Barion Pixel nuuvella

Új London krónikák - Az Üvöltő

Max Cavallerát, a nappalijában vijjogó holofon éles, zavaró hangja ébresztette fel. Kicsit dühös volt, hiszen világosan meghagyta a törvényőri hivatalban, hogy csak nagyon sürgős esetben zavarják otthon. Igyekezett a munkáját határozottan szétválasztani a magánéletétől, bár már rég bele törődött, hogy lévén az utóbbi szinte nem is létezik, az előbbi átveszi annak a helyét is. Valójában, alig volt otthon. Az igazi otthona az utca volt és a hivatal. Mégis sok energiát fektetett abba, hogy a látszatott fenntartsa.

– Cavallera, tessék.

A felfénylő hologramban, az egyik ügyeletes tiszt arca jelent meg.

– Hadnagy, történt még egy gyilkosság. Pontosabban egy hármas gyilkosság. Az áldozatokkal ugyanúgy végeztek, mint azzal a tizenkettővel, abban az elhagyott hangárban.

Max azonnal útnak indult, az ügyeletes által megadott címre. Késő délután volt már. Új London gyárai, mostanra ismét szétterítettek az égen, a kéményeikből felszálló syluruimfüstöt. A város kanyonjaiból, sejtelmesen szivárgott felfelé az alant élők mindennapjait megkönnyítő berendezések, szállítóeszközök, siklók által kipöfékelt, ragyogó zöld színben pompázó gőz.

Max, teljesen tanácstalan volt. Dühös volt magára azért, amiért ahelyett, hogy megkettőzött erővel vetette volna magát a fenevad után, haza ment berúgni és hagyta kihűlni a nyomokat. Ha volt a jellemének hibája, akkor ez volt az egyik: időről-időre hajlamos volt, kissé lazábbra engedni a gyeplőt.

Ugyanakkor sejtette is, hogy ez lesz. Közel két évtizednyi törvényőri szolgálat tapasztalata tanította meg neki, hogy az ilyen ügyeket soha nem lehet azonnal és legfőképp áldozatok nélkül lezárni. Már tegnap éjjel érezte, hogy az egésznek a vége, úgyis egy hajsza lesz, megint. Ezek a szörnyszülöttek, nevezzék is bárhogyan őket, nem állnak le, nem hagyják abba. Addig gyilkolnak, amíg valaki meg nem állítja őket. Bármennyire is zavarta a tény, el kellett fogadnia, hogy jelenleg nem sokat tehet. A múlt éjjel kihozott mindent a gyilkossági helyszínből, amit csak lehetett. Ez kitűnt a jelentésében is, amit néhány órája elküldött Brosnannak. Egyelőre nem tehet mást, mint követi a vérontás nyomát, és igyekszik minél hamarabb a lehető legtöbbet megtudni, arról a vadállatról. Meglehetősen frusztráló volt az egész, az idegek igazi erőpróbája, de Max jó volt ebben. 

Az ügyeletes tiszt által megadott cím, egy kopott hotelhez tartozott. Ahogy Max kiszállt a siklójából és átment az utca túloldalára, felfigyelt néhány holografikus firkára a hotel és a szomszédos épületek falán. Egy punk tarajos koponya volt az, alatta két, egymásra helyezett kard. Egy hírhedten kemény léglovas banda, a Spártai Szellemek jelvénye volt.

A bejárat előtt, a törvényőrök sorfalával szemben, ott is voltak a banda tagjai. Eléggé idegesnek volt valamennyi. Maxnek azonban feltűnt, hogy csak néhány légmotor van a hotel melletti sikátorban kialakított parkolóban.

Odafent, még tartott a helyszíni szemle. Max remélte, hogy Bella is ott lesz. Ezt az érzését igyekezte magában azzal magyarázni, hogy a nő képességei hihetetlenül értékesek az ügy felderítése szempontjából.

A hatósági látó, épp az egyik holttest fölé hajolt. Azonban nem volt rá szükség ahhoz, hogy Max észrevegye az egyértelmű jegyeket. Biztos volt abban, hogy az ő gyanúsítottja volt az elkövető. Igyekezett minél hamarabb felmérni a hotelszobát, mielőtt mindent túlságosan beszennyezne a mindenfelé nyüzsgő kollégák hada. Azonnal feltűnt neki, az egyik fal mellett álló, antik kakukkos óra. A közepén éktelenkedő lyuk és a megégett fa arról tanúskodott, hogy egy plazmalövedék találta el. Az óraszerkezet teljesen tönkrement, és az óra meg is állt. A mutatók, pontosan öt órát mutattak. Ez, eléggé meglepte Maxet. Az előzetes szakértői vélemények szerint ugyanis, a gyilkosságok a hangárban, hajnali kettő körül történtek. Max, nagyjából másfél órával később ért a helyszínre, múlt éjjel. Ahogy ezt átgondolta, felötlött benne, hogy milyen gyorsan kiértek a helyiek a hangárhoz, hiszen már javában rögzítettek, amikor ő odaért. A törvényőri hivatal malmai, általában ennél lassabban őrölnek. Hacsak, valaki nem tudta egész pontosan, hogy kit kell hívni. 

Maxnek, eszébe jutott a törp szemtanú, az egyetlen túlélő. Ez is sokat nyugtalanította, tegnap óta. Egyrészt piszok nagy mázlija volt annak a törpnek, másrészt egyáltalán nem úgy festett, mint egy űrhajós, és a másik két spanja sem, akiket a hangár előtt téptek szét. Csak öt törp hordott olyan overallt, amit általában az űrhajók matrózai szoktak viselni, már ahogyan meg tudta állapítani a felszecskázott testekről. Márpedig annak a szállítóhajónak, ötnél nagyobb létszámú személyzetre volt szüksége a működéshez. Ezt a trükköt, még kezdő törvényőr korában, az egyik őrmesterétől tanulta. Az öreg, puszta ránézésre meg tudta becsülni, hogy egy űrhajónak mekkora legénységre volt szüksége ahhoz, hogy biztonságosan repüljön. Ez sokat segített nekik annak idején, amikor a Kapu felügyeletnél vadásztak a csempészhajók legénységeire. Az őrmester szerette a jól elvégzett, teljes munkát, így addig nem álltak le, amíg el nem kapták egy-egy lekapcsolt hajó teljes személyzetét. 

– Érdekelne, hogy ilyenkor mi jár a fejében, hadnagy.

Bella Shaw volt az, aki visszarángatta a valóságba. Szorosan Max háta mögött állt, és a szeme ragyogott, miközben mosolygott.

Max viszonozta a mosolyt, bár az inkább tűnt zavartnak, mint sármosnak. Rég volt már nővel dolga, és ami azt illeti, akkor sem remekelt.

– Ha új helyszínre jövök, mindig ezerrel kezd el pörögni az agyam. Maga, talált valamit?

– Attól tartok, hogy ugyanaz a lény lesz a tettes, mint amelyik a hangárban tombolt. Iszonyúan vad és élvezi a gyilkolást.

Max összeráncolta a szemöldökét, a látó szavai hallatán. A szíve mélyén őszintén remélte, hogy a legvégén ő lesz az, aki majd talpon marad. Odalépett a szélesre tárt erkélyajtóhoz, és kinézett az utcára, majd a szomszédos épületeket vette szemügyre. Mivel biztos volt abban, hogy a bejárati ajtót az áldozatok valamelyike törte be, a testek elhelyezkedése legalábbis számára ezt sugallta, csak az erkély maradhatott az egyetlen út, melyen keresztül a vadállat bejutott a szobába. Az erkély egyik sarkában Max, megpillantott egy szétázott, félig elszívott cigarettát. Amikor megszagolta, nem érzett semmit, ahogy számított is rá. Az eső, teljesen kimosta a dohány aromáját, pedig gyakorlott szivarozóként reménykedett abban, hogy támpontra lelhet. Viszont, odabent látott egy kis dohányzóasztalt, így visszament a szobába, hogy azt is megvizsgálja. Haloványan elmosolyodott, amikor a hamutálban rátalált néhány elnyomott cigarettacsikkre. Azonban csalódottan rakta vissza az egyiket a helyére, a dohány ugyanis teljesen átlagos volt. Tucatszám lehetett megkapni, bármelyik olcsó üzletben. Kissé zavarba jött, mert Bella végig figyelte őt. Hogy leplezze zavarát, belelapozott az asztalon nyugvó, meglehetősen réginek tűnő könyvbe, de meglepődve vette tudomásul, hogy annak minden lapja üres.

– Ez, érdekes.

Miközben újra és újra belelapozott a könyvbe, kérdően Bella felé fordult.

– Ön szerint, miért tart magánál valaki egy teljesen üres könyvet? Mert nem a hotel berendezéséhez tartozik, az biztos.

A látó enyhén megvonta a vállát, és közelebb lépett hozzá. A nyitott erkélyajtón keresztül bellibenő, hűvös levegő, Max felé sodorta a nőből áradó, édes parfümillatot. Maxnek, ekkor tűnt fel valami. Az orrához emelte a könyvet és vett néhány nagyobb levegőt, majd ahogy kifújta magából, átkarolta Bellát és az orrát finoman odanyomta a nő nyakához. 

– Elnézést kérek – kért bocsánatot Max, rögtön azután, ahogy kis idő múlva kifújta, a magába szívott levegőt–, de valamit meg kellett néznem.

– Nem tesz semmit – mosolyodott el játékosan a nő.

– Örülök, ha segíthetem a hatóságok munkáját.

– Szagolja meg – hunyt szemet a látó csipkelődése felett, Max.

– Női parfüm…– állapította meg hamarosan Bella.

– Igen. Amikor felemeltem a könyvet, azonnal megéreztem ezt az illatot. Alig érezhető, de még jelen van. A holttestek között viszont, nincs nő.

– Ezek szerint, megint volt egy túlélő. Egy szemtanú.

– Igen – bólintott rá a nő következtetésére, Max.

– Mindent megadnék azért, ha láthatnám, hogy mi történt itt.

– Ezen könnyen segíthetünk, hadnagy úr, de előre szólok, hogy nem lesz kellemes.

– Nos, eddigi pályafutásom során háromszor lelőttek, kétszer leszúrtak és majdnem széttépett egy vérfarkas. Szerintem, ki fogom bírni.

Max imponálni akart a nőnek, és ettől kissé zavarba jött. Egy magabiztos mosollyal próbálta meg elleplezni az érzéseit. Bella visszamosolygott rá, és gyengéden megfogta Max tenyerét.

A nő kezének hűvös, puha tapintása, nagy hatással volt Maxre, de nem maradt ideje ezzel foglalkozni, mert a hotelszoba körülöttük átalakult. Az egész élmény elmosódott, darabos volt, Max mégis pontosan át tudta élni mindazt, ami néhány órával korábban, ugyanott lejátszódott.

Az antik kakukkos óra, nagyokat kongva ütötte el a hajnali négyet, majd nem sokkal ezután egy hosszú, vörös hajú nő riadt fel álmából. Maxet valósággal mellbe ütötte az a markáns, már-már kézzel fogható rettegés, ami a nőből áradt. A szeme előtt lejátszódó jelenet, nagyban hasonlított a gyermekkorában elterjedt olcsó, és nem is a legjobb minőségű holoszínházak fakó, fekete-fehér filmjeihez, melyekbe csak időnként villantak be a színek és vált élesebbé a kép. A vörös hajú nő az erkélyhez ment, rágyújtott egy cigarettára, majd nem sokkal ezután visszajött a szobába, és elővette a könyvet, amire Max is rátalált a kis dohányzóasztalon.

Felolvasott valamit a könyvből, majd jobb karját ráhelyezte, hogy lefogja a lapokat, és mélyen elgondolkodott valamin. A teremtmény, nem sokkal ezután jelent meg az erkélyen. Max nagyot nyelt, amikor megpillantotta a fenevadat, amivel előbb vagy utóbb szembe fog kerülni. Hatalmas volt. Izmoktól dagadó teste, egy hegy masszív áthatolhatatlanságát idézte meg. A szeme pedig, szinte megfagyasztotta a vért, Max ereiben.

