Trinity St. Clair, ismét riadtan ébredt fel. A sötét árnyék, mely egész kicsi kora óta feltűnt az álmaiban, az utóbbi időben egyre többször látogatta meg, és egyre közelebb került hozzá. Régen, az ilyen esetekben, Trinity az édesanyja oltalmazó karjai között lelt menedékre, de az, már sok éve volt. Most, leszámítva a mellette hangosan szuszogó férfit, senki nem volt, aki vigaszt nyújthatott volna neki. Letörölte a könnyeit, és felkelt az ágyból. Az egész teste verejtékben úszott, ezért felvette az egyik székre ledobott köntösét. Néhány pillanatig tanácstalanul állt az egyterű helység közepén, és úgy figyelte a kopott hotelszoba sarkait, mintha az árnyak közül bármikor rátörhetne, valamilyen szörnyűség. Kissé megkönnyebbült, amikor az éjszakai mozdulatlanságot, néhány örökkévalóságnak tűnő perc után sem törte meg semmi. Csak az egyik fal mellé állított, ódon kakukkos óra ketyegése vágott bele percről-percre, a nyomasztó némaságba. A fogaskerekek kattogása azonban, csak fokozta Trinity nyugtalanságát. Négy óra múlt, tíz perccel. Még, az éjszaka volt az úr. 

Hajdanán az édesanyja azt tanította neki, hogy pontosan ez az időszak az, amikor a nyughatatlan szellemek és az emberi lelkekre vadászó démonok, még javában járják az útjukat. Az árnyék is mindig, szinte percre pontosan ilyenkor jött el hozzá.

Trinity teste megremegett, ha csak rá gondolt. A szíve vadul kalapált, és a mély csendben tisztán hallotta, minden egyes dobbanását. Odakint, esett az eső. Noha Új Londonban mindig fülledt volt a legtöbb éjszaka, Trinity bőre libabőrös lett a széttárt erkélyajtón át beömlő, hűvös levegőtől. A táskájához ment, és egy doboz cigarettával együtt, elővett egy fakón csillogó medált is. 

A keze remegett, ahogy rágyújtott a cigarettára, de miután beleszívott a Lyoness keleti részén termesztett dohányba, megnyugodott kissé. A nyakába akasztotta a medált, és bal kezének ujjaival végig simította azt. Megnyugtató érzés volt, ahogy a syluriumkristályból kifaragott talizmán, a csupasz bőréhez simult. Odakint villámlott egy hatalmasat, és az égen végigcikázó fény nyomában, életre keltek a szoba árnyai. Trinity összerezzent a következő mennydörgéstől, de szinte azonnal erőt is vett magán. Nem akart engedni, a bensőjében megszületni készülő pániknak.

Odalépett az erkélyajtóhoz és nekitámaszkodott az egyik félfának. A kintről beáradó, hűvös levegő, jeges érintéssel siklott végig a testén. Új London, a korai óra ellenére sem aludt. Az óváros, most is hangos volt és élettől lüktető. Valahonnan a mélyből, egy törvényőri járőrsikló szirénája sivított fel, de szinte azonnal el is vegyült a mulatókból kiszűrődőd zene és az utcákat megtöltő emberi beszéd kakofóniájával. 

Trinity egyszerre imádta és gyűlölte, ezt a várost. Nyolc éve, az édesanyjával azért jöttek ide a Proxima négy űrkolóniáról, mert úgy hitték, hogy ide menekülve, új életet kezdhetnek. Egy ideig úgy is tűnt, hogy minden jól alakul. Új London klímája jót tett az édesanyja egészségének, így annak ellenére, hogy pénzügyi gondjaik voltak, boldogan éltek. Aztán az árnyék, itt is megjelent. Egy ideig Trinity eltitkolta az anyja elől, de ahogy idősebb lett, az árny álombeli látogatásai, úgy váltak egyre gyakoribbakká és elevenebbekké. Amikor az anyja újra szembesült azzal, hogy nem képesek elmenekülni az árny elől, hiszen az átszelve egy párhuzamos világot és megannyi naprendszert és galaxist is utánuk jött, teljesen összetört. Akkor döntötte el, hogy elmeséli Trinitynek a családja történetét, és feltár előtte olyan titkokat, amikről mindaddig mélyen hallgatott. Trinity, ennek kezdetben nagyon örült, hiszen ahogy átlépte a serdülőkort, nem csak a teste kezdett megváltozni, de a lelke és az elméje is. 

