Barion Pixel nuuvella

Új London krónikák - Az Üvöltő

Ethan Connor, izzó dühtől égve állt a sárban. A szakadó eső sem volt képes elmosni a körülötte vöröslő vért, az egyre lágyabbá váló földről. A két törp szétszaggatott holtteste, csak egy újabb, borzalmas mementója volt annak a mérhetetlenül sok indulatnak és agressziónak, ami a bensőjében örökösen tombolt. A teste pattanásig feszült, és olyan vadul vette a levegőt, hogy minden egyes kilégzése után, sűrű gőzpára terjedt szét körülötte. Még ezer hosszú év alatt sem volt képes, teljesen az uralma alá vonni az indulatait, noha az elmúlt néhányszáz évben, komoly előrehaladást ért el ebben, a sokszor kilátástalannak tűnő harcban.

– Ostoba törp…

Futott át agyán a gondolat, de állati énje még mindig túlságosan domináns volt ahhoz, hogy emberi énjét visszaszerezze. Vadul tekintett szét maga körül. Pengeéles érzékeivel, módszeresen átvizsgálta a kihalt épületek sokaságát, de leszámítva azt a két másik törpöt, aki most rejtőzni próbált, nem talált újabb prédát. Már nem kívánta a húsukat.

A távolból, egy gőzkürt hosszas, mély sivítása harsant fel, mire ő is felvonyított. Noha még nem volt képes tisztán gondolkodni, annyit már tudott, hogy valahol nem messze, egy város terül el. Néhány gyors pillantással felmérte a helyzetét, majd megfeszítette az izmait és egyetlen, hatalmas ugrással az egyik, félig beomlott épület tetején termett. Innen már megpillanthatta, az ég felé törő toronyházak fényeit. Úgy érezte, hogy tudja is a település nevét, de most, ebben az állapotában, csak halovány emlékfoszlányok kavarogtak a fejében. A benne lakozó ragadozó, még ébren volt.

Az a törp és az orkjai, meggondolatlanul rátámadtak, és ezzel feldühítették. Ártani akartak neki, így megérdemelték a sorsukat, viszont nem akart ártatlan áldozatokat ejteni. Nem igazán tudta még rendbe rakni magában, a gondolatait. Az igazság az volt, hogy már hosszú ideje élvezte azt az énjét, amivé az átváltozás során vált. Szabad volt és erős. Nem félt semmitől és nem aggódott semmiért. Ha éhes volt, evett. Ha valaki fenyegette vagy feldühítette, azt darabokra tépte. Ha átváltozott, soha nem szorongatták a kétely, a megbánás, a bizonytalanság karmai. Egyszerűen imádta azt a megállíthatatlan erőt és energiát, amitől a teste duzzadt. 

Ahogy végig rohant az egyik hosszabb épület tetején, a szél a bundájába kapott és az arcába vágott a hűvös, frissítő eső. Egyetlen ugrással átszelte az előtte magasló épületet, és átsuhanva az alatta tátongó mélység felett, a szomszédos tetőn termett. Beért a városba. Már rég nem érte ennyi inger, egyszerre.

Bármerre fordította a fülét, mindenhonnan emberi beszéd, sírás, nevetés és megannyi más zaj özönlött felé. Szélesre táguló orra, mohón szívta be a levegőt megtöltő, tucatnyi szagot és illatot. A szeme és az agya szinte túltöltődött a rengeteg féle színtől, ami az éjszakai sötétség ellenére is mindenfelé ragyogott, pulzált, tündökölt.

A mellkasa hatalmasra tágult, ahogy nagyokat szívott a friss levegőből. Ez a világ, sokban különbözött attól a másiktól, ahonnan jött. Emberi énje, még mindig a vadállat árnyékában volt, így csak darabosan volt képes összerakni az elmúlt napok, hetek, hónapok eseményeit. Annyit tudott csak, hogy újra hívták, ő pedig nagyon hosszú ideje volt már úton, de végre megérkezett.

