Barion Pixel nuuvella

Új London krónikák - Az Üvöltő

Max Cavallera gőzsiklója, egy éles kanyart véve ereszkedett alá Új London, Szép remények nevű városrészének egyik kihalt, egykor jobb napokat is megélt űrdokkjához. Az omladozó raktárépületek és hangárok között, még mindig az ég felé tornyosultak, a hatalmas fémfeldolgozó kohók kéményei. Hajdanán, itt virágzott fel újra a már-már eltűntnek hitt törp kultúra, hiszen a legnagyobb törp klánok kovácsmesterei dolgoztak, a mostanra kihalt és elnémult üzemekben, műhelyekben, fémöntödékben. Az Angolszász birodalom megszületésével és felemelkedésével, a legendás törp fém, az andvarium, értékesebbé vált, mint valaha. Csillagkapuk és interdimenzionális átjárók épültek tucatszám, pezsgő életet lehelve, az emberek által ismert űr peremvidékébe. Távol a Sylur Dominium határaitól, a kereskedelem az emberi kolóniák és a többi, idegen faj között, egy mindaddig példátlan aranykor eljövetelét vetítették előre. 

Max, a gyermekkorából emlékezett azokra az időkre, amikor még a Csillagközi háború éveiben is, lángoló katlanként működtek a törp olvasztókamrák, és a gőzkalapácsok távoli, pengő-morajló hangjától volt hangos a környék.

A növekedés azonban, mindig változással és legfőképp fájdalommal jár. A közel százévnyi háborúskodás, megviselte az alig szárba szökkent, és így igen sebezhető gazdaságot.

A birodalom és a vele szövetséges kormányok, egy idő után már nem tudták megfizetni, a kapuk alapelemének számító andvarium előállításának költségeit. A háborús erőfeszítések, néhány évig még mozgásban tartották a többfrontos harcot vívó birodalom gazdaságát, de azt, amit a sylur interdimenzionális blokád meggyengített, a harminc évig tomboló háború pedig összetört, a békekötést követő gazdasági válság, kegyetlenül térdre kényszerített.

Egyre kevesebb űrhajó hagyta el Szép remények dokkjait, ahogy fogyott a pótolhatatlannak bizonyuló andvarium, míg nem egy napon, az utolsó törp gőzkalapács is végleg elhallgatott.

Nehéz idők jöttek ezután. A gazdasági válság, vészjóslóan árnyékolta be, a rég áhított béke napjait. A megrendelések elmaradásával és az értékes nyersanyagok eltűnésével, törpök ezrei maradtak megélhetés nélkül. Az amúgy is nehezen megnyíló, büszke nép fiai és lányai, a legnehezebb években, szinte teljesen elszigetelték magukat Új London többi részétől, mintha létre jött volna egy különálló város, a városban.

Az erőszak és a bűnözés, hamar gyökeret vert, a törp szíveket összeszorító kétségbeesés és harag árnyékában. A mindaddig egységet alkotó klánok, egymásnak estek. Utcai bandák és véres leszámolások jellemezték a törp városnegyed mindennapjait, amik sokszor nem kímélték az arra vetődő kívülállókat sem. Az egykoron gazdag és mindig nyüzsgő városrész, alig néhány évtized leforgása alatt, teljes romlásnak indult.

Max, az egyik szomszédos kerületben nőtt fel, így szemtanúja volt mindennek. Barackligetet sem kerülte el a válság, így most, otthonosan mozgott, Szép remények szellemvárosában is.

Azonban, rég volt ekkora nyüzsgés ezen a környéken, mint most. Ez, kicsit meglepte. A törvényőri hivatal ügynökei között nyílt titok volt, hogy Szép remények utcáin, nem látják szívesen a jelvényüket, így a legtöbb törvényőr, messzire el is kerülte a törpök lakónegyedeit.

Most viszont, több tucat egyenruhás és civil nyomozó, helyszínelő és meglepően sok mentős volt jelen.

Amikor a központ kirendelte ide Maxet, az irányító nem tett említést arról, hogy az ügy, kiemelt fontosságú lenne. Talán így akarták elkerülni azt, hogy kifogásokat keresve, megpróbálja átpasszolni valaki másnak a feladatot. Max persze, nem az a fajta férfi volt. Közel húszéves szolgálata alatt, mindig törekedett arra, hogy példásan és eredményesen végezze el a munkáját. Pontos volt, elhívatott, és legfőképp tiszta. Erre pedig, mindig is büszke volt. Ahogy körülnézett a helyszínen, elfintorodott. Jó eséllyel, ő volt az egyetlen tisztességes törvényőr, a fel-alá rohangáló tömegben. 

Idő közben, eleredt az eső. A lábnyomokkal borított föld, hamarosan egy tócsákkal tarkított sártengerré változott. Néhány helyszínelő, sietve ponyvákat feszített ki az űrdokk előtti területen. Maxet, nem zavarta az eső. Bízott abban, hogy helyszínelő kollégái, időben biztosították a nyomokat, így komótosan rágyújtott egy szivarra, és tekintetét még egyszer végig hordozta a környezetén.