Olyan képességei jelentek meg, amik sokszor megrémítették őt magát ugyanúgy, mint a környezetét. Szavak és mondatok, amik varázsigeként váltak valóra, ha dühében vagy csak egyszerű felindultságában kimondta őket. Furcsa álmok, olyan emberekről és emlékekről, akiket nem ismert, és amik nem az övéi voltak. Váratlanul bevillanó látomások egy helyről vagy emberről, akit és amit azelőtt még soha nem látott. A szeme sarkában megjelenő alakok, olyan szellemképek, amik szinte azonnal szerte is foszlottak, ha feléjük fordult.

Trinity, minderre magyarázatot várt, ám mindaz, amit az anyjától megtudott, az idő előre haladtával, csak egyre nyomasztóbb súlyként nehezedett a szívére.

Sokat beszélgettek erről az anyjával, és ő mindig próbálta meggyőzni Trinityt arról, hogy csak képzelődik, és a puszta véletlennel meg lehet magyarázni, a legtöbb furcsa dolgot. Tirnity hitt neki, mert imádta őt, de fokozódó vonzódása az okkult dolgokhoz, az utolsó években már sokszor vitákat és feszültséget keltett közöttük. A St. Clair vérvonal sötét története, már nem maradhatott meg, csak egy ősrégi mesének. Családi mondának, melynek legtöbb eleme csak kitaláció, és a véletlenek összjátéka csupán mindaz, ami történik vele, mert az árnyék, nagyon is valóságos volt.

Aztán, az utolsó előtti éjszakán, amit együtt töltöttek el, régi szokásukhoz híven, egész hajnalig beszélgettek. Így próbálták egymást segítve és vigyázva átvészelni, a szellemek óráját. Trinity, haloványan elmosolyodott, ahogy most újra felidézte magában azt az éjszakát. Sokat nevettek akkor. Még jól emlékezett arra a megkönnyebbülésre, amit akkor érzett, amikor kitekintve az ablakon, csodálattal nézett végig a kora reggeli égbolton. A rá következő éjjelen próbálta, első alkalommal megszállni az árnyék a testét. Hamarabb lecsapott, mint várták, így felkészületlenek voltak. Az anyja megpróbálta őt megvédeni, de már gyenge volt, és az árnyék megölte. Trinity, azóta menekült. Még akkor éjjel elhagyta Új Londont, és éveket töltött el azzal, hogy egyik kolóniáról vándorolt a másikra. Az árnyékot azonban, nem tudta félrevezetni. Előbb vagy utóbb, mindenhol rátalált. Ezért egy nap Trinity úgy döntött, hogy visszatér Új Londonba. Ha már úgy sincs hová menekülnie, akkor legalább az anyja közelében szeretett volna lenni.

Ennek, három éve már. A régi házukhoz, csak egyszer ment vissza. Akkor is csak azért, mert egy sejtését követte. Sokszor úgy érezte, hogy anyja, a túlvilágról is oltalmazza őt és megpróbálja vezetni. Ellentmondásos módon, az egykori lakóházukhoz, épp az anyja tiltása ellenére ment vissza, mert volt egy visszatérő álma, egy ősrégi könyvről, ami mindig is a családjához tartozott. Noha az anyja szelleme gyengéd volt vele és szeretetteljes, épp úgy, ahogy életében is, azon az éjszakán mindet megtett azért, hogy Trinityt megállítsa, mindhiába. A teljes igazságra, legalábbis egy nagyobb, meghatározóbb részére, csak akkor talált rá.