Az ágyban alvó férfi felébredt a nő sikolyára, és rögtön a fegyveréért nyúlt, de már nem volt ideje használni is azt. A fenevad azonnal rávetette magát, és a nő szeme láttára széttépte őt. Maxet azonnal elöntötte az állatból szétáradó vad indulat, harag, vérszomj, és a számára perverznek tűnő kéj, amit a gyilkolás váltott ki belőle. Max úgy érezte, hogy a szörnyeteg állati énje, valósággal ránehezedik, és a lelkét bemocskolják ezek a primitív érzések. Aztán, történt valami, ami meglepte Maxet. A nő felsikoltott, mire a fenevad megállt és a vörös hajú nő felé fordult. Mintha mondott is volna néhány szót. Maxet bosszantotta is ez a hiányosság, hogy a lelki szemei előtt lepergő képekhez, csak itt-ott felvillanva tartozik hang is, de nem hibáztatta Bellát. Biztos volt benne, hogy ez az élmény számára is kellemetlen, és igen megterhelő lehet. 

Váratlanul bevágódott a hotelszoba ajtaja, és három férfi rontott be a szobába. Azonnal tüzet nyitottak a szörnyetegre, de Maxnek úgy tűnt, hogy arra nincsenek hatással a forró plazma lövedékek, mintha csak áthatoltak volna a testén. A lény néhány pillanatig habozott, majd rávetette magát a három férfira. A férfiak ruháin, Maxnek feltűnt az a jelvény, amit korábban is látott a hotel környékén és a kordon előtt várakozó léglovasokon. Ugyanahhoz a bandához tartoztak. Maxet újra elöntötte a harag és a csillapíthatatlannak tűnő vérszomj, miközben a szörnyeteg, a másik két férfit is megölte. A harmadikat azonban, a nő egyetlen szavára, életben hagyta. Bár erősen vérzett, de a sebei nem voltak halálosak.

A vadállat elindult a nő felé, aki elesett, miközben hátrált tőle. A vörös hajú nő nyakában volt egy medál, ami mintha fájdalmas megtorpanásra kényszerítette volna a fenevadat. Az állat, hosszan és fájdalmasan felüvöltött, majd kisvártatva eltűnt az éjszakában. Max igyekezte jól az emlékezetébe vésni, az állat üvöltését. Mély volt és fájdalmas. Hátborzongató módon, Maxet egy emberi sikolyra emlékeztette.

Bella ekkor elengedte a kezét, és a látomás félbeszakadt. Max csak most érezte, hogy mennyire izzadt volt a tenyere.

– Sajnálom.

– Semmi baj. Sikerült valamit kiderítenie, a látottakból?

– Ami azt illeti, támadt néhány érdekes gondolatom, ami a későbbiekben előbbre viheti a nyomozásomat. Ezért pedig, őszintén hálás vagyok önnek, Shaw kisasszony.

– Miből gondolja, hogy nem vagyok férjnél?

Max kissé meglepődött a nő kérdésén, de belenézve a játékosan ragyogó szempárba, már tudta, hogy Bella flörtöl vele.

– Nem látok az ujján jegygyűrűt. Bár régi szokás, ez igaz, az emberek többsége azért még mindig így pecsételi meg a házasságot. Emellett, ha el kellene képzelnem magát, biztosan nem egy feleség képe ugrana be magáról. Ne értsen félre, bár nem ismerem magát, ön biztosan fantasztikus nő, de még fiatal, és tapasztalataim szerint az olyan okos és gyönyörű nők, mint maga, az életük ezen szakaszában csak nagyon ritkán szánják el magukat egy olyan nagy és komoly lépésre, mint a házasság. 

– Talán, csak még nem találtam meg az igazit. Vagy épp ellenkezőleg, már rátaláltam életem nagy szerelmére, de még nem köteleztük el magunkat.

Max rögtön látta a nőn, hogy remekül szórakozik azon az egyre feltűnőbb zavaron, amiben egyre inkább elmerül. Ha tehette volna, visszautazik az időben néhány pillanatot, és ahelyett a kínos monológ helyett, amit a nő kérdésére válaszolt, inkább előad valamilyen nagyon menő, férfias riposztot. Erre azonban, nem volt lehetősége, így Max számára csak egy irány maradt, előre.

– Igen, igaza lehet, sajnálom. Tudja, nem vagyok a női nem nagy ismerője. Számomra tele vannak titkokkal és sokszor kiismerhetetlenek. Itt van példaképp a vörös hajú hölgy, aki szemtől-szemben állt a vadállattal, és túlélte. Miért jött el hozzá, az a lény? Ő lenne a megrendelő, akinek a törpök becsempészték, azt a fenevadat?

– Nem tudom, nekem úgy tűnt, hogy fél tőle.

– Igen, és az a medál a nyakában, mintha arra szolgált volna, hogy távol tartsa a szörnyeteget. De, akkor mi köti össze őket? Az a nő, mintha felolvasott volna valamit ebből a könyvből, nem sokkal azelőtt, hogy a fenevad feltűnt volna.

Max újra felvette a könyvet, de bárhová is lapozott, mindegyik oldal üres volt. 

– Ez, furcsa. Meg mertem volna esküdni arra, hogy a vörös hajú nő, felolvasott valamit a könyvből.

– Igen, én is úgy láttam. Ha akarja, hadnagy úr, megnézem. Hátha látok valamit.

Max odaadta Bellának a könyvet. A nő összecsukta azt, majd lehunyta a szemét és magához ölelte. Azonban, szinte ugyanabban a pillanatban fel is sikoltott, és ájultan esett össze. Csak percekkel később tért magához. Maxet ezalatt az idő alatt, őszinte aggodalom fogta el.

– Jól van, kisasszony?

– Szólítson, Bellának – mosolyodott el haloványan a nő. – Mi történt?

– Elájult, amint a kezébe vette azt a könyvet. Látott valamit?

– Igen. Rengeteg fájdalmat, szörnyűséget, halált. Mindennek a közepében pedig, egy sötét árnyat. Egy akaratot, egy entitást, egy másik világról. Hófehér, vörös fülű vadászkutyákat, római légiókat és egy másik, vörös hajú nőt, amint harci szekerén száguld egy csatamezőn.

– Nos, ez igen érdekes, Bella. Bizonyára elfáradt. Jöjjön, haza viszem.

Az elkövetkező másfél órát, Max és Bella, mélységes némaságban töltötte el. Bellát láthatóan nagyon megviselte a legutóbbi látomása, Max pedig, mélyen a gondolataiba merült. Nem akart ekkora kényelmetlenséget okozni a nőnek. Rég volt, hogy ennyire vonzódott valakihez, így őszintén bánta már, hogy odaadta neki, azt a könyvet. Főleg annak fényében, hogy a látomásában szereplő képek, semmivel sem hozták közelebb, a hotelszobában lévő nő kilétének felderítését. 

Esteledett már, mire elértek a nő lakcímére. A harmincemeletes tömbház, Új London egyik kevésbé jő hírű városrészében magaslott. Max, nem örült annak, hogy itt kell elválniuk egymástól. Bár a környező utcák, még viszonylag nyugodtak voltak és forgalmasak, Max jól ismerte az ilyen környékek veszélyeit.

– Bella! Kérem, bocsásson meg nekem. Nem lett volna szabad átadnom magának, azt az átkozott könyvet.

– Hmm, átkozott. Milyen találó megfogalmazás, hadnagy úr. De ne aggódjon, már nincs semmi bajom, jól vagyok.

– Kérem, szólítson Maxnek.

– Viszlát, Max.

A nő, lágyan végig simított a kezével Max arcán, majd eltűnt a lépcsőház félhomályában. Max néhány percig még ott állt az ajtó előtt. Zavaros érzések kavarogtak benne. Egyrészt, szerette volna jobban megismerni, ezt a csinos és igen vonzó nőt, ugyanakkor félt a visszautasítástól, és attól is, ha sikerrel jár. Nem szerette magát ilyenkor. Hozzá szokott már ahhoz, hogy ő irányítja az életét, és minden tettét precízen, előre jól átgondolva hajtja végre. Most viszont úgy tűnt, hogy Bella Shaw, felborít mindent. Mérges volt ezért a nőre, és önmagára is. Hogy máshová terelje a gondolatait, rágyújtott egy szivarra és beült a siklójába. Ha tanácstalan volt, mindig ezt csinálta. Csak repdesett össze-vissza a városban. Későre járt már, mire haza ért, de úgy tűnt, hogy végre sikerült túljutnia a holtponton, és sikerült rendeznie a gondolatait.

Egyértelmű volt számára, hogy a fenevadhoz vezető útvesztőben, a vörös hajú nő és a nyakában függő medál lesz a kulcs. Azonban, semmit nem tudott egyikről sem. 

A város fényei, hosszú árnyékokat rajzoltak Max nappalijába. A siklók reflektorai és a házak tetején és falán lógó neon reklámok és interaktív hologramok, állandó nyüzsgéssel töltötték meg a lakást. Max, a kanapéján ült, egy üveg erős rummal a kezében. A nappalit leginkább uraló sötétséget, csak a szivarja végén időről-időre felvöröslő parázs apró, mégis élénken vöröslő fénye törte meg.

Eszébe jutott a Gullinbursti, a szállítóhajó a hangárból. Ha helyes a sejtése, és a hajónak valóban hattagú legénysége volt, és nem öt, akkor van még egy túlélő szemtanú. Már csak rá kell akadnia, ebben a több mint ötvenmilliós, állandóan nyüzsgő és változó betondzsungelben. Látszólag kilátástalan vállalkozás volt, de Max jól tudta, hogy hol kezdjen hozzá.

Másnap kora reggel, első útja a törvényőri hivatalba vezetett, egyenesen a legfőbb törvényőr irodájába. Sem Brosnan, sem Harris bíró nem volt elragadtatva a kora reggeli időponttól, de Maxnek sikerült mindkettejüket meggyőznie arról, hogy fontos nyomra bukkanhat, ha megkapja a felhatalmazást, amire szüksége van. Kockáztatott ezzel a húzásával, de hitt a sejtéseiben, amik csak nagyon ritkán csalták meg, és amúgy sem volt más nyom, amin elindulhatott volna.

A hotelbeli mészárlás óta a fenevad, nem hallatott magáról, így az a vörös hajú nő volt az egyetlen szál, amin elindulva, talán a közelébe kerülhetett. A nőről viszont, Max egyelőre nem sokat tudott kideríteni. A hotelben nem kértek igazolványt a bejelentkezéskor, így csak egy jó eséllyel hamis név maradt utána. Ott volt persze, a léglovas banda is. Max azonban, nem igazán hitte, hogy nekik és a nőnek, sok közük lett volna egymáshoz. Inkább arra tippelt volna, hogy a nőt felszedte a banda egyik tagja, és együtt eltöltöttek egy éjszakát. A hotelszobában látott jelek ugyanis, ékesen tanúskodtak erről. Ez viszont, semmivel sem fedett fel többet arról, hogy a nőt, mi kötötte össze a szörnnyel. Talán, ha megtudja, hogy pontosan honnan hozták be azt a fenevadat, közelebb kerülhet a megrendelőhöz, vagyis a vörös hajú nőhöz.

Jelenleg, Max egyetlen nyoma, abbéli sejtése volt, hogy a Gullinbursti legénysége, hat fős volt. Erre pedig, csakis egy helyen adhattak egyértelmű választ, az Űrhajózási és szállítmányozási hivatal, nyilvántartó részlegén. Hiszen a hajónak nemrégiben át kellett lépnie a Kapun, márpedig ehhez egy hitelesített azonosító kódra volt szükség. Persze, arra is volt esély, hogy a Gullinbursti hamis kódot használt, de Maxnek erre az eshetőségre is volt egy terve. Azonban, minden forgatókönyvet, csak szép sorjában akart átvenni.

