Barion Pixel nuuvella

Új London Krónikák - Az Üvöltő.

Az interdimenzionális szállítóhajó, vadul remegve lépett át a kapun. Kívül-belül kopott fémteste, időről-időre hangosan felnyikordult, azt a benyomást keltve, hogy bármelyik pillanatban a darabjaira hullhat.

Ethan Connor, nem is volt nyugodt. Csak nagyon komoly erőfeszítések árán tudott uralkodni magán. Jól tudta, hogy most nem volna szerencsés, ha mindig tomboló indulatait, szabadjára engedné. Azt, ez a szállítóhajónak csúfolt roncstelep szökevény, nem bírta volna ki. Így nem tehetett mást, mint fogait összeszorítva tűrni, és bízni a legjobbakban. 

Ez volt az első, és minden bizonnyal az utolsó alkalom, hogy egy ilyen utazásra vállalkozott, ezt már biztosan eldöntötte magában. Amúgy sem volt pénze, a visszaútra. Ami azt illeti, még erre az ütött-kopott lélekvesztőre is alig tudott helyet szerezni. A hajó kapitánya, az első körben megfizethetetlen árat kért azért, hogy a raktérben elrejtve, becsempéssze Connort, a Sylur Domíniumtól is távol eső űrben újjászületni látszó, Angolszász birodalom ékkövére, Lyonessbe. Alkudozni próbált, és az utolsó szövetségi oroszlánt is kifacsarni utasából. Láthatta rajta az elszántsággal vegyes kétségbeesést, és megpróbálta kihasználni a kiszolgáltatott helyzetét. Connor azonban, ezt nehezen viselte, és miután megvillantotta a bensőjében lakozó szörnyeteget, a megállapodás azonnal megszületett. 

Nyílván a kapitány kicsinyes bosszújának volt része, hogy a jó ötven órás hajóutat, egy nyirkos és rothadástól bűzlő konténerben kellett eltöltenie, amit csak megkoronázott az a mérhetetlen kín, amit a dimenziók közötti térbe való be- és kilépés okozott.

A nyugtatók, amiket Connor előrelátóan odakészített magának az útra, épp csak annyira voltak elegendőek, hogy lángoló dühe, ne csapjon át fékevesztett tombolásba. Gyűlölte az út minden egyes percét, de nem volt választása. Egyszerűen nem tudott ellenállni, a hívásnak. Jó ezer éve már, hogy egy St.Clair utoljára szólította, ő pedig esküt tett arra hajdanán, hogy ha ez megtörténik, válaszolni fog a hívásra.

Így hát, hátrahagyott és elviselt mindent, ami ahhoz kellett, hogy hosszú és viszontagságos útja végén, rátaláljon a boszorkányra, aki megidézte őt. Miközben a számára előkészített karosszékbe szíjazva próbálta átvészelni, az előtte álló út maradékát, Connort furcsa érzések ostromolták. Ezer földi évet úgy töltött el, hogy csak sodródott a világban, de leginkább csak bujkált. Bezárkózott önmagába, és igyekezett minél messzebb kerülni az emberek világától.

Megszokta már a magányt és hosszú, kínkeserves évek után, végre kezdett belenyugodni a sorsába is. A lelkét mérgező fájdalom tompulni látszott, és a szívét örökös lángban tartó harag, mintha csillapodott volna, az Ozark vadonjában eltöltött évszázadok alatt.

Elfogadta a sorsát, hogy aztán egy napon, egy távolról jövő, alig érzékelhető fohász, felborítson mindent, amit addig felépített önmagában, és visszavezesse őt az emberek, általa olyannyira gyűlölt világába. 

Ismeretlen volt számára minden és nem bízott senkiben. A legkevésbé a törpben, aki a szállítóhajó kapitánya volt. Hosszú ideje nem érintkezett már senkivel, így az emberismerete már jócskán megkopott, mégis elég volt csak ránéznie a vörös szakállas, zömök testű, sunyi képű gnómra, hogy pontosan tudja, nagy hiba volna megbíznia benne. Connor, ezért is nem engedte, hogy az utazás idejére, hibernáló kamrába tegyék. Attól tartott, hogy az út végén, nem ott ébredne fel, ahol szeretne. Így, nem volt más választása, mint elviselni a kínt.

Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a hajótest remegése abbamaradt, és a konténer dupla szárnyas ajtajának egyik fele, hangos nyikorgás közepette, hamarosan kinyílt. Connornak azonban, nem sok ideje maradt a megkönnyebbülésre, mert megdöbbenve kellett tudomásul vennie, hogy a kifejezetten az ő számára előkészített karosszék szíjai és pántjai, nem engednek. A biztonsági zárak kioldó gombja, nem reagált a szóbeli parancsra, noha indulás előtt Connor, többször is leellenőrizte azokat.

Rövidesen, az orvosi sínbe helyezett karú törp jelent meg, a konténer bejárata előtt. Szakáll borította, gyűrött arcán, szélesen terült el egy kaján vigyor.

– Számodra, itt ér véget az utazás, kemény fiú.

Connorra, nem igazán voltak nagy hatással a törp, baljósnak szánt szavai, amikor azonban, öt hegyomlásszerű ork alakja jelent meg az ajtónyíláson át beszűrődő fényben, a több száz éves ír jobb szemöldöke, felszaladt kissé.

– Most nagy hibát követtek el. Higgyétek el nekem.

– Nem barátom, a hibát te követted el akkor, amikor eltörted a karom!

– Nézd, Mago. Elnézést kérek azért, hogy a legutóbbi kis vitákban, elragadtattam magam, de elég hosszú ideje nem voltam már társaságban, és kifejezetten rosszul viselem, ha ki akarnak használni engem. Fogadd el a bocsánatkérésemet, és váljunk el békében.

Connor igyekezett a lehető legőszintébben és világosabban fogalmazni, de csalódottan kellett látnia, hogy a törpöt nem győzte meg.

– Már késő sajnálkoznod. Mago Dullinirnek, senki sem árthat, büntetlenül. Most eljátszadozunk veled kicsit, és utána pedig, ha még élsz eldöntöm, hogy mi legyen veled. Hozzátok ki!

Az orkok elindultak, hogy kiszíjazzák Connort a székből, erre azonban, nem volt semmi szükség. A fémcsatok és polimerizált bőrszíjak, csak addig tarthatták fogva Connort, amíg szabadjára nem engedte, a bensőjében tomboló fenevadat. Mire az orkok észbe kaptak, az átalakulás már végbement, és az elhagyatott űrkikötő dokkja, borzalmas élet-halál harc színterévé vált. Noha mind az öt, zöldbőrű óriás kemény harcos volt, és ádázul küzdött mindegyik az életéért, Connor fékevesztett tombolásának, nem tudták útját állni. A fülledt éjszakában morajló csatazaj, hamarosan abbamaradt, és az utolsó ork halálhörgése is, bizonytalanul pattogva halt el, a félig már romlásnak indult űrdokk rozsda marta, omladozó falai között. Már csak Mago maradt életben, aki a porban csúszva könyörgött az életéért Connornak, de ő sem kerülhette el a végzetét. A törp, már-már természetfeletti hangon sikoltott fel fájdalmában, de azt szinte azonnal elnyomta egy hosszú, hátborzongató üvöltés.

Tetszett a történet?

1 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 41 történetét!


  • 1213 szerző
  • 798 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

Új London Krónikák - Az Üvöltő.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Milyen erők irányítják, a halandók sorsát? Egy ezer éves eskü, egy generációkat súlytó átok, egy férfi becsülete? A múlt ködéből feltámadó isten haragja, esetleg egy megfáradt varázsló ellenállhatatlan vágya a megváltásra?
Bármi is legyen az, képes világokon és dimenziókon átívelve összekötni sorsokat. Egymással szembe fordítani és mély, fájdalmas szerelembe taszítani olyan embereket, akik csak remélhetik, hogy a sorsuk a boldogságba vezet, nem pedig a végzetbe fordul.

Rövid összefoglaló

Egy fiatal boszorkány, elsuttog egy ősi varázsigét.
Egy hallhatatlan szörnyeteg útra kell, hogy válaszolva a hívásra, dimenziókat szeljen át.
Egy törvényőr, a saját sötétségével kerül szembe, miközben egy megfáradt mágus, megszállottan kutatja, egy ősi, bebörtönzött isten bocsánatát.

Olvasási idő

4 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!