Barlow sosem hitte volna, hogy a legutolsó fejezet megírása lesz a legnehezebb. Közel hat hónapot töltött el egy olyan történet kigondolásával, aminek minden egyes pillanatát gyűlölte. Pontosabban nem mindegyiket, csak azokat, amiket megrendelésre szült meg az agyában. Próbálta magát azzal vígasztalni, hogy ez a középszerű gondolatírók sorsa, de a helyzet az volt, hogy egy ideje már nagyon is az elithez tartozott. A kitartott, kilóra megvett bérgondolkodók kiváltságos, ám legalább olyan mértékben kihasznált és intelektuálisan kasztrált csoportjához, ahova irónikus módon, mindig is vágyott. Talán ezért írt olyan sokszor, gyűlöletből. Néha úgy érezte, hogy csak kiokádja magából a gondolatait, akár egy nyershústól megcsömörlött sárkány, mely oly hosszú ideig zabálta a körülötte kínlódó világ mocskát, hogy a gyomra már nem bírta tovább. Sokszor, csak ennyinek látta mindazt, amit a fejében megírt. 

Stílusgyakorlatok, elvárások, undort keltően agyonismételt klisék. Néha úgy érezte, hogy a történetei csak agonizálnak az emberi agyakban, akár a partra vetett halak. A legszomorúbb viszont az volt, hogy Barlow jó volt ezek megírásában. Most is görcsbe rándult a gyomra, ahogy az elméje kínkeservesen kidobta magából azt a sok, kívülről mélységesen mélynek és szépnek látszó, ám a külső máz mögött üres és értelmetlen gondolatképet és mondatot, a legutolsó fejezetig mégis egész jól haladt. Valósággal őrjöngött magában, hogy kéntelen tudatrögzítőre vetni azt a sok mentális mocskot, amit a magát értőnek nevező társadalom, az olvasók, a kiadók és a mecénások elvárnak tőle, mégis követték egymást a történetet felépítő gondolatok. Aztán valami, megváltozott.

Épp a történet csúcspontját írta. A hős, legyőzte a gonoszt. Túl volt az összes kötelező társadalmi tiszteletkörön, amit a földi közönség elvár majd tőle. Kínosan figyelt arra is, hogy úgy írja meg a propagandát, hogy az politikailag korrekt legyen. A történet szereplőinek ostoba zarándokútja, az erkölcsi fejlődés, belterjes műértők által a mentális irodalom képzeletbeli hátsó falára, öntelten felfirkált képletét követve, szépen kirajzolódott a maga eltorzult, kifordított módján. Benne volt minden kötelezően elvárt szófordulat, a felkapott gondolatírók által kegyesen megalkotott gondolatforma, karakterrajz, a regény hátteréül szolgáló világ izgalmas, színes története, dinamika, központozás, a gondolatok megfelelően erős fókusza. Az utolsó impulzusokra, mégis széthullani látszott az egész.

Barlownak többször is félbe kellett hagyni az írást, de valahányszor ismét megpróbálta folytatni, mindig ugyanott találta magát. Ahogy lehúnyta a szemét, a magára erőltetett, félkegyelmű divatvilág helyett, megjelent a Föld kristálytiszta képe. Igazi nagytotálban, ahogy a profi gondolatírók butították, az érzékeket gátlástalanul stimuláló szupergondolatokat zabáló nagyérdeműt, a maga teljes, megkopott és döglődő pompájával együtt, hogy aztán darabokra szakadjon szét.

Az első néhány alkalommal Barlowt, még őszintén meglepte ez a folyamat. Minden egyes alkalommal ugyanis, mielőtt apró darabjaira hullott volna az általa zsigeri undorral és gyűlölettel kísért bolygó, a mindent uraló, sötét és kihalt világűrt megtöltötte valami sátáni, hátborzongató hangzavar. Halálhörgés, állatias hangokon elsikoltott szitkozódás, bosszút követelő ordítozás, tébolyult viháncolás. Majd, minden ilyen rémálom szerű megtapasztalás vége, síri csöndbe fulladt, és a Föld némán szakadt szét. Ilyenkor mindig Barlow eszébe jutott egy régi emlékkép a gyermekkorából, amikor a szeme előtt halt meg valaki. Valószínüleg egy mesterlövész ölhette meg azt a férfit, aki talán egykor a szomszédjuk volt, még a faji háború kitörése előtt, ebben Barlow már nem volt biztos, csak a képe maradt meg a fejében, ahogy annak a férfinak a feje szétnyílt a lövedék erejének engedve. Akár egy földre zuhanó dinnye.

A Föld is így pusztult el, mintha egy külső erő, egyszerűen szétfeszítette volna. Az emberiség egykori bölcsőjének dicstelen pusztulását viszont, nem kísérte eget megrázó robaj vagy milliárdok halálsikolyának teátrális háttérakkordja, sem felcsapó lángok. Csak egyszerűen darabjaira hullott, és ő volt az, Simon Lewis Barlow, aki ezt tette vele. Ő volt, a Föld bolygó gyilkosa. Az utóbbi napokban, ennél a résznél sokszor cinikusan elmosolyodott.  

– Milyen remek cím… – gondolta magában.

Egy újabb hősköltemény az emberi faj álszent nagyságáról, ahol a történet igazi hősei nemre, fajra és vallási meggyőződésre való tekintet nélkül, egyformán képviseltetik magukat. A szociális igazságügyi cenzorok, valósággal oda volnának egy ilyen, mindenki egyformán egyenlő eposzért.

Csak nagyon komoly erőfeszítések árán tudta a gondolatait visza terelni az eredeti történetre, hiszen úgy kellett eladni egy faj leigázását és egy bolygó önkényes kizsákmányolását, hogy odahaza ez, senkinek ne tűnjön fel. Nagyon kellett koncentrálnia ahhoz, hogy a társadalmi igazságosság fröcsögő orgazmusában, a központosított genocídium ne legyen több, mint puszta mellékzöngéje, az új emberi faj felemelkedésének. Napokat küszködött ezzel, de végül sikerrel járt.

– Kész van – sóhajtott fel megkönnyebbülve, majd jobb halántékáról levette a tudatrögzítőt. Elégedetten nyújtózott egyet, és a finoman megmunkált, antik íróasztalon elhelyezett tartóba rakta, a pénzérme nagyságú fémkorongot. A több órás gondolatírás eléggé kimerítette, még egy relaxációs fotel kényelmében is, így egy pohár vörösborral jutalmazta meg magát. A szélesre tárt teraszajtón keresztül fülledt, virágillattal átitatott levegő ömlött be a tágas szobába, odakint már alkonyodott. Barlow tekintete, az ódon gramofonra tévedt.

