Barion Pixel nuuvella

Az Üvöltő

Trinity meggyötörten tért magához a sötét és szinte üres szobában, amiben már közel második napja raboskodott. Miután az a semmiből előtűnt vadállat, brutálisan lemészárolta három társukat, a léglovas banda, amelyik vezetőjével Trinity összejött, egyszerűen kényszerítette őt arra, hogy velük menjen. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mi történt a társaikkal, ennek ellenére Trinity világosan érezte, hogy az élete, csak egyetlen hajszálon függ. Azon a borzalmas éjszakán, nem is igazán bánta, hogy a meglehetősen zord légmotorosok, ellentmondást nem tűrve magukkal viszik, ezért nem is próbált tőlük megszökni. Egész egyszerűen, akkor bármit elviselt volna azért, hogy minél messzebb kerüljön, attól a sötét és nyomasztó hotelszobától. A helyzete azonban, rohamosan romlani kezdett. A légmotorosok kivitték őt a külvárosba, azon belül is Új London talán leglepusztultabb, legfélre eső zugába, ahonnan Trinity számára már nem igazán volt menekülés. Még ha lett is volna valaki, aki keresi őt, akinek hiányzik, nem volt az az ember, sem törvényőr, sem egy kisebb hadsereg, mely élve át tudta volna verekedni magát a környék bűnözőin és a légmotoros bandán, hogy aztán fénylő páncélzatú hősként, kimentse a halál torkából Trinityt. Mindezek ellenére, Trinity örült ennek. A felé irányuló, vádló pillantások kereszttüzében is sokkal inkább biztonságban érezte magát, mint bárhol máshol a városban.

A léglovasok, egy jobb napokat talán soha nem is látott, félig omladozó, félig már a pokol szájában lógó, apró klinikára vitték Trinityt és azt a léglovast, akit az ő közbelépésére kímélt csak meg a vadállat. Trinity, igazából tőle remélte a szabadulását. Végső mentsvárként azt remélte, hogy a fiatal férfi felépül a sérüléseiből, és akkor elmondja majd a társainak, hogy ő az, akinek az életét köszönheti. A várakozás azonban, elviselhetetlen volt, és végtelenül idegőrlő. 

Ahogy megérkeztek a klinikára, őt bezárták egy dohos szagú, málló falu szobába, míg a sérült férfit, egyenesen a klinika műtőjébe vitték. Amíg hírekre várt, vagy akár a legcsekélyebb fejleményre a sorsát illetően, Trinity úgy érezte, hogy nem bírja már sokáig.

Az alig néhány órával korábban történtek, szinte sokkos állapotba lökték őt, bármennyire is próbálta magát tartani. Fáradt volt és idegileg kimerült. Úgy érezte, hogy a lábaiból lassan elszáll az erő, így neki támasztotta a hátát az egyik falnak, de alig egy perccel később, már hagyta magát lecsúszni a nyirkos, hideg földre. Az egyik utcai lámpa fénye, élesen vágott be a szoba sötétségébe, az egyetlen, a mennyezettől alig néhány centiméterre elhelyezett mocskos, rácsokkal lezárt ablakon keresztül. Valahonnan a sötétből, patkányok neszezése és halk sivítása hallatszott. Trinity, egyszerre gyűlölte őket és undorodott tőlük. Furcsa mód vagy talán épp a sors iróniájaként, de miközben az emberiségnek, létezése hosszú évszázadai alatt sikerült kiirtania csaknem az összes földi növényt és állatot, a patkányok voltak az egyetlenek, amik megtalálhatóak voltak minden űrállomásom és kolónián. Akár a középkori hajósok, a modern űrhajók is ugyanúgy vitték magukkal ezeket a rágcsálókat, bárhová is vetette őket a sorsuk. Mialatt a földi élet és sok esetben maguk az emberek is haldokoltak, ezek az undorító kártevők, csak szaporodtak és sokasodtak. Ott voltak a falakban, a csatornákban, a nyomornegyedek házaiban és utcáin.

Trinity igyekezte magát jobban összehúzni a földön, és éberen figyelni minden neszre. Aztán a klinika orvosa, váratlanul feltépte az ajtót, és egyetlen szó nélkül beviharzott a kopott szobába. Két léglovas lefogta Trinityt, míg a doktor beadott neki egy injekciót. Az utolsó kép, amit Tirnity akkor látott, az orvos vérfoltos, kifakult köpenye volt.

Megpróbált kiszabadulni, valamilyen gyors átkot szórni a léglovasokra és a doktorra is, de már elkésett. A nyugtató, másodpercek alatt végig futott az erein, és azonnal mély önkívületbe taszította őt. Trinity zuhanni kezdett. Messzire a valóságtól, távol az orvos mocskos köpenyétől, a szétszaggatott testektől, félelemtől, kimerültségtől, bizonytalanságtól.

Szürke, időnként finoman áttetsző, máskor sűrűn gomolygó ködbe zuhant alá, és furcsa mód a zuhanás nem rémítette meg. Épp ellenkezőleg. Úgy érezte, hogy végre, igazán biztonságban van. Szabad esése a semmibe, hamarosan véget ért, de fájdalmas becsapódás helyett, Trinity finoman huppant a földre. Legalábbis valamire, ami Trinityt a földre emlékeztette. Csak percekkel később nyitotta ki a szemét, és csakis akkor mert szétnézni maga körül, amikor tudatosult benne, hogy zuhanása végén nem jött el a halál, és az isteni dicsfény övezte átjáró sem nyílt meg előtte, hogy azon átléphessen a túlvilágra. Legalábbis, nem tapasztalta meg egyiket sem.