A bőrkötésű könyv, megfakult papírlapjai, hiányos részletekben elmesélték Trinitynek, a St. Clair család történetét. A mese azon részét, amit az anyja nem mondott el neki. A legelső boszorkánytól, egészen az ő megszületéséig. A könyv bejegyzései, akkoriban maradtak abba. A legutolsó, bedátumozott oldal, hat hónappal a születése előttről származott, és az apjáról írt, akit soha nem ismert. Ő is boszorkány volt, akivel az anyja kezdetben csak azért volt együtt, mert azt remélte tőle, hogy képes lesz őt megóvni az árnyéktól.

Trinity, fanyarul elmosolyodott, ahogy e gondolatok nyomán, az ágyában fekvő férfira nézett. Az egyik mulatóban szedte fel, tegnap este. Magas volt és erős, ugyanakkor egy öntelt seggfej. Valamelyik helyi léglovas banda vezére volt. Trintity maga sem tudta, hogy mire számított, amikor összejött vele, hiszen az árnyéktól biztosan nem tudta megvédeni, de belefáradt már az egyedüllétbe. Kellett valaki, aki, ha csak jelképesen is, de ott volt vele. Egy test, aminek az oltalmába elvonulva azt képzelhette, hogy a világon senki és semmi nem bánthatja már. Belefáradt az örökös menekülésbe, mint ahogyan nem akart olyan erőket sem, amiket nem kért, mégis megkapott. 

Egy váratlanul feltámadó, erős fuvallat belekapott a hálóköntösébe, és egészen a combjáig fellebbentette azt. Trinity úgy érezte, hogy az árnyék ott van mindenhol körülötte. Ahogy egyre idősebb lett, ez az érzés csak fokozódott benne, mintha az életkorával, egyenes arányban csökkent volna a távolság közte és az árnyék között.

A középső ujjával elpöckölte a félig elszívott cigarettát, és visszament a hotelszobába. A táskájából elővette a könyvet, amit a régi házuk padlójában elrejtve talált meg. Letette maga elé a kis dohányzó asztalra, és néhány pillanatig bizonytalanul figyelte. Egy ideje már úgy érezte, hogy nem magától talált rá erre a könyvre, hanem az árnyék súgta meg neki a létezését. Az utóbbi években, sokszor kérdezte volna erről az anyja szellemét, de az néma maradt, hiába hívta őt.

Trinity, magát vádolta ezért. Ha azon az éjjelen hallgat rá, és hagyja a könyvet, még most is ott lenne vele. Az anyja figyelmeztette őt erre, de akkor volt az első és utolsó alkalom, hogy nem hallgatott rá. Azóta, sokszor fellapozta a könyv megsárgult, foltos lapjait. Útmutatást remélt az alig kivehető szavaktól, valamilyen mindenható varázsigét, amivel átírhatja a valóságot, és az anyja újra élhet. Valamit, ami végre megszabadítaná a boldogtalanságtól, ami nyomasztó súlyként nehezedik a szívére. Oltalmat keresett, és egy napon, rá is talált. 

Az egyik reggelen, amikor ismét tanácstalanul kezdte el átlapozni az ódon könyvet, meglepődve figyelt fel néhány oldalra. Úgy emlékezett, hogy a legutóbbi alkalommal, azokon a lapokon még nem volt semmi. Ez a rejtély, amúgy is mindig izgatta, a könyv ugyanis, mindenféle rendszert nélkülözve, tele volt üres lapokkal. Sokáig csak egy újabb, bosszantó talány volt ez is, ami csak tovább árnyalta az ő és a családja múltjára és kilétére boruló titkokat. Azonban, az évek múlásával, és ahogyan Trinity egyre inkább kezdte uralma alá vonni a képességeit, ez a rejtvény megoldódni látszott.  