A Nap, már felfelé tartott égi pályáján, mire Max lehajtott a nyolcas sztrádáról és rátért az Új London déli részén kialakított űrkikötőt, a helyiek által csak Kalmárdombnak becézett félszigettel összekötő hídra. A Hetedik György híd, Új London és talán egész Lyoness egyik legimpozánsabb vállalkozása volt, mely hatvan kilométeren át kígyózva kötötte össze a fővárost magán hordozó félszigetet, a Gyöngy szigetekkel, egy fél tucat kisebb-nagyobb tagból álló szigetcsoporttal. Annak idején, amikor kitört a Sylur szövetség és az Angolszász birodalom között a Kapu konfliktus, a Gyöngy szigetek legnagyobbikán építették fel azt a katonai űrkikötőt és bázist, mely bátor fiaival és lányai nagy szerepet játszott a konfliktus lezárásában. Amikor kitört a Szövetség és a Birodalom között a második háború, a Nagy Csillagközi Háború, ahogy a történészek később elnevezték, a szárazföldi támaszpont kiegészült egy űrbázissal is, amit egy űrlifttel kötöttek össze. A harminc évig dúló háború során, az így kialakult Brittania erőd vált a védekezés stratégiai csomópontjává. Innen irányították a Lyonesst oltalmazó Bolygó Védelmi Rácsot és a birodalmi flottát. A sors fanyar fintora volt, hogy a három évtized után beköszöntő béke, hamarosan megpecsételte az erőd sorsát. A béke első napjai után szinte azonnal kibontakozó gazdasági válság, már nem tette lehetővé a gigászi támaszpont finanszírozását, így a Brittania erődöt, hamarosan bezárták.

Hogy mentsék a menthetőt, a támaszpont helyén pár évvel később kialakították a szektor egyik legnagyobb és legfejlettebb űrkikötőjét. A szárazföldi részen kaptak helyet a dokkok, terminálok, raktárak, és a légkörben is manőverezni képes hajók számára, maga a kikötő. Míg az űrállomás vállalta magára a szektor teljes közlekedésének irányítását, a nagyobb, a légkörben nem manőverezhető hajók fogadását, és többek között itt kapott helyett a nyilvántartó részleg adatbankja is. Max, most ide tartott.

A hídon még nem volt elviselhetetlen a forgalom, így Maxnek maradt ideje gyönyörködni a tájban. A középkori kőhidat megidéző konstrukció, már önmagában is lélegzetelállító volt. Ahogy a siklója mellett elsuhantak a híd két oldalán magasló bástyák és a hidat biztosító acélsodronyokat tartó vízköpők, Maxet elfogta valami furcsa nosztalgia. Bár alig töltötte be a harmincnyolcadik életévét, mégis sokszor gondolt úgy vissza Viktória királynő korára, mint valami édes mesevilágra, a hősök korára. Ahogy kitekintett a távolba vesző óceánra, úgy érezte, hogy valami nagy és csodálatos dolognak a részese. A mélykék víztükör felett ragyogó napkorong, tündöklő vörös, rózsaszín és bíbor színekkel borította be az eget és a környező felhőket, miközben a szinte mozdulatlan víz tetején, akár a törpök kohóiban forrón kígyózó arany, úgy csorgott végig a napfény.

Valahol a közelben, felbőgött egy gőzhajó kürtje, melybe vízi madarak vijjogása vegyült. Ebben a pillanatban, Maxnek csak nagyon nehezen sikerült elfogadnia a komor igazságot, mely szerint egy ilyen csodálatos világban, ugyanúgy teret kap az erőszak és a fájdalom, mint a legfenségesebb szépség és varázslat. Max, bár mélyen elszomorította ez a kósza gondolat, mégis hinni akarta, hogy a világon több jó dolog történik, mint rossz. Annak ellenére is hinni akart ebben, hogy jól ismerte Új London sötét utcáinak, velejéig romlott világát. A mindent megfojtó korrupciót, az elesettek kilátástalanságát és a mindentől megfosztottakban uralkodó, elemi dühöt.

Maxet időről-időre elkapták az ilyen elvont gondolatok, mert bár sokszor maga előtt is tagadta, a lelke mélyén igazi idealista volt. Talán épp ezért, de sosem szerette, ha az effajta gondolatok túlságosan az uralmuk alá vonták az elméjét. A munkájához elengedhetetlen volt a tiszta és realista gondolkodás, ezt alaposan megtanulta akkor, amikor néhány éve hátat fordított a társának, mert megbízott benne. A Max hátán éktelenkedő sebhely, ha nagyon párás volt a levegő, a mai napig is sokszor megsajdult, ékesen emlékeztetve ezzel őt arra, hogy a túlságosan elvont és naiv gondolatoknak, borsos ára lehet a valódi világban. 

A Brosnantől kapott parancs kíséretében Max, ezen morfondírozva lépett be a Fort Britannia helyén kialakított űrkikötő és reptér impozáns, központi épületébe. 

A fogadó csarnok közepén, egy felújított és kiváló állapotban kiállított Csillagsárkány típusú, kétüléses csillagvadász fogadta Maxet. A csarnokot fedő üvegkupolán át besütő napfény, már-már isteni dicsfénybe vonta, az Angol-Amerikai Protektorátus idejében használt csillagvadászt. Maxnek mindig is nagy gyöngéje volt a hadtörténelem, és valahányszor erre hozta az útja, mindig megállt megcsodálni, ezt az iker gőzturbinás, syluriummagos reaktorral felszerelt, haditechnikai csodát. Száz éve, a Sylur Domíniummal folytatott háborúban, a Protektorátusnak, többek között ez a csillagvadász típus hozta meg a győzelmet. Most, méltó helyen állt az elegáns márványoszlopok és a tükörként ragyogó padló ölelésében, mintegy szentélyé emelve, az űrkikötő amúgy is lenyűgöző épületét. Mindezek ellenére, az élmény nem volt tökéletes. Az áhítatos csöndet ugyanis, a jövő-menő emberek háttérzaját is messze túlharsogva ízes, törp nyelven elkiabált káromkodások törték szét, apró darabokra. 

Svartsot őrmester, épp parázs vitát folytatott az űrkikötő központi fogadó pultjánál. A vele szemben álló, három biztonsági őr és két ügyfélszolgálatos, együtt sem voltak képesek lecsillapítani a felpaprikázott törpét. Maxben erős volt a kísértés, hogy csendben a háttérben maradva, addig figyeli az eseményeket, amíg az egyre hangosabban vitatkozó társaság tagjai között, tettlegességig nem fajul a vita, de a kötelességtudata előrébb való volt ennél.

Óvatosan közelítette meg a vitatkozó csoportot, majd a jelvényét felmutatva közbevágott.

– Törvényőri hivatal. Mi a probléma?

– Ő, cseszd meg!

Svartsot őrmester egyáltalán nem volt elragadtatva, amikor megpillantotta Maxet, mint ahogyan az űrkikötő személyzete sem.

– A kollégája, már nagyon közel áll ahhoz, hogy kimerítse a hivatali visszaélés fogalmát. Ön, milyen ügyben jár itt?

Maxnek azonnal feltűnt, a kikötő embereinek arcára kiülő meglepődöttség és nyugtalanság.

– A központ küldött ki – felelt azonnal, Max.

– Mi nem hívtuk a hivatalt.

– Miért is hívták volna? – vágta el a kibontakozó beszélgetés fonalát, Svartsot.

– Csak néhány információra van szükségem, a központi nyilvántartójukból. Nem értem, hogy miért olyan kurva nehéz, ebben együttműködni!

– Már megmondtuk. Hozzon egy hivatalos parancsot, ha bele akar nézni az adatbankunkba. Addig pedig, hiába próbál minket megvesztegetni vagy megfélemlíteni. A főnökeim panaszt fognak tenni, magánál a Királynőnél, ha kell. Tudtommal, Lyoness még egy szabad bolygó, nem pedig rendőrállam.

Max számára igen visszásan hatott az a vehemens ellenkezés, amivel az ügyfélszolgálatosok, az útjukat próbálták állni. Hiszen, valószínűleg Svartsot sem államtitkokat akart kikérni a kereskedelmi űrhajózást felügyelő hivatal adatbankjából.

– Nyugalom – mutatta fel a parancsát Max.

– Svartsot őrmesterrel, ugyanazon az ügyön dolgozunk, és amíg én megszereztem a hivatalos parancsot, addig ő előre jött, hogy megpróbálja kicsit megkönnyíteni a munkánkat. Kérem, bocsássanak meg a modora miatt, de az apukája nagyot csalódott benne, hogy csak a törvényőri hivatalig jutott a kicsi fia. Így, sok benne az elfojtott frusztráció.

Max, egy önelégült vigyorral nyugtázta Svartsot arckifejezését. A törp szeme valósággal szikrákat szórt a dühtől, de ő is rájött, hogy most az a legjobb, ha összejátszik Maxel.

– Nos, igen. Úgy tűnik, hogy ez hivatalos.

Az eddig leghangosabban tiltakozó ügyfélszolgálatos arcára kiült a teljes tanácstalanság, a Brosnan és Harris által aláírt, hivatalos felhatalmazás láttán.

– Igen, jól látja a helyzetet. Szóval, azonnal felengednek minket a nyilvántartóba, vagy mindannyiukat letartóztatjuk, hivatalos eljárás akadályozásáért. Mire beérnek a központba, higgye el nekem, hogy ez a vád lesz a legkisebb gondjuk. Közeledik a hétvége, bizonyára nem szeretnék a megyei fogdában eltölteni.

Max kemény szavai hallatán, a vezető ügyfélszolgálatos, láthatóan megszelídült.

– Természetesen, így már más a helyzet! Mindenben együtt fogunk működni önökkel. Az űrliftekkel azonban, gondok vannak. Ami azt illeti, a teljes fenti állomást, fokozatosan felújítják. A karbantartók szétszedtek mindent odafent, így a kettes teherliftet kell használniuk. 

– Nem probléma, nekünk az is jó lesz.

Az űrkikötő biztonsági emberei, készségesen vállalták, hogy elkísérik Maxet és Svartsot őrmestert a liftekhez. Az útjuk átvezetett az impozáns központi csarnokon. Péntek délelőtt volt, így most, talán a szokásosnál is többen jöttek-mentek. Lyoness egzotikus szépsége, ide vonzotta a távoli bolygók lakóit is, a több tucat naprendszerből álló Birodalom alattvalóit, kereskedőket, diplomatákat, átutazókat, kalandorokat, egyszerű turistákat. A törp kovácsok még mindig keresettek voltak, mint ahogyan az elf gyógyítók és telepáták is. Max, azt olvasta egyszer Fort Brittania űrkikötőjéről, hogy a legóvatosabb becslések szerint is, évi több millió utas fordult meg itt. Ki, csak átutazóban, ki a szerencséjét keresve.

A hatalmas, fémkeretes üvegkupola alatt nyüzsgő tömegre, kövér árnyékokat vetettek a fel- és leszálló űrhajók, syluriumturbinás zeppelinek és az őskori monstrumokként lomhán, dübörögve felszálló, utasszállító repülőgépek. Fort Brittania volt Lyoness egyik fő ütőere, így érthető volt, hogy az űrkikötő biztonsági szolgálatának tagjai, fegyvert viseltek. Maxnek azonban úgy tűnt, hogy ezzel valami nincs rendben. Míg átvágtak a tömegen, a hozzá közelebb eső őrrel, megpróbált szóba elegyedni kicsit.

– Nem irigylem a munkájukat, fiuk. Ekkora tömeget felügyelni és kordában tartani, napról-napra, nem kis felelősség és próbatétel.

– Megtesszük, amit tudunk.

Az őr, nem tűnt túlságosan bőbeszédűnek, de Max azért nem adta fel.

– A sógorom unokaöccse, jelentkezni akart ide, az űrkikötő biztonsági szolgálatába, de nem volt meg a kellő katonai tapasztalata, ezért elutasították a srácot. Esetleg nincs rá mód, hogy valahogyan mégis bekerüljön?

– Ez, nem rám tartozik, forduljon a személyzeti irodához.