Érezte, hogy aki megidézte őt, itt van, ebben a városban. Valahol a sötétségben, a betontornyok rengetegében. A kivehetetlen hangzavarban is tisztán hallotta, az őt szólító lelket. Lehunyta a szemét és koncentrált. Sokáig nem volt erre képes, aztán rájött, hogy lényegében az egész olyan, mint a vadászat. Lecsendesíti a bensőjét, és minden idegszálával a prédára, és csakis arra figyel. Kizárja a tudatából a kavargó és sokszor zavaró gondolatokat, kirekeszti magából a külvilágot, és érzékeit csakis a zsákmányra koncentrálja. Kilégzés-belégzés. Az állatok, mindezt ösztönösen megteszik, ő pedig azzal együtt, hogy pontosan ő maga sem tudja, hogy micsoda, minden külső és belső jegye ellenére is, sokkal több egy primitív vadállatnál. Évekbe telt, mire sikerült magában oly mélyen elültetni ezt a gondolatot, hogy állati formájában is képes volt azt felidézni és megérteni, de érdemes volt.

Most, képességei teljes birtokában figyelt a hívó szóra, amikor pedig az a régen halott, néhány sor újra felhangzott, már azt is tudta, hogy hová kell mennie. Világosan megjelent előtte egy gyönyörű, fiatal nő arca, és egy magas épület egyik erkélye. Mindig is imádta azt, ami ezután jött. Ellazította magát és hagyta, hogy fokozatosan elmosódjon a határ a világok között, melyekben egyformán, egyszerre létezett. Kezdetben majd beleőrült abba a furcsa, sodródás szerű állapotba, ami mindig körbevette. Egyszerre létezett az általa megszokott, mindaddig egyetlennek hitt világban, és egy másikban, ami sokkal élénkebbnek, mélyebbnek, megfoghatatlanabbnak tűnt. Ebben az áttetsző világban, a teste mintha szertefoszlott volna, ugyanakkor hamar rájött, hogy ez a megtapasztalás csak illúzió, és ugyanannyira valós, mint az a másik, amit sokáig az egyetlen otthonának gondolt. 

Hagyta, hogy a teste pillanatok alatt áttetszővé váljon, ugyanakkor egyesüljön azzal a másik világgal, amit jobb magyarázat híján, az állati énje csak ködvilágnak hívott. Amint a részévé vált a ködvilágnak, elég volt csupán arra az erkélyre gondolnia, és a teste máris villámsebesen kezdett el száguldani felé. Mintha apró fénygömbökre bomlott volna, hogy a következő pillanatban újra testet öltsön, azon az erkélyen. 

Connor nagyot sóhajtott, amikor meglátta a neki háttal ülő nőt. A szoba erős félhomályában is máglyaként ragyogó hosszú, tüzes sárkányokként tekergő és kanyargó hajfürtök látványa, szíven ütötte. Mintha feltámadt volna a szeme előtt, a rég letűntnek hitt múlt. Ha rajta múlik, talán egy örökkévalóságig nézi őt, akár egy sziklából kivésett vízköpő, de a város felett tomboló vihar szétzúzta a szándékát. A sötét égen átcikázó villám vastag, kövér árnyékot rajzolt Connor elé, ami egyenesen rávetült a nőre. 

Connor próbálta összehúzni magát, hogy kevésbé tűnjön fenyegetőnek, de a nő sikolya felébresztette a férfit az ágyban. Elég volt, csak egy futó pillantást vetnie a férfira, és máris újra elöntötte a tomboló indulat. Feleslegesen nyúlt a fegyveréért, mert mire használhatta volna azt, Connor már ott termett mellette és brutálisan zúdította rá minden dühét. Későn jutott eszébe a nő. Nem akarta megrémíteni, de amikor megfordult, hogy a szemébe nézhessen, már látta, hogy ez nem sikerült neki.

– Szólítottál…

Zavaros tudatában, csak erre az egyetlen szóra futotta. Az előtte álló nő szépsége, valósággal megbabonázta Connort. Mintha újra őt látta volna, maga előtt. A nőt, aki talán soha nem is létezett, és akiről csak hitte, hogy szereti. A vörös haj, a szoba sötétjében is igézően ragyogó, világos barna szempár, a finom ívekkel megteremtett, enyhén ovális arc, a kívánatos, piros ajkak és a vonzó, erotikus vágyat keltő test, mind a fájdalmas múltat idézték meg Connorban.