– Zenét – utasította a régies külsőbe bújtatott szerkezetet, és az lassan életre kelt. A mesterséges patinával egyedivé tett réztölcsér, enyhén recsegve töltötte meg a lakosztályt zenével, és miközben a már rég halott szerzőpáros újra barátként köszöntötte a sötétséget, ironikus módon a Csend hangja száműzte a helység némaságát. Barlow, néhány percig átszellemülten hallgatta a dalt, mely egész gyerekkorától fogva végigkísérte az életét, majd magához vette az üveget és kiment a lakosztálya nyugati oldalán végigfutó teraszra, hogy immár sokadszor nézze végig a Saranys napjainak lenyugvását. 

Vele szemben, a végtelennek tűnő óceán terült el. Smaragdként ragyogó hullámain, csillogva verődött vissza a vörösbe forduló égbolt fénye. Északon vad dzsungel húzódott, egészen a ködbe vesző látóhatárig, hol achátként kéklő hegyormok csipkés csúcsai húztak finom határt, a méregzöld színben pompázó dzsungel és a mélyvörösben lüktető ég között. Délen, D’arcynHall szabálytalan sziluettje ragyogott, a városé, mely magasztosan hirdette a sylur nép nagyságát és erejét. 

Belekortyolt a kristálypohárba és szélesen elmosolyodva élvezte, a Marsról importált cabernet franc, egyedi fanyarságát. A vörös bolygó vasoxidban gazdag talaja és a terraformálás során kialakított környezet, az emberek lakta világ legjobb borait hozták létre, a kétezerszáztízes Chateau Elysium pedig, a legdrágább évjáratúak közé tartozott.

Barlow szerette a luxust, amiben az elmúlt hónapokban része volt, így átszellemülten ízlelgette a szájában feltámadó vanília, kókusz és dohány aromáját, miközben mély levegőt véve szívta magába a bor cseresznyét, málnát és epret idéző illatát. Ezalatt a két Nap, lassan alábukott az óceánba.

A Saranyss rendszer két központi csillaga, ugyanabból a molekulafelhőből született ugyan, de a nagyobb és fényesebb Saranys A hamarabb, mint égi társa, ráadásul a csillagok fedési kettőst alkottak, így a Saranys B, nagyrészt szégyenlősen vonult vissza nagyobb testvére forró korongja mögé. 

A naprendszer jellegzetes elrendeződésének köszönhetően, alkonyatkor az univerzum talán legszebb látványában volt része a távolba vetődő halandónak, mikor is az idősebb csillag oltalmazó pajzsa mögül, lassan előtűnt a másik, haloványabb égitest. Ekkor, nem sokkal azelőtt, hogy az éjszaka szétterítette volna csillagokkal borított palástját az égen, feltűntek a Saranys holdjai. Eltérő syluriumtartalmuk miatt, ragyogóan opálos és türkiz színekben pompáztak, már-már túltöltve az emberi elmét élénk, szemkápráztató ragyogásukkal.

Fantasztikus volt, ez a szinte még szűz, új világ. Tele volt élettel és a legapróbb lüktetése is, valósággal megbabonázta Barlowt. Maga sem értette pontosan, hogy miért, de igazi menedékként tekintett erre a távoli, mások elől eltitkolt bolygóra. Összeszorult a szíve, ha a távolban vészjósló vulkánként füstöt okádó, syluriumfinomítókra pillantott. A helyi őslakók, talán évmiliókon át éltek együtt a bolygóval, aztán megjelent az ember. 

Barlow sosem értette meg igazán, hogy ez a titokzatos, csodálatos valami, ami magát emberiségnek hívja, miért pusztítja magát és a környezetét oly megszállottan. Eszébe jutott a Föld és azok a rémképek, amik az utóbbi néhány hétben, egyre élesebben uraltak le mindent a gondolatai között.

Mindig is úgy hitte, hogy az a bolygó, már rég megérett a puztulásra. A fakó színeivel, a túlzsúfolt városaival, mindazzal a kivűl hangzatos, ám belül üres és mérgező álszentséggel, ami a döglődő húsába ivódott. A Föld ragyogása, már régóta hamis volt, mint ahogyan a legtöbb kolóniáé is. Barlow pedig belefáradt már csak abba is, hogy rágondoljon mindarra a mentális és érzelmi agyrémre, amit a legtöbb ottani ember felvilágosultnak, trendinek és haladónak nevezett.

Soha nem érezte magát otthon a Földön. Mindig is kivülállóként tekintett magára, akit valósággal megfolyt a többi ember primitív ösztönvilága, a minden határt és tabut ledöntő öntelt ostobaságból és alantas ösztönökből fakadó magabiztosság, amivel habzószájú őrültekként pusztították el mindazt, amit őseik keserves évezredeken át felépítettek.

Szerette a Saranyst, mert még tiszta volt. Sokszor úgy érezte, hogy ez a bolygó még magán viseli a Teremtő Isten érintését. Ő pedig, önként vette ki a részét a megerőszakolásából és kirablásából. A gondolatai, amikről az ősi gondolkodók úgy tartották, hogy az emberi nagyság és lángoló szellem tartóoszlopai, szakadt zsoldosokként álltak be egy világfaló szörnyeteg, vérben áztatott zászlaja alá. Az utóbbi időben, gyűlölte magát ezért. Ő sem volt különb, mint a Földön veszteglő, önámításban és vérszívó vágyálmok fogságában vergődő összes többi nyomorult. Egy ember, aki sebes kezekkel és térdekkel kúszva mászott felfelé, az élettanácsadók és tudatformáló megmondó emberek által önmegvalósításnak nevezett gödörből.

Váratlanul, a Barlow szolgálatára kirendelt android tűnt fel az ajtóban, és modoros hangon így szólt:

– Mr. Barlow, attól tartok, hogy elkésik a jubileumi fogadásról, melyre hivatalos. Javasolhatom, hogy kezdjen el készülődni?

– A fogadás, igen – morogta magában Barlow. 

Nem szerette a nyilvános eseményeket. Ami azt illeti, nagyon is magának való ember volt, de a szerződése erre is kötelezte. Kedvetlenül lépett be a fürdőszobába, ám a zuhanyrózsából aláhulló forró víz, egy csapásra jó kedvre derítette. A korlátlanul használható víz is része volt a kiváltságoknak, amiket élvezhetett. Ő pedig mohón tömte magába, A Saranys nyújtotta élvezeteket.

Az üdítő zuhany alatt, az otthona jutott az eszébe, Dél-Afrika. Azon országok egyike, melyet gyökeresen megváltoztatott a sylurium. Még most is mély borzalommal emlékezett, arra a pokolra. Az éhezésre, a kínzó szomjúságra és az évek óta tomboló, faji háborúra. 

Húsz éves volt, amikor elhatározta, hogy hátat fordít mindennek és megvalósítva az álmait, író lesz. Ennek tizenöt éve már, és lassan révbe ért. 

A legutolsó regényére gondolt, amit a sylur kormány megbízásából írt meg. Színtiszta propaganda volt az egész, a legolcsóbb ponyva, de nem érdekelte. A fogyasztói társadalom, ezt a stílust értette és szerette, ő pedig jó volt ebben. 