– Persze. A gond az, hogy a Chapman teszten, eddig még mindig megbukott. A vörös űrlapon, egyszerűen nem tud átjutni. Szóval, a sógorom és én is hálásak lennénk, ha esetleg tudna valahogyan segíteni a fiún.

A biztonsági őr, néma maradt. Láthatóan egyáltalán nem hozta lázba annak a lehetősége, hogy a lekötelezettjévé tegyen egy törvényőrt. Hamarosan elértek az űrkikötő egy távolabbi, sokkal nyugodtabb és csendesebb részére. A közeli rakodó terminálban nagy volt a nyüzsgés, a gőzvontatók és a mechanikus vázba bújt rakodómunkások, felbolydult hangyaboly módjára jöttek-mentek, hogy biztosítsák a kikötő zavartalan működését, de a személyzeti és kisebb rakodó liftek környékén, zavartalan volt a nyugalom.

A bolygó körül keringő űrállomás amellett, hogy koordinálta a szektor és a bolygó körül zajló forgalmat, fogadta a nagyobb hajók kompjait is, amelyek a méretüknél fogva már nem tudtak volna landolni Lyoness felszínén, így Max arra számított, hogy jelentős torlódás lesz a lifteknél. Azonban, meglepetten tapasztalta, hogy sehol sincsenek fáradt és dühödt utasok, akik hosszú sorokban várakoznának arra, hogy végre feljussanak az űrállomásra és onnan a hajóikra. Ami azt illeti, amikor átvágtak a meglehetősen zsúfolt, központi csarnokon, Maxnek sikerült egy pillantást vetnie a távolabb elhelyezkedő liftekre, és semmilyen fennakadást nem látott a személyszállításban. Őket mégis hátra kísérték, a személyzeti és rakodó liftekhez.

Az űrkikötő azon része, ahová hamarosan megérkeztek, le volt zárva. Négy újabb biztonsági őr várta őket, a liftek előtt.

– Mielőtt felmennek, a kollégáimnak le kell adniuk a fegyvereiket. 

– Lófaszt se adok le.

Svartsot ízes válaszát, a biztonsági őr csak egy elnéző mosollyal fogadta, Maxnek viszont feltűnt, hogy a liftnél állók némelyike, meglehetősen feszült.

– Meg kell értenie őrmester, hogy odafent karbantartási munkálatok folynak, és nekünk ki kell zárnunk a nemkívánatos baleseteket. Sok gyúlékony anyag van odafent, így nem volna jó, ha az önök által felvitt fegyverek valamelyike, véletlenül elsülne.

– Minek néz, maga minket? Jobban ismerem a kézi fegyvereket, mint a cimborái a saját pöcsüket!

Max, eddig igen jól mulatott Svartsot kis műsorán, de immár elérkezettnek látta az időt, hogy közbe szóljon, mielőtt a vita a törp és a biztonsági emberek között, újra elmérgesedne.

– Elég lesz, Svartsot őrmester. Az uraknak, csak a munkájukat végzik. Természetesen leadjuk a fegyvereinket, hiszen nekünk dolgunk van odafent, és ha ez a feltétele annak, hogy feljussunk, akkor megtesszük.

– Köszönöm! A fegyvereiket később átvehetik a rendészeti irodán, miután végeztek.

Svartsot, egyetlen pillantással át tudta volna döfni, nem csak Maxet, de az összes biztonsági őrt, ennek ellenére szótlanul átadta a fegyverét és viselte el a gyors átvilágítást. Miután a biztonsági őrök meggyőződtek arról, hogy egyik törvényőrnél sincs rejtett fegyver, előzékenyen beengedték őket az egyik kisebb liftbe. 

Az űrlift, a szó szoros értelmében nem is volt lift. Valójában a kapszula, amibe beszálltak, Maxet inkább emlékeztette a gyorsvasutakon száguldó szerelvényekre. Odabent nyolc ülés volt elhelyezve, a kapszula többi részét az ülések mögött kialakított raktér foglalta el.

Svartsot őrmester feltűnően ügyelt arra, hogy Maxtől a lehető legmesszebb foglaljon helyet. Maxet ez nem zavarta, a reptér személyzete viszont, annál inkább.

– Kicsit furcsán viselkedtek, nem? – gondolkodott hangosan Max, miközben a kapszula lassan elindult.

Néhány percig nem volt válasz, de láthatóan az őrmesterben is megmozdult valami, mert Svartsot végül csak odavetette Maxnek a mogorva kérdést.

– Mire gondolsz?

– Az biztonsági őrök és az ügyfélszolgálatosok egyik fele meglehetősen idegesnek tűnt, miután én is feltűntem, a másik fele viszont, halálosan nyugodt maradt. Mintha nem is ugyanazt a képzést kapták volna. 

– Az ügyfelesek, csak aktatologató portások, míg a biztonsági őröket az ilyen helyeken általában, volt katonák és törvényőrök közül válogatják ki. Azt hiszed, hogy okos vagy, pedig szart se tudsz, Cavallera. Meddig fog tartani az út?

– Úgy, két és fél óra.

– Remek, százötven perc összezárva veled. Aludni akarok, szóval hálás lennék, ha az út hátralévő részében, elkussolnál. Megegyeztünk?

Max átsiklott, a törp karcos szavain. A kapszula gyorsulni kezdett, és érezhetően függőleges helyzetbe állt. A reptér jó ezer méter magas, központi tornyát a kapszula, alig néhány perc leforgása alatt hagyta el. Innen, már csak az andvariumból megkonstruált sínpálya vezette tovább a magasba a szerelvényt, melyet egyre nagyobb sebességre gyorsított a mélyzöld színben ragyogó syluriumlézer, amit a kapszula orrán elhelyezett, napelemszerű szerkezet fogott fel.

Max, elgondolkodva kitekintett az ülése melletti, kis ablakon. A Nap, ebben a magasságban már vakítóan ragyogott, amit érzékelve a kapszulát irányító automata úgy ellensúlyozott ki, hogy azonnal besötétítette az ablakokat.

– Láttad a fegyvereiket? – törte meg mégis a csendet Max.

– Mi volt velük? – hangzott hamarosan, az unott kérdés.

– Néhány biztonsági őrnél, nem a szabványos kézi fegyver volt. Ezt pontosan megfigyeltem, amikor elvették a mi fegyvereinket és átvilágítottak minket. Az Új Londonban működő biztonsági cégeknél, törvény egységesíti a szolgálatban használható kézi fegyvereket. A leginkább használt típus a P85-ös plazmavető, és néhány őrnél, az is volt. De kettő-háromnál, HS Cobra automatát láttam.

– Az, katonai kézi fegyver. A polgári szolgálatok, nem használhatják.

– Pontosan.

Max szavait ismét mély csend követte, majd néhány ízes szitokszó kíséretében, Svartsot őrmester odaült Max mellé.

– Ebben biztos vagy?

– Teljesen. A liftekkel kapcsolatban sincs minden rendben. Amikor átjöttünk a központi csarnokon, nem láttam semmi jelét annak, hogy bármilyen fennakadás lenne a polgári forgalomban. Az emberek ugyanúgy jöttek és mentek, mint bármikor máskor. Minket okkal küldtek fel az egyik kisebb teherlifttel. Ezeket csak a személyzet használja, távol esnek az állomás és a kikötő forgalmas részeitől.

A kapszulát irányító automata, hamarosan modoros hangon jelezte, hogy elérték a sztratoszférát és másodlagos biztonsági intézkedésként, aktiválta a kapszula saját energiapajzsát. Svartsot, mélyen hallgatott. Láthatóan, a Max által elmondottakat mérlegelte.

– Arra célzol, hogy azok között, akikkel nemrég beszéltünk, nem mindegyik tartozik a kikötő személyzetéhez?

– Igen, én erre gyanakszom.

A törp, ismét hosszan hallgatott. A fajtájára amúgy is jellemző volt a gyakori, hosszú hallgatás, de Svartsot, láthatóan a párját ritkította ebben. Max, nem ismerte túl jól, a mellette ülő őrmestert. Valójában, mióta pár éve a társa, akivel öt évig járták együtt az utcákat, egy este hátba lőtte, Max már nem igazán erőltette senkivel a barátkozást. Az eset után helyezték át őt, a metahumánok által elkövetett bűncselekményekkel foglakozó osztályra, ami amúgy is amolyan mostohagyereknek számított, a törvényőri hivatal berkein belül, így jól jött neki az egyedüllét. Onnantól kezdve, mindig csak egymaga dolgozott, így Max, az őrmestert is csak hírből ismerte. 

Svartsot, kemény törvényőrnek számított. A módszereit nem egy esetben, a legfelsőbb körökben is kritizálták, ugyanakkor hatékony volt és sok elismerést is szerzett, a saját körzetében ugyanúgy, mint a törvényőri hivatal soraiban. Talán ennek köszönhette, hogy mindig megúszta az ellene elindított fegyelmi eljárásokat, persze a rossz nyelvek szerint, a kapcsolatai, legalább ilyen mértékben óvták őt. Max, soha nem kedvelte a hozzá hasonló törvényőröket. A Svartsot félék, a törvények fölött állónak tartották magukat, és nem egy alkalommal a bíróságok helyett, ők maguk hoztak ítéletet. Max, nem ilyen volt. Ő, a törvényt és a szolgálat becsületét tartotta minden felett állónak, talán ezért feszült közötte és a kollégái között, a kölcsönös távolságtartás és megvetés.

– Ez mind, csak közvetett bizonyíték… – szólalt meg végül újra, Svartsot.

– Mit akarsz kihozni, ebből?

– Az egyiküknél rákérdeztem a Chapman tesztre és a vörös űrlapra – kezdett bele a magyarázatba, Max.

– Na, és? Lehet, hogy a sógorod nem tudom kicsodája, talán csak simán hülye. Ez, fel sem merült benned eddig?

– Utoljára nyolcadikban töltöttem ki a Chapman tesztet, őrmester. Az egy középiskolai képességfelmérő teszt. A vörös űrlapot pedig, a törvényőri hivatal személyzeti osztálya iktatja olyan esetekben, amikor egy törvényőr megsérül szolgálat közben. Nem hiszem, hogy ezek közül bármelyik is használatban volna, akár egy civil biztonsági szolgálatnál. De az őrnek, akinek ezt megemlítettem, fel sem tűnt. Emellett, manapság ki az, aki figyelmen kívül hagyna egy lehetőséget arra, hogy a lekötelezettjévé tegyen egy törvényőrt, és esetleg hozzá jusson egy kis mellékeshez?

– Mert olyan elképzelhetetlen, hogy rajtad kívül más is lehet még tisztességes, Cavallera?

– Elsősorban, nem erre akartam célozni. De, azért valljuk be, hogy Új London sokkal élhetőbb város lenne akkor, ha a polgáraiban több volna a tartás.

– Te, már csak tudod, igaz? Soha nem gondolkodtál még el azon, hogy annak idején miért kaptad a hátadba azt a lövést, és miért nem akar senki veled együtt dolgozni?

A törp érces szavaira, Max egész teste megfeszült. Az őrmester, érzékeny pontra tapintott, amit Max, soha nem fogadott jól. Más helyzetben, minden bizonnyal egymásnak esnek, de a biztonsági szíjjak és a vákuumülések, most nem csupán az űrlift szédítő sebességének káros hatásaitól védték meg őket. Hosszan és mélyen néztek egymás szemébe. Valósággal szikrázott körülöttük a levegő. Max világosan érezte, hogy most elég egy újabb meggondolatlan szó, és mindketten robbannak.

– Világosítson fel őrmester, mi az oka?

– Nem bíznak benned, Cavallera. Az apádat, sokan szerették és tisztelték.

– Az apám azt kapta, amit megérdemelt! Még egy szó őrmester, és mindenre esküszöm, ami számomra szent, hogy nem a saját lábán fogja elhagyni, ezt az átkozott kapszulát.

Svartsot arcvonásai megfeszültek, és a szeméből Max világosan kiolvasta a fellobbanó dühöt.

