Annak az átkozott börtönnek éppen ott kell lennie! Eddig fogalmam sem volt arról, hogy az országnak ezen a részén működik bármiféle büntetés-végrehajtási intézet. De működik, és persze éppen a lehető legrosszabb helyen.

A keleti parttól pár kilométerre húzódik egy szigetcsoport, ami nem több, mint pár kisebb-nagyobb kopár szárazföld darabka, amit csodával határos módon még nem lepett el a strandolók és turisták hada. Ez pedig egy botanikus számára magát a mennyországot jelenti. Egy civilizációmentes, elhagyatott terület, ahol még az élet ősi törvényei uralkodnak. Afféle háborítatlan paradicsom, még ha kinézetre nem is egy kifejezett zöldellő, burjánzó liget. Valójában egy sziklás, gyér füvű szigettársulás néhány göcsörtös fával és bokorcsoporttal. A helyzet pedig az, hogy én éppen oda, arra a kietlen helyre vágytam.

A szárazföldhöz legközelebb eső két aprócska szigetet korábban már bejártam. Bérelt motorcsónakommal szabadon mozoghattam, kedvemre kiköthettem bárhol, vendéglátóim csupán 
a viharmadarak és a szinte mindent belepő moha- és zuzmótelep voltak. A#vidék kietlensége ellenére igazán csodálatos dologra bukkantam. Már az első hét végén tudtam, hogy ezen a világtól távol eső mikrovilágban végre megtaláltam a doktori disszertációm témáját. És micsoda téma! Felfedezés! Egy eddig ismeretlen faj, amit nekem köszönhet majd a világ. Emlékszem, hogy a felismerés öröme annyira fellelkesített, hogy pár percre le kellett ülnöm egy kőtömbre, a lábam remegett, a szívem géppuskaként zakatolt.

A kezemben ott szorongattam gondosan lezárt dobozkában 
a guanót. A jövőm és sikerem zálogát. Egy sziklás-köves beszögellésbe rakott, már elhagyott madárfészek közelében találtam. Azonnal feltűnt, hogy a madárürüléket fura formájú, számomra ismeretlen magvacskák pettyezik. Már az is felettébb különös volt, hogy még csak megközelítőleg sem tudtam beazonosítani, milyen növény magvaival van dolgom.

Azonnal visszautaztam a városba, ahol első utam a könyvtárba vezetett. Kikértem a szigetvilág geológiai térképét, hogy lássam, milyen nagy területet kell bejárnom, ha tökéletes munkát akarok végezni. Elhatároztam ugyanis – kerüljön bármibe is, – hogy mindegyik szigetet átfésülöm, míg meg nem találom a gazdanövényt. A könyvtáros hölgy rendkívül segítőkész volt, a#fellelhető összes digitális- és papír alapú térképet a rendelkezésemre bocsátotta negyed órán belül. Ekkor derült ki számomra, hogy a teljesen érintetlennek hitt szigeteimre is elért már az ember keze, ráadásul olyan méltatlan módon, hogy börtönt épített oda, magasról téve az ökoszisztémára és egyéb olyan balgaságra, mint a biodiverzitás vagy környezetvédelem.

A szigetcsoport hat tagból állt. A kisebbeket csak számok jelölték, ám a két legnagyobbnak – őszinte meglepetésemre – hivatalos, térképen feltüntetett neve is volt. A nagyobb kiterjedésűt Tar-szigetnek nevezték (milyen kreatív), a kisebbet – amin a börtön is állt – Más-földnek. Ez viszont valóban különös név. Gyakran kapom magam azon, hogy a titokzatos név értelmezésén töprengem. A térkép alapján az a sziget sem tűnik másnak, mint a társai, de#bizonyosan kell, hogy oka legyen a szokatlan névalkotásnak.

A hatból öt sziget feltérképezése zavartalanul zajlott, jól haladtam, az időjárás pár nap kivételével ideális volt a terepmunkára. Rengeteg mintát gyűjtöttem és még többet jegyzeteltem. A rejtélyes magvak eredetére viszont nem sikerült rábukkannom. Az is felmerült bennem, hogy a madarak vagy a#szél segítségével akár a szárazföldről is ide kerülhettek, de nyomban el is vetettem ezt az ötletet, hisz ha ott élne az anyanövény, bizonyára egy már régóta ismert fajról beszélnénk.

A hatodik, a börtönsziget viszont kemény diónak bizonyult. Mivel úgynevezett magas kockázati tényezőt jelentő intézmény működött rajta, csak külön engedéllyel lehetett látogatni. Bizonyos kellően tekervényesen megfogalmazott és szakszerűen megalapozott indokkal kellett előállni ahhoz, hogy valaki – aki nem ottani dolgozó, jogi személy vagy elítélt – megkapja az engedélyt a szigetre lépésre.