Fiatalon arról ábrándozott, hogy egyszer majd megírja a Nagy Művet, a regényt, amit évtizedekkel később is megbecsüléssel emlegetnek majd az emberek. Naiv volt és bolond. Hamar rá kellett jönnie, hogy az emberek többségét a nagy gondolatok nem érdeklik. 

Volt tehetsége az íráshoz, a gondolatai tiszták voltak és erőteljesek, így hamar ismertté vált a neve. Az Armand Qyhada sorozat meghozta számára a hírnevet, ő pedig úgy fogta fel az egészet, mint annak az árát, hogy azt tehesse, amit szeret. Nem emlékezett, hogy pontosan mikor mondott le az álmairól, de egy ideje már ez sem érdekelte igazán. Élvezte az életet.

– ,, Ez, életem fő műve” – gondolta és fanyarul elmosolyodott. 

Arcátlan hazugság volt, amit megengedhetett magának, hisz tökéletesen elvégezte a felvállalt munkát. A sylur kormánnyal kötött szerződése értelmében, az Armand Qyhada ciklus utolsó történetét, a Saranysra hozta, hogy aztán egy hazug világot kreálva ledugja a szövetség polgárainak torkán mindazt, amit a sylurok el akartak hitetni velük. 

Szánta magában azt a sok bolondot, aki majd ott fog tolongani a toborzóirodák előtt, hogy hálásan kezet szoríthasson a több ezer Armand Qyhada replikáns valamelyikével, majd pedig vígan álljon be a Flotta kötelékébe. Mert sikere lesz a regénynek, ezt biztosan tudta. 

Neki nincs más dolga, mint felmarkolni a pénzt. A sylur kormány által támogatott gondolatregény és holoprogram, milliomossá fogja tenni. Hírnév, siker, elismerés. Mi többre volna szüksége az életben? Vagy vétek lenne, amiért a biztos haszon fejében, hajlandó lemondani az álmairól és az elveiről?

–,, Az vesse rám az első követ, aki nem bűnös” – gondolta magában, miközben kijött a zuhany alól. 

Az ágyán már gondosan ki volt készítve az elegáns szmoking, egy fekete csokornyakkendő és a frissen vasalt, hófehér ing. Az éjjeliszekrényén hajszálpontos, matematikai algoritmusok megszabta rendben sorakozott egy antik aranyóra, egy díszes cigarettatárca és néhány csík finomított syluriumpor. Barlow tétován tekintett a sötétzöld porcsíkokra, majd felszívta az egészet. 

A függőség is része volt annak az életnek, amit nem áhított, de megkapott. Maga sem tudta, hogy miért mérgezi magát ezzel a droggal. Gyakran feltette magában a kérdést, hogy vajon azért, mert a kábítószer felszabadítja, vagy inkább azért, mert csak ennek hatása alatt képes szabadon írni? Esetleg, így próbál menekülni a csalódások elől, amiket az élete hozott? 

Tehetségesnek tartotta magát, de az utóbbi néhány évben már csak elég jónak ahhoz, hogy kemény munkával elismerést és hírnevet szerezzen. A drog feloldotta a kétségeit. Újra erős volt, jóképű és iszonyatosan tehetséges. Egy igazi nagymenő. 

Kilépve a lakosztálya ajtaján, Barlow szembetalálkozott Ed Scorzával.

– Mr. Barlow – mosolygott erőltetetten Yorakis kormányzó személyi titkára –, szóval elkészült.

– Tudom, hogy mi a dolgom, Ed – vigyorgott Barlow gúnyosan. 

– Nincs szükségem dadára.

– Azt kétlem – motyogta a titkár, miközben előzékenyen a lift ajtajára mutatott. 

– Csak ön után.

A két férfi, némán állt a hangtalanul suhanó felvonóban. Scorza arcán lángolt az aggodalom, de Barlowt ez nem zavarta. Nagyon is mulattatta, a bolygó második legnagyobb emberének, ily mértékű zavara. 

Az alacsony testalkatú, erősen kopaszodó férfi, középkorú éveinek végén járt már, és a szülei annak idején minden bizonnyal többre tartották a belső értékeket, mint a külsőt, mert génportfóliójából láthatóan kihagyták a tökéletes megjelenés opciót. Az idő őket igazolta, hiszen a Barlowval szemben izzadtan álló, enyhe túlsúllyal küzdő férfi, a társadalmi normák szerint visszataszító és megvetendő külseje ellenére is felküzdötte magát egy szövetségi kormányzó legbelső bizalmába, mely által olyan hatalmat szerzett, amiről csak álmodhatott a legtöbb fehérneműmodell testű férfi és nő. Tipikus iskolapéldája volt ez, a huszonnegyedik század felemás tökéletességének.  

A génsebészet fejlődésével az emberek azt hitték, hogy beköszönt egy új világ. Az őssejtkutatás és a klónozás, nem várt eredményeket hozott. Végre sikerült leküzdeni a rákot, és az AIDS is eltűnt a világról a legtöbb, mindaddig gyógyíthatatlan betegséggel együtt, ám ez azt eredményezte, hogy az emberek többé nem féltek a haláltól és nem becsülték az életet. 

Az átlagéletkor meghosszabbítása, a korlátlanul klónozható vér és létfontosságú szervek, a nyomtatható bőr és testszövetek, mind lehetővé tették, hogy az emberek éveket, egész évtizedeket töltsenek el a Carpe Diem jegyében. Eltűntek a nemi betegségek is, és ez elhozta a második szexuális forradalmat. A huszonnegyedik század első felének jelmondata ez lett: ,, Szeretkezz és álmodozz. A világ örök.’’ 

A teljes kép azonban, közel sem volt ennyire tökéletes. A globális terrorizmostól való félelem emelte falak mögé begubózó fejlett világ, végleg elszigetelte magát a vallási fanatizmus, etnikai ellentétek és a leküzdhetetlen szegénység fojtogatta régióktól. Míg a megapoliszok luxus negyedeiben és a béke uralta földeken dúlt a jómód és a szabad szerelem, addig a világ másik fele nem volt több, egy kíntól bűzlő sírgödörnél. 

Barlow így látta a világot, és felfordult a gyomra, ha erre gondolt. Ezért nem tudott együtt érezni Scorzaval sem, aki minden hatalma ellenére is, csak Yorakis kormányzó kénye-kedvétől függött. 

– Mr. Barlow – törte meg a csendet Scorza udvariaskodó hangja –, ami a regényét illeti, már csak egy hét van a szerződésében megszabott határidőig.

– Kész van – vágott a szavába türelmetlenül Barlow.

– Ennek örülök – könnyebbült meg láthatóan a titkár –, ugyanakkor emlékeztetnem kell, hogy a teljes anyagot el kell küldenünk végső ellenőrzésre, a Kultuszminisztériumba. Én felelek azért, hogy ez időben megtörténjen. 

