Az élet, egy groteszk dráma, 
Sírás, és egy csepp nevetés, maga a Via Dolorosa.
A végén nincsen más, köd, csönd, s egy temető,
Csak nem megvakult a Teremtő? 

Mond azt, hogy tévedek!
Mikor szürke beton árnyékában mondják, "Ég veled!".
A szocializmus nem hagyott maga után ép embert,
Azt mondták az elején, "Az ember bűnre rendelt".  

Az emberek a drámát, csak nézni szeretik,
Majd jön egy újabb rendező, és felszentelik.
Ahol nem kell sírniuk, elég ha tapsolnak,
Az élet színpadán, éhes koldusok tarolnak. 

Mindenki koldus, a saját maga módján,
Álmában mindenki sétál, a saját maga holdján.
Ki tudja, hány felvonás jutott minden szereplőnek,
Az élet írja a legszebb drámát, s gondolataim új fejezetett szőnek.