Óvatosan felült a jó térd magasságig gomolygó ködben, amely most, csaknem teljesen ellepte őt. Az íze és a szaga, Trinityt a penészre emlékeztette. Bizonytalanul felállt, hogy jobban átláthassa a környezetét, de a szinte elevenen gomolygó ködben, alig látott valamit. Hűvös volt, egyre jobban didergett. A távolból, halk csobbanás hallatszott, mint amikor kövér vízcseppek hullnak alá a sötét barlangok mélyén, és mintha fújt volna, valamilyen gyenge szél is. Legalábbis időről-időre úgy érezte, hogy jeges ujjak futnak végig a testén.

Ahogy céltalanul lépkedett előre a lágy, néhol ingoványos talajon, Trinity furcsa dombok körvonalait vélte felfedezni a lágyan gomolygó ködfátyol takarásában. A kíváncsisága, legyőzte kezdeti félelmét, így feléjük vette az irányt, ám hamarosan megdöbbenve torpant meg az egyik előtt. Emberi koponyák, gondosan elrendezett halma volt az, amit Trinity korábban dombnak vélt. Az egyenesen rá szegeződő, sötét szemgödrök látványa igazi, jeges rettegéssel öntötte el Trinity bensőjét. Megpróbálta minél gyorsabban maga mögött hagyni azt a szörnyű helyet, de bármelyik irányba indult is el, mindenhol ugyanilyen, már-már művészi precizitással felépítette, koponya halmokat talált. Csak most tűnt fel neki, hogy nem csak ezek a koponyák veszik körül, de csontokkal borított a föld is, amin állt. Bordák, alsó és felső végtagok csontjai hevertek mindenfelé, akár vetéskor a növények magvai.

Trinity szerette volna azt hinni, hogy az egész csak hallucináció. Egy bizarr, lázterhes álom, amit az orvos nyugtatója idézett elő, amikor a távolból több mély, hosszan elnyújtott vonyítás hangzott fel. Trinity már jól ismerte, ezt a hangot. Jól az emlékezetébe vésődött, már a legelső alkalommal is, amikor hallotta. Azonnal futásnak eredt, mert jól tudta, hogy ez mit jelent.

Céltalanul rohant előre a ködben, a vörös fülű, fehér testű kutyák azonban, hamarosan utolérték. Vörös szemük, hol csak egy karnyújtásnyira tőle villant fel a ködben, hol a háta mögött, hol pedig messze előtte. Trinity újra és újra irányt változtatott, megpróbált kikerülni az izmos, mégis nyurga testű, hajlott hátú kutyák gyűrűjéből, de minden próbálkozása kudarcba fulladt. Kezdte úgy érezni, hogy a kutyák terelik őt, akár egy vadászaton a kiszemelt prédát, hogy uruk, a vadász, a hajsza végén leteríthesse őt.

A lába már nem bírta ezt az esze veszett tempót, és egy adott pillanatban az egyik, keresztezte a másik útját. Trinity hosszan csúszva zuhant a sáros, tőzeg szagú földre, a vörös fülű kutyák pedig csaholva, ugatva körbe vették őt. Ha csak megmozdult, máris vicsorogva törtek rá, de nem sebezték meg. Trinity sírva fakadt, és arcát a karjára hajtva várta a végzetét. Hamarosan egy mély, szinte mennydörgő üvöltés hasított bele a síri csöndbe, és a vadászkutyák eltűntek a ködben, akár a szellemek. Trinity nem mert rögtön felnézni, de amint félig ülő helyzetbe egyenesedett, szinte megfagyott ereiben a vér.

Nem messze előtte, a sűrűn gomolygó ködben, egy hatalmas alak bontakozott ki. Súlyos léptei, a puha földben is visszhangzottak, ahogy nyílegyenesen felé tartott. Trinity úgy érezte, hogy a rászegeződő, hideg kéken ragyogó szempár, meztelenre vetkőzteti őt, és áthatolva a húsán és csontjain, egyenesen a lelkébe lát.

A köd, mintha engedelmeskedett volna az alak akaratának, a lény minden egyes lépésével egyre inkább szertefoszlott, feltárva így, annak igazi valóját. Trinityt teljesen a hatalma alá vonta a látvány, ahogy az impozáns agancsokat viselő, emberi felsőtestű, de szőrős patájú teremtmény, egy isten magasztos tartásában tornyosult fölé. Az arca nemes volt és igézően arányos, a vonásaiban egyszerre ott volt a karizmatikus, kiteljesedett, eredendő férfiasság, és a szilaj szívből szétáradó, ősi vadság. Hátközépig érő, éjfekete hajfürtjei, hullámzó selyemként vonták körbe a világos, határozott vonalakkal megrajzolt homlokból szétálló, kihívóan az ég felé ágaskodó agancsok tövét. Hamuszürke bőrének vágykeltő csillogása, Trinity testében futótűzként végig rohanó, ingerhullámokat gerjesztett. Bár igyekezett önuralmat parancsolni magára, Trinity pillantása megállíthatatlanul siklott végig a kéken ragyogó szempáron, az izmos nyakon, a páncélként domborodó mellkason és az egymás fölött, pajzsfalként sorakozó hasizmokon, hogy a végén lopva ugyan, de az eredendő szemérem tiltásának édes ellenében, néhány lopott pillanatra megállapodjon az előtte szenvtelenül magasló lény ágyékán, melyet csupán egyetlen, tépett szélű, cserzett állatbőrre emlékeztető kendő takart el.

– Arawn vagyok, a Másvilág istene. Élet és halál ura!

Trinitynek nem volt egy szava sem. Teljesen mozdulatlanná dermesztette a felismerés, hogy az árnyék áll előtte. Még soha nem mutatkozott meg, ennyire valóságosan.

Az isteni teremtmény, lassan felé nyújtotta izmoktól dagadó karját, és Trinity keze szinte eltűnt a hatalmas, mégis gyengéd tenyérben, ahogy Arawn finoman felsegítette őt a földről.