A központi irányító szűkszavú eligazításából csak annyi derült ki, hogy egy többszörös gyilkossághoz kell kijönnie, mivel azonban, őt rendelték ki a dokkokhoz, Max annyit már biztosan tudott, hogy az elkövető egy metahumán lehet.

Ha megérkezett valahova, mindig szerette nyugodtan, aprólékosan felmérni a terepet, mielőtt megtudott volna bármit is a részletekről, így első útja, az egyik kifeszített ponyva alatt felsorakoztatott hullazsákokhoz vezetett. A halottkémi hivatal emberei, még nem fejezték be az áldozatok azonosítását. Az egyik törvényszéki fényképész, több szögből is lefényképezte a szétszaggatott testeket. A gép vakuja, éles fénnyel borította be a fekete zsákokban fekvő testek közvetlen környezetét, torz árnyékokat festve ezzel, az omladozó falakra.

Max, összébb húzta magán az enyhén kopottas, de még mindig élénk fekete, lábszárig érő szövetkabátot. Furcsa érzés rohanta meg, ahogy az egyértelműen borotvaéles karmok okozta hosszú, mély sebeket nézte. Mintha a jéghideg eső, egész a csontjáig hatolna. Megborzongott, holott mindig is imádta az esőt, és az esős évszak leghidegebb napjaiban sem volt alacsonyabb a hőmérséklet, húsz Celsius foknál. Pontosan tudta, hogy nem a hirtelen rájuk szakadó eső miatt érzi magát így. A brutálisan széttépett és megcsonkított testek látványa váltotta ki belőle, ezt az érzést. Rég érezte már magát így, holott nem ez volt az első ilyen esete.

Az öt, megtermett ork, elvileg nem lehetett könnyű ellenfél, Max mégis úgy érezte, hogy ez nem így volt. A mérhetetlen erő és brutalitás, amivel egyszerűen szétszaggatták őket, egy hatalmas állatot feltételezett. Ahogy végigpillantott az egymás mellett felsorakoztatott, tucatnyi testen, azon morfondírozott, hogy első tippre egy vérfarkast jelölt volna meg, mint elkövetőt. Azonban, mindig gondban volt, ha döntenie kellett egy ilyen teremtmény emberi vagy állati mivoltáról.

Jól tudta, hogy a legtöbb vérfarkas, nem önszántából válik azzá, és némelyikük igencsak megszenvedi az átváltozását. Számtalan tragédiával találkozott már, az eddigi pályafutása alatt, és megismert rengeteg elátkozott életet, ártatlan áldozatot, elkárhozást, vérgőzös versenyfutást. Talán ezért hajlott inkább arra, hogy állatként tekintsen egy vérfarkasra, mintsem emberként. Ha valaki rálép egy ilyen emberfeletti fenevad útjára, a végén nem vár rá más, mint halál, vér, szenvedés. Max, nem szerette az ilyen ügyeket.

A legutóbbi hajsza, amit egy vérfarkas után folytatott, öt hónapig tartott, és ezalatt az idő alatt, sok ártatlan ember meghalt. A legvégén, ő maga is majdnem ott maradt, az egész várost átszelő üldözőst lezáró összecsapásban. Három kínkeserves hétbe telt, mire képes volt elhagyni a kórházat és újra munkába állni.

Így, miközben megközelítette a másik kifeszített ponyva alatti területet, titkon azt remélte, hogy téved. Furcsa mód megdöbbent, amikor a lábnyomok nem voltak ismerősek a számára. 

Max arca megfeszült, ahogy leguggolt, hogy jobban szemügyre vehesse a két, egymás melletti nyomot. Fogalma sem volt arról, hogy milyen teremtménytől származhattak, de abban, már a legelső pillantás után biztos volt, hogy nem vérfarkastól. 

Négy lábujj helyett, öt karmos bemélyedést látott. A legelső gondolata az volt, hogy talán valamilyen nagyra nőtt macskaféle hagyta maga után, és nem is ő az illetékes az ügyben, hanem a városi sintér, de hamar elhessegette magától, a komolytalan gondolatot. A lábnyom, amúgy sem lehetett párducé, tigrisé vagy oroszláné. Próbálta magában felsorolni az összes olyan állatot, ami szóba jöhetett, de a legtöbbükről csak általános iskolában hallott utoljára, és látni is csak kitömve tekinthetett meg egy-egy példányt, az állatkert őstörténeti szárnyában kiállítva. Odakint, egyre hevesebben esett az eső. A legtöbb lábnyom, már meg volt telve mocskos, habos vízzel, de még így is jól kivehetőek voltak, a reflektorok ragyogó fényében.

Ahogy Max, alaposabban szétnézett maga körül, felfigyelt arra, hogy egy dulakodás helyszínének közepén áll. Az egyre omlósabbá váló sár, még mindig piroslott a vértől.

