Barion Pixel nuuvella

A világ azt akarja, hogy becsapják... 3. rész.

Egy hatalmas terembe ért, melynek túlsó végén robosztus, duplaszárnyas ajtót talált. Az ajtó előtt, zord sorfalat álltak a sylur biztonsági szolgálat páncélruhás ügynökei, állig fegyverben, bizarr kontrasztot alkotva a terem eleganciájával. Kissé megilletődve közeledett az őrök felé, de Sebastian megnyugtató gondolatai, bátorságot öntöttek belé. Az őrök szótlanul megvárták, hogy átlépjen a biztonsági kapun, majd kinyitották az ajtót, és Barlow előtt feltárult egy másik világ. 

Ahogy kilépett a szabadba, a kormányzói palota hátsó kertje, végeláthatatlanul tárult a szeme elé, minden csábításával és buja ígéretével együtt. A legfinomabb márványból felépített, központi teraszt, ókori görög stílusban elkészített szoborreplikák díszítették, inspiráló ellentétben állva a sylur művészetet jellemző, félig ember-félig állatalakokat formázó, harcias pózba merevedett kőalakokkal. Baloldalon, a bár foglalt helyet, körülötte pezsgett az élet. 

Politikusok, magas rangú katonatisztek, üzletemberek és élvezeteket hajszoló, nemesi leszármazottak jártak-keltek mindenfelé, kiknek óhaját lengén öltözött felszolgálók lesték. 

A Syluriában eltöltött évek alatt, Barlow lassan hozzászokott a felsőbb osztály dekadens orgiáihoz, melyek még mindig szerves részét képezték a társadalomnak. Igaz, csak azok körében, akik gusztustalanul gazdagok voltak, több volt a hatalmuk, mint Istennek, és természetesnek vették, hogy mindent megkapnak az élettől. 

Fiatal és feltörekvő íróként, gyakran részt kellett vennie az ehhez hasonló estélyeken, ahol a támogatásért és néhány jó szóért a megfelelő helyen, sokszor le kellett mondania mindarról, ami számára a méltóságot és az önbecsülést jelentette. Gyűlölte magát, amiért ilyen gyáva és megalkuvó, de akkoriban még nem tehette meg, hogy egy meghívásra nemet mondjon. 

Néha elgondolkodott, hogy Cellini vagy Michelangelo, vajon kerülhetett-e valaha is hasonló helyzetbe, vagy csupán az eltorzult huszonnegyedik század kificamodott társadalmi berendezkedésének volt köszönhető, hogy a művészeknek gyakran alamizsnáért kolduló nyomorultként kellett megalázkodnia, az ítészek és nagylelkű mecénások lábai előtt. Néhány éve, ezek a gondolatok még parázsló dühöt ébresztettek benne, hiszen Barlow akkoriban még szentűl hitte magáról, hogy egy igazi őstehetség. Egy megnem értett zseni, akinek a tehetségét feltétel nélkül kellene az égbe magasztalnia a többi embernek. Az évek során ez a meggyőződése is szerte foszlott, sok más álmával együtt. Ugyan ért el sikereket, de gyakran gondolt magára úgy, mint egy középszerű, időnként felkapott íróra, akinek nincs más esélye, mint gondolkodás nélkül kihasználni minden alkalmat a felemelkedésre. Az irónikus az volt az egészben, hogy néha még ezekben a gondolataiban is kételkedett. Kicsoda ő valójában? Mennyit ér ő, mint művész és mint ember, illetve mi az a cél, amit képes lehet valóban elérni? Megnyugtató választ nem kaphatott a kérdéseire, így már rutinosan vetette magát az elé táruló nyüzsgésbe.

A lépcsősor aljánál kialakított küzdőtereken, gladiátorok csaptak össze, brutális küzdelemben. A vendégek közül sokakat, megbűvölve vonzott a tomboló harc során megsebzett emberi testek lassú agóniája. Egy idősebb nő arcára vér fröccsent, mire eszelős tekintettel, perverz kéjtől elhúzódó mosollyal emelte, az amúgy illegális fogadás tétjeit.

– A harc, halálig tart! – szólalt meg egy lelketlen géphang, és fenyegetően vöröslő erőtér vette körül, az egyik ringet. 