– Nyugodt lehet – szólt Barlow anélkül, hogy a szemét levette volna D’arcynHall, alant elterülő látképéről 

– Tökéletes munkát végeztem. Ennél szebb hazugságot, nem lenne képes senki más kigondolni. A legjobbat választották, erre a feladatra. – A hangja kemény volt és keserű.

– A hazugság, nem a legjobb szó – váltott hangnemet Scorza. 

– Nevezzük inkább, kegyes félretájékoztatásnak. A sylur kormány, csupán meg kívánja óvni a partnereit, ettől a vad világtól. Korábban, már beszéltünk erről. Tekintse az egészet úgy, mint áldozatot a Szövetség érdekében. 

– Mást etessen ezzel! – fordult vele szembe Barlow, a szemében vad indulat csillant meg. 

– Magukat sem érdekli más, csak az átkozott sylurium. A katasztrófa óta, mióta az a furcsa kristály megjelent a Földön, nem köti le más az embereket, mint annak birtoklása, és most maguknak itt van egy egész naprendszernyi. Az itteni készletek birtokában, újjáépíthetnék a Földet, de nem fogják megosztani mással. Tébolyultak vagyunk, az ég óvjon minket!

– A sylur nép, igenis nagy áldozatokat hozott eddig is azért, hogy ezt a vad világot megszelídítse a többi ember számára. Maga látta, hogy hogyan élnek ezek a vadak, ezek a kewon őslakók. Ez a faj, egyszerűen alkalmatlan arra, hogy együtt tudjon élni az emberekkel, ezt be kell látnia magának is. Mi, egy új világot építünk fel a Saranyson, egy olyan világot, mellyel megválthatjuk a Földet. Találhat bárki is, ennél nemesebb életcélt magának?

– Röhögnöm kell – nevetett fel indulatosan Barlow, és a legszívesebben az öklével törölte volna le a Scorza arcán elterülő széles, cinikus vigyort. 

– A sylurok is csak elnyomók. Mióta felfedeztük a világűrt, megszállottan kerestük a földönkívüli élet nyomait. Szondákat és űrhajókat küldtünk ki, szerte a naprendszerben és a szomszédos galaxisokba, abban a reményben, hogy egy nap beigazolódik végre, hogy nem vagyunk egyedül. A mi naprendszerünkön kívül, máshol nincs élet. A világűr hideg, kopár és élettelen. Aztán egy napon, végre megnyílik a lehetőség, hogy egy párhuzamos univerzumban értelmes lényekkel vegyük fel a kapcsolatot, és a világmegmentő sylurok mit tesznek? Leigázzák őket, és elveszik a földjüket! A világukat, mely mindig is az övék volt. Ötszáz éve is ezt tettük, és ezer év múlva is ugyanezt fogjuk elkövetni, a nálunk fejletlenebbekkel. Szóval, ne papoljon nekem a világmegváltásról!

– Na, most már elég! – vörösödött el Scorza arca. 

– Felfordul a gyomrom, a magához hasonló művészlelkek állszent moralizálásától. Itt sír nekem, mert a sors akaratából megismert néhány olyan dolgot az életből, ami történetesen a maga érzékeny lelkének nem tetszik. Ám, közben kétszáz éves bort iszik, luxuslakosztályban lakik, és tiszta vízben fürödhet, ahányszor csak a kedve tartja. Ilyen hamar elfelejtette, hogy honnan jött, Simon? Ha jól tudom, a hazájában még mindig tombol a faji háború. Talán jobban érezné magát otthon, egy sikátor vagy lövészárok mocskában kushadva? Csakis a pártfogójának köszönheti, hogy most itt van. Ha ő nincsen, még mindig csak másodrangú íróként gyártaná a perverz fantáziáit, valahol a Szabadkereskedelmi zónában. Egy percig se higgye, hogy pótolhatatlan. Bizonyára százak vannak, akik önként és dalolva átvennék a maga helyét, szóval kapja össze magát, és tegye, ami helyes!

Barlow, nem válaszolt. Pontosan tudta, Scorza durva kioktatása nélkül is, hogy Syluria magának akarja kisajátítani az egész párhuzamos univerzumot, ehhez pedig őt használják fel. Dühös volt emiatt, egyszerűen nem tudta elviselni, hogy ennyire ne számítson az élete. Viszont bármennyire is lázadt volna a sorsa ellen, be kellett látnia, hogy ő valójában csak egy aprócska pont a hatalmasok gigantikus sakkjátszmájában. Egy önző, kicsinyes senki, aki már rég megalkudott a világgal, de szeretné magáról azt hinni, hogy a saját kezében tartja a sorsát. Valójában jól tudta, hogy ez sosem volt így.

Kétezer-háromszázötvenre, a Föld és az annak otthont adó naprendszer, teljesen megváltozott. A kettőezertízben bekövetkezett katasztrófa, elindított egy folyamatot, mely gyökeresen átformált mindent az emberek világában. Két párhuzamos világ összemosódásával és a kilenc új bolygó megjelenésével, a mindaddig fennálló rendszer, nem csupán asztronómiai, de biológiai, geológiai és társadalmi szinten is átalakult. 

Egy új világ született, ahol a természetfeletti, minden képzeletet felülmúló mágia éppúgy része volt a mindennapoknak, akár a huszonnegyedik századi tudomány és technológia. Ebben az egyszerre csodálatos és rémisztő világban, az ősi mondák és legendák birodalma, kézzelfogható valósággá vált. Sokkoló realitássá, melyben orkok, elfek, vámpírok és vérfarkasok keresték a helyüket. 

A rég fennálló ellentétek mentén, új frontvonalak születtek, az egész Föld forrongott. Viszályok és véres konfliktusok törtek ki az őslakók és a jövevények között, kik régi világukat Jadeamnek nevezték. Ám, mindezek közepette is volt valami, ami abszolút és nélkülözhetetlen formálójává vált, ennek az új világnak, ez pedig a sylurium volt. Egy rejtélyes és bámulatos kristály, amit nem nélkülözhettek sem a mágiát használók, sem a technológiát képviselők

Alig néhány generáció alatt, a sylurium vált e világ középpontjává. A kristály birtoklása és felhasználása, teljesen behálózta a Föld és a környező világok mindennapjait. Vad hadjáratok és kegyetlen, öldöklő háborúk törtek ki a syluriummezőkért. Vérzivataros évszázadok jellemezték az emberiség történelmét, többször is csaknem a teljes kihalás szélére sodorva a bolygón élőket. Embereket és jövevényeket egyaránt.

A huszonharmadik század első felére, a Föld haldoklott. Csupán a sylurium volt az, ami mesterséges kómában tartva a kizsákmányolt és feldúlt bolygót, még képes volt fenntartani a civilizációt. A sylurium zöld ragyogása, egyet jelentett az élettel, de olyan kiváltság volt ez, ami nem mindenkinek adatott meg. 