Az ismeretlen lény nyomai mellett, két törp lábnyoma látszott még, és a hely, ahol széttépték őket. Max szivarja felvöröslött, ahogy nagyot szívott belőle, majd gőzmozdonyként kipöffentette a füstöt. Mindig ezt csinálta, ha valamin komolyan elgondolkodott. Miközben az átható szivarfüst, eggyé olvadt a reflektorok hőjében felszálló párával, Max igyekezte összerakni a képet magában.

Az állat hátsó lábnyomai, mélyebbek voltak, mint a törpök nyomai, ami azt jelentette, hogy az ismeretlen fenevad, valahonnan a magasból leugorva lepte meg a két törpöt. Max hunyorogva kilesett a ponyva alól, azonban az előtte tornyosuló hangáron kívül, semmilyen más magaslat nem volt abban az irányban, ahonnan a nyomok alapján a lény érkezhetett. A viszonylag még jó állapotban lévő épület teteje viszont, legalább harminc méter magasságban lehetett, és egy ekkora ugrás után épségben földet érni, még egy vérfarkasnak is a becsületére vált volna.

Max, összeráncolta a szemöldökét. Abban már szinte biztos volt, hogy most nem vérfarkassal lesz dolga, de ennek ténye, egyáltalán nem nyugtatta meg. Újabb kapaszkodókat keresve körbefordult, és az egyik járőrsikló mellett, egy törpöt pillantott meg, három törvényőr gyűrűjében.

Épp elindult az ígéretesnek tűnő társaság felé, amikor oldalra pillantva, az egyik mellékutcában észrevett valamit. Egy hatalmas, éjeket sikló húzódott meg az árnyak között. 

Valószínűleg Max sem veszi észre, ha a szélvédőjén nem csillan meg az egyik köztéri lámpa, haloványan ragyogó fénye. A sikló mellett, egy másik törp állt, épp beszélt valakivel.

Max, megtorpant. Felismerte a törpöt: Regnár Svartsot őrmester volt az, a Szép remények városrészt is magába foglaló, keleti törvényőri hivatal, egyik tisztje. Maxben most tudatosult, hogy ha jobban körbenéz maga körül, ő lesz az egyetlen törvényőr, aki a törp területeket, Új London többi részétől elválasztó, láthatatlan határ elülső oldalán van, és nem ide tartozik. 

Minden egyenruhás és nyomozó, legyen az törp vagy ember, a keleti körzet állományát erősítette.

Azonban, nem maradt ideje a gondolatait tovább fűzni, mert az éjfekete sikló sylurimgenerátora hangosan felsivított, és a jármű felemelkedett a földről, hogy a következő pillanatban eltűnjön az egyik kohó kéményének, sötéten magasló sziluettje mögött. 

Max a siklót figyelte, így váratlanul érte Svartsot őrmester dühe. A törp megragadta a kabátjánál fogva, és megpörgetve a tengelye körül, az egyik épület nyirkos falához vágta Maxet. 

– Te meg, mi a jó büdös lószart keresel itt?

Maxet nem igazán hatotta meg a törp ódivatú káromkodása, bár a szemébe nézve világosan kiolvasta a tomboló indulat, fenyegető jelenlétét. Noha a maga száznyolcvanöt centijével, legalább harminc centivel magaslott a törp fölé, volt már dolga velük máskor is, így jól tudta, hogy nagy hiba lenne alá becsülni az izmos testlakatú, nálánál valószínűleg erősebb törpöt. Látott már olyan embert, aki áldozatául esett egy törp haragjának, és nem élte túl a találkozást, hogy bárkinek is elmesélhesse az élményt. Tehát nem maradt más választása, mint szenvtelenül állni, a törp gyilkos tekintetét.

– Nem én akartam ide jönni. A központ küldött.

Svartsot őrmester egyetlen arcizma sem rándult, Max szavai hallatán. Láthatóan már tudott a megbízatásáról, talán ez is dühítette fel. 

– Errefelé nincs szükségünk, a magad fajtákra, Cavallera! Ez az ügy, az enyém. Szóval jobban teszed, ha a jövőben messzire elkerülsz. 

Svartsot mélyen dörgő, csak a törpökre jellemző hangja, hátborzongatóan hatott, ahogy elsuttogta a nem is annyira burkolt fenyegetést. Hosszú, aranyszőke haja és bozontos szakálla, csak jobban kiemelte az arcára ülő árnyakat. Max, soha nem volt az a könnyen megijedő típus, de önkéntelenül is nagyot nyelt, ahogy belenézet az egyenesen rászegeződő, a parázsló szivar mélynarancs fényében, hidegen ragyogó szempárba. Svartsotnak valamiért nagyon fontos volt, ez az eset.

– Én azért vagyok itt, hogy tegyem a dolgom. Ha nem is úgy tűnik, de egy oldalon állunk, Svartsot őrmester.