Váratlanul bevágódott a szoba ajtaja, és három férfi jelent meg a kintről betörő fényben. Amint meglátták, azonnal lőni kezdtek rá, de Connort ez csak feldühítette. Mindig örült, ha valaki olyat téphetett szét, aki öntelten azt hitte, hogy árthat neki. Ilyenkor élvezte a gyilkolást. A jellegzetes, hersegő hangot, amit a karmai nyomán szétnyíló hús ad ki magából, az ízületek ropogását, miközben kitép egy végtagot, vagy a csontok hangos roppanását az ütései nyomán. Épp végezni akart a harmadikkal is, mikor a nő felkiáltott. Ez, valamennyire kijózanította Connort. A nő hangja is olyan volt, mint hajdanán neki, a rég halott szeretőnek, akiért egykor Connor mindent eldobott. Ugyanaz a lágy, színnel teli, enyhén mély hang.

A nő halálra volt rémülve. Ő próbálta megnyugtatni, de állati énje túlságosan is fel volt tüzelve most ahhoz, hogy világosan tudjon gondolkodni, legfőképp választékosan beszélni.

– Ne félj. Én, megvéd téged. Te hívni.

Connor maga is hallotta, a szavai esetlen bizonytalanságát. A nőnek szüksége volt rá, hiszen néhány napja vagy éve, az idő múlásával most nem igazán volt tisztában, de megidézte őt. Úgy viszont, nem nyerhette el a bizalmát, ha közben csak rémületet kelt benne. Zavaró volt számára, ez a sok gondolat. Nem tudta, hogy mit kéne tennie. Tétován kinyújtotta felé a kezét, de a nő csak jobban megrémült ettől. Az egész teste remegett, és a szemében, részegítő fénnyel ragyogtak a szívében kavargó érzelmek. Hátrálni kezdett tőle, de megbotlott valamiben és a földre esett. A teste, amit eddig eltakart a ruhadarab, aminek nevét Connor nem tudta felidézni magában, most leplezetlenül és teljes szépségével tárult fel előtte. A nő, a combjait összezárta, de formás, feszes mellei, oltalom nélkül maradtak. Connort elöntötte az elemi vágy, ahogy végig nézett rajta, de amikor megpillantotta a nő feszes hasfalán nyugvó medált, irdatlan fájdalom hasított a testébe.

Felüvöltött kínjában. Az odakintről egyre erősebben beszűrődő zajok azt jelezték, hogy hamarosan nem lesznek már egyedül. Connor, a hangok irányába fordította a fejét. Bárki is tartott feléjük, nem félt tőle, de nem akart egy újabb harcot megkockáztatni. Nem akarta, hogy a nőnek is baja essen. Azonban, elmenni sem akart. Alig várta már, hogy végre rátaláljon. Oltalmazni akarta őt, mert ha az ő védelmére volt szükség, akkor az árnyék is közel járt már. Végül, mégis úgy döntött, hogy most elmegy. Szilárdan hitte, hogy már nem fogja elveszíteni őt, soha többé.

Mielőtt bele vetette volna magát az éjszakába, az erkély korlátján guggolva, még visszanézett a nőre. Fájt neki az a szépség, ami belőle áradt. Még soha, egyik elsőszülött sem hasonlított ennyire rá. Tisztán és világosan érezte, hogy ez egy baljós jel. Valami végzetesnek a kezdete.

Ezzel a tudattal hagyta maga mögött az apró erkélyt, és minél messzebbre került tőle, annál jobban átitatta a szívét a keserű dac és a sértett indulat.

Ellentmondásos módon, bár most újra feltámadt benne a szíve legmélyére száműzött, megkínzott és élve eltemetett szerelem érzése, a legnagyobb kincs, amilye volt, igyekezett azt megtagadni. Megrémült attól a sok halottnak hitt és most egyetlen varázsütésre, kísértő elő-halottként feltámadó érzelemtől, amit már nagyon hosszú ideje nem érzett. Birtoklási vágy, féltékenység, szenvedély és mérhetetlenül sok bizonytalanság. Ezer éve nem járták át úgy a testét és a lelkét, mint most.