– Veszélyesen élsz, Cavallera. Mindenki tudja rólad, hogy nem vagy egy gyenge ember, de a te fajtád, idővel mindig arccal a sárban végzi, a hátában egy füstölgő lyukkal. Az utcák veszélyesek, és a magányos hősöket, előbb vagy utóbb levadásszák.

– Ezt jó tanácsnak veszem, őrmester. Nyugodt lehet, többé soha senkinek nem fordítok hátat.

Az út hátralévő részét, mindketten mély és ellenséges hallgatásba burkolózva töltötték el. Max egyáltalán nem örült annak, hogy immár Svartsot őrmestert is az ellenségei között tudhatta, ugyanis ő pontosan az a fajta volt, aki nem csak ígérget, de cselekszik is. Max, tisztában volt azzal, hogy mindkettejüknek meg van a hírneve az utcákon, azzal együtt is, hogy az utóbbi, közel két évtizedet annak szentelte, hogy egyszer és mindenkorra kiléphessen az apja árnyékából. Csalódva kellett tudomásul vennie, hogy ez, minden eredménye és erőfeszítése ellenére sem fog sikerülni. Sal ,, Vasököl ” Cavallera, valóságos legenda volt Új London sötét utcáin, még majd’ húsz évvel a halála után is. Max arra gondolt, hogy ez talán afféle családi átok lehet. Az apja ugyanis, legalább olyan kétségbeesett elszántsággal próbált meg kibújni az ő apja árnyéka mögül, ahogy Max. Talán ez volt az oka annak, hogy Max apja végül úgy végezte, ahogy.

Egyszer, egy elf látó azt mondta Maxnek, hogy a Cavallera család férfi tagjait, örök tűz fűti. Ez a tűz, ugyanúgy vezetheti őket a legtisztább úton, mint taszíthatja őket a legsötétebb végzet felé. Max nagyapja, Frank Cavallera, maga volt a megtestesült törvény. Erős volt és rendíthetetlen, egy igazi hős. Max apja, soha nem tudott felemelkedni azokba a magasságokba, mint ő, és ez, az idő előrehaladtával egyre nagyobb feszültséget és számtalan izzó vitát gerjesztett közöttük. Max, fájdalmasan elmosolyodott, amikor arra gondolt, hogy ő ugyanúgy harcolt az apjával, ahogy az ő apja, az övével.

Max, soha nem hitt igazán a sorsban, meg az előre elrendelésben, de az utóbbi években, egyre többször gondolt az elf látó szavaira. Eltévedtnek érezte magát. Úgy érezte, hogy egy mély és sötét szakadék szélén táncol, melynek túlsó végén a nagyapja várja őt, megbecsülést és üdvözölést ígérve, ugyanakkor a mélységből az apja suttog felé, és csábító szavaival megpróbálja lerántani őt a mélybe.

Olyannyira lefoglalták ezek a nyomasztó gondolatok, hogy Max nem is érzékelte az idő múlását. Váratlanul arra eszmélt fel, hogy a kapszulát irányító automata, hibátlanul végzi el a dokkolást az űrállomáshoz, majd lassan újra vízszintesbe álltak.

Az állomás fogadó öble, szinte teljesen kihalt volt. Csak alig féltucatnyi munkás tett-vett, a hűvös levegőben sűrű párafelhőket kilélegző lámpák, hideg fehér fényében. Az egyikük hegesztett valamit, az egyik oszlop felső tartóelemén, a másik kettő kalapált egy fémlemezt a kapszulákat fogadó sínpályák mellett. Volt, aki az egyik elosztó panelt babrálta, míg két másik munkás, feltehetően egy alaprajzot tanulmányozott éppen. A két törvényőr, őket célozta meg.

– Kicsit kevesen vannak, nem? – törte meg a kettejük között fennálló, mindeddig ellenséges csendet Svartsot őrmester, miközben ő is gyanakvóan mérte fel a terepet.

– Sosem voltam jó szerelő, így nem értek hozzá – vonta meg a vállát Max, de őt is nyugtalanította valami.

Ahogy közeledtek az egyen overallba bújt, két férfihoz, azok igyekeztek az elfoglaltság legteljesebb képét mutatni, de Max észrevette a feléjük irányuló pillantásokat.

– Elnézést, uraim – szólította meg a vibráló holokép előtt állók egyikét Max, és felmutatta a jelvényét.

– A központi nyilvántartót keressük.

– Arra van – bökött az egyik háta mögötti ajtó felé a férfi, majd meg sem várva a további kérdéseket, mogorván visszafordult a holoképen ragyogó tervrajz és a kollégája felé.

A két törvényőr, az irányként megjelölt ajtó felé vette az útját, de Max jól látta az őrmesteren, hogy valami a törpöt is nyugtalanítja.

– Ön, miért is van most itt, őrmester?

– Van egy ötletem, aminek a végére akarok járni.

– Csak nem a Gullinbursti hozta magát is ide?

Max kajánul elvigyorodott, a törp elképedt arckifejezése láttán. Ugyanakkor, elismerte magában, hogy a róla terjengő, és valószínűleg többségében rosszindulatú pletykák ellenére, az őrmesternek megvan a magához való esze. Hiszen, ha ugyanarra a következtetésre jutott, mint Max, akkor a nyomozómunkához is van érzéke, nem csak a törvénysértők testi megfegyelmezéséhez.

– Meglehet – öltötte fel újra a mogorva arckifejezést, Svartsot.

– Honnan veszed, hogy érdekel engem, az a hajó?

– Nos, be kell vallanom magának őrmester, hogy én elakadtam a saját nyomozásomban. Ugyanakkor, nekem is támadt egy ötletem, aminek igazolását, én is a központi nyilvántartótól várom. Szerintem volt még egy túlélője annak a mészárlásnak, az elhagyatott űrkikötőben. A rakománya szerint, a Gullinbursti az óvilágból jött, vagyis használnia kellett a Kaput. Ehhez pedig, egy azonosító kódra van szükség. Persze, használhattak hamis kódokat is, ami azt feltételezné, hogy a hajó nem fog szerepelni a központi nyilvántartásban, de azzal csak felesleges kockázatot vállaltak volna.

– Persze. Miért kockáztatnák, hogy lebuknak egy ellenőrzésen a hamis kódokkal, mikor az eredetiekkel simán átjöhetnek a Kapun, és aztán már elég csak az épp ügyeletes irányítókat megkenni ahhoz, hogy nyom nélkül eltűnjenek a rakományukkal

Maxet meglepte, Svartsot egyetértése. Furcsa mód, váratlanul az jutott az eszébe, hogy más körülmények között, talán társak is lehettek volna.

Az állomás központi adatbankjába vezető folyosók, kihaltak voltak. Csak itt-ott botlottak bele egy-egy, a munkáját nem túl serényen végző karbantartóba. A helyzet azonban, gyökeresen megváltozott, amikor az egyik sarkon befordulva, feltűnt előttük az adatbank termének ajtaja. Itt, legalább hét-nyolc karbantartó és négy biztonsági őr jött-ment, tette a dolgát. Az ajtó előtt álló őrök, meg sem állították őket. Nyilván már tudták, hogy Max és az őrmester feléjük tart.

Az ajtón átlépve, sűrű sötétség fogadta őket. A jobbra és balra elágazó folyosó, egy üvegfallal körbevett, különtermet ölelt körbe. Itt volt elhelyezve, az elmúlt ötven-hatvan év minden feljegyzése. Az azokat őrző telepata-szerverek, halkan zümmögve pulzáltak a sötétben, az őket tápláló energiakörök lágy, mélyzöld fényében ragyogva. Egy nyurga testű, ideges férfi tűnt fel, Max és a törp előtt.

– Odalentről felszóltak, hogy jönni fognak. Az állomás e része, most felújítás alatt áll. A telepata-szervereket is korszerűsítik. Attól tartok, hogy hiába jöttek.

– Lassan a testtel – mordult fel Svartsot, miközben Max elővette a hivatalos parancsot.

– Ezt a felhatalmazást, maga Harris bíró, Viktória állam legfőbb bírája írta alá. Jogunk van átnézni az állomás teljes adatbankját, ha szükségesnek érezzük. Minket azonban, csak az űrhajózási és szállítmányozási jegyzék érdekel. Egy teherhajónak szeretnénk utána nézni, amit nemrégiben foglaltunk le, egy gyilkosság helyszínén. Ha együttműködik velünk ígérem, hogy nem raboljuk az idejét tovább, tíz percnél.

A nyurga fickó, láthatóan megenyhült, de Max nem tudta eldönteni, hogy a hivatalos felhatalmazás, az ő udvarias modora vagy Svartsot őrmester ádáz arckifejezése hatására. Az ötvenes évei közepén járó férfi, kimérten elvezette őket az egyik félreeső irodához, ahol egy másik férfi, épp az egyik holo-terminál fölé hajolva, épp szorgosan dolgozott valamin.

– Marston kolléga, ez a két úr a törvényőri hivataltól jött. A segítségünket kérik, egy teherhajóval kapcsolatban.

Maxnek feltűnt, hogy a nyurga fickó, mennyire megnyomta a törvényőri hivatal szavait. A terminálnál ülő, egy ideig fel sem nézett rájuk, csak miután befejezte a tennivalóit.

– Miben segíthetünk?

– Egy hajó adataira van szükségünk. Gullinbursti.

– Értem. Egy perc türelmet kérek önöktől.

A terminál hologramos kijelzőjén, hamarosan megjelentek a szállítóhajó adatai. Első ránézésre, minden rendben volt, ahogy arra Max számított. A Gullinbursti, egy hivatalosan bejegyzett űrhajó volt, és a Mjölnir űrszállítmányozási társaság flottájának tagjaként, hivatalos kódokkal rendelkezett a Kapu használatához is, a legénység számával azonban, nem stimmelt valami. Csak öt űrhajós volt bejegyezve, hat helyett. Viszont, ez a fordulat nem csak Maxet lepte meg.

– Itt, valami nincs rendben – adott hangot a nemtetszésének, a látottakkal kapcsolatban, Svartsot őrmester.

– A Gullinbursti hat fős legénységgel működött. Itt csak öt név van. Futassa le, az összes D osztályú szállító űrhajó legénységlistáját!

Maxnek azonnal feltűnt az elszántság, amivel az őrmester a Gullinbursti hiányzó űrhajósát kereste. Egyikük sem csalódott, amikor a néhány, taláromra kiválasztott hajó állományában, mindenhol hat fő szerepelt: a kapitány, az első tiszt, a hajóorvos, két karbantartó és egy navigátor. A Gullinburstiról, az utóbbi hiányzott.

– Megkérdezhetem, hogy pontosan kit keresnek, és miért ilyen fontos ez önöknek?

Max, átható pillantással mérte végig a nyurga testalkatú, tipikusan hivatalnok kinézetű férfit. Az volt a benyomása, hogy az illető fél valamitől. A merev testtartása és minden apró gesztusa arról árulkodott, hogy eléggé ideges. Max pedig, nem értette, hogy miért van ez. 

– Sajnos, nincsen biztos kiinduló pontunk – válaszolt a hivatalnoknak, de az őrmester a szavába vágott.

– Eivor Muninssonra keressen rá.

Az őrmester, rövid időn belül már sokadszor lepte meg Maxet. A törp tudta az eltűnt navigator nevét, vagyis akár több lépéssel is előtte járhat. Ugyanakkor, nem csak Maxből váltott ki reakciókat a navigátor neve. A terminál előtt ülő technikus teste, egy pillanatra megrezzent, amikor Svartsot kimondta a nevet. Egy pillanatig kivárt, majd heves pötyögésbe kezdett a billentyűzeten. A klaviatúra fémes kattanásai, mintha visszhangoztak volna a súlyos csendben. Max úgy érezte, hogy a feszültség egyre nő a helységben. 

– Sajnálom, nem szerepel ilyen név az adatbázisban.

A technikus száraz kijelentésére, az őrmester arca megfeszült és a homlokán mély ráncokat szült valami, ami a belsejében játszódott le.

– Nézze meg, a hivatal könyvelését.

– Nem hiszem, hogy ehhez van felhatalmazásuk – rázta meg a fejét tagadóan a technikus.