Amikor a sylur tudósok felfedezték az interdimenzionális utazás biztonságos technológiáját, és az első felfedezők megpillantották az így elért, párhuzamos univerzumot, még úgy tűnt, hogy az emberiség előtt feltárul egy új esély az életre. Azonban a sylurok hamar rájöttek, hogy az egész párhuzamos univerzum alapköve a sylurium, melynek birtoklása végleg eldönti a lassan újraépülő, kimerülni látszó syluriummezők fölötti uralomért fojtatott, gyilkos versenyt. 

A döntés megszületett, és a párhuzamos univerzum létét eltitkolták a világ elől. Tíz hosszú évig, a sylur titkosszolgálatnak sikerült megőriznie az emberiség történetében talán legnagyobbnak számító titkot, ám egy napon, ismeretlenek kiszivárogtatták az új világ meglétét, és a Föld kényes hatalmi egyensúlya megrendült. A Szövetségi Szenátus ülései egyre gyakrabban torkoltak parázs vitákba és kölcsönös ellenségeskedésbe, ami közelebb hozta az emberiség legsötétebb rémálmának testet öltését, egy új syluriumháború kirobbanását. 

A sylurok ezt nem engedhették, ezért egy tervbe fogtak annak érdekében, hogy lecsillapítsák a felkorbácsolt kedélyeket, ugyanakkor megőrizhessék előnyüket a Föld és a Szövetség többi nagyhatalmával szemben. Mocskos játszma volt ez, és Barlow kapta ebben a kulcsszerepet.

A feszült csendet erősödő nevetés, pohárcsörgés és harsogó jazz zavarta meg. Megérkeztek a jubileumi estélynek helyt adó terembe, mely a kormányzói palota legszebbje volt. Az első sylur felfedezők, tíz éve érkeztek meg erre a bolygóra, most ezt ünnepelték. Az estély tematikája, a földi huszadik század, első évtizedeinek Amerikáját uraló            szesztilalom gengsztervilágát idézte. Barlow, nem tudta nem értékelni magában, ezt a nyílt vagy rejtett iróniát. A liftből kilépve, Ed Scorza veregette meg a vállát békülékenyen.

– Látja, Simon? Nem is olyan rossz. Az én ízlésemnek kicsit harsány, de őszintén mondom, hogy Yorakis asszony igazán kitett magáért. Próbáljon kicsit feloldódni, és felejtse el a neoliberális ostobaságait. 

– Ne aggódjon, Ed. Tudom, hogy kinek tartozom hálával a sikereimért. Ha néhány pillanatra el is felejtettem, önnek sikerült ezt ismét jól az eszembe vésnie. – Barlow, kicsit sem leplezte az ellenszenvét a titkár iránt.

– Ha elfogad tőlem egy tanácsot – vigyorgott a képébe szenvtelenül Scorza –, nem törődik mással, csak a hamarosan ölébe hulló hírnévvel és gazdagsággal. Ha a Kultuszminisztérium jóváhagyja a regényét, akkor az a Sylur kormány jóvoltából, el fog jutni a Szövetség teljes területére. Gondoljon csak bele, milliók fogják átélni a maga gondolatait! Én már elkészítettem az állampolgársági kérelmét is, és ha megkapom a legfelsőbb jóváhagyást, akkor garantálom magának a kedvező elbírálást. Akár másodrangú állampolgár is válhat magából, fiam. Ez azért jóval több, mint amiről egy maga fajta bevándorló valaha is álmodhat. Nagy kár lenne mindezt kockára tenni, néhány ostoba lelkiismereti kérdés miatt. Nem igaz?

Scorza hangja rideg volt és magabiztos. Mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, aki alig pár perce még a jövőjéért aggódott. 

– Úgy érti, hogy álljak be a sorba vagy végem?

– Nehéz időket élünk, amikor is az olyan művészeknek, mint maga, nagy felelősség nyugszik a vállán. Ne feledje, hogy ugyanolyan könnyen a sárba tiporhatjuk, mint ahogyan most felemelni készülünk magát. Gondoljon a jövőjére és tegye azt, amit elvárnak magától. Most pedig jöjjön, a Kormányzó már várja.

Scorza harsányan nevetve tűnt el a kavargó tömegben, ügyet sem vetve a férfi dühére. Barlow, néhány pillanatig csak mozdulatlanul állt a lift bejárata előtt, majd tétován elindult a titkár után. A kezdeti magabiztossága, amivel hat hónappal korábban a Saranysra jött, mostanra végleg megrendült. 

Amikor elfogadta a sylur kormány felkérését, tele volt várakozással és ambícióval. Végre feltűnt előtte a rég áhított esély, hogy megvalósítsa a legrejtettebb álmait. Újra szilárdan hitt önmagában és a tehetségében. Szentül meg volt győződve arról, hogy képes lesz megragadni a sok áldozat és kemény munka árán elért lehetőséget, és feltárulnak előtte az igazi siker kapui. 

Ez az érzés csak erősödött benne, amikor először megpillantotta a Saranyst, a Smaragd Mennyországot, ahogy ő nevezte a bolygót. Megannyi vándorlással és nélkülözéssel eltöltött év után, újra azt érezte, hogy haza ért. Otthonra talált ezen a távoli planétán, még ha néhány hónapra is csupán, és ez a frissen támadt biztonságérzet, a munkájának is jót tett. 

Igazi megszállottsággal, vetette magát az írásba. A gondolatai és a története képei, kiapadhatatlan forrásként táplálták alkotó szelleme hömpölygő folyamát. Úgy élvezte az írást, mint az első években, amikor még tele volt álmokkal. 

Napokat, egész éjszakákat töltött el a fotelében ülve, és csak szőtte gondolatainak hullámzó szövedékét, hogy végül megszülethessen Armand Qyhada utolsó kalandja. Tudta jól, hogy az egész csak hazugság, hogy szemérmetlen propaganda, de azzal is pontosan tisztában volt, hogy a sylurok által megvásárolt gondolatok között, ott vannak a sajátjai is. Hosszú évek óta, végre újra élvezte az életet. 

Ám, minél több időt töltött el D’arcynHall zárt közösségében, egyre keserűbben kellett tapasztalnia, hogy ez a világ is lassú rohadásnak indult. A Földön mindennaposnak számító intrikák és hatalmi játszmák, ezen a távoli gyarmaton, véresen komoly köntöst öltöttek. Barlownak hamarosan rá kellett jönnie, hogy csak ostoba álmait hajszolva vezette ide az útja, és az ünnepelt író álarca mögött ő sem más, mint feláldozható gyalog csupán, mások kegyetlen játékában. Szembesülnie kellett azzal, hogy számára idegen vizekre hajózott, amikor a Saranysra jött, ahol az Edward Delmyo Scorza félék voltak a csúcsragadozók. Ezek a keserű gondolatok pedig lassan, de biztosan megmérgezték az írását is. Ahogy teltek a fülledt, virágillattól és érzelmi játszmáktól terhes saranysi napok, úgy váltak a gondolatai egyre sötétebbé.