Hosszas egyezkedés, telefonálgatás és levélváltás következett a  börtönvezetéssel, a belügy-, valamint a környezetvédelmi minisztériummal, ami eléggé kikezdte az idegeimet, de egy héttel ezelőtt végre kezembe vehettem a névre szóló, pecséttel hitelesített papírt, ami kétnapi ott tartózkodásra jogosít fel. Nem sok, de akkorra már nem érdekeltek ilyen földi dolgok, csak mielőbb a szigetre szerettem volna utazni, hogy végre rátaláljak a rejtélyes növényre.

Ma délelőtt érkeztem a Más-földre, és mert feltétele volt ittlétemnek, hogy nem kerülhetek a börtön 500 méteres körzetén belülre, a sziget észak-nyugati partját választottam kikötőnek. Nyugatról keletre haladva jártam be módszeresen a szárazföldet. Végtelen alapossággal vizslattam át minden kiszögellést és mélyedést, de nagyobb felfedezést nem tettem annál, mint hogy itt – a többi szigettel ellentétben – madarakon kívül egerek is előfordulnak, ami valószínűleg a több évtizedes emberi jelenlétnek köszönhető. Ennek ellenére kellemes és munkával teli napot tudhatok magam mögött. Most viszont akadt egy kis kellemetlenségem.

A motorcsónakom bedöglött. Egyszerűen nem tudom beindítani. Jó ideig próbálkoztam, igyekeztem higgadt maradni, de nem vagyok az a kimondott technikai ember. Az élő organizmusokhoz jobban értek, mint a műszaki kütyükhöz. Jó órai küszködés után szent fogadalmat tettem, hogy amint visszajutok a városba, beiratkozom egy gyorstalpaló ezermester tanfolyamra – már ha létezik ilyesmi – aztán kelletlenül elindultam a part mentén kelet felé. Ugyan felkészültem hasonló eshetőségekre, van nálam meleg takaró, elegendő víz és élelem, de mégis jobban érezném magam, ha négy fal között éjszakázhatnék. Tisztában vagyok azzal, hogy el vagyok tiltva a börtön közvetlen közeléből, de talán sikerül telefonon elérnem valakit, aki segítségemre lehet. A szigetnek ezen a felén abszolút nincs térerő, de az intézmény körül szükségszerűen lennie kell valamilyen fogható telefonos vagy internetes hálózatnak.

A part mentén haladok, mert itt a legegyenletesebb a talaj. Beljebb elszórtan tenyésző zsombékos, változatos méretű kövek és talajból kiálló sziklacsipkék teszik veszélyessé a gyaloglást ilyen rossz látási viszonyok között. Időközben teljesen besötétedett, az újhold keskeny sarlója szinte csak egy íves hasadék az égen, fényereje gyakorlatilag nincs. A börtönépület pedig még túl messze van ahhoz, hogy kültéri reflektorai segítséget jelentsenek. Hálát mormolok, amiért a nagyobb fényerejű elemlámpát vettem meg a túraboltban. Akkor bizony szívtam a fogam az ára hallatán, de most bőségesen kárpótol az, hogy a sötétség ellenére jó tempóban haladhatok.

Úgy negyed óra kutyagolás után megváltozik a part jellege, 
a sziget belseje felé meredeken emelkedő földfal mellett sétálok el. Suvadásos terület, még óvatosabban lépkedek. Futólag átvillan a fejemen, hogy a szigetek közül geológiailag is ez a legváltozatosabb, de ilyesmi most nem igazán tud lekötni. Elkalandozom, jelentéktelen dolgok, hétköznapi apróságok kötik le gondolataimat. Kis időre el is felejtem, hogy egy kietlen börtönszigeten baktatok egyedül, elhagyatottan.

Hirtelen összerezzenek. Mintha valami mozgást láttam volna a szemem sarkából. Ott, előttem nem messze, a meredély tövében. Érzem, hogy nekilódul a szívem, de nyugodtnak kell maradnom – figyelmeztetem magam. Tudósember lennék vagy mifene, nem tojhatok be holmi képzelgéstől. Ráadásul egereken és madarakon kívül nem él itt semmilyen állat, főleg olyan nem, ami veszélyt jelenthetne rám.

Lámpámmal végigpásztázom a falat, majd a környező partszakaszt, persze semmi gyanúsat nem látok. Nyilván csak a képzeletem szórakozott velem. A#fénynyalábot újra irányba állítom, hogy folytassam utam a börtön felé, ám újra felvillan valami a földomlás aljában, szinte csak érzem, nem látom.