A törp nem felelet, ehelyett egy félre nem érthető gesztussal, nagyot köpött a földre. Max, néhány pillanatig még nem mozdult. Szüksége volt egy kis időre, hogy rendezze a gondolatait. Megszokta már, hogy a törvényőrök többsége, nem látta szívesen, ha feltűnt valahol. Sok éve hozott egy döntést, ami szerinte az egyetlen, helyes döntés lehetett, és már akkor felkészült arra, hogy büszkén viselje majd a következményeit. Meg sem fordult a fejében, hogy még közel húsz év múlva is hordani fogja a bélyeget, amit akkor önként vett magára. Sokszor elgondolkodott ezen. Százszor és ezerszer újrajátszotta magában a múlt fájdalmas eseményeit, de végül, minden egyes alkalommal arra jutott, hogy helyesen cselekedett. Az életét pedig, igyekezett mindig úgy élni, hogy soha ne kelljen szégyenkeznie, semmiért.

Most is kihúzta magát, és ugyanúgy semmibe véve a rászegeződő gúnyos, néha gyűlölködő vagy megvető pillantásokat, folytatta útját a járőrsiklóhoz, és ahhoz a másik törphöz.

Az egyenruhások, ahogy meglátták közeledni, igyekeztek egyértelműen a tudtára adni, hogy mit gondolnak róla. Maxet azonban, nem érdekelte, csak a törp.

Az átlag magas, jó felépítésű törp unottan, már-már szenvtelenül állt a sikló mellett. Max, néhány pillantásból felmérte, hogy nem fog beszélni, bárminek is volt a szemtanúja. Azért, tett egy próbát.

– Jó estét. Cavallera hadnagy vagyok, a városi törvényőr hivatal, metahuman bűnözéssel foglalkozó részlegének, egyik nyomozója. Sajnálom a társait. Látott valamit, amivel segíthetne a gyilkosuk vagy gyilkosaik elfogásában?

A törp arcán, egy gúnyos vigyor suhant át, miközben türelmesen végighallgatta Max mondandóját. Max, nem is számított másra. Valójában, csak jobban szemügyre akarta venni a törpöt. 

A külsején jól látszott, hogy nem egy átlagos polgár. A törpökhöz viszonyítva is keménykötésű volt, az arca elszánt, a szemében merész fény csillogott. A hosszú fonatok, ahogyan a haját és a szakállát hordta, Max számára nyilvánvalóvá tették, hogy a vele szemben álló törp, nem csak erre sétált véletlenül. A hosszú, a háta közepén túl érő hajfonatok azt jelezték az értő szemek számára, hogy ez a törp, már volt csatában,  nem is egyben. 

A bajusza és szakálla négy, külön álló fonatba volt szedve, amiket egy-egy vörösrézből készített karika fogott össze. Ez azt árulta el Maxnek, hogy a törp, volt már börtönben, ráadásul gyilkosságért, a karikák száma pedig azt jegyezte, hogy hányszor ölt. A bal csuklóján, egy tekergőző kígyót ábrázoló karperecet hordott, ami Nidhoggot formázta meg, az ősi, földi skandináv mitológia, kígyószerű sárkányát, a káosz kígyóját. Az andvarium, amiből készült, zöldes-kék fényben pompázott, még az utcai lámpák gyér fényében is. Vagyis a törp, nem egy egyszerű talpas volt, valamelyik bandában, hanem egy beavatott.

A nyakán lévő tetoválás, el is árulta, hogy melyikben. A hullámzó kör közepén, ami szintén Nidhoggot ábrázolta, egy fejjel lefelé álló pöröly foglalt helyet. A nyél két oldalán, két stilizált farkas nézett egymás felé. Hati és Skoll. Fenrir farkas gyermekei, akik a Napot és a Holdat üldözik, míg el nem jön az ősi Ragnarök, a világok végén vívott, nagy csata. Ez a tetoválás, a Dullinir ház jelvénye volt.

– Köszönöm, az együttműködést.

Mosolyodott el cinikusan Max, és nagyot szívott a szivarjából. Kezdte már sejteni, hogy kié lehetett az éjfekete sikló, és Svartsot miért volt annyira felpaprikázva. Bármi is történt itt, abban vastagon érintve volt Új London egyik legnagyobb törp maffia főnöke, Nyd Dullinir.

Az első fél óra sikeres volt. Max, általában ebből szokta levonni magában a következtetést, hogy az adott ügy, mennyire lesz nehéz vagy bonyolult. Mégsem érezte magát elégedettnek. 

Túl sok volt még a fehér folt a történetben, az olyan hiányzó elem a kirakósból, amikről még fogalma sem volt, hogy hol találhat rájuk. Most jöhetett, a fő gyilkossági helyszín.