– Téved – Max ismét elővette a felhatalmazást.

– Tegye, amit kérnek!

A nyurga testalkatú férfi, már-már hisztérikusan tört ki. A homloka verejtékben úszott és az élére vasalt, hófehér igen, amit viselt, hónalj tájt apró foltok jelentek meg. Figyelembe véve a légkondicionált iroda, kissé hűvös levegőjét, ez óvatosságra intette Maxet. 

A technikus vonakodva bár, de megnyitotta az Űrhajózási és szállítmányozási hivatal könyvelését.

– Mit keressek?

– Ha a Gullinbursti törvényesen van bejegyezve, akkor a legénység is. Ebben az esetben, a Navigátorok szövetsége, havi illetéket utal át a hivatalnak, Muninsson után is, ahogyan ezt megteszi minden tagja esetében. Erre keressen rá.

– Nyissa meg a Bevételek-Illetékek mappát – igyekezett segíteni a habozó technikusnak, a nyurga fickó.

– Ott meg fogja találni a szövetség tagjainak névsorát, a személyes adataikkal együtt.

A technikus, egy örökkévalóságnak tűnő percig írta be a keresett nevet, majd amikor az megjelent, kissé hátra tolta magát és mindkét kezét az asztal alá engedte. Max, erre a mozdulatra figyelt fel, így egy töredék másodperccel hamarabb reagált. A szoros egymásutánban eldördülő, három lövés, a nyurga férfit érte a mellén. Azonnal meghalt. Ezzel szemben, Maxnek és Svartsotnak, elég ideje maradt arra, hogy ellentámadásba lendüljön. A törp, egy bivalyerős mozdulattal előre tolta az irodai széket, az asztalhoz nyomva ezzel a technikust, miközben Max, egyetlen mozdulattal kicsavarta a férfi kezéből a pisztolyt, de nem voltak elég gyorsak. A fémes koppanás azt jelezte, hogy a technikus a földre ejtett valamit, majd a következő pillanatban, egy fülsüketítő dörrenés és vakító villanás töltötte be a kis szobát. Mire mindketten magukhoz tértek, a technikus már eltűnt.

– A rohadt életbe, mi volt ez? – mormogott a törp, miközben igyekezte visszanyerni az egyensúlyát.

– Szerintem, nem csak egy sima technikussal volt dolgunk. Meglehetősen merész húzás volt, egy ilyen kicsi és zárt térben használni egy villanó gránátot. Ha ránk ilyen hatással volt, akkor rá is, szóval még utolérhetjük.

Max és a törp, tántorogva és kissé még bizonytalanul lépett ki az irodából a telepata-szervereket körül ölelő folyosóra. Ez mentette meg az életüket mert, ha nem ennyire bizonytalanul lépkednek előre, akkor biztosan kettészeli őket az egyik irányból, feléjük kilőtt lézernyaláb sorozat. Így, csak a fémpanelekből álló falba csapódtak be. Max, azonnal viszonozta a tüzet, de nem talált célba ő sem. Kéntelenek voltak, visszahúzódni az irodába.

– Fasza, csapdába estünk – méltatlankodott a törp.

Max, nem felelt. Ehelyett, igyekezte minél jobban átlátni a helyzetüket. Elvileg, rajtuk és a karbantartókon kívül, nem volt senki más az állomásnak ezen a részén. Most igyekezte felidézni magában, hogy pontosan hány karbantartó munkást látott idejövet.

– Ha nem tévedek, akkor legalább húsz ellenséges fegyveressel lesz dolgunk. Semmilyen fegyver nincs magánál, őrmester?

– Miből gondolod, hogy van? A törvény tiltja az olyan fegyverek használatát, amik nem kimutathatóak az érzékelőkkel.

A méltatlankodó törp, azért csak előhúzott az ágyéka mellől, egy sylurium-polimer borítású ismétlő plazmavetőt. A törp maffia által alkalmazott végrehajtók, nagy kedvence volt az ilyen típusú fegyver. A sylurium-polimer borítás miatt, a legkifinomultabb szkennerek sem mutatták ki, elég kicsik voltak ahhoz, hogy a testi motozás során se akadjanak rá, ugyanakkor kellő tűzerőt képviseltek, bár a hatótávolságuk nem volt túl nagy.

– Azért, legyen óvatos azzal – figyelmeztette Max, az őrmestert.

– A másik oldalon, minden bizonnyal ütősebb tűzerővel fognak jönni.

– Addig elég, amíg szerzek egy nagyobbat.

A törp magabiztossága, meglehetősen meggyőző volt, így Max elintézte az egészet egy vállrándítással, és elindultak a kijárat felé. A helyzetük, nem volt egyszerű. A körfolyosó miatt, bármelyik pillanatban számítaniuk kellett arra, hogy a hátukba kerülnek, így megosztva kellett figyelniük előre és hátra is. A törp lemaradt, és elrejtőzött az egyik irodában, míg Max tovább nyomult előre. A folyosó görbülete miatt, Max hamarosan teljesen magára maradt. Csak remélhette, hogy Svartsot védeni fogja a hátát. Önkéntelenül is eszébe jutott az éjszaka, amikor egy szinte pontosan ugyanilyen helyzetben, a társa hátba lőtte őt.

A nyugtalanító csendben, mindamellett, hogy Max, kínosan odafigyelve minden mozdulatára lépkedett előre a folyosón, megpróbálta rendezni a gondolatait is. Az egész gyilkossági ügy, már a legelejétől is zavaros volt, de az utóbbi napokban, kezdett egyre átláthatatlanabbá válni. Először is adva volt egy többszörös gyilkos vadállat, valamilyen természetfeletti lény, aminek háttere, egyelőre még teljesen ismeretlen volt Max előtt. Volt két szemtanú, akik közül az egyik nem beszélt, a másik pedig nyom nélkül eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Max számára, ez a titokzatos szemtanú maradt a legutolsó szál, amin bárhová is elindulhatott. Titkon azt remélte, hogy ha megtalálja a szemtanút, talán sikerül olyan információkat kicsikarnia belőle, amik egyrészt felfedik a brutális lény hátterét, másrészt elvezetik őt ahhoz a vörös hajú nőhöz, akit Max, bár már kissé kételkedve ugyan, de a szörnyeteg megrendelőjének tartott. Max, biztosan hitte, hogy ha meglesz a nő, akkor meglesz a teremtmény is.

Azonban, mielőtt eddig elért volna, még hátra volt a köddé vált navigátor ügye. Immár világos volt Max számára, hogy nem csak ő, de az őrmester is keresi őt. Ugyanakkor, valakiknek az érdekében áll az, hogy egyikük se találjon rá. Fort Brittania, állami intézmény volt. Persze, mindig voltak és lesznek is megvehető emberek, főleg a kormányhivatalokban, de ahhoz rengeteg pénz és befolyás kellett, hogy egy ember vagy csoport, ennyire beférkőzhessen egy stratégiai fontosságú intézménybe. A bolygófelszínen akadékoskodó ügyfélszolgálatosok és biztonsági őrök, az űrállomáson karbantartónak álcázott fegyveresek, a technikus, aki kézi fegyverrel és villanó gránáttal ül le a gépe elé dolgozni, még a nyurga testalkatú férfi is, mind egy célt szolgáltak: eltűntetni, Einarr Munninson létezésének minden nyomát. Csak Svartsot leleményességének volt köszönhető, hogy most Maxnek van egy címe. Ezzel kapcsolatban, Max kezdett bizakodóbb lenni, hiszen ha az őrmester is a nyomában van, akkor az a navigátor, valóban tudhat valamit.

Hirtelen, több lövés is eldördült Max háta mögött. Elsőként, Svartsot fegyverének jellegzetes hangját lehetett hallani, majd több, rövid sorozatot, legalább két, feltehetően plazmavetőből.

Max, igyekezte számolni a lövéseket. Ötöt adott le az őrmester, és négy rövid sorozatot a plazmavetők. Maxet bizakodással töltötte el, hogy utójára, Svartsot fegyverre sült el. Ez persze, jelenthette a törp halálát is, ezért Max a hangok irányába fordult, és félig elrejtőzve az egyik iroda félhomályában, várt. Hamarosan feltűnt a törp, a folyosó kanyarulatában, mindkét kezében egy-egy plazmavetővel. Max, épp megkönnyebbülten elmosolyodott, amikor a törp szeme élesen megvillant és mindkét fegyverrel tüzet nyitott. Max, ösztönösen oldalra vetette magát a folyosón, és az ellenkező irányba fordult. Csak egy hajszállal kerülte el a fehér overallosok pusztító sortüzét, mely darabjaira tépte az iroda üvegfalát. A törp, azonnal leszedett kettőt a fegyveresek közül, míg Max, csak eggyel tudott végezni. Épp lesöpörte magáról az üvegszilánkokat, amikor a törp odaért hozzá.

– Hármat elintéztem hátrébb, kettőt meg itt. Néggyel vezetek. – Szakállas arcán, kaján vigyor terült szét.

– Rólad azt tartják, Cavallera, hogy amolyan agyas fickó vagy. Szóval van ötleted, hogy ezek miért akarnak kinyírni minket?

– Fedezz – felelte Max, és lehajolt az egyik holttesthez.

Csalódva vette tudomásul, hogy lényegében nem csalódott. Nem volt igazolvány, egyiküknél sem. Az ujjlenyomataikat mesterségesen eltűntették, és mindegyik holttest tarkóján, volt egy jó két centiméter hosszú heg.

– Ezt nézze meg – szólt az őrmesternek, Max.

A törp hosszasan átvizsgálta mind a három hullát, majd a szakállát megvakarva, csettintett egyet a szájával. 

– Mentális irányítás? 

Miközben a törp rágyújtott egy szivarra, Max ellenőrizte az egyik plazmavető energiacelláját.

– Igen, én arra gyanakszom. Ami viszont azt jelenti, hogy komoly erőforrások állnak a háttérben. Elárulná őrmester, hogy miért keresi ezt a Munninsont?

Svartsot nagyot harapott a szivarjára, és idegesen pöffentett egyet.

– Fontos szemtanú lehet. Ennyi az egész.

A törp, ezzel lezártnak tekintette a kérdést, de Max megragadta a bőrdzseki gallérját, amit viselt, és úgy tartotta vissza.

– Elég a mellébeszélésből, őrmester! Lehet, hogy ön kapta meg az ügyet, de engem is ráállítottak, szóval mi egy oldalon állunk. Tetszik vagy sem, de ez a gyilkossági ügy összeköt minket. Nem kell, hogy kedveljük egymást, de minél hamarabb zárjuk le a nyomozást, annál hamarabb megszabadulhatunk egymástól. Szóval, próbáljunk meg együtt dolgozni és ne egymás ellen. Rendben?

A törp szeme résnyire szűkült. Az arcán egyszerre futott át az indulat szigora és a belátás enyhülése.

– Rendben van, Cavallera. Egy időre társak leszünk. Volt néhány nyom, ami arra utalt, hogy Munninson kijátszotta a társait, egy rivális bandának.

– Mi van azzal a lénnyel, ami valójában megölte, azokat a törpöket? 

– Az vakvágány, Cavallera. Ami azt illeti meglep, hogy még mindig ezzel a szállal tökölsz.

Max azonnal átlátott a törp szavain, de egyelőre beérte ennyivel. Most, valami féle társak voltak, és ez szükséges volt ahhoz, hogy egyrészt megoldják az ügyet, másrészt túl is éljék mindketten. Max soha nem szerette a megalkuvásból megszülető döntéseket, de be kellett látnia, hogy néha nincs más út.

Az űrállomás központi adatbankjának helyet adó terem kijárata előtt, Max és Svartsot megtorpant.

– Furcsa…– morfondírozott hangosan Max.

– Mégis, mi?

– Legalább tíz perce lövöldözünk itt, és az állomás riasztórendszere, még mindig néma. Se vészjelzés, se biztonsági riadó.