Fogalma sem volt, hogy hova került. A körülötte nyüzsgő város, számára idegen terület volt, egy teljesen másik világ. Az egyik háztetőn megállt és körül nézett. Az eső továbbra is szakadt, mintha a világokat összefogó, mindenható erő, ezen az egyetlen éjszakán kívánná lemosni az összes mocskot és bűnt, erről a forrongó, végtelennek tűnő városról. Connor, jól érezte mindezt. Felmászott az egyik magasabb kiszögelésre, és onnan tekintett le, az esőfátyolon át sejtelmesen ragyogó épületekre. Az égre törő, sűrűn egymás mellett magasló lakótornyok fényei, csalókán hívogatták Connort. Bár évszázadokat töltött már el magányban, a lelke mélyén vágyta az emberek közelségét. Sokszor előfordult vele, hogy még átváltozva is hiányzott neki az emberi beszéd, valaki lágy érintése. Azonban, ő már nem tartozott az emberekhez. Még akkor sem, amikor az emberi formáját öltötte magára. Önkéntes száműzetésének első néhány évtizedében, még sokat beszélt magában. Az állatokhoz, a fákhoz, egy képzelt baráthoz. Pusztán azért, hogy ne felejtse el azt a valakit, aki egykor volt. Aztán lassan, felhagyott azzal is, és már csak önmagában, a gondolatiban használta az édesanyjától megtanult szavakat. Soha nem tudott vissza emlékezni arra, hogy pontosan mikor mondott le erről is. Az emlékei lassan ködbe borultak, és egyre többször volt már állat, mint ember.

Ahogy most letekintett a méregzöld színű ködbe burkolódzó városra, valahol mélyen a bensőjében világosan érezte, hogy sok-sok éve elveszített valamit. A lelke egy darabját. Nagyot fújt, az állati énje számára alig megfogható, csak ösztönösen értelmezhető gondolat nyomán, és fáradtan nézte az orrán át kifujt levegőből megszülető párafelhőt. Már kezdett megnyugodni. A gondolatai, egyre inkább váltak világossá és összefüggővé. Lehunyta a szemét, és csak a szívdobogására figyelt. Úgy tűnt számára, hogy minden egyes dobbanása hangosabb, mint a sötét égben felszakadó mennydörgések recsegő-robbanó zaja, ugyanakkor egyre lassabbak, nyugodtabbak. Fedelet keresett magának, mielőtt újra átváltozik. A tetőre felvezető folyosót lezáró ajtót, egyetlen mozdulattal feltépte, és lement az alsóbb emeletekre. Végül, egy üres raktárban talált menedékre. Az egyik sarokban, állott ruhadarabok és koszos rongyok voltak összezsúfolva. Valaki lakhatott itt, de a szagok túl régiek voltak. A raktár e szintje, teljesen kihalt volt.

Az átváltozás, megint csak pillanatokat vett igénybe, Connor mégis hulla fáradtan rogyott a bűzlő rongycsomóra. Az emberi énjét, mindig nagyon kimerítette, ha felöltötte a másik alakját. Állandó harca az énje két pólusa között, sok energiát emésztett fel, és a benne lakozó vadállat, sokkal jobban bírta azt, mint az ember.

Irtózatosan fázott, hiszen az egész teste csurom víz volt. Próbálta magát minél jobban belefúrni a rögtönzött alvóhely mélyére, és valahogyan megszárítkozni, de a teste még így is remegett. Éhes volt és fáradt. Nem akart már semmi mást, csak aludni. Hamarosan, álomba is merült. Míg aludt, sok furcsa, zavaros és rémisztő álma volt, így szinte ugyanolyan fáradtan ébredt fel, mint amilyen fáradtan, néhány órával korábban elaludt.

Odakint, már világos volt. A napfény, csak itt-ott szűrődött át a mocskos ablakok üvegén. Connor, elgondolkodva figyelte, a raktár félhomályát átdöfő fénypengékben táncoló porszemek felhőit. Régen álmodott már az otthonáról, az igaziról. Alig hallhatóan felsóhajtott.