A hangár, ahol a mészárlás lezajlott, valaha szerves része lehetett, az egykor virágzó ipari komplexum űrdokkjának. Bár Max, nem ismerte magát a környéket, azt már sejtette, hogy azon a részen lehettek, ahol régen az űrhajókat építették. Míg idefelé tartott, a levegőből azért felmérte a terepet. A hangár, amelyben most állt, mélyen bent volt az évtizedek óta elhagyatott gyárkomplexum szívében, távol mindentől és mindenkitől. Ideális hely volt ez, az alvilág üzleteihez. A törp csempészek hírhedtek voltak a birodalom területein, és ha Max figyelembe vette azt a tényt is, hogy Nyd Dullinir, gyakorlatilag közvetlenül hozzáköthető volt az ügyhöz, már sejthető volt, hogy valamilyen csempészárú átadásáról-átvételéről lehetett szó. Ami azonban, néhány órája véres kudarcba fulladt. Ez a pont volt az, ahol Max megakadt. 

Első ránézésre, az egész ügy nem volt több, egy sima nézeteltérésnél, két alvilági fél között, ami végül az egyikük számára halállal végződött. A vadállat viszont, ami egyértelműen elkövette a gyilkosságokat, sehogyan sem illett a képbe.

Az orkok, csak testőrök lehettek, ez nyilvánvaló volt Max számára. A halott törpök pedig, a hangár mélyén veszteglő szállítóhajó legénysége, illetve Nyd Dullinir néhány katonája. Az ismeretlen lény pedig, a szállítmány lett volna? Mivel egészen ma éjjelig, Max még nem találkozott hasonló nyomokkal, ez elég valószínű volt. Talán valamilyen egzotikus vadállat lehetett, vagy az óvilág egyik mitikus, mindeddig nem ismert szörnyetege. Ilyennel is találkozott már.

A hatalmas szállítóhajó, néma tanúként vesztegelt még most is, az elhanyagolt hangár mélyén. A helyszínelők által felállított reflektorok, megvilágították kopott, mikro meteoritok marta testét. A pilóta fülke alatt, nehezen ugyan, de még kiolvasható volt a hajó neve: Gullinbursti. 

A D osztályú szállítóhajó, önmagában nem volt különösebben érdekes, leszámítva azt a tényt, hogy igen megkopott külseje ellenére, a puszta fenntartási is egy kisebb vagyonba kerülhetett. A raktér belseje viszont, annál izgalmasabb volt. A legtöbb szállítókonténert, már felnyitották. A tartalmuk, érdekes képet mutatott az óvilágról, ahogy Lyonessben hívták a Földet és a párhuzamos világot, amihez tartozott. A konténerekben és fémládákban voltak fegyverek a Marsról, fűszerek és különböző tudatmódosító készítmények az Afrikai Unióból, telepata szerverek, a már letűnt Amerikai Szövetségi Államok haderejének jelvényével ellátva, szériaszám nélküli mental-chipek és biomechanikus páncélok japánból, és rengeteg nyers sylurium, a Szövetség egyéb területeiről. 

Ez a rakomány, már önmagában is hatalmas értéket képviselt, Új London fekete piacán, de Maxet nem ez érdekelte. Volt egy kisebb konténer, aminek a belseje, leszámítva egy középen felállított karosszéket, teljesen üres volt. Rozsdás falait, vastagon borította az orkok jellegzetes, zöld vére. A fémpadlón és a konténer körül, még mindig ott hevert néhány plazma fegyver, kés, egykezes kard. A fekete foltok a fémen, azokat a pontokat jelölték, ahova a küzdelem során becsapódtak a plazma lövedékek. Az egyik zöld vértócsában, világosan kirajzolódott az a furcsa lábnyom, amit Max, a hangár előtt már aprólékosan megfigyelt. Az öt, karmos lábujj és a talp jellegzetesen hosszúkás formája, élesen kirajzolódott a már megalvadt ork vérben. Max, fölé helyezte a tenyerét, hogy a nyomhoz viszonyítva, megpróbálja megbecsülni, annak nagyságát. Nem volt nyugodt attól, amit látott. Az egyik helyszínelő, még készített néhány képet a konténer belsejéről. Max, odaszólt neki.

– Hol van a kijelölt látó?

A technikus, első reakciója egy hanyag vállrándítás volt, de látva Max szigorú arckifejezését, megenyhült és a hangár egy másik pontja felé bökött az ujjával. Max, már épp elindult az egyik vértócsa felett guggoló nő felé, amikor megpillantott valamit. Egy vastag, ezüstszürke szőrcsomó volt beleragadva, egy jó tenyérnyi nagyságú, sötét barna, már-már fekete színű, ragacsos foltba. A helyszínelők már biztosították ezt a nyomot is, így Max óvatosan a folthoz érintette a mutató ujját. Alvadt vér volt, valószínűleg a titokzatos állat vére.

A szőr maga, származhatott vérfarkastól, de a vér, valahogyan más volt. Hasonló és mégis különböző.

– Bármi is volt ez, biztosan nem vérfarkas.