– Már nagyon hosszú ideje várok rád.

Trinity igyekezett úrrá lenni a döbbenetén, és amint ez sikerült neki, azonnal elöntötte a bensőjét a vad harag és a lángoló indulat.

– Mocskos gyilkos! Megölted az anyámat!

A vádló szavakat ki sem mondta igazán, és máris bevetette mindazt a varázslatot, tudást és lelki erőt, amivel mindeddig sikeresen volt képes ellenállni az árnyéknak, számtalan éjszakán át. Most azonban mindez, csak sistergő szikraesőként pattant le a túlvilági istenről. Trinityt átitatta a tehetetlenségből fakadó kétségbeesés. Megpróbálta kitépni a kezét, az egész életét végig kísértő és fenyegető entitás szorításából, de Arawn nem engedte el. A szemében buja vággyal teli sóvárgás és mérhetetlennek látszó öröm villant fel, miközben sziklatömbökként domborodó karjával átölelte Trinityt, és lágyan ugyan, de ellentmondást nem tűrve magához szorította őt.

– Végre! – nevetett fel mennydörgés szerű hangján, az agancsos isten.

– Oly sok évszázadnyi fájdalom és várakozás után, végre eljöttél hozzám, édes Rigantonám! Az a démonfattyú Merlin, nem tudott minket örökre elszakítani egymástól. A szerelmem túlélte a száműzetésemet, és megannyi elvesztegetett újjászületés után, végre te is visszatértél hozzám én fenséges, sötét és vad királynőm.

Trinity elkeseredetten próbált ellenállni, de minden ökölcsapása, csak lágy suhintásként pattant le az acélként feszülő mellkasról. Arawn, egyetlen karjával fogta széttörhetetlen bilincsbe Trinity lázban égő testét, miközben a másik kezével, gyengéden végig simította az arcát. A ragyogó kék szempár, hosszan időzött el Trinity ajkán, majd a túlvilág istene, mélyen a szemébe nézett. Ő megpróbált ellenállni, minden erejével igyekezett csakis az anyjára gondolni, és arra a dühre, amit az elvesztése miatt érzett, de már tudta, hogy a sorsa megpecsételődött. Arawn hipnotikus tekintete, ledöntött Trinityben minden gátlást, és feltartóztathatatlanul nyelte el, akár egy feneketlen tó, melynek mélyén nem volt más csak vad szexualitás, csillapíthatatlan vágy és fullasztó szenvedély.

A csókjuk hosszú volt és perzselő. Trinity teste pedig, valósággal bele borzongott abba a mindent elsöprő vágyba, amit egy ősi, kelta isten testisége lobbantott lángra a szívében és a testében. Az elkövetkező két napban, Arawn sokszor eljött hozzá, és minden alkalommal, egyre inkább képes volt testet ölteni, a materiális világban. Miközben Trinity, a sorsát befolyásoló események formálódására várt, ő és Arawn sokat beszélgettek. Noha még mindig haragot érzett az édesanyja elvesztése miatt, egyszerűen nem akart ellenszegülni neki. Ebben nagy szerepe volt annak is, hogy Arawn már nem uralni akarta őt, és nem úgy rohanta le álmában, mint az elmúlt években tette, hanem gyengéden fordult hozzá, és fenyegető jelenlét helyett, édes perceket és csábító pillanatokat adott neki. 

Ez, számtalan gyötrő konfliktust szült meg Trinity szívében. Megrémítette az a leküzdhetetlennek tűnő és gyors érzelmi ráhatás, mellyel Arawn beférkőzött a gondolataiba, és ami Trinity számára még inkább rémisztőbb volt, a vágyaiba. Megijesztették a gondolatai, amik egyre inkább és egyre többször forogtak az agancsos isten körül. Trinityre még soha, senki nem volt ekkora hatással, ettől pedig félt. Attól tartott, hogy elveszíti önmagát, ebben az új és rémisztően csábító sóvárgásban. Azonban, akárhányszor is határozta el magában, soha nem tudott ellentmondani a túlvilági istennek, így minden alkalommal elfogadta annak meghívását, és átlépett abba a furcsa, köd lepte, szürke világba, amiben mindketten elválaszthatatlannak tűntek.

Arawn, sok új és izgalmas dologról beszélt Trinitynek. Az őseiről, összetartozásról, árulásról és életeken át kitartó szerelemről. Végül, kényszerű rabságának negyedik napján, a romlásnak indult klinika orvosa volt az, aki képes volt megakasztani a Trinity és Arawn között elindult folyamatot. Amikor belépett hozzá a sötét, kopott szobába, az orvos arcáról még a sűrű félhomályban is világosan leolvasható volt a kimerültség.

– Jöjjön velem, látni akarja.

Trinity habozott néhány pillanatig, de azt remélte, hogy végre talán eljött az a perc, amire mindeddig várt, így elindult a fehér köpenyes férfi után. A léglovas banda tagjai, elszórtan tűntek fel a hosszú, omladozó falú, gyengén megvilágított folyosókon, melyeken keresztül az orvos vezette Trinityt. Ahogy elhaladt mellettük, Trinity szinte tapinthatóan kiérezte a belőlük áradó feszültséget, félelmet és agressziót. Valami megváltozott, az elmúlt két nap alatt, ezt Trinity világosan érezte. Az egész hely auráját átitatták az ott lévőkből mindenfelé szétáradó sötét, negatív energiák. Az orvos kíséretében, hamarosan elértek egy félreeső betegszobához, ami előtt féltucatnyi, állig felfegyverzett léglovas állt őrt. Az orvos, ide vezette be Trinityt. Odabent a fiatal férfi feküdt, akit végül megkímélt az a szörnyeteg. 