A vendéglátói kínosan ügyeltek arra, hogy ne láthasson túl sokat a Saranysból, Barlow mégis jobban megismerte azt, mint kellett volna. Az első néhány felszínes szerelmi kaland, állszent barátság és lehullt állarc után, Barlow kezdte átlátni D’arcynHall kapcsolati dinamikáját. 

Már egész kicsi gyerekként megjelent egy adottsága, amit ő sem értett igazán és irányítani se nagyon tudott. Az egész inkább az ösztönök szintjén működött, mintsem tudatos képességként, de Barlowt hozzá segítette mindig ahhoz, hogy képes legyen érzékelni egy adott hely vagy személy energiáját. Ilyenkor érzések, gondolatok, benyomások születtek meg benne, amik anélkül voltak képesek feltárni a környezetét, hogy Barlownak kérdezősködnie kellett volna. Egyszerűen tudott dolgokat. D’arcynHall belsőbb világát is így ismerte meg, az emberi bőrbe bújt farkasok által uralt sötétebb biradalmat, ahová már nem ért le a csillogó felszín, szemkápráztató fénye. 

A törvény elől menekülő arisztokraták, bukott vagy épp a becsvágy meredek létráján felfelé kapaszkodó politikusok, a tiszteletteljesség álcája mögé búvó gengszterek apró, távoli birodalma volt ez, ahol az Ed Scorza félék, szürke eminenciások módjára rángatták a háttérből a szálakat. Barlow kicsit örült is annak, hogy az elmúlt néhány hétben ez az ember, akit már a legelső pillanatban megutált, minden befolyása és hatalma ellenére ki volt neki szolgáltatva.

Most azonban, minden ellenszenve és ösztönös gyűlölete ellenére is, Barlow csodálta ezt a férfit. Egyszerűen lenyűgözte az elegancia és könnyedség, mellyel Scorza a jubileumi fogadás vendégserege között mozgott. Lényegtelen volt, hogy az illető mindenható iparmágnás vagy gátlástalan, ám befolyásos politikus. Ed Scorza, minden egyes útjába kerülő vendéggel váltott néhány negédes szót és bámulatos színészi tehetségét megvillantva, igazi és őszinte érdeklődést tettetve hallgatta végig azok ostoba tréfáit, kívánságait vagy éppen nevetséges panaszait. Yorakis kormányzó személyi titkára, oly természetességgel mozgott a Föld és a Szövetség leghatalmasabbjai között, mintha mindig is közéjük tartozott volna. 

Barlow, titkon irigyelte ezért Scorzát. Nem szívesen ismerte ezt be önmagának, de így volt. Egész életében arra vágyott, hogy tiszteljék, elismerjék, szeressék az emberek. Soha nem volt semmije, az élete tökéletesen céltalan volt és teljesen üres. Az írás volt az, ami néhány tünékeny órára valami jót lopott az életébe, és csakis az írásba menekülhetett a világ elől. 

Tehetséges volt, és ezt hitették el vele mások dicsérő szavai is, ám már rég megtanulta, hogy a puszta tehetség és hit nem elég. A gondolatok, gondolatok maradnak. Tűnékeny képek, érzések és hangok. A képzelete gyermekei, melyek rögzítésre kerülnek ugyan egy fémkorongra, idővel mégis elfeledik azokat. 

Barlow, hírnévre vágyott. Akkora sikerre és elismerésre, hogy a neve örökké fennmaradjon. Ezért küzdött és ezért harcolt, egész életében. Túlélt háborút, éhezést, nyomort. Lerombolta magát százszor és újjáépítette a régi énje maradékait ezerszer, csak azért, hogy életrevalóbb és erősebb legyen. Rég száműzte már magában azt az álmodozó bolondot, aki egykor volt, és megszülte új énjét, a számító, elvtelen életművészt. A tehetséges, ám bohém gondolatírót, hogy egy napon majd elfoglalhassa a saját királyságát, álmai és vágyai valóra vált birodalmát. 

Az évek múlásával azonban, el kellett fogadnia, hogy egy bizonyos szinten felül nem juthat el. Elérte a sikert, amire vágyott, de közel sem akkorát, amekkorát szeretett volna. Vagyont és elismerést is szerzett, de mindez nem volt elég ahhoz, hogy igazán szabad legyen. Minden erőfeszítése és ambíciója ellenére sem volt képes kiszabadulni az impresszáriók és mecénások bűvköréből, nem volt képes kitörni. 

Most visszagondolva a háta mögött hagyott évekre, Barlowt elfogta a keserűség. Oly sokszor megalkudott a megvalósulni látszó siker reményében, hogy mostanra már rég nem volt ugyanaz az ifjú író, aki a gondolataival meg akarta váltani a világot. A körülötte csillogó estély bódító ragyogása, csak nagyobb kontrasztba helyezte Barlow lelkének fáradt sivárságát. Fájón vette tudomásul, hogy az álmait már feladta régen, és csak ámította magát azzal, hogy egy erősebb, jobb emberré építette fel magát.

Carlo Yorakis kormányzó, az egyik gazdagon megterített asztal közepén ült, körbevéve a világ leghatalmasabb embereivel. Ahogy Barlow rájuk pillantott, a látványuktól önkéntelenül is Da Vinci Utolsó vacsorája jutott az eszébe.

– Uraim, kérem! – emelte fel a kezét színpadias megadással a kormányzó, épp akkor, amikor Scorza és Barlow az asztalukhoz lépett. 

– Mindannyian jól tudják, hogy ebben a kérdésben nem áll módomban egyedül dönteni. Carryo elnök úr személyesen biztosított engem a felől, hogy mindannyiuknak egyenlő esélye lesz az elbíráláskor. Mi sem bizonyítja jobban a sylur kormány és egyben a Szövetség jó szándékát, mint az, hogy meghívást kaptak ide. Nem lesznek titkos paktumok, és a teljes tárgyalássorozatot az önök jelenlétében fogjuk lefolytatni.

– Elég a mellébeszélésből, Kormányzó! – utasította el indulatosan Yorakis udvarias, ám kitérő válaszát az egyik asztalnál ülő. 

Barlow, a többiekkel egyetemben, azonnal felismerte a férfit. Khaled ibn Abdullah-Aziz Al Szaúd volt az, a Szaúd-ház trónörököse, a teljes Arab-félszigetre kiterjedő, Egyesült Arab Emírségek jövendőbeli királya. 

– Nem azért jöttünk ide, hogy együnk, igyunk és a maga üres beszédét hallgassuk. Eredményeket akarunk, méghozzá minél gyorsabban! – csapott az asztalra határozottan. 