Ellentmondásos módon, bár az árnyék minden egyes éjjelen sötét entitásként vette őt körül, elkezdte tanítani is Trinityt. Mióta egyedül maradt, egy ellentétes és bizarr kapcsolat kezdett el kibontakozni közöttük, amire egyformán volt jellemző a rettegés és az izgató kíváncsiság.

Az árnyék által, éjről-éjre elsuttogott szavak, egyre biztosabban vezették Trinityt az úton, mely a benne rejlő erő megismeréséhez és birtoklásához vezetett. Ahogyan nőtt Trinity uralma a képességei felett, a könyv, mintha egyre több üres oldalát fedte volna fel előtte.

Ennek ellenére Trinity, sokszor bizonytalanul olvasta az évszázadokkal korábban leírt szavakat. Jól tudta, hogy az anyja soha nem rejtette volna el előle a könyvet, ha nem lett volna, valamilyen formában veszélyes. Mégis a könyv tárta fel Trinity előtt, a menekülés egy útját. 

Az egyik frissen láthatóvá váló oldalon, Trinity egy ősrégi, legalább ezer éves varázsigére bukkant, amit egyik boszorkány őse, még az óvilágon jegyzett le. A bejegyzés nem volt teljes, de annyi mégis világos volt, hogy ez a néhány soros kis vers, valamilyen védelmező varázslat, ami képes megóvni a St. Clair boszorkányokat, az őket örökké üldöző árnyéktól. Az első néhány alkalommal, csak félve futotta át a kopott, alig olvasható sorokat, de az árnyék egyre fenyegetőbb jelenléte arra késztette, hogy az egyik éjellen, miután az árnyék újra megpróbálta megszállni a testét, hangosan felolvassa azt. 

Akkor, nem sokon múlott, hogy Trinity engedett a csábításnak, és majdnem átlépett hozzá, abba a sötét világba, ahonnan az árnyék származott. Amikor azonban, Trinity mégis ellenállt, az árnyék éktelen haragra gerjedt. Az a néhány óra, amíg harcoltak egymással, Trinty számára a legszörnyűbb volt mind közül, amit addigi élete során átélt. 

Jócskán hajnalodott már, mikor Trinity végleg elszánta magát, és hangosan felolvasta a verset, megidézve a titokzatos védelmezőt. Nem érdekelte, hogy ez mivel jár, az sem számított, hogy nem ismerte pontosan az idézés körülményeit és az esetleges árat, amivel ez járhatott. Véget akart vetni, az örökös rettegésnek.

Most, közel másfél év távolából Trinity, nosztalgiával vegyes csalódottsággal olvasta el újra, azt a néhány sort. Valójában, másfél éve nyitotta ki a könyvet utoljára. A misztikus védelmező ugyanis, távol maradt. Az árnyék pedig, bár néhány hónapig nem jelent meg újra, egy éjjelen ismét eljött hozzá. 

Az azóta eltelt nyolc hétben, Trinity újra menekülni kényszerült. Nem csak az akkori lakását hagyta el, de igyekezte elkerülni az alvást is. Kimerült volt, meggyötört és rettegett. Ebben az állapotban jutott el abba a kocsmába, ahol összefutott legújabb védelmezőjével. Még a nevét sem tudta, bár biztosan bemutatkoztak egymásnak. Rengeteget ittak a múlt éjjel. Trinity próbálta kihasználni a legutolsó percet is arra, hogy ébren legyen, és emberek között vészelje át az éjszaka legnagyobb részét. Egy ideje már, ez az új taktika, kisebb-nagyobb sikerrel, de bevált. Rájött arra, hogy minél gyakrabban váltogatja a helyeket, ahol megszáll, az árnyék annál nehezebben talál rá. Ha nappal aludt, az árnyék akkor is eljött hozzá, de a jelenléte jóval gyengébb volt, mint éjszaka. Az árnyék azonban, idővel átlátott a tervén, és az utóbbi időben, egyre hamarabb talált rá. Ha nappal aludt el, az árnyék addig suttogott a lány fülébe, amíg fel nem ébredt, így próbálván bele hajszolni őt az egyre nagyobb kimerültségbe. Ha Trinity, néhány napnál tovább maradt meg egy helyen, a nyomában loholó, hatalmas testű, fehér színű, vörös fülű szellemalakok, az árnyék vadászkutyái, biztosan rábukkantak, és ha ők megtalálták, akkor az árnyék is megjelent, még azon az éjjelen.