Trinity elborzadt a látványtól, ahogy végig tekintett az üvegkoporsó szerű kamrában fekvő, meggyötört testen. A fenevad csapásai nyomán felhasított húst, most több helyen is átvérzett, mocskos, inkább szürke, mint fehér kötések fedték el.

– Rosszabbul néz ki, mint amilyen valójában – próbálta kicsit megnyugtatni az orvos, látva Trinity elborzadt arckifejezését.

– Az exudációs fázis szépen végbe ment, és a szervezete jól reagált a szintetikus kollagénre is, szóval néhány hét alatt rendbe jön, a teljes regenerációt viszont nem tudom garantálni. Ahhoz nincsenek meg a megfelelő eszközeim. A sebhelyei, meg fognak maradni.

– Gyere ide…– suttogta a férfi, az üvegkamra mikrofonján keresztül. 

– Megmentetted az életem, köszönöm.

Trinityt mélyen megérintette az őszintén csillogó, tiszta hála, mely az egyetlen épen maradt, felé irányuló szemből sugárzott felé.

– Ő itt, Kyle – lépett Trinity mellé, az egyik léglovas.

Robosztus testalkatú, holografikus tetoválásokkal fedett testű, idősebb férfi volt. Hosszú, ősz szakálla, egyetlen fonatba volt szedve. Tar kopasz fejét és az arca nagy részét is, sebhelyek és tetoválások borították. A bőrmellényen, amit viselt, a csillogó fémjelvény arról tanúskodott, hogy fegyvermesteri rangban van, de Trinity számára ez nem sokat jelentett. Az érzések viszont, amit ráncos, sebhelyekkel szabdalt arcáról leolvasott, beszédesebbek voltak minden jelvénynél és rangnál.

– Ő, a Spárta szellemeinek egyik alvezére, és az én fiam.

– Kérem higgye el, hogy nekem semmi közöm ahhoz, ami vele történt.

– Tudom, Kyle elmondott nekem mindent, amit tudott.

A termetes léglovas, Trinity felé fordult és egyenesen a szemébe nézett.

– Nem tartom magát felelősnek azért, ami a fiammal történt, de a társaink között sokan vannak, akik viszont igen. Ők azt mondják, hogy mivel maga ott volt, és csakis maga maradt sértetlen, biztosan összejátszik azokkal, akik megölték a legjobb barátomat és kis híján végeztek az egyetlen fiammal. Különösen az egyiküknek nagy a szája. Marduknak hívják, és ezt a konfliktust akarja felhasználni arra, hogy átvegye a szellemek vezetését. Azt, hogy eddig is életben maradt, nekem köszönheti. Vagyis ettől a perctől, nem tartozom magának semmivel. Megfizettem a fiam életét. A helyzetünk azonban, nem egyszerű, mert a fiam megígértette velem, hogy történjék bármi, meg fogom védeni magát. Tehát, ha továbbra is kiállok magáért, pontosan tudnom kell mindent, ami azon az éjszakán történt.

Trinity készségesen megosztott mindent a léglovassal, amit a szörnyről és arról az éjszakáról tudott, de kínosan figyelt arra, hogy egyetlen szóval se említse meg Arawnt és a kapcsolatukat, ami az elmúlt napokban alakult ki közöttük. A szellemek fegyvermestere megelégedett azzal, amit Trinity elmondott neki, csak néha szólt közbe és akkor is alig kérdezett valamit. A szemében jól látszott, hogy Trinity elnyerte a bizalmát, de kiolvasható volt az is, hogy nem tanácsos, ezt a bizalmat eljátszani.

A fegyvermester gyors utasításokat adott az embereinek, majd heves vitába keveredett az orvossal. A doktor ugyanis, ellenezte azt, hogy Kylet elvigyék a klinikáról, de minden tiltakozása és ellenérve hiábavaló volt. A szélmalomharcnak látszó vitát, váratlanul az egyik léglovas izgatott hangja szakította félbe.

– Jön Marduk, az embereivel!

– Megtudta, hogy kihozattam magát a szobájából – szólt Trinitynek a fegyvermester, és teljes testével elé lépett.

– Bármi is történjék, maradjon mögöttem.

Marduk és a léglovasok nagyobb fele, hamarosan meg is jelent a betegszoba ajtajában, és az előtte húzódó folyosón. A két csoport, most álig felfegyverkezve nézett farkasszemet egymással. Marduk agresszívan, sugárzó önbizalommal felvértezve lépett be a kis betegszobába. Egy futó pillantást vetett az üvegkoporsóban fekvő Kylera, majd kihívóan a fegyvermester elé lépett, és mélyen a szemébe nézett.

– Mit akarsz a lánytól? Már rég meg kellett volna halnia.

– Ne oktass ki az eskünkről, többször adtam a véremet érte, mint te bármikor.

– Meghal az, aki egy testvér vérét ontja. Legyen bárki, legyen bárhol!

Marduk, köpködve ordította bele a fegyvermester arcába, a Spártai szellemek esküjének néhány sorát.

– Öreg és gyenge vagy már Abath, a fiad pedig nem képes vezetni a szellemeket!

A mondandóját már nem fejezhette be, mert Abath egyetlen villámgyors és bivalyerős bal horoggal, kirepítette a betegszoba ajtaján Mardukot, mire az Abathoz hű légmotorosok azonnal a fegyverükért nyúltak, és tüzet nyitottak a rivális csoportra. Hamarosan pokoli tűzharc bontakozott ki, az egykori testvérek között. Marduk híveit megtizedelte a fegyvermester gyors és váratlan akciója, így fejvesztve vissza menekültek a meglehetősen hosszú folyosó túlsó felére, ám ott rendezték soraikat és egy hevenyészett barikádot felállítva, lezárták az egyetlen kiutat. A fegyvermester, Trinity és Kyle, csapdába estek, az orvossal és a néhány még harcképes légmotorossal együtt.