– Átérzem az indulatait, felség – váltott hangnemet a kormányzó –, de meg kell értenie, hogy a Saranyss rendszer syluriummezőinek kitermelési joga túlságosan fontos dolog ahhoz, hogy elsiessük a tárgyalásokat. Holnapra várjuk Carryo elnök személyes megbízottját, aki a sylur kormány és a Szövetség teljes felhatalmazásával érkezik a Saranysra. Csakis ő jogosult arra, hogy határozzon a koncessziók ügyében.

Al Szaúd herceg szeme vadul csillant meg az újabb kitérő válasz hallatán, de nem volt ideje reagálni, mert Ed Scorza avatkozott a parázsló vitába.

– Kormányzó, elnézést kérek, ha megzavartam önöket, de itt van velem daron Barlow, ahogy kérte. 

– Semmi baj, Ed – könnyebbült meg Yorakis –, az urakkal csak beszélgetünk, a pompás vacsora maradéka felett.

– Mely bizonyára ízlett, becses vendégeinknek – mosolyodott el Scorza, elégedetten nyugtázva főnöke hálás pillantását. 

– Kérem, engedjék meg nekem, hogy bemutassam önöknek Simon Lewis Barlowt!

– Ki ez a férfi? – fordult lenézően Barlow felé Oleg Krakoff, Oroszország legnagyobb mamutvállalatának, a Globus cégcsoportnak az alapítója és tulajdonosa.

– Nos – fordult felé előzékenyen Scorza –, daron Barlow, egy igen ismert és népszerű gondolatíró Syluriában, emellett számos gondolatregénye sikerrel jelent már meg a Szövetség területein. 

– Pfff – legyintett érdektelenül Gustav Lücke, a Marsi Konzorciumokat képviselő, Mars Kereskedelmi Szövetség első embere –, mindig is rühelltem az írókat.

– Megkérdezhetem, hogy mit keres itt, daron Barlow? – ütött meg némileg barátságosabb hangnemet Liu Wang, Kína legnagyobb vállalatcsoportja, a Zhang Corp. elnöke. 

– Carryo elnök nyitópolitikája részeként – magyarázta sietve Scorza –, daron Barlow egy kalandregény megírására kapott felkérést. Így szeretnénk az átlagembereknek bemutatni, a Saranys vadregényes és gyönyörű világát.

– Mindig is nagyra tartottam, a művészeteket – bólintott elismerően Omar Zhangary, az Afrikai Unió gazdasági elitjét tömörítő, Afrikai Kereskedelmi Kamara feje. 

– Kívánom, hogy sikerrel járjon.

– Igen – szólt Yorakis kormányzó –, maga Carryo elnök is mélységesen bízik daron Barlow tehetségében, és ami talán sokkal fontosabb, a sikerében.

– Ne feledjük el az ittlétünk okát, uraim – elégelte meg az üres társalgást, Al Szaúd herceg. 

– Én nem azért utaztam át egy párhuzamos univerzumba, hogy a mentális irodalomról csevegjek. Az apám szigorúan azzal a feladattal bízott meg, hogy minél nagyobb részt szerezzek meg, az itteni sylurimmezőkből.

– Lassan a testtel – vágott a herceg szavába, a mindeddig bölcsen hallgató Hideo Yamada, a Kelet-Ázsiai térség legmeghatározóbb vállalatóriása, a Yamada International alapító-vezérigazgatója. 

– Mi sem pusztán kedvtelésből utaztunk, fényéveket. Mindannyian részt akarunk ebből a világból, és nem megyünk el üres kézzel.

– Ami a kedvtelést illeti – avatkozott közbe Scorza, ösztönös eleganciával –, úgy vélem uraim, hogy e remek vacsora után, ideje önök elé tárnom a meglepetéseinket, melyekkel kizárólag az önök tiszteletére készültünk.

– Miféle meglepetések? – kérdezte gyanakvóan, Gustav Lücke.

– Kezdetnek legyen elég annyi – mosolyodott el Scorza sejtelmesen, miközben engedelmes birkák módjára tessékelte el az asztaltól a Föld és a Szövetség legbefolyásosabb embereit –, hogy nem véletlenül gondoskodtunk, a mélyen tisztelt feleségek és barátnők elfoglaltságáról messze innen, a Földön. Erre tessék.

– Még nem végeztünk – bökött az ujjával Yorakis felé a herceg, majd dühösen a rá várakozó Scorza után indult.

Carlo Yorakis és Barlow hamarosan magára maradt az asztalnál, a kormányzó arcán vad sértettség suhant át.

– Szóval, mégis megtisztel minket a jelenlétével? Már kezdtem azt hinni, hogy nem jön el.

– Sajnálom, Kormányzó – próbálta megenyhíteni Yorakist, Barlow. 

– A mentségemre az szolgálhat, hogy befejeztem a regényemet. 

– Ez, igazán nagyszerű! – derült fel Yorakis arca. 

– Sajnáltam volna, ha csalódást okoz nekünk. A Szenátusban egyre hevesebb viták dúlnak, a Saranys rendszer miatt. A Föld minden országa részt akar ebből a világból, ám nekünk meg kell tartanunk az előnyünket. Létfontosságú, hogy időt nyerjünk.

Barlow, érdeklődve foglalta el a neki felkínált helyet, a kormányzóval szemben. Yorakis szavaiból már sejtette, hogy egy újabb ,,Tudd, hogy hol a helyed.’’ monológ következik, ám legnagyobb meglepetésére, a kormányzó könnyedebb vizekre terelte a beszélgetésüket.

– De, hagyjuk a száraz politikát máskorra, elvégre ma ünnepelünk – emelte fel a poharát Yorakis. 

– Mondja, kedves Simon, hogy tetszik önnek a Saranys?

– Lenyűgöző – foglalta össze egyetlen szóban, a lelkében kavargó érzéseket Barlow. 

– A regényem legszebb, legintenzívebb gondolatai, ehhez a bolygóhoz kötődnek. Kezdek úgy tekinteni erre a világra, mint második otthonomra.

– Igen – bólintott egyetértően Yorakis –, ez a világ valóban gyönyörű. Nem is gondolná az ide tévedő vándor, hogy máris mennyi vér és szenvedés tapad hozzá.

– A változás, fájdalommal jár.

– Minden változik – mondta szárazon Yorakis, és az egyik közelben várakozó pincér felé intett. 

– Kóstolja meg a pezsgőnket, Simon. A legjobb, amit a Szövetségben kaphat.

Barlow nagyot kortyolt a hűsen gyöngyöző italból, és elismerően bólintott.

– Hol is tartottam? Ja, igen, a változásnál. Körülöttünk minden változik, Simon. Csak egyvalami örök, az emberi sóvárgás. Tudja, én soha nem hagytam még el a Földet. Nem volt rossz életem eddig sem, így nincs okom panaszra, de a Föld, ehhez a világhoz képest, egy undorító trágyadomb. Soha nem voltam nagy környezetvédő, de mióta itt élek, el sem tudnám magam képzelni valamelyik Földi nagyvárosban. 

