Feltúrt utcák, feltört aszfaltok, munkagépek, a szűk helyen előre-hátra tolatgató, anyagot szállító teherautók, és az iszonyat nagy autós és kerékpáros forgalom. Ideges autósok, bizonytalanul közlekedő biciklisek, gyalogosok. Próbálok lassan de biztosan közlekedni, kanyarodás előtt kitartom a kezem, jelzem, hogy kanyarodni kívánok, és merre szeretnék kanyarodni, közben figyelek előre, hátra, jobbra, balra, nehogy véletlenül valaki elé hajtsak, vagy szabálytalanul közlekedjek. Arról nem is beszélek már, hogy milyen a bizonytalanul lézengő, össze-vissza közlekedő gyalogosok között biciklizni, lavírozni jobbra-balra, a gyalogosok között, mert nem mindenhol van kerékpárút, ezért mi biciklisek sokszor felkényszerülünk a járdára a gyalogosok közé is. De hát, ez van, nem tudok mit csinálni, egyszerűen el kell fogadni ezeket a helyzeteket és a körülményeket, igen, lassan kell menni, óvatosan kerülgetni őket, leszállni, felszállni, satöbbi. Igen, sokszor elémvág, és emiatt nagyobb ívben kerülöm ki, megállok, várok, hogy elhaladjon, és van, hogy nem tudom merre kerüljem ki, jobbra, vagy balra, és döntök az egyik irány mellett, és persze, ő is pont abba az irányba kanyarodik, de nem ordítom le a fejét, mert tudom, hogy senkinek nincs hátul szeme, és nem ő lát hátra, hanem én látok előre, így én egy kurva szót nem szólok, sőt, még igyekszem is mosolyogni rájuk és megköszönni nekik, hogy el tudok menni köztük, vagy mellettük, mert hát mindenkinek megvan a saját létjogosultsága, pont ott és pont akkor, ahol és amikor valaki ott van és létezik, és közlekedik, vagy csinál amit csinál. De hát, nem mindenki ilyen, mint én, és nem mindenki így gondolkodik, mint én, a kurva életbe!

Szóval, megyek ki a piacra, biciklivel, a fent leírt helyzetben, és módon kanyarodni kívánok, a számomra szükséges irányba, utcába, de - ott áll egy autósor, akik szintén kanyarodni, illetve tovább haladni szeretnének, de hát, izé, én is ott vagyok, pont ott, pont akkor, vagyok és létezem, és benne vagyok a közlekedésben, pedig szerintük pont nem kellene nekem pont ott lenni, pont akkor, pont benne lenni a közlekedésben, sőt létezni sem kellene nekem a világon, mert hát pont megyek és pont akadályozom a forgalmat, a közlekedést, az ő közlekedését, mert állnia kell és várnia kell, amíg én lebonyolítom a saját közlekedésemet, természetesen teljesen szabályosan, és kiszól az autójából, hogy 'istenem', azzal a hangsúllyal, ahogy, hát, szóval, tovább nem is szeretném minősíteni az ilyen autós közlekedőtársamat.

Másik. Délután, 4 óra után jövök hazafelé a munkahelyemről szintén biciklivel, szintén a fent említett körülmények között, és adott egy előre-hátra tolatgató kisteherautó. Én nem tudtam bemérni, megállapítani a sofőr szándékát, és mivel elindult előre, én megyek tovább szintén előre, gondoltam, hogy ő megy előre, én megyek utána és kész, csakhogy, megállt, elindult hátrafelé, én pedig belementem az adott helyzetbe, konkrétan beszorultam közé és az ott parkoló autók közé. Persze, ahelyett, hogy - mert szerinte "tudnom kellett volna, hogy ő éppen tolatásban van és éppen próbál beállni valahova", és tisztes távolságban meg kellett volna állni, vagy felmenni a járdára, szóval, fel kellett volna tudnom mérni a sofőr szándékát, és ezt az egész manővert, de nem voltam képes felmérni, és - normális módon tisztáztuk volna a helyzetet, - az történt, hogy egyszerűen leordította a fejemet, vagyis elkezdett ordítozni velem, teljesen lealázó, alpári módon, én pedig, hát, "amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten", spontán reakcióból vissza ordítoztam vele.

Hát, mit mondjak, nagyon szar érzés volt bennem utána. De már nem is azért, hogy ő ordítozott velem, hanem azért mert én csípőből pont ugyanúgy reagáltam, pont ugyanabban a stílusban, basszus, én sem vagyok különb. 

Annyira megijeszt ez a kommunikációs stílus, annyira fájdalmas emlékeket szaggat fel bennem egy ilyen nagyobb hangerő, egy megalázás és alpári stílusú betámadás, és ordítozás, hogy még mindig nem tudom uralni az ilyen helyzeteket, és ezekben a helyzetekben még mindig túl érzékeny és túl sérülékeny vagyok én és az én saját önérzetem.

Hiába, mert ha ugyanúgy reagálok, ugyanolyan vagyok, és ez így nagyon szar érzés, utólag, - de nem is az, hogy ilyen esetek megtörténhetnek velem, hanem a saját reakcióm még sokkal ijesztőbb, "Úristen, hát én is ilyen vagyok?", és ott kiabáltunk egymással a nyílt utcán teljesen értelmetlen módon, ahelyett, hogy veszek egy mély lélegzetet és továbbmegyek és kész, ennyi és megállapítom magamban szép csendben, hogy "hát, hogy ez a faszi mekkora bunkó!" Basszus, még mindig nem vagyok rá képes és nagyon rossz érzést hagy maga után egy-egy ilyen kommunikáció, és én szégyellem magam, és magamat hibáztatom azért, hogy ez így egyáltalán megtörtént és így emiatt én is mekkora bunkó vagyok. Mert én vagyok az, aki reagált, és úgy reagált, ahogy nem kellett volna, ahelyett, hogy úgy reagáltam volna, ahogy kellett volna. De hogyan is kellett volna? Hát, úgy, vagyis sehogy, továbbmenni és kész, ennyi, viszontlátásra. Igen Uram, bocsánat, jó napot, viszontlátásra. Ennyi. Csak az a kurva önérzet, az ne lenne!

Az egyik lányommal beszélgettem erről, neki is hasonló tapasztalatai vannak a közlekedés során. Úgyhogy közösen kitárgyaltuk az eseteket, és egybehangzóan megállapítottuk, hogy mindenki ilyen. Egyszerűen mindenki ilyen. Kollektív idióták vagyunk.