Trinity, már második napja lakott abban a kopott hotelszobában, ahol most volt, és az árnyék máris rátalált. Holnap, tovább kell állnia, de már nem volt több pénze. Munkát, huzamosabb ideig nem vállalhatott sehol. Az utcán pedig, nem akart többé élni. 

A táskáját levette a székről, és leült. Miközben rágyújtott egy újabb szál cigarettára, eltűnődve az ágyában alvó férfira nézett. Jelenleg, ő volt az egyetlen reménye. Bár a férfi, a lassan hajnalba forduló éjszaka során sokszor és elszántan bizonygatta, hogy mennyire gyönyörűnek tartja és szereti őt, Trinity nem hitte, hogy néhány napnál hosszabb jövőjük lenne közösen.

Azt pedig, hogy valaki eltartsa őt, nem viselte el sosem, még a legnehezebb időkben sem. Miközben beleszívott a cigarettába érezte, hogy egy kövér könnycsepp rohan végig az arcán.

Az életét, teljesen kilátástalannak érezte. Kinyitotta a könyvet, és különösebb cél nélkül átlapozta. Mintha lett volna benne néhány újabb, tele írott oldal, de nem törődött velük. Mióta felolvasta azt a hatástalan varázsigét, nem sokat adott a könyv tartalmára.

Újra megkereste azt a részt, amit Rachel St. Clair írt, Glenfinnan városában, az úr ezerhétszáznyolcvanadik esztendejében. A rövid vers sorai, mintha olvashatóbbak lettek volna, mint legutóbb. Trinity, bár nem hitt benne, halkan mégis újra felolvasta azokat:

,, Örök szerelem, mit vér bizonyít, semmi más

Az ifjú esküje, a megígért önfeláldozás.

Ősi mágia, démoni varázslat

Fájdalom s kín jő, ha e fohász hat.

St. Clair leány, ha az árnyék eljő,

Szólítsd magadban, s oltalmaz az Üvöltő! ”

Számára, egy buta kis vers volt már csupán, egy ősrégi babona. Kezdte úgy érezni, hogy a St. Clair család évezredekre visszanyúló története, nem több az őrültek és eltévedt boszorkányok kusza, sötét és nyomasztó históriájánál. Ekkor vetült rá az a hatalmas árnyék, amit a következő villám fénye idézett meg a sötét szobába. Trinity megfordult, és azonnal felsikoltott, amint megpillantotta a hotelszobája erkélyén furcsa, állatias pózba összegörnyedve ülő valamit.

A mindeddig mélyen alvó férfi, felébredt a sikolyra, és amint ő is meglátta az idő közben két lábra álló teremtményt, a fegyveréért nyúlt. Elsütni már nem volt ideje a plazmapisztolyt, mert a vadállat felüvöltött, és egyetlen ugrással a férfi mellett termett. Trinity, teljesen megrendülve nézte végig, a szeme előtt lejátszódó, borzalmas eseményeket.

Amikor a fenevad végzett a férfival, megfordult és elindult Trinity felé. A szemében egyformán fénylett a legtisztább állatiasság és valami rejtélyes, gyengéd szomorúság.

– Szólítottál…

A szörnyszülött hangja torz volt, és hátborzongatóan mély. Trinityt annyira meglepte a puszta tény is, hogy hozzá beszél, hogy egyszerűen nem tudott felelni. 