Maxet kissé meglepte a nő meleg, lágy hangja. A látó állt mellette. 

– Miért olyan biztos ebben?

– Volt egy látomásom, amikor megérintettem a szőrcsomót. Nem láttam tisztán, mintha köd borította volna az egészet.

Max zavarba jött, amikor észrevette magán, hogy mennyire bámulja a nőt. Remélte, hogy ő ezt nem vette észre, de egyszerűen gyönyörű volt. Hosszú, éjfekete haja, vadul hullámzó fürtökben omlott a vállára, finom keretbe fonva arányos, kissé ovális arcát. Ahogy próbálta magát kifejezni, enyhén összevonta a szemöldökét, ami csak jobban kiemelte ragyogó barna szemének szomorúságát. Finom ívű ajka, lágyan mozgott, ahogy beszélt.

– Mire céloz ezzel?

Max, gyorsan közbevágott a nő mondandójába, hogy biztosan elterelje a figyelmét a reakcióról, amit kiváltott belőle a megjelenése

– Hmm, arra célzok ezzel, hogy ez a lény, nem evilági. 

– Remek. Mit látott, egész pontosan?

– Valami hatalmasat, gyorsat és iszonyatosan erőset. Akármi is ez a teremtmény, tele van dühvel, vadsággal. Élvezte a gyilkolást. A testfelépítése masszív, izmos. Egyformán jár két lábon és négyen. 

– Látott még valamit? A legkisebb apróság is fontos lehet.

– Ne terheld a látómat, Cavallera! Lehet, hogy a központ téged is ráállított az ügyre, de az én nyomozásom elsőbbséget élvez, szóval tűnj el, az idióta kérdéseiddel együtt.

Svartsot, láthatóan az elmúlt jó tizenöt perc alatt sem higgadt le. A törpök mindig is hírhedtek voltak heves vérmérsékletükről, az őrmester pedig nem cáfolt rá erre. Megvadult bikaként vágott át a gyilkossági helyszínen, hogy szinte elrángassa Max mellől, a törvényszéki hivatal által kirendelt látót.

– Hölgyem, a későbbiekben még lenne néhány kérésem önhöz. Megtudhatom a nevét?

– Bella Shaw – fordult félig vissza a nő, és haloványan elmosolyodott.

Max, néhány percig még elgondolkodva állt ott. A szokásához híven, hátul összekulcsolt kézzel, a szivarja füstjéből nagyokat pöffentve. Az utóbbi évek, nem szűkölködtek érdekes esetekben és akció dús kalandokban, de ez a mostani ügy ígérkezett, az egyik legizgalmasabbnak. Arról nem is beszélve, hogy Bella Shaw, igencsak nagy hatással volt rá. Ez pedig, csak nagyon ritkán fordult elő vele. 

 Fogalma sem volt arról, hogy mennyi ideig állt ott mozdulatlanul, mélyen a gondolataiba merülve, de rövidesen arra eszmélt, hogy a gyilkossági helyszín kezd lassan kiürülni. A legtöbb járőrsikló, már eltűnt a hangár előtti, tágas udvarról, és lassacskán az utolsó helyszínelő csoport is végzett a tennivalóival. A korábban fényárban úszó hangár, újra sötétségbe borult. Csak a helyszín biztosításával megbízott járőr siklójának lámpái hasítottak egy vékony ösvényt, a sűrű éjszakai sötétségbe. Az eső még mindig esett, de elhaladva az egyenruhás törpök mellett, Max meg mert volna esküdni arra, hogy a szemükben nem az emiatt érzett bosszúságot látta, hanem a felé irányuló harag fényét.

Amikor beült a siklójába, az utasteret betöltő, vibráló hangra és vörös fényre figyelt fel. Üzenetet kapott a központból. A legfőbb törvényőr, még az éjjel várta a személyes jelentését. Így, bár holt fáradt volt már, az irányt egyenesen a város szívében magasló, törvényőri hivatal impozáns épülete felé vette.

A sikló irányítását az automatára bízta, ő pedig elmerengve tekintett le, Új London végtelenbe vesző látképére. Imádta ezt a várost, bár az is igaz volt, hogy egész eddigi élete során, még soha nem hagyta el a határait. Persze, ez korántsem jelentette azt, hogy semmit nem ismert a körülötte elterülő, hatalmas világból. A közel ötvennyolc milliós mega polisz, egyformán otthont adott az embereknek ugyanúgy, mint sok száz más idegen fajnak és emberfeletti lénynek. 