– Sajnálom, hogy miattam a társai ellen kellett fordulnia – sajnálkozott őszintén Trinity.

– Ugyan, ez nem a maga hibája – vonott hanyagul vállat a fegyvermester.

– Időről-időre szükség van a fáradt vér lecsapolására és az erővonalak meghúzására, hogy problémamentesen menjenek a dolgaink. A legutóbbi ilyen közös megbeszélésre, másfél éve került sor. A fiam és Marduk, akkor léptek elő alvezérré, de már akkor látni lehetett, hogy az a kör még nem futott le teljesen. Azóta ment a rivalizálás közöttük, szóval ez már amúgy is esedékes volt. Balszerencse, hogy maga is bele keveredett ebbe.

– Add fel, Abath! A fiadnak jobb orvosi ellátásra van szüksége, és az üzletnek sem tesz jót a belső viszály. Ha a riválisaink tudomást szereznek erről, szét fognak tépni minket. Legyen eszed!

– Te, undorító féreg! – Ordított ki, a szinte teljesen romba döntött folyosóra a fegyvermester. 

– A legjobb barátom halott, és te ebből akarsz hasznot húzni. Ahhoz viszont már nincs elég vér benned, hogy nyíltan kiállj és követeld a vezetés jogát, hanem inkább egy alaptalan vád mögé bújva akarod megszerezni azt, amit akarsz. Hánynom kell tőled!

– Megvan az erőm ahhoz, hogy elvegyem, amit akarok, Abath! A vezérünk halott, a fiad pedig nem képes lábra állni sem, így jogosan vitatom azt, hogy te vetted át a szellemek vezetését. Az a nő az egyik felelős Drake haláláért, és ezért meg fogja kapni azt, amit érdemel. Ha pedig az utamba állsz, akár te, akár az embereid, ugyanarra a sorsra fogtok jutni, mint ő!

Miközben Marduk szavai végig döngtek a folyosón, Trinity figyelmesen nézte a fegyvermester arcát. Abath el volt szánva mindenre, ami csak szükséges volt ahhoz, hogy megvédje a fiát és Trinityt. Ez világosan látszott a sebhelyek szabdalta, barázdált arcvonásokon. Marduk egetverő önbizalma viszont, nem volt alaptalan. Bár Trinity, csak néhány pillanatig láthatta a kigyúrt testű, ébenfekete bőrű, vörös punk tarajos alvezért, szinte biztos volt abban, hogy még Abathnak is méltó ellenfele lehetne, egy szemtől-szembeni harcban. A legnagyobb szerencséjükre, Marduk láthatóan nem bízott magában annyira, hogy nyíltan neki merjen menni a fegyvermesternek, legalábbis azóta biztosan nem, mióta Abath egyetlen ütéssel repítette ki a betegszobából. Így viszont, patt helyzetbe kerültek. Számukra nem volt más kiút, csak a folyosót elzáró torlaszon keresztül. Trinity ösztönösen az anyjától rámaradt könyvben olvasott versikére gondolt, de szinte azonnal vissza is rettent attól, hogy akár csak a fejében kimondja, azt a néhány rövidke szót. Bár remélte a megváltást, mégis rettegett attól, hogy az a fenevad újra megjelenik.

– Két lehetőségünk van – törte meg az idő közben beállt, súlyos csendet Abath mély, rekedt hangja.

– Megpróbálunk kitörni és talán sikerül, vagy ráveszem Mardukot arra, hogy álljon ki velem. 

– Ne tedd… – hallatszott az üvegkupolával borított ágy felől Kyle gyenge, a mikrofonon át is alig hallható hangja.

– Nincs más megoldás, fiam. Nem maradhatunk itt sokáig. Ha te egészséges volnál és ez a lány nem lenne velünk, biztosan tudom, hogy a pokolra küldenénk valamennyit odakint. Így viszont, abba halnánk bele, hogy titeket védünk. Már döntöttem, ennek így kell lennie.

– Marduk! Alternatívát ajánlok: ahelyett, hogy lemészárolnánk egymást, állj ki velem. Rendezzük le ezt az ügyet, a régiek szokása szerint!

Abath szavait hosszú, már-már végtelennek tűnő csend követte.

– Mit jelent, ez a csend? – kérdezte Trinity, a mellette álló doktort, aki szintén feszült arccal várta a fejleményeket. 

– Marduk, most kényszerhelyzetben van – suttogta az orvos, elfojtott hangon.

– Ha nem fogadja el Abath kihívását, akkor azok, akik most mellette állnak gyávának fogják tartani, és az első adandó alkalommal kést döfnek majd a hátába. Ha pedig elfogadja, akkor azt kockáztatja, hogy nem kerül ki élve az összecsapásból. Abath még soha nem veszített, szemtől szembeni kihívásban.

– Elfogadom, a kihívást! – Dörgött ismét végig a jórészt sötét folyosón, Marduk durva, modortalan hangja. Trinity elkapta az orvos arcának egy gyors, ám világosan leolvasható változását, a doktor láthatóan nem erre a fejleményre számított. Abath arcán viszont, az elégedett megnyugvás pihent.

Szótlanul ránézett a fiára, és lassan a földre ejtette a kézi fegyverét. Miközben kiment az ajtón, előhúzta a kését.

– Bármi történjék is, tudjátok, hogy mit kell tennetek – mondta még anélkül, hogy visszafordult volna.

Trinity, nem követte azonnal a léglovasokat, akik most egymást lökdösve rohantak ki a folyosóra, Abath után. A két, néhány perce még egymással élet-halál harcot vívó, rivális csoport, most egy kissé oválissá torzult kört formálva megállt a folyosón, középen szabadon hagyva a harcosok számára a szűkös küzdőteret. A szétlőtt falak között összezsúfolódott testek élő sorfalán, Trinity már nem jutott át, így csak egy-egy időnként feltáruló résen keresztül láthatta a további eseményeket.