– Igaz volt, egyáltalán?

Nem tudott válaszolni, a kérdésre. Az elmúlt jó ötszáz évet, már csak az állati énjébe menekülve élte le. Az otthon, a család, Skócia ködös, vadregényes tájai, már semmit vagy csak nagyon keveset jelentettek neki. Amikor Rachel meghalt, Connor elveszített mindent, ami még a halandók világán tarthatta volna. Csak a neki tett ígéret volt az egyetlen, ami láthatatlan köldökzsinórként, még összekötötte őt a múltjával. Csakis a felelőtlenül kimondott fogadalom volt az, ami ezer hosszú éven át, életben tartotta őt. Connort, hirtelen megrohanták az emlékek. Az ozarki vadonban eltöltött, magányos évek. A megannyi, megfakult álom és az a sok halál. 

– Mindezt, miért?

Suttogta magában, és szinte azonnal érezte is, hogy újra kezdi elönteni bensőjét a fortyogó düh. Azonban, most nem akart átváltozni. Túl sokáig volt állat. Ha jó másfél évvel korábban, bár ebben még most sem volt teljesen biztos, nem jön a hívás, talán már soha többé nem tudta volna felölteni az emberi alakját. Így is napokba telt, mire képes volt megküzdeni a benne lakó fenevaddal, és a száműzetésből kiszabadítani, az emberi énjét. Az ősi, ezer éves varázslat azonban, felülírta az állatias ösztönöket. Rachel óta, nem idézte meg őt senki. Egy ideig, még nyomon követte az első szülött St. Clair lányok vérvonalát, de tíz generáció szenvedését végi nézve úgy döntött, hogy örökre elhagyja őket. Ozark vad hegyei között akart meghalni, de a Rachel által rábocsátott varázslat nem engedte. Egy első szülött St. Clair lány változtatta őt azzá, ami, és csakis egy első szülött St. Clair lány tehette őt szabaddá. Sokáig úgy tűnt, hogy ez soha nem fog megtörténni. 

Eszébe jutott az a néhány varázslatos hónap, amikor ő és Rachel, boldogok voltak. Ő legalábbis, az volt. Már nem emlékezett tisztán az első találkozásukra. Az évszázados magány és az állati ösztönök, sok régi emlékét kimosták az emlékezetéből, de abban biztos volt, hogy egy borús, ködös nap volt. Ő és néhány barátja, vadászaton voltak éppen. 

Connor összehúzta magán a koszos, bűzlő rongyokat, és keserédesen elmosolyodva visszarévedt a távoli, megfakult múltba. A barátai arcára már nem emlékezett, a sajátjára sem igazán. Viszont, élesen élt még benne a vadászat izgalmának öröme. Fiatalok voltak és erősek. A családjaik, Skócia tehetősei és befolyásosai közé tartoztak, minden az övék volt, amit csak megkívántak.

Connor szeme, könnybe lábadt. Ahogy a meleg könnycsepp végigcsorgott az arcán, a feltámadó múlt nyomán, úgy lobbant lángra szívében az alig csillapítható harag. Hosszú idő után most először, újra siratta a múltját, azt az Ethan Connort, aki egykor volt.

Eszébe jutott az a kis erdei kunyhó, ahol Rachel lakott. A vadászkutyák, hangosan csaholva tolongtak a faágakból összefont ajtó előtt, ő pedig kijött. Büszkén és dacosan szembenézve az ismeretlenekkel. Connor még soha életében nem látott, olyan gyönyörű nőt, mint Rachel.

A barátai, figyelmeztették őt a veszélyre. Azt mondták, hogy boszorkány és óvták őt tőle, de Connor nem hallgatott rájuk. Életében először volt igazán szerelmes, és számára úgy tűnt, hogy az a vad szépség, viszont szereti őt. Minél több időt töltöttek együtt, Connor annál szenvedélyesebben érzett iránta, hiszen Rachel tele volt titkokkal és ellentmondással.