Egy sportos testű, nagymellű, fiatal lány állt szemben, egy szteroidoktól felpumpált, két méter magas férfival. ,, A nemek csatája”, így hívták az összecsapást. 

Barlow egy pillanatra megállt a ring előtt, és a lányra pillantott. Hosszú haja vértől és izzadságtól csatakosan tapadt az arcára, kábulattól csillogó, tengerzöld szemében, vad indulat fénylett. Barlownak ismerős volt, az arca. A kifejező szemek, a telt ajkak és a finom ránc, mely a bal arcán, a szája mellett húzódott.

Boudica, így hívták a lányt, és a Földön egyike volt a legfelkapottabb, legdrágább harci klónoknak. Testének tökéletes vonalait, durva sebhelyek szabdalták szét, de génsebészek által megformált izmai megfeszültek, amint az egyik férfi vendég megnyomta az őt irányító, kis konzol gombját. A lány, mintha nem is érdekelnék a testét borító sebek, vad harcikiáltás közepette, ismét támadásba lendült, de esélye sem volt a mesterségesen állattá torzított harcossal szemben. Barlownak úgy tűnt, hogy a férfi, szándékosan irányította úgy a lányt, hogy az alul maradjon a küzdelemben. Ekkor, egy másik férfi vendég megkapta Átokfajzat konzolját, és az izomkolosszus, vadul szuszogva teperte a földre a lányt és feszítette szét a combjait. Barlow az erőszakot már nem várta meg, Boudica sikolyait, kegyetlenül nyomta el a küzdőteret istenítve körbevevő vendégek, mámoros morajlása.

Tovább folytatta magányos Odüsszeiáját a vágyak és élvezetek Szküllái és Kharübdiszei között, hol megbotránkozva, hol érdeklődve, de titkon még mindig abban reménykedve, hogy újra láthatja Camylt. A palota kertjének központi részéhez ért, amit egy erőtérből kialakított kupola vett körül. Maga az energiamező nem volt áthatolhatatlan, csupán arra szolgált, hogy a kert egy adott pontján tartsa a finom porszemcséket, amik a sakkarafák virágba borulását kísérték. 

Nem várt felfedezése volt az ideérkező telepeseknek, hogy a Saranys esős évszakának kezdetekor kivirágzó fák virágpora, egy igen erős, pszichotrop afrodiziákum, mely képes elsöpörni az emberi elme miden gátlását és felébreszteni a legelemibb ösztönöket. Barlow néhány percig mozdulatlanul állt a halkan zümmögő erőtér előtt, és megbabonázva figyelte, ahogy a hatalmas fák ágain élénken lüktető bíbor és hófehér virágszirmokból aláhulló, rózsaszín porfelhő alatt, a bibliai Szodoma és Gomora legszebb napjai elevenedtek meg. 

Tétován állt ellent, a csábításnak. Egyrészt hajtotta a kupola alatt megszerezhető élvezetek ígérete, másrészt hű akart maradni, Camylhoz.

– Szánalmas – gondolta magában. – Valami olyanba kapaszkodom, ami talán nem is létezik. 

Belső töprengéséből, három gyönyörű táncos lány térítette magához. Barlow először ellenállt, de a szemükben megcsillanó ledér fény és lágyan elsuttogott szavaik, végül megadásra késztették a férfit. A nimfaként csábító lányokat követve, Barlow belépni készült a kupolába, mikor a fülét lágy suttogás ütötte meg. 

Nem volt biztos benne, az egész olyan volt, mint egy kósza ösztön, de úgy érezte, hogy Camylt hallja. Izgatottan elindult a hang gyengéd irányítását követve, és ahogy elhagyta a morajló emberek szétszórt csoportjait, az éjszaka néma sötétsége, fokozatosan átvette az uralmat, a fény nyüzsgő birodalmától. Nagyot dobbant a szíve, amikor végre megpillantotta a nőt.

Camyl, háttal állt neki, és egy szökőkút kőpárkányára támaszkodva, a holdak fényében megcsillanó vizet figyelte. A hófehér estélyi ruha, hihetetlen részletességgel rajzolta ki, testének tökéletes vonalait. 

– Meg is fogsz szólítani, vagy csak állsz ott? – kérdezte végül a nő, a hangjában némi játékos éllel. A férfi, nagyot nyelt és odalépett mellé.