A korábbi tűzharc, súlyos nyomokat hagyott a folyosón. A falakon kormos lyukak éktelenkedtek, a földet vastagon borította a törmelék, és a világítást is csak néhány, pislogva vibráló, halovány fényű világítótest képviselte. A két, egymással szemben álló léglovast, alig világította meg a folyosó gyenge fénye, jóformán csak a sötét körvonaluk látszott, ez viszont csak jobban kiemelte Marduk kivételes testalkatát. A punk tarajos alvezér, legalább egy fejjel magaslott Abath fölé, aki maga sem volt egy átlagos kiállású férfi. Mindkettejükből áradt a nyers erő, a férfiasság ősi, eredendő esszenciája. Az a fajta kisugárzás, ami a félhomályban, szupernóvaként sugárzott szét a negatív energiákkal telített, izzadságtól bűzlő, tesztoszteronnal átitatott falak között. 

Marduk és Abath, néhány pillanatig mozdulatlanul állt egymással szemben. Masszív, sűrű félhomályba burkolózó alakjuk, éles kontrasztban állt a körülöttük zajongó, ordítozó tömeggel. Trinity nem láthatta a fegyvermester arcát, mivel Abath háttal állt neki, ellenben Mardukot, időről-időre halovány fénybe borította, a felettük agonizáló halványzöld syluriumcsövek fénye. Az alvezér arcáról valósággal sütött a vadság, a nyers, primitív indulat. A szemében gyilkos fényt csillant meg, minden egyes alkalommal ezerszeresére erősítve, a mennyezeti lámpa elhaló fényét.

A harcosok, váratlanul egymásnak estek. A kis túlzással hentesbárdnak is beillő késpengék, sűrűn csillantak meg az élet-halál harcot vívókra barbár glóriaként aláhulló, misztikusnak tűnő, zöld fényben. A meglett férfiak felnyögtek a fájdalomtól, valahányszor az arcukon vagy a testükön csattant egy-egy csontrepesztő ütés. A plazmalövedékek ejtette, kormos sebekre a folyosó falain, időről-időre vér fröccsent. A rendszertelenül felvillanó, gyér fényben, sötét barna árnyalatot kapó vérfoltok szabálytalan formái, Trinityt a kortárs festőművészek, lázadva szétfröcskölt festékmintáira emlékeztették.

Gyerekkorában nagyon szerette az ókori történelmet, és sokat olvasott a rég letűnt népek mitológiáiról, sejtelmes meséiről. Ilyenkor elmenekülhetett a valóságtól, begubózhatott egy sajátságos világba, egy olyan birodalomba, ahol léteztek az igazi hősök. 

Elnézve a két, egymást vagdaló férfit, Trinity fejében átvillant a gondolat, hogy a régi hadistenek, mint Árész, Tyr, Szubrahmanja vagy Lugh, mily elégedetten tekintenének most le rájuk, átszellemülten figyelve a harc és a gyilkos indulatok eme apró, ám annál véresebb ünnepét.

A két léglovas, látszólag nem bírt egymással, ám ahogy előre haladt az idő, úgy vált egyre világosabbá, hogy míg Marduk jóval nagyobb testi erőt birtokol, addig Abath a tapasztaltabb harcos. A fegyvermester, csontzúzó ütésekkel és művészien pontos vágásokkal, lassan térdre kényszerítette kihívóját. Marduk, már nem bírta tovább a harcot, és megadóan térdre rogyott.

Abath harcbéli tapasztalatára vallott, hogy ellenfele összeesése után nem kezdett magasztos monológba és nem ünnepeltette magát az őt körbe vevő tömeggel, hanem egy bivaly erős rúgással végleg a földre döntötte ellenfelét, majd fölé térdelt és egy határozott, ellentmondást nem tűrő mozdulattal hátra feszítette Marduk fejét, hogy a torka átvágásával fejezze be a harcot. A punk tarajos alvezér azonban, még korántsem akarta feladni a küzdelmet. Bőrmellénye zsebéből, villámgyorsan előhúzott egy apró, méregzöld színben ragyogó fiolát, és felhajtotta a tartalmát. A fegyvermester azonnal felismerte a helyzetet, de már késő volt. Marduk elkapta Abath kést tartó kezét, és miközben lassan felállt, valósággal kicsavarta a helyéből a végtagot.

A fegyvermester, fájdalommal átitatott ordítása, és az alvezér eltorzult, diadalittas üvöltése, egybeolvadt a néma csendben. Marduk izmai a kétszeresükre nőttek, ami azzal járt, hogy az Abath kése által ejtett sebek jobban szétnyíltak. Marduk testét, valósággal beborította a saját vére, ahogy a szer, amit nemrég megivott, másodpercek alatt felduzzasztotta a testét, emberfeletti erőt kölcsönözve ezzel, az amúgy is brutális alvezérnek.

A fegyvermester próbált ellenállni és harcolni, de már esélye sem volt. Az Abathhoz hű légmotorosok, megpróbáltak közbe lépni, de a velük szemben állók kezében sorra kibiztosított fegyverek, néma tehetetlenségre kárhoztatták őket. Trinity, már nem bírta nézni, ahogy Marduk puszta kézzel, valósággal széttépi a fegyvermestert. Az arcát bele temette a mellette álló orvos mocskos, dohos szagú köpenyébe, de a kezével hiába takarta le a fülét, így is hallotta a tompa puffanásokat és Abath egyre gyengébb sóhajait.