Bár, nyilvánvaló túlzás volt, valamilyen formában mégis igaz volt a vélekedés, miszerint Új London volt, a köznyelvben csak Új világnak nevezett, a Föld dimenziójával párhuzamosan létező univerzum közepe. Az emberek által lakott részének, legalábbis biztosan. A jó száz éve ide érkező első telepesek és azok leszármazottai számára pedig, mindenképp. A Lyonessnek elnevezett bolygó és az Új Londonnak elkeresztelt legelső kolónia, megtestesítette mindazt, amit az elnyomás és háborúk elől menekülők, meg kívántak teremteni az életükben. Kemény munkával, sok áldozattal és számtalanszor a vérükkel és verejtékükkel építették fel ezt a csodálatos várost. Max nagyapja is egyike volt, az első ide érkező telepeseknek. Egész kicsi gyerekként, sokszor a késő éjszakába nyúlóan hallgatta a nagyapja történeteit azokról az időkről. A szép remények koráról, amikor még a világ tele volt ígéretekkel és megvalósulni látszó álmokkal. Aztán jöttek a háborúk, blokádok, gazdasági válságok, és minden a visszájára fordult. A remények elhaltak, az álmok eltűntek, és a tisztesség semmivé foszlott.

Max, egész fiatalon, alig tizennyolc évesen lett törvényőr. Az apja is az volt, mint ahogyan a nagyapja, s az ő apja is. Frank nagypapa, sokszor viccelődött azon, hogy a törvény és a Cavallera család, olyan szorosan egymáshoz tartozik, mint a borsó meg a héja. Max, akkoriban még nem értette, hogy ez mit jelent, hiszen borsót se látott soha, de az évek múlásával rájött, hogy az apja miért nem nevetett ezen soha.  

Bár Új London, sokak számára maga volt az ígéretek földje, még most is, alig néhány évvel a Nagy Háború után, a még mindig tomboló gazdasági válság napjaiban, többen voltak azok, akik csak napról-napra éltek. A régi kolónia helyén felépült óváros zsúfolt utcáin, vagy a törp kerületek szűk sikátoraiban, a szegénység és sok esetben az éhezés, néma szörnyként zabálta fel a szívek jóságát és a lelkek tisztaságát. A korrupció és hatalomvágy, gyilkos indaként fonta körbe a várost, a legalsó nyomornegyed omladozó házaitól, az Arthur mondakör lovagjairól elnevezett dombokon felhúzott, legimpozánsabb épületek csúcsáig.

Valamikor régen, nem sokkal az után, hogy magára tűzte a törvényőrök jelvényét, Max úgy hitte, hogy a Törvényőri Hivatal gránit vörös, harmincemeletes épülete, fényt mutató bástyaként emelkedik ki a túlzsúfolt, bűnben fuldokló város mocskából, irányt mutatva a tisztességet keresőknek, ahogy egykoron a világítótornyok tettek, a tengeri viharokban eltévedt vitorlás hajóknak.

Aztán rá kellett döbbennie, hogy ez nem pontosan így van. A törvényőrök, már rég nem őrizték a törvényt. A többség legalábbis, biztosan nem. Sokuk, csak szükségből vált korrupttá. Mert nem volt elég a fizetés, amit a munkájukért kaptak, mert hosszú éveket vártak az előléptetésre, ami végül nem történt meg, mert úgy érezték, hogy az állandó veszély és fenyegetettség, ami a hivatásukkal járt, nem volt arányban a pénzzel, amit havonta ezért kaptak. Mert az emberek nem tisztelték sem őket, sem a törvényt. Mert féltek tőlük vagy épp gyűlölték őket. Mert a társuk, akivel akár éveket szolgáltak le együtt, bármikor elővehette a fegyverét, hogy golyót eresszen a másik fejébe. Ezernyi oka lehetett annak, hogy egy törvényőr miért lépett le a törvény és becsület útjáról. Max, ezt pontosan tudta, hiszen napról-napra szembesült mindegyikkel. Ő mégis maradt a helyes úton, és ezzel a kisebbséghez tartozott. A hozzá hasonlók, sokszor csak elkeseredett utóvédharcot vívhattak, a korrupt többséggel szemben. Vagy hagyták magukat bemocskolni, vagy nem kaptak erősítést, amikor szükségük lett volna rá. Az egyik társa, egyszer Maxet is megpróbálta megölni. Egyszerűen hátba lőtte. Csak a szerencsén vagy valamelyik isten kegyén múlott, hogy nem halt bele. Azóta, egyedül dolgozott. A magány, végig kísérte az útját, bármerre is vetette a sorsa. A kapitányságon és a város utcáin ugyanúgy, mint most, a hivatal legfelső emeletének sötét, kihalt folyosóin. 

Hajnali öt volt már. Csak Brosnan legfőbb törvényőr irodájából szűrődött ki némi fény, a Max lépéseitől hangosan visszhangzó, sötét folyosóra.

– Nos, mire jutott?

Brosnan, feltűrt ingujjal ült az impozáns méretű, fából készült íróasztala mögött. Az irodája falán, legalább nyolc-tíz kitüntetés, oklevél és elismerés volt kifüggesztve. Egyszer a királynő, személyesen tűntette ki, a szolgálatai elismeréseként, amiket a híres-hírhedt Nyolcvan nap zavargás alatt vitt véghez. Akkor megmentette a várost, a teljes pusztulástól. Hősként vezette az embereit, így Max nem értette, hogy alig valamivel több, mint másfél évtized alatt, ez az ember, hogyan válhatott megvehetővé.