– Egész este, téged kerestelek.

– Igen, az Élvezetek kupolája alatt...– válaszolta a nő, de a hangja nem volt vádló. 

– Komolyan azt hitted, hogy ilyen könnyen megkaphatsz?

– Sajnálom – mondta halkan a férfi, és finoman megfogta a nő kezét, de Camyl elfordult tőle.

– Haragszom rád. – A hangjában, most jól kivehető volt a szemrehányás.

– Miért? – lepődött meg a férfi. 

– Ha a kupolára gondolsz, mondtam, hogy sajnálom. Nagyot hibáztam.

– Miért kell neked ilyen emberekkel szóba állnod, mint Scorza? – kérdezte a nő, figyelembe se véve Barlow mentegetőzését. 

– Te, egy tehetséges ember vagy, Simon. Még akkor is, ha néha kételkedsz ebben. Többre érdemes annál, mintsem a tehetséged, ilyen emberek szolgálatába állítsd.

– Ezt gondolod?

– Igen – fordult Barlowal szembe, Camyl. 

Az arca ragyogott a szenvedélytől, ami a bensőjében lángolt. Nyílt, mogyoróbarna szemében, gyengéd fény csillogott.

– Miért írtad alá, azt az átkozott szerződést? Egy ember gondolatai megfizethetetlenek, a legnagyobb érték, amije bárkinek is lehet, és te eladtad őket. Ennyire vágysz a sikerre és gazdagságra? Nincs semmi az életedben, ami fontosabb volna a pénznél?

A nő vádló szavai hallatán, Barlow arca, komor árnyalatot vett fel.

– A gyermekkoromat, nyomorban és rettegésben töltöttem el. Soha nem volt semmi, ami tényleg az enyém lett volna. A puszta gondolatok, nem állítják meg a golyókat és nem enyhítik az éhséget. Amikor elhatároztam, hogy hátrahagyok mindent és író leszek, tele voltam elszántsággal és nagy reményekkel. Azt hittem, hogy a világ majd felismeri a tehetségemet, és az emberek befogadnak. Tisztelnek majd. Hamar rá kellett jönnöm, hogy mindez, csak hiú ábránd. Gyilkos illúzió, mely az idő múlásával, csak felemészti a lelket. Sokat tűrtem, és sok áldozatot hoztam azért, hogy írhassak. A mai világban, egy művésznek esélye sincs arra, hogy dolgozhasson, és legfőképp megéljen a művészetéből, ha nincs a háta mögött egy dörzsölt impresszárió és egy befolyásos mecénás. Hosszú évekbe tellett, mire sikerült bekerülnöm azokba a körökbe, ahonnan megnyílt az út a siker felé. Számtalanszor megalkudtam és a legvégén tudod, hogy mire jöttem rá, Camyl? Arra, hogy az elvek és eszmék szép dolgok, hősöket és mártírokat teremtenek, de nem mindenki születhet hősnek, és nem minden emberből lesz mártír. Az elvek elrongyolódnak, akár a szövet, és az eszmék idővel üres csontvázakká rohadnak. Eleget szenvedtem és nélkülöztem már, jogom van nekem is egy gondtalan és emberhez méltó élethez. Olyan nagy bűn ez? Isten ellen való vétek, ha az ember csak élni szeretne, mint bárki más, akinek megadatott a boldogság?

– Minden embernek joga van a boldogsághoz, Simon. Ám, én úgy gondolom, hogy nem minden áron. Most, bizonyára naivnak tartasz, de nem érdekel. Manapság, sok embernek esélye sincs arra, hogy kiálljon az elveiért és önmagáért. Csak szellemként élik az életüket, egy gyár vagy egy syluriumbánya rabszolgájaként, és mások szablyák meg nekik, hogy mennyit ér a munkájuk és az életük. Dolgoznak, esznek és meghalnak. Nagy ritkán szeretnek, de amúgy az életük sivár és kilátástalan. Neked megvan a képességed ahhoz, hogy milliókhoz szólj. Abban a kiváltságos helyzetben vagy, hogy a gondolataid megoszthatod másokkal, melyeket úgy élnek át, mint a sajátjukat. Tudod, hogy ez mekkora hatalom és felelősség? Hogy is tudnád, hiszen akkor nem szolgálnád ki mások aljas céljait. Vagy ha mégis, akkor ez nem érdekel, és ez a lehetőség számomra mindennél rosszabb.