A harc, hamarosan véget ért. Marduk, eltorzult hangon, emberi beszédre alig emlékeztető morgások és félszavak kíséretében éltette magát, amikor a torlaszon túlról, a győztes alvezért éltető tömeg mögül, robajló hang szakadt fel a sötétségből. A mindeddig zajos tömeg, egyetlen pillanat alatt elnémult, mintha egy láthatatlan akarat kényszerítette volna őket a hallgatásra, és a hátrébb lévők megfordultak. Valahonnan, a romokban heverő folyosó túlsó végéből, felhangzott egy hosszú, emberi sikoltásra vagy inkább eltorzult üvöltésre emlékeztető hang, amire Trinity riadtan kapta fel a fejét. Ismerős volt neki ez az elnyújtott, fájdalmasnak tűnő üvöltés. Most mégis, kicsit más volt. A kihallható fájdalomba, mintha indulat is vegyült volna.

A Marduk táborához tartozó, jó harminc léglovas, egy emberként nyúlt a fegyveréhez, de a plazmavetők és lézerfegyverek élesítését kísérő hang, csak jobban felbőszítette a sötétben rejtőző valamit. A léglovasok sarokba voltak szorítva, és az emberi agyban ilyenkor ösztönösen megjelenő két lehetőség, a támadj vagy fuss közül, ők az előbbit választották.

A folyosót elzáró barikádhoz legközelebb eső négy léglovas, óvatosan elindult 

A hosszabb-rövidebb szünetekkel felvillanó és kialvó lámpák, csak növelték a helyzet, nyomasztó sejtelmességét. Trinity semmit nem látott az előtte összezsúfolódott emberektől, csak a lövések zaját hallotta, a kínból felszakadó sikolyokat és a fenevad vérszomjas üvöltését. A léglovasok között, futótűzként terjedt el a páni félelem. Esztelenül tüzelni kezdtek mindenfelé, miközben farkasoktól rettegő birkák módjára zsúfolódtak össze, a folyosó végében. Marduk volt az egyetlen, aki félelmet nem ismerve tört előre az ismeretlen fenyegetés irányába, mialatt bőszen kotorta elő minden zsebéből a kis, zöld színben ragyogó fiolákat, és egyiket itta meg a másik után.

Felüvöltött fájdalmában, ahogy az újabb dózisok abból a szerből, elkezdték felfújni és a felismerhetetlenségig eltorzítani a testét. Hangosan fújtatva tört előre, a fejvesztve menekülő alakok között, de amint szembe találta magát a fenyegetően fölé magasló, szarvas-szőrös vadállattal, minden testi ereje, önbizalma és mindaz, amivé a vegyszerek alakították, kevésnek bizonyult.

– Hozzátok ide, az oxigén fejlesztőt! – törte meg a rémület bénultságát, az orvos lélekjelenléte.

Néhány léglovas azonnal kivált a tömegből, hogy a doktor útmutatásait követve kihozzák a betegszobából, a Kyle regeneráló tartályának egyik fontos elemét képző lélegeztető rendszer tartozékát. Miközben két léglovas óvatosan kiemelte az ágyból a félig eszméletlen alvezért, a többiek sietve átvágtak az összezsúfolódott tömegen. 

Trinity ekkor pillanthatta meg, a borzalmas haláltusát vívó Mardukot. A szintetikus szteroidokkal felturbózott, punk tarajos alvezér, az ellenállásával csak még jobban feldühítette a vele szemben álló fenevadat, akinek az ereje, mintha egyenes arányban nőtt volna, egyre tombolóbb dühével. Valósággal felszecskázta, a mindaddig legyőzhetetlennek tűnő férfit. 

Ez viszont, elegendő időt biztosított ahhoz, hogy a léglovasok véghezvigyék a doktor tervét.

A föld fölött jó harminc centiméternyire lebegő, nagyjából bőröndnyi nagyságú fémdobozt, egy finom, ám határozott mozdulattal előre lendítették, mely komótosan végig csúszott a folyosón, és Abath élettelen testébe beleakadva állt csak meg. A léglovas bandából megmaradt negyven túlélő, a betegszobába vonult vissza, majd egyikük kihajolt az ajtón, hogy belel lőjön a doboz oldalán elhelyezett tartályba.

– Remélhetőleg, kibírják majd a falak a robbanást – elmélkedett korántsem magabiztosan az orvos.

Trinity érezte, hogy lépnie kell. Lehunyta a szemét, és halkan elkezdett mormolni magában egy oltalmazó varázsigét, amit még az édesanyjától tanult, egész kicsi korában.

Szinte ugyanebben a pillanatban, az egyik léglovas fegyvere eldördült, és nyomában pokoli robbanás rázta meg az épületet. A lelki szemei előtt elképzelt, arany színben ragyogó energiagömb azonban, megvédte a betegszobát és az ott tartózkodó negyven embert, a robbanás hőjétől és a mindenfelé szétröpülő törmelékdaraboktól. A mindeddig fékevesztetten tomboló fenevad viszont, fájdalmasan felüvöltött. Hosszú perceknek kellett eltelnie, mire az első néhány, bátrabb léglovas, végre kimerészkedett a betegszobából. Trinity, csak az orvos és a Kylet a vállukon támogató léglovasok után lépett ki újra a folyosóra. A látvány, mellbe vágó volt. A robbanás, ha lehetséges volt, még jobban romba döntötte, az amúgy is már rég lebontásra érdemes klinikát. Mindenfelé törmelék, és elszórtan még mindig pislákoló lángok váltották fel, a nem rég még álló folyosó és épület nagy részének a helyét. A földön testrészek hevertek, a falakon pedig húscafatok és elszórt vérfoltok sisteregtek. Az épület tűzoltó rendszere, csak arra volt jó, hogy fojtogató füsttel töltse meg az omladozó helységeket. A világítás teljesen eltűnt, csak néhány makacsabb tűzfészek pislákoló fénye világította meg némileg, az óvatosan előmerészkedő embercsoportot.

– Most, mi legyen? – fordult az orvos és Kyle felé, az egyik tanácstalan arckifejezésű léglovas.