Egyszerre volt törékeny és megsebzett, ugyanakkor erős és talpraesett. Mindenét, ami volt, a természetből szerezte meg, egymaga. A családja, a neves és vagyonos St. Clair klán, elűzte őt, még egész fiatal korában. Azóta nem volt igazi otthona. Connor meg akarta őt védeni, és ebben olyannyira elszánt volt, hogy szembeszállt a családjával is, amikor a kapcsolatuk kiderült. Connor apja, éktelen haragra gerjedt, hiszen a Connorok mindig is hírhedtek voltak hirtelen feltörő, tomboló indulataikról. Boszorkánynak kiáltatta ki a lányt, és amikor elmentek az erdei kunyhóhoz, hogy megégessék őt, Connor választott a családja és a szerelme között. Rachel, akkor kérdezte meg tőle, hogy mit tenne meg azért, hogy megvédje őt. Connor pedig, őszintén mondta ki azt, amit érzett.

Miközben Rachel felolvasta, azt néhány soros kis versikét, Connor megitta a főzetet, amit a lány készített el neki, és szinte azonnal át is változott. Azon az éjszakán, megölt mindenkit, aki ártani akart Rachelnek vagy neki. Csak másnap reggel döbbent rá, hogy a lány védelmében, lemészárolta a családja összes férfi tagját. Csak a nagybátyja volt az egyetlen, aki túlélte a mészárlást. Connor akkor úgy érezte, hogy meg akar halni. Rachel volt az, aki felrángatta a véráztatta tisztás földjéről, és rávette őt, hogy örökre hagyják el Skóciát. Vérdíj volt kitűzve a fejükre, így menekülniük kellett. A nagybátyja emberei, mindenhol a nyomukban voltak, és csak az Új világ, Amerika gyarmatai jelenthették az egyetlen kiutat számukra. Feljutottak egy vitorlás hajóra, és nekivágtak az ismeretlennek.

Korábban, Rachel bevetette néhányszor a varázs praktikáit éppúgy, mint a vonzerőjét, a boldogulásuk érdekében, ami érthető is volt, hiszen sokszor nem volt fedél a fejük felet, éheztek és az életükért futottak. Nincstelenül, a családjából kitagadva Connor, a testi erején és az indulatain kívül, semmi mást nem tudott felmutatni, így nehezen ugyan, de szemet hunyt a felett, ha Rachel átvette az irányítást és megtett néhány olyan dolgot is, amit amúgy Connor, más körülmények között nem tűrt volna el. A hajóút az Új Világba azonban, megváltoztatta őket. Ahogy teltek a napok és a hetek, úgy kerültek egyre inkább a felszínre, mindkettőjük rossz tulajdonságai.

Rachel, gyönyörű nő volt és az egyetlen a hajón, így a tengerészek imádták őt, ő pedig valósággal lubickolt az imádatukban. Megkapott mindent tőlük, amit csak lehetett, ő pedig szenvtelenül kacérkodott mindegyikükkel. Ezt Connor, csak nagyon nehezen viselte el. A féltékenység és a birtoklási vágy, valósággal megőrjítették. Rachel látta ezt, de nem érdekelte.

A hajó tulajdonosa és egyben kapitánya, egy vagyonos, angol kereskedőcsalád tagja volt, akiknek jelentős érdekeltségeik voltak az amerikai kikötővárosokban. Angliai szemmel nézve is vagyonosak voltak, de a gyarmatokon a legtehetősebbek közé tartoztak. Rachelt pedig, ellenállhatatlanul vonzotta a vagyon és a hatalom. Ki is vetette a hálóját a kapitányra, főleg miután kiderült, hogy a hajó egy jelentősebb pénzösszeget szállít, a család tengerentúli üzleteinek további kiterjesztésére és finanszírozására, abban a férfiba azonban, több tartás volt, mint Connorban bármikor. Visszautasította Rachelt, aki ezt persze nem fogadta jól. Ő és Connor, egyre többet veszekedtek egymással. 

Rachel magába bolondította az első tisztet és elérte nála, hogy az fellázadjon a kapitánya ellen, de a számításaiba hiba csúszott. A kapitánynak nem csak tartása volt, de olyan erős megbecsülése az emberei között, hogy a lázadás nem sikerült. Connornak kellett közbe lepnie.