– Igaz. Ezek szerint, az állomásnak ez a része, el van szigetelve a fő rendszerektől. Ehhez viszont, ismerni kell az állomás hálózatát és nem egy biztonsági kódot. A megfelelő hozzáférésről, nem is beszélve. Nagyon érdekelne, hogy az állomás személyzete és vezetői, mennyire vannak ebben benne.

– Az overallosoktól már tudjuk, hogy a háttérben irányítóknak, bőségesen vannak forrásaik. Vannak embereik, megvan a technológiájuk és rengeteg pénzük. Ilyen feltételek mellett, akár kilóra is megvehették az állomást, annak minden tartozékával együtt. De miért fektet valaki ennyi energiát, egy mezei csempész navigátorba?

Max kérdésére a törp, csak hanyagul vállat vont, miközben odasimult az ajtó mellé és ellenőrizte a fegyverét.

– Talán, kereskedelmi utak. A háború óta, csak ez az egy interdimenzionális kapu köti össze ezt a szektort, az óvilággal. A hivatalos békekötés szerint, a Kapu ezen a végén Lyoness, a másik végén a Neptunusz Holdszövetség garantálja a biztonságos kereskedelmet a két, egykori ellenfél között. De a Neptunusz holdjain túl, számtalan titkos út van a hipertérben és az űrben is, amit a csempészek használnak. Meglehet, hogy valamelyik helyi bűnöző csoport, át akarja venni a feketepiac feletti irányítást, és ehhez kellenek nekik, a navigátor fejében megbúvó adatok.

Az őrmester szavaiban volt racionalitás, de a jelenlegi helyzet nem engedte meg, azok részletesebb kibontását. Jelenleg csapdában voltak a központi nyilvántartó termében, így minden figyelmüket, a helyzet megoldására kellett összpontosítaniuk. Max észrevett egy egyenlő oldalúnak látszó, négyzet alakú kivágást a padlón. Ahogy jobban megvizsgálta, azonnal rájött, hogy a fém fedőlap, nagy valószínűséggel egy karbantartó járat egyik lejárata lehet. Talán a telepata-szerverek kábeleit vezették ott el, mindenesetre a födémet biztonsági zár védte.

– Nézze csak, őrmester. Ott megoldást találhatunk a problémánkra.

Svartsotnak, nem nagyon tetszett az ötlet, és Max is tudta, hogy mi volt ennek az oka. A törp, egy meglehetősen büszke nép volt mindig is, ráadásul, ahogy Max meg tudta állapítani, az őrmester az északi népek egyik törzséhez tartozott, akik ősidők óta lenézték a szűk járatokban és tárnákban görnyedő hegyi törpöket. Az őrmester számára megalázó volt, egy ilyen szűk lyukba bebújni, hiszen az északi törpök büszke harcosok voltak, akik tisztességesen kivették a részüket, a birodalom valamennyi háborújából.

– Miért nem te mész, Max? Egyáltalán, ennyire beijedtél, hogy egy koszos lyukban bujkálva akarod kivárni a felmentő sereget? Én inkább harcolok, és úgy halok meg, ha kell!

– Szó sincs erről, őrmester. Inkább arra gondoltam, hogy amennyiben az a záró lap egy szervizakna bejáratát takarja, az egyikünk a támadóink háta mögé kerülhet. Gondolom, azt belátja őrmester, hogy a mostani helyzetünk védhetetlen. A bejárati ajtóval szemben húzódó folyosó végéről, addig tarthatnak sakkban minket, amíg ki nem találják, hogy hogyan öljenek meg minket. Hat emberükkel végeztünk, ez kicsit visszafogja őket, de nyilvánvaló, hogy holtan akarnak minket. Ha pedig kitörünk, és bárhogyan sikerül semlegesíteni szemből a támadóinkat, jobbról és balról, még ugyanúgy kereszttűz alá vehetnek minket. Az egyetlen esélyünk az lehet, ha a hátuk mögé kerülve, az egyikünknek sikerül elvonni a figyelmüket, ezzel esélyt adva a másiknak, az ellentámadásra. Én viszont, túlságosan nagy testalkattal rendelkezem ahhoz, hogy beférjek azon a nyíláson.

Svartsot arcán, a kelletlen beletörődés halovány árnyalata futott végig. Max, teljesen reálisan érvelt. Nekik kellett előbb lépniük, ha nem akarták megvárni az overallos támadók hadmozdulatait. Svartsot sejtése beigazolódott, amikor átkutatva a tőlük kissé lejjebb heverő holttesteket, az egyiknél találtak egy karbantartói belépő kártyát, ami kinyitotta az aknát védő fedél biztonsági zárját. Ez is egy újabb bizonyítéka volt annak, hogy az ismeretlen fegyvereseket irányítók, mélyen behatoltak az állomáson dolgozók közé is.

Max és Svartsot terve, nem volt túl bonyolult. A már halott overallosok jóvoltából, volt két plazmavető puskájuk és tíz darab villanó gránátjuk. Maxnek kissé ironikusnak és talán csipetnyit morbidnak is tűnt annak ténye, hogy ez a néhány ismeretlen férfi, a halálukban segítette azokat, akiket meg akartak ölni. 

Mielőtt bele vágtak volna, a számukra kedvező végkifejletet tekintve, igencsak bizonytalan vállalkozásba, Max még ellenőrizni akart valamit. A lehető leggyorsabban körbe futotta a központi nyilvántartó szervertermét körbeölelő folyosót, hogy ellenőrizze a feltevését, miszerint csak az volt az egyetlen szervizakna lejárat, amire rátaláltak. Utoljára akkor futott ilyen gyorsan és ennyit, amikor a vérfarkas elől menekült, hónapokkal korábban, de elégedetten vette tudomásul, hogy a kondíciója sokat javult, a kórházban eltöltött idő óta.

Amikor körbeért a folyosón, jelt adott az őrmesternek az indulásra, mire Svartsot kelletlenül ugyan, de eltűnt a nyílásban. Ezután következett a legnehezebb rész, a várakozás.

Max csak remélhette, hogy bejön a sejtése, és az állomás padlója alá rejtett szervizalagút, követi a kinti folyosók vonalát. A nyilvántartó ajtaja ugyan nyitva volt, de Max nem kockáztatta meg, hogy kilessen rajta, hiszen nem tudhatta, hogy melyik irányból szegeződnek rá fegyverek. Így, nem hagyatkozhatott másra, csak a hallására.

Miközben csigalassúsággal teltek a percek, Max gondolatai időről-időre elkalandoztak kissé. Eléggé összeszedett volt ahhoz, hogy ez ne váljon kárára, hiszen az utcán eltöltött közel húsz év alatt, a több száz vagy ezerórányi megfigyelés, üldözés és tűzharc, elég élessé fenték a koncentrációs képességeit ahhoz, hogy az érzékei ne tompuljanak ilyen esetekben sem.

Egy kis szünetre pedig, szüksége volt ahhoz, hogy tovább illesztgesse a fejében, élete legfurcsább és legszövevényesebb ügyének apró darabkáit.

Az világos volt a számára, hogy Svartsot őrmester, elsősorban Nyd Dullinirnek dolgozik. Ami azt illeti, Brosnan legfőbb törvényőrrel együtt, az Új Londoni törvényőri hivatal fele is. Amikor nem rég átfutották a Gullinbursti adatait, Max már arra is rájött, hogy miért. A hajó kapitánya, Mago Dullinir, a törp maffia főnök testvére volt. Így már érthető volt az a gyors és nagy erőket felvonultató reakció, amit a hivatal az elhagyatott űrkikötőben elkövetett gyilkosságokra adott. Itt azonban, Maxnek volt egy igen erős sejtése, mely azt súgta, hogy nem csak a nagyobb hatékonyság miatt állították ugyanarra az ügyre, mint az őrmestert. Az ő dolga volt, hogy előkerítse az igazi gyilkost, a fenevadat, amit az óvilágból hoztak be Lyonessbe, míg Svartsot, valamilyen egészen más megbízatást kapott, aminek szerves része volt az eltűnt navigátor felkutatása is. Valamit titkolnak előtte a törpök. Azonban, bármi is legyen az, az ő feladata elsősorban annak a közveszélyes és vérszomjas szörnyetegnek a kézre kerítése. A hotel szobában, pontosan átérezte mindazt a vadságot és brutalitást, ami belülről fűtötte, így Max a kötelességének érezte, hogy egyszer és mindenkorra eltűntesse a város utcáiról, mielőtt még több ártatlan áldozatot szedne a gyilkolási vágya. Ez a cél azonban, még igen távolinak tűnt Max számára. Egyelőre, a legfőbb feladata az volt, hogy ő is és az őrmester is élve kijusson az állomásról.

Max úgy becsülte, hogy ha nem jön semmi közbe, akkor Svartsotnak talán tíz-tizenöt perc kell ahhoz, hogy a szervizalagúton keresztül, biztonságosan a támadóik hátába kerülhessen. Ha ez sikerül, akkor a halott overallosoktól elvett villanó gránátokat használva, eltereli a támadóik figyelmét, esélyt adva Maxnek arra, hogy kitörhessen a nyilvántartóból. Csigalassúsággal teltek a percek. Max, szorosan a fémfalnak simulva, a jobb kezében kibiztosított fegyverrel, a bal kezében pedig a nagyapjától kapott, antik zsebórával várt, azonban valahányszor felkattintotta a nagy, zöldes foltokban elszíneződött órafedelet, csalódva vette tudomásul, hogy a szakadozva megjelenő holo-óra kijelzője, alig mutatott változás. Végül, csak eljött a cselekvés pillanatba.

Az állomást mindaddig uraló, mélységes és vészjósló csendet, váratlanul vakító fényvillanás és több, fülsüketítő dörrenés törte meg, amire szinte azonnal kitört a zárt térben süketítően visszhangzó tűzharc. Max kivárt néhány másodpercet, majd kidobta a nyitott ajtón, a nála lévő gránátokat. Az újabb három fényvillanás alig tűnt el, amikor kifordult az ajtón és mindkét irányba tüzet nyitott, a gránátoktól megzavarva tántorgó, emberi alakokra. Alig másfél-két percig tartott a lövöldözés, majd újra csend nehezedett az állomás folyosóira. Újabb nyolc, halott overallos hevert a földön. Max elégedetten vette tudomásul, hogy a technológia és a profizmus sem tudja kivédeni a furfangot és a meglepetés erejét. Az őrmester azonban, nem úszta meg sértetlenül az összecsapást. Bár próbálta rejteni, Max mégis észrevette a törp bal oldalán, a has tájékon sötétlő sebhelyet.

– Semmi bajom! – hárította el azonnal a segítségre nyújtott kezet, Svartsot.

– Nem ez lesz az első alkalom, hogy kilyukasztottak. Szerencsére a lövés, nem ért létfontosságú szervet, a forró plazma pedig kiégette a sebet. Szóval van még néhány órám, mielőtt okom lenne az aggodalomra.

– Rendben van – bólintott egyetértően Max. – Akkor, irány a raktér és az űrlift.

– Miért nem keressük meg inkább a legközelebbi, nyilvános űrliftet? Ha a rakodó öbölbe megyünk, és úgy megyünk vissza, ahogy jöttünk, csak azt kockáztatjuk, hogy simán felrobbantanak minket. Miután megöltük vagy egy tucat emberüket, biztosan nem fogják hagyni, hogy élve lejussunk az állomásról.

– Inkább veszélyeztessünk ártatlan életeket, csak azért, hogy mi megússzuk? Mi van akkor, ha nem érdekli őket, hogy még hány embert ölnek meg, velünk együtt? Sajnálom, de ez számomra nem lehet alternatíva.

– Ne érts félre, Cavallera! Nem a haláltól félek. Csak próbálok ésszerűen gondolkodni. Ha csak mi ketten indulunk el a lifttel, akkor két és fél órára sebezhetőek leszünk. A fejünket akarják, és két óra kurvára elegendő idő ahhoz, hogy le is válasszák a nyakunkról!

