8. A barlang

A bejáratot furcsa érzés volt átlépni. Mintha egy vízesés alá jutottak volna, enyhe nyomást kellett leküzdeni, hogy bejussanak. A kívülről mély és sötét üregnek látszó barlangban furcsamód kellemes félhomály és igen tágas előcsarnok fogadta őket. Az orkok nyilvánvalóan a barlangban laktak; mindenütt fekhelyek, ételmaradványok és a legkülönfélébb használati tárgyak feküdtek szerteszét. Két oldaljárat nyílt a teremből, egyik jobbra a szemközti falon, míg a másik a baloldali részen. 

- És most? Merre? – kérdezte a tolvaj. A lovakat idáig ő vezette, de most szabadon engedte őket. 

- Kezdjük az oldalággal. – vélte a lány. Előre ment; tőrkardjával a kezében lépett a járatba. A többiek követték. 

A járatban kényelmesen elfértek. Mélyen a föld alatt jártak, s bár akadt néhány elágazás, lényeges felfedezést nem tettek. A legtöbb, kisebb-nagyobb terem lakhelyként szolgálhatott; nyilván a magasabb rangban lévő hímek, esetleg a vemhes nőstények magánrezidenciái voltak. Élőlénnyel nem találkoztak, s amint zsákutcába jutottak, visszafordultak.

- Hé! Ti is halljátok? – fülelt a zsebtolvaj. – Mintha valaki lenne a főteremben. 

Óvatosan osontak visszafelé; a lovag, páncélja miatt kissé lemaradva. A bejárat előtt egy csapat ork fegyveres beszélgetett a kalandozók lovainak teteme felett. Nyilván azt vitatták meg, hogy merre lehetnek, és ha elkapják a betolakodókat, mit tegyenek velük. 

- Ezeket már láttam. A legutóbb mintha egy lovast üldöztek volna… - vigyorgott a szőke ifjú. Meglazította dobótőreit a hevederben, felkészült a harcra.

- Semmi sem lehet tökéletes… - dünnyögte a köpcös, kissé morcosan. Koncentrált; erejét gyűjtötte az összecsapáshoz.

A páncélos harcos ekkor ért hozzájuk, s arckifejezésüket látva kezébe kapta csatabárdját. 

- Ez kezd unalmas lenni… - vélte a bajvívó, hátát a falnak vetve. Az ő sebei voltak a legsúlyosabbak.

- Remélem, megéri ez a nyavalyás tárgy ezt az egészet… na gyerünk! – azzal a kopasz kilépett a járatból, és mielőtt bármit tehettek volna, egy méretes földgolyót robbantott szét a beszélgető vadorkok között. Az elemi mágia szétszórta őket és az idézett földet a teremben, minden érzéküket eltompítva. Négyen nyakszegetten értek földet, a többiek viszont elvakítva bár, de talpra álltak. Ismerték a helyet, s ha nem is láttak pillanatnyilag, az orruk biztosan vezette őket a kalandozók irányába. 

- Ti jöttök. – húzódott vissza a köpenyébe burkolózva. Feje mellett egy szöges buzogány csapódott a falnak, szikrát vetve lepattant és arcon találta a lányt, majd megállapodott a földön. Vér borította el a bájos arcát; de nem volt ideje letörölni. Az aggódó pillantásokra megvonta vállát, és a bedagadt arcára fittyet hányva torkon szúrta a legközelebbi támadót. Meglódultak az események.

A lovag, tőle szokatlan dühvel vetette magát a küzdelembe; csatabárdjával csuklóból vágott le egy szögekkel kivert bunkót markoló kezet, páncélos hátával fogott fel két kardcsapást és vállvasával taglózott le egy negyedik fegyverest. A tolvaj vállán átfordulva került ki egy alacsonyan tartott buzogányt, majd torkon talált két orkot, akik még mindig kábák voltak a mágikus támadástól. Talpra szökkent; három dobással két újabb ellenfelet vont ki a forgalomból. A bajvívó hátrálni kényszerült; fél szemére nem látott és bizonytalan volt a lépte is. A magiszter végül védfalat húzott a lány köré, majd kékesen derengő lövedékekkel bombázta meg az őket fenyegetőket. A fegyvereiket jégvirág futotta be, értetlen ábrázattal bámultak hirtelen megdermedt kezükre. A védfal lebomlott és a fekete hajú kalandozó nehézség nélkül szúrta le a támadókat. A lovag kétkezes csatabárddal küzdött az utolsónak maradt orkkal; az egykezes fegyvere nyelét vesztve egy kemény koponyacsontban maradt. A farkasivadéknak nem volt esélye. Bár buzogányával több helyen átütötte a lovag páncélját, végül felhasított gyomorral, fejetlenül végezte. Legyőzője szomorúan nézett végig hű lovának maradványain; a hatalmas hátas nem adta olcsón az életét, több orkot is maga elé küldött az örök sötétségbe.