Ő pedig, nem habozott szabadjára engedni a dühét, mindazt az elfojtott haragot és indulatot, ami az utóbbi időszakban felhalmozódott benne. Egyetlen éjszaka alatt vérbe borította a hajó fedélzetét. Csak az első tisztet és néhány matrózt kímélt meg, őket is csak addig, amíg biztonságos kikötőbe nem vitték a hajót, az akkoriban spanyol fennhatóság alatt álló, New Orleans városában.

– Mennyi kiontott vér…

Sóhajtott fel Connor, az újra átélt múlt nyomása alatt. Soha nem hitte, hogy azokra a régi időkre, még valaha is így vissza tud majd emlékezni. Valami történt vele. Annak a fiatal nőnek a látványa, aki szakasztott mása volt élete legnagyobb szerelmének, nagyobb hatással volt rá, mint gondolta. Rég elfeledett emlékek, és csak évszázadokkal korábban megtapasztalt érzések kavarogtak most benne. Lemondóan vette tudomásul, hogy szinte mindegyik fájdalmas.

– Hogyan jutottunk idáig? Mi történt velünk? – Kérdezte Connor, önmagát.

Megpróbálta megválaszolni a kérdéseit, és igyekezett újra elmerülni a fájdalmas múltban. A fakó, olykor színtelen emlékképek pedig, jöttek. Egyik, a másik után.

Rachel, imádta New Orleanst. A hajóról elrabolt pénz pedig, hosszú ideig biztosította számukra a gondtalan életet. Új ruhák, pompás ékszerek, hatalmas ház. Estélyek, átmulatott éjszakák, vagyon, pompa, bőség. Ez mind megvolt nekik, csak szerelem nem volt közöttük. Ekkorra már, Connor kezdte belátni, hogy Rachel nem szereti őt. Elválni azonban, nem tudtak egymástól. A néhány évvel korábban elvégzett varázslat, összekötötte őket, Rachel pedig sokkal jobban félt az árnyéktól, mintsem feloldja azt. Így, mindketten éltek az életüket, külön-külön, egyre inkább elsodródva egymástól. Rachel, valósággal falta a férfiakat, míg Connor, csak dühöngött New Orleans sötét utcáin és a környező ültetvényeken. Ha időről-időre, Rachelre rátalált az árnyék, hívta őt, Connor pedig megvédte, és őszintén gyűlölte magát ezért. Már nem tudta eldönteni, hogy a varázsalt kényszeríti erre, vagy még mindig annyira szereti őt. 

Miközben Rachel úgy élte az életét, mintha semmit sem tudna Connorrról, addig Connor harcolt, ivott, gyilkolt. Míg egy napon, meg nem elégelte az egészet. Miután ismét megvédte Rachelt az árnyéktól, választás elé állította a lányt: vagy feloldozza őt, vagy ezután meg fog ölni minden férfit, aki egy kicsit is fontos lesz a szívének. Rachel persze, önzőbb volt annál, mintsem elengedje az egyetlent, aki képes megvédeni őt, így sok ifjú férfi halt meg kínok között, az elkövetkező években. Egy sajátos, szeretem-gyűlölöm kapcsolat alakult ki kettejük között. Rachel, belevetette magát a test gyönyöreibe, talán így akarta kínozni Connort, ugyanakkor minden szabad idejét a helyi voodoo varázslók tanainak megismerésével töltötte.

Az tizenkilencedik század első éveit számukra, az egymás mellett és ellenében tomboló szenvedély és gyűlölet, a testiség, erőszak, a kiontott vér, és megannyi sötét, okkult szertartással átszőtt éjszaka jellemezte. Connor harcolt az árnyékkal és annak vérebeivel, akik előbb vagy utóbb mindig rátaláltak Rachelre, míg Rachel, esztelenül vetette bele magát a szexualitásba és a tiltott tanokba. 