Bár nem volt bizonyíték rá, mégis nyílt titok volt, hogy Brosnant erős szálak fűzik, Új London alvilághoz.

– Az elkövető, egy metahumán, de nem vérfarkas vagy alakváltó. Ilyen nyomokkal, még nem találkoztam sehol. Valószínűleg becsempészték azon a teherhajón, de azt még nem tudom, hogy hogyan. Vannak arra utaló jelek, hogy a Dullinir klán, érintett az ügyben.

Max, kifejezetten figyelte Brosnan reakcióit, amikor a város egyik legnagyobb bűnöző csoportjának a nevét kimondta, de a tar kopasz, ősz bajuszú, megtermett parancsnoknak, egyetlen arcizma sem rándult.

– Hivatalosan, Svartsot őrmester irányítja a nyomozást, a keleti körzetből, de ön is tegyen meg mindent, az ügy felderítése érdekében. Bármit, amit megtud és segítheti az őrmester munkáját, köteles azonnal megosztani vele. Maga a legjobb nyomozóm, szóval bízom a sikerében. Közvetlenül nekem jelentsen majd. Bár legendásak a képességei, ennél többet, egyelőre nem vártam magától. Most elmehet, de legkésőbb holnap reggel tízre, a részletes és írott jelentése legyen az asztalomon. Jó éjszakát.

Max sem várt az elhangzottaknál többet, ettől a személyes találkozástól, de amikor megfordult, hogy távozzon, egy rövid pillanatra megtorpant. Egy törp zömök, árnyba vesző alakját pillantotta meg, Brosnan irodájának egyik ablak előtt. Háttal állt Maxnek, és a helységet csak a legfőbb törvényőr asztalán elhelyezett, irodai lámpa világította meg, így Max nem ismerhette fel az alakot. Ami azt illeti, olyannyira elnyelte őt az irodában uralkodó sötétség, hogy amikor Max bejött, észre sem vette őt. Az egyetlen, ami most feltűnt neki, egy jellegzetes sétapálca volt, az egyik bőrfotel karfájához támasztva. A bot nyele, egy aranyból kiöntött, stilizált sárkány feje volt.

– Elmehet, hadnagy.

Brosnan nyomatékos hangja, visszatérítette a meglepetés állapotából Maxet.

– Igen, uram. Jó éjszakát.

Úton hazafelé, Maxnek volt min töprengenie. Volt egy sejtése, amit kilépve a hivatal épületéből, ellenőrizni akart. Kis kutatás után, az egyik félreeső utcában, meg is találta az éjfekete siklót.

Hajnalodott már, mire haza ért. Az eső, még mindig esett. A felhős ég, szürke fénnyel árasztotta el, Max nappalijának és konyhájának nagy részét. A két helység egymásba nyílt, így az egész lakást a kintről beáradó, nyomasztó félhomály uralta.

Max, letette a fegyverét, levette a csizmáját, majd töltött magának egy nagy pohár, enyhén savanyú amarion bort, és rágyújtott egy szivarra. Az egész nappalit meghatározó, hatalmas ablakkal szemben elhelyezett fotelben elnyúlva, elgondolkodva pöfékelt. A Lyonessen termő amarion gyümölcséből készített bor, nem hozta meg azonnal a hatását. Brosnan, csak reggel tízre várta a jelentését, azonban gondban volt azzal kapcsolatban, hogy a személyesen elmondottakon kívül, mit írjon még bele. Próbált koncentrálni, de az agya nem forgott már olyan kapacitással, mint néhány órával korábban. Kimerült volt, pihennie kellett. Így elszívta a szivart, felhajtott még egy pohár bort, és elindult a hálószoba felé. Aludnia kellett, ha csak néhány órát is. Noha igyekezett a legutolsó percig minden idegszálával az ügyre koncentrálni, a legutolsó gondolata elalvás előtt, Bella Shaw volt. Ez kicsit meglepte, de már nem volt ideje ezen is rágódni. A fáradság, felülírt mindent.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 44 történetét!


  • 1235 szerző
  • 832 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

Új London krónikák - Az Üvöltő

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Max Cavallera nyomozót, egy brutális tömeggyilkosság helyszínére hívják. A nyomok, csak néháyn dolgot árulnak el a vérszomjas gyilkos kilétéről, de minden egyes megválaszolt kérdés, felvett egy újabbat.

Rövid összefoglaló

Új London egyik elhagyatott részén, legalább egy tucat, kegyetlenül széttépet holttestre bukkannak.
Az áldozatok közvetetten összeköthetőek, a város egyik legnagyobb törp maffia klánjával.
A tettes kiléte ismeretlen, de a hátrahagyott nyomok, egy titokzatos, rejtélybe burkolózó fenevadra utalnak.

Olvasási idő

23 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!