– Érdekes – jegyezte meg Barlow –, hogy az itteni égbolt zöldje, mennyire hasonlít a Földére. Persze az is igaz, hogy az otthoni syluriumpajzs, inkább szükséges, mint gyönyörű.

– Igen – mosolyodott el fanyarul a kormányzó –, az otthonélők legtöbbjének a fejében, még csak meg sem fordul a gondolat, hogy a Földnél létezhet egy jobb hely. Legalábbis, eddig. Tudja, hogy mi a Saranys jövője?

– Attól tartok, hogy hamar a Föld sorsára jut.

– Pontosan. Ha beindul a teljes kitermelés, úgy fognak itt megjelenni a városok és bányásztelepek, mint a gombák eső után. Evett már, szarvasgombát?

– Sajnos, nem volt hozzá szerencsém – rázta meg a fejét tagadóan Barlow.

– Nos, igen. Komoly hiánycikk. Az ember azt hinné, hogy egy olyan egyszerű létforma termesztése, mint egy gomba, nem okozhat gondot a mezőgazdasági telepeinknek. Létezik itt egy növényfajta, melynek íze kísértetiesen hasonlít a szarvasgombáéra. Tudja, hogy melyik a legszebb gyermekkori emlékem?

– Nem.

– Az Antarktiszon nyaraltunk – kezdett el mesélni Yorakis. 

– Lehettem úgy, nyolc-kilenc éves. A bátyáimmal és a húgaimmal, egész nap kint játszottunk a hátsó kertben. Csodálatos volt az idő, ragyogó napsütés és édes virágillat tette feledhetetlenné a délutánunkat. Közeledett a vacsoraidő, és ilyenkor a családunk szakácsa, mindig készített nekünk valamilyen apróságot, kedvcsinálót az evéshez. Avokádólevest készített, szarvasgombával. Azóta sem ettem, olyan finomat.

– Akkor boldog lehet, Kormányzó – tréfálkozott Barlow –, hiszen itt újra átélheti azokat az ízeket.

– Igen – bólintott Yorakis. 

– A gond csak az, hogy ez a bizonyos növény, csak és kizárólag a syluriumtelepek közvetlen közelében nő. Valamiféle szimbiózis, vagy mifene. Mesterségesen sajnos, nem lehet termeszteni, mert a Saranys természetes ökoszisztémája nélkül életképtelen. A sylurium kitermelésével azonban, ezt a növényfajtát kipusztulásra ítéljük, még csak a nevét sem tudom. De, tudja mit, Simon? Nem is érdekel. Csekély ár ez, azért a hatalomért és vagyonért, amit a sylurium jelent. Az emberek megszállottan vágynak a hatalomra és a pénzre, és ez a csillapíthatatlan sóvárgás lesz a Saranys végzete is. Száz éven belül, ez a bolygó is ugyanolyan mocskos és döglődő sárgolyóvá válik, mint amilyen most a Föld. Ám, a hozzám hasonlók, még a mostani helyzetünkhöz képest is gusztustalanul gazdagok lesznek, és ez tetszik. 

– Értem – vette tudomásul Barlow, a kormányzó szavait. 

Ránézett a testes, ereje teljében lévő, kopasz férfira, ahogy elegáns szmokingjában ülve elégedetten szivarozik és pezsgőzik, akár egy maffia főnök a szesztilalom idején, és Barlow rögtön tudta, hogy ez az ember gondolkodás nélkül feláldozna bárkit a saját előrehaladása érdekében. Eszébe jutottak az ókori Róma helytartói, akik távoli provinciáikon, isteni hatalommal felruházva uralkodtak. A Föld messze volt, és Carlo Yorakis a saját tulajdonaként tekintett a Saranysra és minden lakójára.

– Tudja, hogy miért mondom ezt el önnek? Azért, hogy nyomatékosítsam, mennyire fontos maga nekünk. Jelenleg, az ön gondolatregénye az eszköz, mellyel megnyerni kívánunk egy olyan vesztesnek látszó háborút, ami még el sem kezdődött igazán. A harcot, ezért az univerzumért. Ha nem sikerül a Szövetség közvéleményét, a mi oldalunkra állítanunk, akkor nem marad semmi, ami útját állna egy újabb háborúnak. A legrosszabb esetben, egy interdimenzionális háborúnak.

– Igazán megtisztel – próbált szabadkozni Barlow.

– Erről szó sincs. A Nép megnyerése, a kulcsa minden hatalomnak. Ha az átlagember elégedett, akár a legcsekélyebb mértékben is, könnyebben elviseli az élet nehézségeit. Tudja, furcsa teremtmény az ember. Ha megadjuk neki a biztonság és állandóság illúzióját, akkor a tömegek, viszonylag könnyedén irányíthatóak és befolyásolhatóak. Ilyenkor, az egyének szintjén megjelenő lázadó gondolatok és felforgató eszmék, azonnal és világosan felismerhetőek, amiket ezután már egyszerű elfojtani. Keresd meg a főkolompost, intézd el olyan csúnyán, hogy a többi tanuljon belőle, és már kész is a béke. Azonban, minden megváltozik, ha az elégedetlenség és az elemi vágy a változásra, a tömegek szintjén jelenik meg. Ekkor szervezkedni kezdenek, titkos gyűléseket tartanak, és ami a legrosszabb, új vezetőket választanak maguknak, akik vagy ostoba álmodozók, vagy rosszabbak, mint azok, akik ellen lázadnak. Így születnek a forradalmak, Simon.

– Hogyan változtathatna ezen, az én gondolatregényem?

– Ne legyen állszent – mosolyodott el a kormányzó. 

– Ha nem is látja át a teljes képet, azért azt pontosan tudja, hogy egy gondolatregény mire képes. Az ön gondolatait és érzéseit átélve, az emberek azonosulni fognak mindazzal, amit maga megírt. Álmokat adhat nekik, amiket aztán a sajátjaikként dédelgethetnek, miközben szentül hinni fogják, hogy a Saranys még nem kész az emberiség fogadására.

– Nem hiszem, hogy egy egyszerű gondolatregény, ilyen mélyen képes lenne befolyásolni az emberek gondolatait. Ne értsen félre, hálás vagyok az önök által felkínált lehetőségért, de egy mezei gondolatregény, nem lehet ekkora befolyásoló tényező. Még, ha olyan sikeres is.

– Ez legyen a mi gondunk – mosolyodott el rejtélyesen a kormányzó. 

– Az ön feladata annyi volt csupán, hogy megírja azt a regényt. A miénk pedig az, hogy eljuttassuk a Szövetség valamennyi derék polgárához. A többi maradjon, a titkok birodalmában.

– Kormányzó! – harsant fel váratlanul a közelből egy öblös, határozott hang. 

Magas termetű, szálfaegyenes testtartású férfi lépett az asztalukhoz. Középkorú éveinek végén járt már, az eredendő erő és magabiztosság, mégis sugárzott minden gesztusából....