Gátlástalanul megszerzett magának bárkit és bármit, amire csak vágyott, és amit csak akart. Elkészített egy különleges medált is, mellyel képes volt távol tartani Connort. Csupán akkor engedte magához közel, ha eljött az árnyék. Connor azonban, türelmesen várt. Tudta jól, hogy egy napon majd, Rachel újra szerelmes lesz, amikor pedig ez megtörtént, kíméletlenül lecsapott. Ennek a szeretőnek az elvesztése fájt, Rachelnek a legjobban. Azt a férfit, talán jobban szerette, mint Connor, Rachelt bármikor. A férfi már halott volt, amikor Rachel bevallotta Connornak, hogy gyermeket várt a szerelmétől. A lány, teljesen összetört, még azt is megígérte, hogy feloldozza őt az esküje alól, de az árnyék újra megjelent, így a megszületendő gyermek érdekében, menekülniük kellett. Connornak sikerült újra visszavernie az árnyékot, de tovább már nem maradhattak New Orleansban. Rachel, nem akarta ott megszülni a gyermekét. Sok év után, újra vándorolni kényszerültek, de Rachel szíve és lelke ott maradt, abban a New Orleans-i sírban, ahová a szerelmét temették. Az útjuk során, ha valahol megpihentek, Connor sokszor titkon figyelte őt, és minden egyes alkalommal látta Rachelen, hogy csakis a gyermeke miatt él még. Az egykoron szabad, büszke és erős boszorkány eltűnt, már a varázslatait sem volt képes uralni. A szülésbe, bele is halt. A legutolsó szavaival, arra kérte Connort, hogy oltalmazza továbbra is a St. Clair boszorkányokat, mert amíg a világ létezni fog, egyikük sem szabadulhat meg az árnyéktól, és az átoktól, ami sújtja őket.

Connor, megígérte ezt neki, így a varázslat nem tört meg. Rachel, egy kislánynak adott életet, Connor pedig, az árnyak között megbújva védelmezte őt, és az ő leánygyermekeit, tíz generáción át. Aztán eljött az idő, amikor első szülöttként, már nem születtek St. Clair lányok. Connor, nem is bánta ezt. Belefáradt már az örökös küzdelembe az árnyékkal, ami legyőzhetetlenül, újra és újra megjelent, hogy megpróbálja megszerezni magának a ST. Clair lányok testét és lelkét, ha pedig ez nem sikerült, akkor tönkre tegye az életüket. Belefásult már abba, hogy évszázadokon át nézze végig a St. Clairek fájdalmát, küzdelmeit, tragédiáit.

Egy napon úgy döntött, hogy végleg a háta mögött hagy mindent, és örökre visszavonul Ozark vadonjába, abban a reményben, hogy egyszer rátalál a halál. Rachel varázslata azonban, nem hagyta őt meghalni, ehelyett több évszázados kínlódásra kárhoztatta Connort

Egészen, az újabb hívásig. .Amikor újra felé szálltak a rég nem hallott szavak, Connor ösztönösen is elindult a hívó felé. Átvágott a felperzselt pusztákon, csatamezőkön, kihalt vagy épp zsúfolt városokon, naprendszereken és párhuzamos világokon, hogy végre megtalálja őt.

Most, meztelenül összegörnyedve a mocskos rongyok között, Connor egyszerre félt és reménykedett. Félt az érzelmektől, amik újra feltámadtak benne, ugyanakkor őszintén reménykedett abban, hogy kapott egy újabb esélyt arra, hogy ezer hosszú év után, végre jóvá tegyen mindent.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 43 történetét!


  • 1232 szerző
  • 821 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

Új London krónikák - Az Üvöltő

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Egy több száz év után, újra elsuttogott varázsige nyomán, feltámad a nyomasztó, sötét múlt. Ethan Connor,, a középkorban megszületett, skóciai nemes, ismét felölti emberi alakját, hogy visszatérve az általa rég elhagyott halandók világába, ismét szembenézzen az árnyékkal.

Rövid összefoglaló

Nyomasztó múlt és egy tragikus szerelem.
Az ősi varázslat nyomán, a lelkét feláldozó férfi, újra harcba száll, egy nő védelmében.
Ezer év után feltámadó érzelmek, melyek azonban, nem vetítenek előre mást, csak baljós, sötét árnyakat.
Tomboló indulatok, féltékenység, szenvedély, remény.

Olvasási idő

20 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!