Teljesen maga alá gyűrte a látvány, ami elé tárult. A hatalmas, legalább három méter magas kreatúra, a puszta megjelenésével is olyannyira kitűnt a Trinity által megszokott, mindennapos valóságból, hogy egy percig sem kételkedett annak túlvilági mivoltában. Csak a hosszú, sötétszürke szőréről lecsorgó víz volt az egyetlen, ami jelezte számára, hogy nem csak képzeleg. A vadállat izmoktól dagadó, robosztus teste, Trinity számára bizarr átmenetet képzett, több állatfaj között is. Mintha természetfeletti teremtője, annak idején szabadjára engedte volna bizarr képzeletét, és a szörnyszülött megalkotásakor, szándékosan kívánta volna ledönteni a józanész határait. A teremtmény teste, egyformán idézte egy jól megtermett medve és egy izmoktól dagadó párduc külső jegyeit, azonban a feje hátsó részén, a fülek mögül elő tekergő, már-már igézően szép mintát kirajzoló szarvak, végérvényesen átsodorták a Trinity előtt magasló fenevadat, a mesék és hátborzongató rémtörténetek világába. Utoljára, valamikor az általános iskolában látott, ehhez hasonló állati jegyeket, ám az egyenesen rámeredő, mélyvörösen világító szempár, egyértelművé tette Trinity számára a tényt, hogy ez a lény, egy másik világhoz tartozik.

Váratlanul bevágódott a hotelszoba ajtaja, és három felfegyverzett férfi rontott be rajta. Amint megpillantották a földön heverő holttestet, azonnal tüzet nyitottak a fenevadra, de Trinitynek úgy tűnt, hogy azon egyszerűen nem ejtenek sebet a felé repülő, forró plazmagömbök. Az egyik lövedék, kis híján eltalálta Trinityt, mire a vadállat, felbőszült Nemesziszként vetette magát a szobába betörő férfiakra. Az első kettőt, pillanatok alatt tépte szét, és hatalmas, karmos keze már az utolsó torkát szorította, amikor Trinity végre meg tudott szólalni.

– Elég!

Őszintén megdöbbent, amikor a szörnyeteg megtorpant és kérdően ránézett.

– Engedd el!

A fenevad követte Trinity utasítását, és megvetően az egyik sarokba dobta, a több sebből is vérző férfit. 

Trinity számára úgy tűnt, hogy a vadállat hezitál. A hatalmas, busa fej, mely úgy ült az izmos nyakon, akár egy durván megfaragott sziklatömb, az élénken izzó szem és a vértől vöröslő agyarak ellenére is, világoson hordozott magán, néhány egyértelműen emberi vonást is.

– Ne félj. Én, megvéd téged. Te, hívni.

Trinityben, a vadállat gyengédnek szánt, csak nehezen artikulált szavai sem enyhítették, az egyre magasabbra csapó rémület ostromát. Önkéntelenül is összerezzent, amikor a fenevad kinyújtotta felé a méretes, vérben ázó, emberi kézre hasonlító mancsát. Ahogy hátrálni kezdett, megbotlott az egyik szék lábában és elesett. Mindkét kezét ösztönösen hátra tette, hogy tompítsa az esés erejét, így a mozdulattól szétnyílt a derekán nemrég hanyagul összekötött köntös, felfedve a melleit és a medált, ami mindeddig rejtve maradt a selyem alatt.

A vadállat, ahogy megpillantotta a medált, hosszasan felüvöltött, mintha fájdalmat okozott volna neki, a puszta látványa is.

A folyosóról izgatott emberi beszéd és csizmák egyre erősödő dobogása szűrődött be, a betört ajtón keresztül. A fenevad felkapta a fejét, és a fülét a hang irányába fordította. Néhány pillanatig így hallgatózott, mintha azt mérlegelné, hogy maradjon-e, majd egyetlen ugrással az erkélyajtónál termett. Mielőtt teljesen elnyelte volna a viharos éjszaka, még visszanézett Trinityre. A vöröslő szempárban, egyszerre lángolt a vad indulat és fénylett az a furcsa, mély szomorúság. Trinityből előtört a sírás, amint a szörnyeteg eltűnt az éjszakában.