Barlow, közelebb húzta magához a nőt, a testük szinte összeért.

– Mit vársz tőlem, dobjak el mindent? Érted megteszem.

– Nekem férjem van, ezt tudod jól – a nő elfordult a férfitól, és a kis teret körbeölelő kőkorláthoz lépett. Nagyot szívott, a dús bokrokban virágzó rózsák illatából.

Barlow, gyengéden átölelte Camylt. Nem szólt egyikük sem, csak némán álltak a sötétségben.

– Szeretlek – szólt végül a férfi –, és bármilyen áldozatot meghozok érted.

– Ó, Simon – tépte ki magát a férfi öleléséből, Camyl. 

– Az élet, nem ilyen egyszerű! Egy kegyetlen világban élünk, ahol semmi sem csak fehér vagy fekete. Sodródunk csupán, mint lehulló falevelek a szélben, és minden döntésünknek ára van.

– Akkor, hagyjunk itt mindent! – tört ki Barlowból, a keserű szenvedély 

– Engem nem érdekel a pénz és a hírnév, ha te velem maradsz. Tudom, hogy szeretsz, ne is tagadd!

– Miért kell a férfiaknak, mindig az egész világ? Miért nem tudjátok elfogadni, hogy néha nem kaphatjuk meg azt, amire vágyunk. Ti mindent akartok vagy semmit. Azt mondod, hogy eldobnád az eddigi életed miattam, és azt kéred, hogy én is tegyem ugyanezt, de én szeretem a férjemet és kötelességeim vannak. Szeretlek, igen, de megvan a saját életem. Szívtelen lennék, ha úgy szeretlek, hogy közben nem égetem fel magam körül a világot? Én, erre nem vagyok képes!

Súlyos csend nehezedett rájuk, melyet lágyan tört meg a szökőkút vízének csobogása. A Saranys holdjainak fénye, halovány palásttal terítette be a kis teraszt. Barlow, feszült arccal figyelte a nőt. Fájdalmas üresség szorította a szívét.

– Bocsáss meg – szólt végül, halkan. 

– Felejtsd el azt, amit mondtam, felejts el mindent.

– Simon, várj! – kiáltott a menni készülő férfi után, Camyl. 

– Miért nem tudsz, csak szeretni engem? Ne kérd tőlem a világot, csak fogadd el azt, amit adhatok. Az őszinte szerelmemet, egyetlen éjszakára.

– Neked kéne tudni a legjobban, hogy az emlékátültetés után az is eltűnne.

– Jól tudom – lépett mellé a nő –, de ebben a világban, csak ennyi jut nekünk. 

– Nekem, ez nem elég – keményítette meg a szívét, a férfi. 

– Én, azt akarom, hogy örökre az enyém légy! Kevesebbel, nem érem be.

– Azt mondtad, hogy bármit megtennél értem. Én, ezt kérem tőled, hogy egyetlen éjszakára csak a szerelemnek élj. Ne akarj hódítani, ne akarj birtokolni, csak szeress.

Barlow nehezen fogadta el a nő szavait, dacos lelke ismét harcra kelt volna a sorssal, hogy többet szerezzen meg, mint amit az adna neki. A nő iránt érzett szerelme azonban, többet ért neki, a gyerekes bosszúnál. 

A felvonó, némán siklott felfelé, a kormányzói palota oldalán. Camyl, szorosan Barlow mellkasához simult. Szótlanul léptek be a lakosztályba is, Barlow fel akarta kapcsolni a villanyt, de a nő nem engedte.

– Így, romantikusabb – mondta, majd a nappali hatalmas ablakához ment. Arcának szépségét és testének finom vonalait, igézően emelte ki, a holdak halványzöld fénye.

– Kérsz, egy italt? – kérdezte, kissé sután Barlow.

– Nem, köszönöm – suttogta Camyl, és az íróasztalhoz lépett. Néhány pillanatig eltűnődve nézte a gondolatrögzítőt, majd egy lágy mozdulattal, kivette a tartóból.