– Az ésszerűség, nem jelenthet egyet a megalkuvással, őrmester! Törvényőrök vagyunk. Arra esküdtünk fel, hogy ha kell, az életünk árán is megvédjük az ártatlanokat, a törvényt és mindazt, amit a birodalom képvisel. Ha mi nem cselekszünk helyesen, akkor ki fog, őrmester?

Svartsot köpött egyet, mielőtt újra szivarra gyújtott. 

– Nagy hős vagy te, Cavallera. Rowann dédnagyapám, sok hozzád hasonló hőst vágott ketté, a Khaball szigeteki partraszálláskor. A sok hős csak özönlött kifelé a kétéltű csapatszállítókból, a dédnagyapám meg csak kaszabolta őket. Veszélyeztetett állatfaj vagy te, Cavallera.

Max nem válaszolt, a törp ízes szavaira, ehelyett némán haladt előre, oldalán az őrmesterrel. Mindketten gyakorlott fegyverforgatók voltak, legalább olyan profik, mint az overallos támadók, hiszen törvényőrként, Új London gőzben és bűnben fuldokló utcáin, csak a legrátermettebbek maradhattak életben, főleg két évtizeden át. Hamarosan elérték az állomás rakodó öblét, azt a raktárrészt, ahová nem sokkal korábban megérkeztek. Itt is mélységes csend honolt, és sokat sejtető mozdulatlanság. 

– Most próbáljuk meg, legalább az egyiket, élve elfogni.

Svartsot, csak megvonta a vállát a hallottakra. Furcsa mód, Max kezdte megkedvelni a mogorva törpét, annak ellenére is, hogy az őrmester igyekezett minél kevesebb okot adni erre.

A kettejük között feszülő ellentétek dacára, Max egyre inkább úgy érezte, hogy sok közös dolog is van bennük. Noha Max soha nem helyeselte Svartsot módszereit, azt ő maga is belátta már régen, hogy szélmalomharcot vív az, aki mindig betartja a szabályokat és csakis a törvény betűje szerint jár el. Sokakkal ellentétben, az őrmester soha nem is titkolta azt, hogy mi a meggyőződése a törvény betűjével kapcsolatban. Ha valaki vagy valami nem tetszett neki, akkor annak nyíltan hangot is adott, ezt a fajta őszinteséget pedig, Max nagyra becsülte, főleg azokban a zavaros időkben, melyben élt. Mindketten harcosok voltak, és bár a Max által egykor meghúzott erkölcsi határvonal ellentétes oldalán járták az utcákat, Max sok esetben képes volt azonosulni az okokkal, melyek mentén az őrmester is eljárt.

Max nem gondolta, hogy valaha is testi-lelki barátok lesznek a törppel, de ideiglenes szövetségesek mindenképpen lehetnek. A következő próbatétel, amivel közösen kellett szembe nézniük, az űrállomás rakodó öblének mélyén lesett rájuk. Még legalább féltucatnyi, állruhás bérgyilkos várta őket, az állomás sötétségében elrejtőzve. Az érkezésükkel ellentétben, most sűrű félhomály és mély árnyékok uralták a hatalmas, és teljesen néptelennek tűnő rakodó csarnokot.

Max és Svartsot, csak lépésenként haladt előre, miközben az űrlift, hívogatóan fénylett a távolban. Talán kétszáz métert kellett volna megtenniük az üres szerelvényig, de mindketten tudták, hogy ha nyílegyenesen elindulnak felé, szinte biztos, hogy halálos csapdába kerülnek.

Így, kerülő utat választottak, átosonva a konténerek között. Az egyetlen dolog, ami mellettük szólt, az Svartsot abbéli képessége volt, hogy szinte tökéletesen látott a sötétben, hiszen a törpök mindig is inkább éjszakai lények voltak. Hamarosan kettéváltak. Svartsot nem csinált titkot abból az érzéséből, hogy egymaga jobban boldogulna, és az volt az igazság, hogy Max is jobban tudott mozogni, ha egyedül volt. Miközben egyik konténer falától osont át a másikig, minden érzékszerve maximális hatásfokon pörgött. Annak ellenére is, hogy félt, magabiztosan haladt előre a szinte teljes és áthatolhatatlannak tűnő masszaként mindenre ránehezedő sötétségben. Eszébe jutottak a kezdeti évek, amikor megrettent minden apró nesztől és alig kivehető alaktól, ha a sors úgy hozta, hogy egyedül kellett átvágnia egy-egy sötét és kihalt sikátoron. Azóta sokat változott, és ez a megállapítás váratlanul, mégis jó érzést keltve támadt fel benne. Feltámadtak lelki szemei előtt a megannyi, hasonló helyzetben megvívott tűzharc emlékképei, és mélységesen megnyugtatta a tudat, hogy valamennyit túlélte.

Elmerengő gondolataiból, a közelben kitörő tűzharc rántotta vissza a valóságba. Az őrmester volt az, aki hamarabb belebotlott a sötétségben rejtőző gyilkosokba. Ennek tudata, csak jobban feltüzelte Maxet. Erősebben ráfonta ujjait a fegyvere markolatára, és lövésre készen maga elé szegezve a plazmavetőt, tovább indult az űrlift irányába.

A szeme sarkából, váratlanul felvillanó torkolattüzet pillantott meg, az egyik gerenda csúcsán, közel a dokk mennyezetéhez. Mivel Max szinte biztos volt abban, hogy Svartsot nem juthatott fel oda, azonnal tüzelni kezdett abba az irányba. A sötétség miatt, az első sorozat forró plazma gömb, célt tévesztve csapódott be az állomás rakterének falába, a gondosan elrejtőzött orvlövész azonban felfedte magát akkor, amikor viszonozta a tüzet, így Max, a következő sorozatot már hajszálpontosan juttatta célba. A lövész felordított, majd lefordult a magasból, csak a derekára csatolt heveder óvta meg attól, hogy le is zuhanjon. Így élettelenül, fejjel lefelé lógott, a tartógerenda csúcsának tövében.

A raktér, fülsiketítően visszhangzott a lövések zajától. Az overallosok értették a dolgukat, annak ellenére is, hogy Maxnek és az őrmesternek, sikerült föléjük kerekedniük a harcban. Max is bekapott egy lövést a vállába. Az égető fájdalom, már-már elviselhetetlenül áradt szét a testében. Lőtték már meg korábban, energia fegyverrel is, most mégis úgy érezte, hogy példátlan az a fájdalom, ami most maga alá gyűri a testét. A koponyája lüktetett, a forró plazmagömb nyomán kiégetett sebbel együtt.

– Őrmester, jól van? – szólította a törpöt, Svartsot azonban nem válaszolt.

Max elővette az adóját, noha szinte biztosan tudta, hogy az most használhatatlan, hiszen az űrállomás jó ötvenezer kilométeres magasságban keringett a bolygó körül, ami így jócskán kiesett a személyi adó hatóköréből. 

Csalódottan tette ismét zsebre a kis szerkezetet, majd a fegyverét a lába mellé engedve, kissé bizonytalanul elindult a lift felé, mely már karnyújtásnyira volt tőle.

– Őrmester!

A törp most sem válaszolt, ehelyett Max, egy irtózatos erejű ütést érzett a hátán. A páncélmellény, amit egy örmény alkimistával készíttetett el, nem sokkal azután, hogy a volt társa hátba lőtte őt, szerencsére felfogta a testébe csapódó plazma gömb erejét.

Max azonnal a földre rogyott, és bár nem hitte eddig, hogy az lehetséges lehet, most nagyobb fájdalmat érzett, mint az elmúlt percekben bármikor. Hamarosan, egy pár vasalt orrú bakancsot látott megjelenni a feje mellett.

– Nocsak, túlélted. Szívós fickó lehetsz, de hamarosan segítünk ezen is.

Max világosan hallotta azt a jellegzetes, semmivel össze nem téveszthető hangot, amikor egy kést húznak ki a hüvelyéből. Az ismeretlen támadó, egy rúgással a hátára fordította Maxet, és félig guggoló helyzetben fölé hajolt, miközben a kés hideg pengéjét, Max torkának nyomta.

A fölé magasló alak, elindított valamit Maxben. Váratlanul a szeme elé villant, annak a vérfarkasnak az emlékképe, mellyel a legutóbb dolga volt. Az is ugyanígy fölé hajolt. Max maga sem tudta elhinni, de az overallos szemében, a vérfarkas gyilkos tekintetét látta, míg a kés pengéjének villanásában, a fenevad karmait vélte felfedezni. A következő pillanatban, elemi erővel öntötte el Maxet a halálfélelem és a kontrolálhatatlan rettegés. Alig néhány hónap leforgása alatt, már másodszor került fenyegetően közel a halálhoz. Nem mert megmozdulni. A kiszolgáltatottság érzése, mélyen bele ivódott a gondolataiba, a sejtjeibe, minden rezdülésébe. Átfutott az agyán a gondolat, hogy támadnia kéne, meg kellene védenie magát, hiszen egy olyan ember, mint amilyennek eddig tartotta magát, könnyedén képes volna kiszabadulni a szorult helyzetéből, és szuperhősként ártalmatlanná tenni a támadót. 

Max azonban, nem volt erre képes. Attól félt, hogy ha csak megmoccan, a legyőzhetetlen óriásként fölé magasló férfi, azonnal elvágja a torkát. Ez a félelem, teljesen megbénította, holott jól tudta, hogy a vége úgyis az lesz, hogy az overallos zsoldos, hidegvérrel meg fogja ölni őt. Max lehunyta a szemét és próbált felkészülni a halállra, az overallos elsuttogott szavait már nem is hallotta. Érezte, ahogy a kés lassan belevág a húsába. Furcsa mód, Maxet komolyan meglepte, hogy a hideg fém milyen könnyedén vágja át a nyaki izmait. Talán még hallani is vélte, hogyan herseg fel a húsa a penge nyomán, amikor egy fülsüketítőnek ható dörrenés, betöltött a fejében mindent. Max érezte, ahogy az eddig fölé magasló test, lassan oldalra fordult.

Azonnal a torkához kapott és megpróbált felállni, de a teste, egyszerűen nem engedelmeskedett az agya parancsainak.

– Nyugi, te hülye barom! – Svartsot mély, dörgő hangja, megváltó angyali beszédként csapódott le Max fülében.

– Ha tovább ficánkolsz itt, el fogsz vérezni, mint egy leszúrt disznó!

Az őrmester segítségével, Maxnek végül sikerült felülnie és neki támaszkodnia az űrlift falának. 

– Disznó? Életemben nem láttam még egyet sem…

Max úgy hallotta a saját hangját, mintha egy ősrégi hangszóró mélyéről kapaszkodna fel az éterbe. Viszont tudott beszélni, és ez megnyugtatta kissé. Svartsot, fáradtan rogyott le mellé. Ahogy Max látta, a törp kapott még egy lövést, a bal karjába. 

– Egész jól haladunk, mi ketten…

Próbált viccelődni Max, de azonnal elkezdett vért felköpni, így rémülten elhallgatott.

– Cseszd meg!

Hallotta még az őrmester félig vidám, félig bosszús hangját, majd Max körül mindent elnyelt egy szédítő örvény.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 44 történetét!


  • 1235 szerző
  • 831 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

Új London krónikák - Az Üvöltő

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

A gyilkos szörnyeteg utáni hajsza, folytatódik. Azonban minden egyes részlet, csak egy újabb, megválaszolatlan kérdést vet fel. Feltűnik egy titokzatos nő, akinek köze lehet a vérszomjas fenevadhoz, de az ő kilétét is homály fedi. A két, egymással rivalizáló nyomozó útja váratlanul keresztezi egymást, de egyáltalán nem biztos, hogy ezt a találkozást, egyikük is túléli-e...

Rövid összefoglaló

Egy titokzatos könyv, mely a múlt fájdalmát rejti magában.
Rejtélyes kapcsolat egy ismeretlen nő, és a többszörös gyilkos vadállat között.
Cavallera nyomozó sejtései, az űrbe vezetik őt, ám korántsem biztos a visszatérés...
Álruhás zsoldosok, kiknek megbízója ismeretlen.

Olvasási idő

58 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!