Rendben. Gondoljuk végig. Az előbb megbizonyosodtam róla, hogy nincs ott semmilyen állat. Vagy szökött rab. Ez utóbbi gondolatot még csírájában elfojtom. Nem vagyok veszélyben. Nincs mitől félnem – győzködöm magam. Nagy levegőt veszek, eloltom a lámpát. Pár percig masszívan sűrűnek érzem a mindent elborító sötétséget, szinte tapintani lehet a feketeséget. Aztán ahogy hozzászokik a szemem a fény teljes hiányához, lassan apró, tündöklő pontocskák kezdenek kirajzolódni előttem. A lidércfények lassan formát öltenek, ólmos másodpercek után az agyam hirtelen felpörög, automatikusa bukik ki számon a szó: – Fluoreszencia! Felnevetek. – Na, mi van, botanikusok gyöngye? Berezelsz egy ilyen nyilvánvaló dologtól? Tudom jól, hogy nem egy állat- és növényfaj képes az abszorbeált fény kibocsátására, többek között békák, skorpiók és számos gomba is, de a sor bőségesen folytatható lenne. 

Álljunk csak meg – már éppen tovább indulnék a megkönnyebbülés könnyedségével, amikor testem újra megfeszül, rövid időn belül már másodszor lesz úrrá rajtam az idegesség. De ez most más, izgalmas és bódító. Hiszen rátaláltam a növényre! – vág elmémbe a nyilvánvaló. Semmi kétség, a magvak ettől a kis éjjeli lámpástól származnak. (Nem is rossz név. Csak el ne felejtsem!) Közben lassan odaérek az apró növényhez, óvatosan lépkedek, nehogy eltapossam. Leguggolok, elemlámpámat egy távolabbi kőtömbhöz támasztom, hogy csak szórt fény érje az éjszakai tüneményt, majd közelebbről is szemügyre veszem. Szirmai egészen kicsik, szinte tökéletes kört formáznak, úgy gondolom, hogy nappali világosságnál hófehérek lehetnek. Szintén kisméretű, ovális levelei kacsszerű száron nőnek, szórt állásban. Csodálatos a maga egyszerűségében. Szinte áhítatot érzek, miközben óvatosan megérintem a törékeny növénykét.

Ugyanabban a pillanatban soha nem tapasztalt rettegés önti el a testem. Fizikai létem érzékelhetetlenné válik, mellkasom mélyébe robbanó mérhetetlen fájdalom időtlen, kitölt, meghatároz. Elmém szupernóvaként tágul, majd minden emberi mivoltomat megsemmisítő robbanás után magába roskad. Rémlik, hogy állati süvöltés marja torkomat, végül értelmem megszűnik, elillan, kihuny.

A két rendőr borúsan lépdel a parti fövenyen. Tudják, hogy kötelességük eleget tenni a rájuk váró feladatnak, de igazán egyikük sem akar odaérni. Egy férfit találtak a szigeten. Pontosabban azt, ami megmaradt belőle. A#börtön biztonsági őre értesítette őket hajnali három körül, miután a szokásos ellenőrző körútja során rábukkant a maradványokra. Azt állítja, hogy az áldozat önmagát marcangolta szét. Micsoda őrültség! – háborog magában a fiatalabb tiszt, elméje tiltakozik e képtelen gondolat ellen. Ezt#a#helyet mindig is belengte egyfajta nyomasztó hangulat. Valami megfoghatatlan, baljós érzés, ami miatt az emberek még a környező szigetekre se tették soha a lábukat. Az a sok rémtett, és gonoszság, amit az az épület évtizedek óta elnyel, a falakon keresztül a talajba és a levegőbe szivárog, megmérgezve mindent és mindenkit maga körül. Nem csoda, hogy az őr is rémeket lát.

A test egy leomlott partszakasz tövében fekszik. Körülötte nagy területen sötétlik a talaj a töméntelen vértől. Bár még csak alig pirkad és nem vehető ki jól minden részlet, a látvány könyörtelenül és végleg az egyenruhás férfi agyába ég. Egész testében remegni kezd, képtelen megmozdulni. A#halottnak hiányzik mindkét kézfeje, egyik karja majd a könyökéig le van rágva. A lábujjai szintén roncsoltak és hiányosak. Mellkasát mély karmolások szántják minden létező irányba, mintha szerencsétlen tébolyult a saját szívét akarta volna kitépni. Feje egy kövön nyugszik, görcsösen kitátott szájában összegyűlt vér már alvadt, több foga is kitört. Koponyája hátsó része szét van zúzva, halálát végső soron ez okozhatta. Vagy a#vérveszteség.

Hosszú másodpercek, talán percek is elteltek ebben a sokkszerű állapotban, mikor társa végre megmozdul. Arccal a metsző reggeli szélnek fordul, lassan és mélyeket lélegzik. Szájához emeli walkie-talkie-ját, hangja rekedt.

Küldjétek a halottkémet és mindenkit, aki mozdítható a speciális egységtől. – adja ki a rövid utasítást, majd rövid habozás után még hozzáteszi: – És#valakit, aki jártas a természetfeletti dolgokban. Az áldozat világít.