– Ez, lenne az? – kérdezte halkan, és megforgatta az ezüstös színben csillogó korongot. 

– Simon Lewis Barlow gondolatai, melyek meghatározzák majd, két világ sorsát?

– Egy része én vagyok, egy része viszont, a legkevésbé sem – válaszolt a férfi, és megállt a nővel szemben.

– Melyik részed az, amelyik engem akar? – nézett mélyen Barlow szemébe, Camyl. 

– A férfi, akit az elmúlt hónapokban ismertem meg vagy a megalkuvó író, aki bármit megtesz azért, hogy megkapja azt, amire vágyik?

– Te vagy a telepata – suttogta a férfi, szenvtelenül állva a nő átható tekintetét.

Az első csókjuk lágy volt, mintha a tiltott gyümölcs édes zamatát ízlelnék, majd ajkaik egyre vadabb csatába bonyolódtak. Barlow szorosan magához ölelte a nőt, bal karjával és mellkasával ellenállhatatlan bilincsbe fogta Camyl karcsú derekát és dús melleit. A hálószobáig, hosszú volt az út, mert megálltak minden ajtóban és minden fordulóban, hogy újra és újra csókokkal borítsák el egymást. Az ágyhoz érve, Camyl elegánsan hagyta, hogy testéről a földre csússzon a selyemből készült ruha, míg Barlow türelmetlenül vetette le magáról az ingét és a nadrágját. Szenvedélyesen szeretkezni kezdtek, úgy olvadtak egymásba, mintha lángolna körülöttük a világ és nem volna holnap.

Úgy döntöttek, hogy vállalják az érzéseiket. Nyíltan nem mondta ki egyikük sem, de jól tudták, hogy veszélyes megszegniük, a sylur kormánnyal kötött szerződésüket, mert súlyos következményekkel járhat, de akkor és ott, ez egyiküket sem érdekelte. Életük legszebb éjjele volt, amit átéltek, de a felkelő Napok aranyló fénye, szétzúzta a Mennyország sötét bársonyát.

Hajnalodott, a nem is oly távoli dzsungel, lassan ébredezni kezdett. Camyl, a hálószobából nyí1ó erkély üvegajtaja előtt állt, és átszellemülten figyelte a smaragdzöld óceán fölött felszálló párát. Barlow az ágyból nézte őt, tekintete minduntalan Camyl testének vonalain időzött, próbálta örökre az eszébe vésni ezt a képet, holott jól tudta, hogy az emléktörlés úgyis elsodorja majd, akár a tengerpart homokjába vésett rajzokat a dagály. Megdöbbent, amikor a nő szemében, egy könnycsepp csillant meg. Odament hozzá és átölelte. Arcát belenyomta, Camyl mélyvörös hajába, és mélyen magába szívta a teste illatát. 

– Őrültek vagyunk.

– Eltúlzod a dolgot – próbálta megnyugtatni a nőt Barlow –, kellek nekik, és te is.

– Ha Scorza ezt megtudja, akkor végünk. Csak eszközök vagyunk, a kezükben.

– Ennek, nem kell így lennie – fordította meg a nőt Barlow, hogy a szemébe nézhessen. 

– Lehet, hogy bárki átvehetné a helyem, de most én vagyok itt. Én írtam meg nekik, azt a szemetet, és én leszek az, aki az arcát adja majd az egészhez. Én vagyok, a Szövetség hangja és arca.

– Ó, Simon. Még mindig, nem érted? – fakadt sírva, Camyl. 

– Az emléktörlés után, nem csak új emlékeket kapsz majd, de egy teljesen új személyiséget is, a bábjuk leszel.

– Tudom – felelte csendesen, a férfi –, de megegyeztem velük. Egy részem megmarad, és talán az emlékek is, amelyek hozzád kötődnek.

– Miért, csinálod ezt? – keményedett meg, a nő hangja. 

– Mit akarsz elérni, ezzel? Ennyire nem számít neked, az életed?

– Mióta megláttalak, nekem csak te számítasz.

– Ez, nem ilyen egyszerű. Szeretsz, szeretlek, mindez mit sem számít. Az élet dübörög körülöttünk, és eltapos minket, ha álomvilágban élünk. Hibáztam az éjjel, kezdem azt hinni, hogy te miattam vállalnád ezt a rémálmot, és ez nem fair. Elmegyek!