- Talán most nézzük meg a másik járatot. – javasolta a harcos, mintha nem csatatéren, hanem egy kastély sövénylabirintusában beszélgetnének. El is indult arra, miközben eligazgatta tönkresilányított mellvértje alatt a láncinget. A többiek egymást támogatva követték.

9. A cél előtt

A szemközti folyosó lényegesen különbözött az oldaljárattól. Az egész barlangot behálózó, kellemes fényt árasztó mágikus moha itt olyan vastagon telepedett rá a falra, hogy szinte nappali világosság fogadta a belépőket. Néhány percnyi gyaloglás után a folyosó élesen elkanyarodott, majd alaposan kiszélesedett. A kalandozók gyanakodva pislogtak körbe, de nem tapasztaltak semmi szokatlant. Tovább mentek hát a teremként kiszélesedett folyosó vége felé, ahol a falak újra szűkülni kezdtek, majd a járat újabb éles fordulót vett. 

- Itt valami nem stimmel. – állt meg a terem közepén a varázsló. Csukott szemmel koncentrált, de csalódottan indult tovább egy kis idő múltán. A fejét csóválta, bár nem szólt semmit. 

- Itt van valami! – kiáltotta a tolvaj, s egy pontra mutatott a terem padlójának közepén. A köpcös varázsló hátradobta kék köpenyét és letérdelt a mutatott hely mellett. Óvatosan félresöpörte a port, mire előtűnt néhány véset. A kopasz úgy kapta el a kezét, mintha kobra csípett volna belé. A többiek kővé dermedtek a reakcióját látva.

- Nem ismerem mindegyik jelet, de az egész valami mágikus csapda. És aktív. – nyelt egy nagyot, kereste a szavakat. – Aligha jutunk át rajta.

- Na nem. Itt nem állhatunk meg!

- A barátaink is átjártak rajta. – mutatott néhány lábnyomra a porban. – Talán megpróbálhatom megtörni.

Hosszas előkészületekbe kezdett; fehér homokot vett elő és egy méretes pentagrammát rajzolt fel vele. Észre sem vette, hogy közben többször átlépett a jelek felett, minden következmény nélkül. Mikor elkészült az ötszög, a lány megráncigálta a köpönyege sarkát.

– Szerintem feleslegesen fáradtál. – azzal rálépett a jelekre. Semmi sem történt, leszámítva a varázsló vörösödő képét. Társai befelé mosolyogtak, nem szerették volna megbántani. 

- Ez akkor is veszélyes. – dörmögte, miközben tovább indult. A kanyar után kisebb, félhomályos terem látszott, közepén valamilyen emelvénnyel. Úgy tűnt, megtalálták, amit kerestek.

10. Hazafelé

Igyekeztek minél messzebb kerülni a barlangtól. Miután minden gond nélkül kijutottak, fellélegezhettek. A lovast üldöző orkok még nem értek vissza, ami jó jelnek számított. Remélték, nem is fognak egyhamar; fogalmuk sem volt, mivel bolondította el őket a kopasz, de nem is volt számukra igazán érdekes. Beérték a ténnyel, hogy kevesebb ellenfelük akadt befelé menet.

Amit tudtak, magukhoz vettek a lovaik tetemeik mellől, bár nem sok használható dolog maradt. Néhány óra erőltetett menet után, mikor már alig álltak a lábukon, letáboroztak. Bíztak benne, hogy az orkok, ha visszaérnek a táborba, már nem fogják üldözni őket. Aludni, pihenni vágytak; élelmük is elfogyott. Felváltva őrködtek. 

A varázsló továbbra is duzzogott. Bevállalta az első őrszolgálatot, és elővette a tojást. Harmadik szeme előtt hihetetlenül bonyolult mintájú kristály látványa bontakozott ki. Sárgás fényt árasztott, mely ellenállhatatlanná tette. Akarta a tojást, melyet harmadik szemét lehunyva is egyre gyönyörűbbnek látott. Felületét csupa karcolás: mágikus jelek tucatjai borították. Tiszteletet érzett a tojás és alkotója iránt. Óvatosan visszatette a bőriszákba; mire a derengés megszűnt, s minden visszazökkent a természetes kerékvágásba. 

- Mi a fene… - hökkent meg a mágiaforgató. Átrendezte elméjének védelmét; valóságos erődítménnyel vette körbe. Újra elővette a tárgyat; ezúttal hatalmas nyomást érzett, semmi mást. Az öregtől kapott tárgyat megvizsgálva hasonló erejű mágiára bukkant, mely kioltotta a tojásból sugárzót. Biztos volt benne, hogy a tárgy miatt már nagyon sokan haltak meg, pedig csupán mágiával megbolondított kristály volt, semmi más. Felkeltette társait, és beszámolt nekik felfedezéséről.