– Eltűnünk a városból… – suttogta elhaló hangon, Kyle.

Akart még valamit mondani, de már nem fejezhette be, mert az egyik vizsgáló szoba mélyéről, dühödt hörgés hangzott fel, és a sötétben kigyulladt egy vérvörösen izzó szempár fénye.

A léglovasoknak nem maradt idejük reagálni, a vadállat bestiális támadására. A legtöbbjük, talán azt sem tudta utolsó perceiben, hogy mi támadott rá.

A hatalmas teremtmény vészjósló alakja, olyan gyorsan cikázott a lágyan táncoló lángok fényében, hogy alig lehetett őt szemmel követni. A negyven léglovasból, percek alatt maradt harminc, majd huszonöt és alig tíz. A fegyvereik, egyszerűen nem fogtak az állaton, a fenevad csapásai viszont, kiengesztelhetetlenül tomboló hurrikánként söpörték el útjukból, a kiszolgáltatott testeket.

Hamarosan, csak az orvos maradt, Kyle, Trinity és alig egy féltucatnyi léglovas, akik halálra vártan álltak a végzetük előtt. A következő pillanatban azonban, Trinity mintha kutyák csaholását, és hosszú, semmivel össze nem téveszthető üvöltését hallotta volna. A hangjuk mindenhonnan jött, a sötétségből, az omladozó falak mögül, a semmiből. A fenevad is megtorpant. Hosszú, éles hegyű füle több irányba is elmozdult, mintha ő is hallotta volna az egyre közeledő kutyák hangját. Felmordult és két lábra állt. Hatalmas, karmos ujjait szélesre tárta, és nyálcsorgatva vicsorgott. Vörösen izzó tekintetében, Trintiy mintha egyszerre látott volna félelmet és vad elszántságot is.  

Váratlanul, legalább négy vagy öt, fehér színű, nyurga testű kopó suhant el Trinity és a léglovasok mellett, hogy aztán hörögve vessék magukat a fenevadra. Trinity azt hitte, hogy Abath és Marduk párharcánál, Marduk és a léglovas banda nagy részének brutális halálánál, nem láthat szörnyűbbet, de tévedett. A fenevad, legalább olyan elvetemült vadsággal vetette magát a harcba, mint a vörös fülű, csaholó vadászkutyák. Felüvöltött kínjában, ahogy a kutyák belemartak a húsába, de szinte ugyanazzal a lendülettel, ő is átharapta az egyik fehér testű kutya torkát. A romos épület mennyezetéről, sűrű por és törmelék hullott alá, ahogy a hatalmas vadállatok, élet-halál harcot vívtak egymással. Úgy tűnt, hogy a vadászkutyák nem bírnak a szörnyeteggel. Egyik csapást kapták a másik után, ennek ellenére, fáradhatatlanul indultak új és új rohamra. Azonban, minden próbálkozásuk kudarcba fulladt. A fenevad, lassan végzett valamennyi kutyával. Volt, amelyiknek a gerincét törte el, a másiknak a torkát harapta át, és olyan is akadt, amelyiket egyszerűen kettétépte. Az őrjöngő vadállat diadala elkerülhetetlennek látszott, amikor Trinity egyre erősödő, leginkább dohos, penészre emlékeztető szagra lett figyelmes. A következő pillanatban Arawn, a túlvilági isten tört elő a sötétségből. Harci üvöltése megrázta a falakat, és a kimúlt vadászkutyák, a puszta jelenléte nyomán feltámadtak.

Az agancsos isten, egyetlen ütéssel kidöntötte az egyik oldalsó falat, szabad utat nyitva ezzel Trinitynek és a többieknek.

– Menjetek!

Hosszan és vágyón nézett Trinity szemébe, majd ismét felüvöltve, rávetette magát a fenevadra.

– Jöjjön már! – Unszolta Trinityt az orvos, de ő egyszerűen nem tudott megmozdulni.

Arawn látványa olyannyira mély hatással voltak rá, hogy a lábai egyszerűen nem volta képesek levetni magukról, a döbbenet kovácsolta bilincseket. Ez volt a legelső alkalom, hogy Arawn ennyire valóságosan tudott megjelenni, az ő világában. Ez, valamiért megrémítette Trinityt. 

Annak idején az anyja, sokszor mesélt neki a ST. Clair boszorkányok egyik kiváltságos képességéről, egy fajta megérzésről, mely mindig figyelmeztette őket, ha komoly baj vagy tragédia volt készülőben. Ahogy nézte a száműzetéséből feltámadt, kelta istent és a fenevadat, mely tajtékozva küzdött, a bensőjét elfogta ez a baljós, nyugtalanító érzés. 

Trinity, az egyik léglovas mögött kapott helyett. Ahogy a légmotorok felbőgtek és villámgyorsan felemelkedtek a levegőbe, még visszapillantott a szinte teljesen romba dőlt, a természetfeletti lények harca nyomán újra lángba boruló klinikára. Arawn harci üvöltése, a vadászkutyák eltorzult hörgése és a fenevad hosszú, fájdalmasan emberi sikoltása, még hosszú percekkel később is ott csengtek a fülében.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 55 történetét!


  • 1293 szerző
  • 881 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

A történet folytatásában fény derül, a Trinityt kísértő árny kilétére, illetve kapcsolatára a lánnyal. Trinity nem képes ellenállni a túlvilági lénynek, aki egyben az édesanyja gyilkosa is, így Trinityt hamarosan a birtokába keríti egy sejtés, mely egy közelgő tragédiát vetít előre...

Rövid összefoglaló

A Másvilág kelta istene, kilép az álmok és árnyak birodalmából.
Trinity St. Clair élete, egy véres párbajon múlik.
A Trinityt követő fenevad ismét megjelenik, és brutális harcot vív egy rég letűnt kor, újjáéledt istenével.

Olvasási idő

27 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!