Barlow megpróbálta visszatartani Camylt, de a nő, kérlelhetetlenül kitépte magát a karjaiból. Csak tétlenül nézte, ahogy felöltözik és kilép az ajtón. A szíve helyén, furcsa üresség tátongott. Visszafordult az ablakhoz, és a távoli messzeségbe révedt. Arcát kellemesen simogatta, a kora reggeli napsütés.

– Milyen bolond voltam – ostorozta magát. – Becsaptam magam. 

Képes volt elhinni, hogy boldog lehet, és az élet gyönyörű. Becsapta magát, Camyl is. Elhitte, hogy egyetlen éjjelre szerelmes lehet, és a felkelő napok fényével együtt, majd eltűnik minden, ő pedig folytathatja a régi életét. Olyan nagy bűn, ha néha az ember, nem akar szembenézni az igazsággal? 

Hiszen, ebben a világban, mindenki hazudik magának. Az emberek álltatják magukat, hogy helyük van a világban. Hogy a főnökük megbecsüli a munkájukat, hogy elkerüli őket a baj és a betegség, hogy őket is szeretheti valaki. Menekülnek, önnön esendőségük elől, de a valódi világ túl rideg és érzéketlen ahhoz, hogy menedéket nyújtson, ezért vágyálmokba, reményekbe, fantáziákba rejtőznek.

Ő maga is elhitte, hogy a tehetsége az, ami kiválasztottá tette, hogy a kemény munka és a sok áldozat, végre elnyerte méltó jutalmát. Annyira hinni akart ebben, hogy a gondolatait, olcsó üveggyöngyökként dobta a disznók elé, mert cserébe vagyont és elismerést várt.

– Mindannyian, becsapjuk magunkat – suttogta magában.

Eszébe jutott egy felirat, amit Carryo elnök irodájában látott, nem sokkal azelőtt, hogy a Saranysra jött. A mahagóniba gravírozott mondás, így szólt: ,, Mundus vult decipi, ergo decipiatur.”

,, A világ azt akarja, hogy becsapják, hát csapjuk is be.”

Mit számít az, hogy a gondolatregénye hazugság? Az emberek a Földön, úgyis hazugságokat zabálnak nap, mint nap. Mit számít az, hogy hamarosan kitörlik az emlékeit és egy új személyiséget kap?

Ahogy Camyl mondta, csak sodródunk az életben, mint falevelek a szélben, és ha álomvilágban élünk, a körülöttünk dübörgő világ eltapos minket. Hálás volt neki, mert ha rövid időre is, de két ajándékot kapott tőle. A legszebb éjszakát, amiben valaha része volt, és az erőt, hogy továbbra is a szajhájává tegye az életet. Lehet, hogy egy új személyiséget kap majd, de az sokkal jobb lesz, mint a mostani.

– Mundus vult decipi... – suttogta magában, és nagyot szívott a szoba levegőjéből, melyben még mindig érezhető volt, Camyl parfümének illata.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 55 történetét!


  • 1293 szerző
  • 881 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Dick Van Houjt

A világ azt akarja, hogy becsapják... 3. rész.

Műfaj

sci-fi

Rövid leírás / Beharangozó

Az önámítás olyan, akár egy húsevő növény. Beburkoljuk magunkat a vágyaink és álmaink dús, színes leveleivel, és észre sem vesszük, hogy a halálos csapda mikor fonódott körénk. A valóságtól való menekülés, lassan felemészt minket, és ettől a lassú agóniától, a pillanatnyi illúziók nem mentenek meg minket. Bűnt követ el az, aki belefáradva a valósággal folytatott, kilátástalan hadakozásba, végül pihenni akar és inkább becsapja önmagát? Egyáltalán, érdemes vagy kell-e felébrednünk, a vágyaink szülte álomvilágból?

Rövid összefoglaló

Egy férfi és egy nő, csak egyetlen, szenvedélyes éjszakára lehetnek egymáséi.
Léteznek valódi érzések, vagy becsapjuk magunkat, mert el akarjuk hinni, hogy valaki szeret minket, és mi szerethetünk valakit?
Érdemes feladni az igazi vágyiankat, néhány pillanatnyi hazugságért?

Olvasási idő

15 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!