- Biztos vagy benne? – kérdezte szemeit dörgölve a szőke zsebes. A kérdezett határozottan bólintott.

- Tehát, ha jól értem, ez a valami egy értéktelen üvegdarab, amiről csak a ráaggatott mágia hiteti el, hogy sokat ér. És mindenki birtokolni akarja. – foglalta össze tömören a lovag. Sörtehaját vakargatta; nem tetszett neki a helyzet. A varázsló ismét bólintott.

- Úgy tűnik, rászedtek minket. – vonta le a következtetést a hollóhajú lány.

- Attól a pénz még jár nekünk. Hiszen elhoztuk, nem? – a tolvaj még nem adta fel. Ezzel valamennyien egyetértettek. Hiszen megtették, amit kellett.

Visszafeküdtek aludni. Eseménytelenül telt az éjszaka, s még pihenni is sikerült valamennyit.

Reggelre a varázsló elhatározta magát: nem fukarkodik erejével, s térkaput nyitott egy Nearon közelében lévő rejtekhelyre. Társai hálásak voltak érte; még aznap délután elérték a várost. 

11. Hála

Lerongyolódva, sebesülten és korgó gyomorral léptek át a városkapun, de első útjuk a fafaragók utcájába vezetett. Le akarták zárni a dolgot, no meg a pénzre is szükségük volt.

A korábban látott nő nyitott ajtót, de ezúttal nem szólt egy szót sem. Az öreg szobájába lépve ezúttal, ha lehet, még nagyobb rendetlenség fogatta őket. Besorjáztak a szobába, s a varázsló elővette a bőriszákot. Az öreg szeme felcsillant, elkapta a kezéből és a tartalmát kiborította a tenyerébe. A tojás felragyogott, majd kihunyt.

- Itt van, amit akartál. Kérjük a fizetségünket – mondta halkan az alacsony kalandozó.

Az öreg helyett a fiatal nő szólalt meg. 

- A fizetség a kialkudott húsz arany; levontam belőle az előleget. Tessék. – nyújtott át egy erszényt. A kalandozók a sarokba húzódott alakot figyelték, aki visszatért a pergamenekhez. A tojást laza mozdulattal az asztalon felhalmozott kupac tetejére ejtette. Nem törődött vele többet. 

- Még egy szóra, kérlek! – talált hangjára a varázsló. Tudni akarta, miért kockáztattak, miért veszítettek ennyit.

- A Dominus nem kíván többet szólni veletek. – közölte a nő, miközben megpróbálta kitessékelni a csapatot a szobából. Nem sikerült.

- De tudni szeretnénk néhány dolgot. Elvesztettük a lovainkat, minden felszerelésünket és súlyosan megsérültünk. Majdnem vadorkok kondérjában végeztük. Magyarázathoz igazán jogunk van.

- Nincs. – legyintett az öreg. Nem nézett rájuk. – De nincs is jelentősége. Már nincs.

A kalandozók kétségbeesve küzdöttek a házigazda figyelméért, aztán mégis a nőhöz fordultak.

- Micsoda? Úgy érti, ez csak egy kis semmiség? – kérdezte magából kikelve egyikük, tőle szokatlan módon. Társai vonásain is ugyanaz a meglepettség tükröződött - és persze eme érzés mellett a harag is remekül megfért a sokat megélt arcokon -, ahogy egy kis szobában egy ősz szakállas öregre meredtek.

- Ahogy mondtam. Ezt a kis tárgyat még fiatal koromban készítettem. Csak egy gyenge próbálkozás a világegyetem megértésére – válaszolta higgadtan az öregember.

- És hogy került ez a barlangba? – kérdezte egy másik dühös hang.

- Honnan tudjam én azt? De elég az ostoba kérdésekből, most már takarodjatok! – adta ki a parancsot visszautasítást nem tűrve az öreg varázsló.

- De…

- Nincs de, takarodjatok! – ismételte meg, most már ordítva.

A négy viharvert nem tehetett mást, kiment a házból és a legközelebbi kocsma felé vette az irányt. Útközben egy szót sem szóltak, mindegyikük kérdések tucatjaira kereste a választ. Egy volt csak, ami mindegyikükben megfogalmazódott: „sok hűhó semmiért”?

Tetszett a történet?

3 3

Regisztrálj és olvasd Csicsó Imre 4 történetét!


  • 1185 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Csicsó Imre

Kalandozósors

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Négy elcsigázott kalandozó minden erejét felhasználva megszerzi a vágyott, nagyhatalmú varázstárgyat. De vajon megéri mindent feláldozni érte?

Rövid összefoglaló

Négy elcsigázott kalandozó minden erejét felhasználva megszerzi a vágyott, nagyhatalmú varázstárgyat. De vajon megéri mindent feláldozni érte?

Olvasási idő

32 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Csicsó Imre nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!