Barion Pixel nuuvella

Az Üvöltő

Az interdimenzionális személyszállító űrhajó enyhén megremegett, miközben kilépett a párhuzamos dimenziók közötti térből. Bár még sztázisban volt, Merlin világosan érezte az enyhe vibrálást, ami végig futott a hajó fémtestén. Noha az elmúlt harminc órát mélyalvásban kellett volna eltöltenie, ahogyan a többi utasnak is, neki nem volt szüksége erre a plusz védelemre. Rá nem volt hatással a materiális technológia, és a megfelelően mély meditációval, képes volt a testét és a tudatát is átemelni az utazás idejére, abba a saját maga által kreált világba, amiben az elmúlt közel három évezred nagy részét töltötte.

A külső világ hatásaival ellentétben azonban, ez a világ nem volt képes őt megvédeni, a bensőjében hordozott démonoktól. Mint oly sokszor, a múltja ismét rátalált. Az egykor elkövetett hibák és tévedések, most is kíméletlenül marcangolták a lelkét. Megbánástól és önvádtól súlyos, lázterhes álomképeiben, ismét felhangzottak Albion utolsó szavai.

– Diadalt arattunk, Merlin. De, ez a mostani volt, az utolsó közös győzelmünk. Nagy árat fizettünk azért, hogy az emberek világa megmaradjon. Oly kevesen maradtunk, és a legjobbjaink, mind elestek a harcban. A régi istenek ideje lejárt, mint ahogyan az enyém is. Az emberek, magukra maradnak. Neked kell majd tanítani és óvni őket, mert sötét idők jönnek. A bánat és az elmúlás évszázadai. Az erkölcsi romlás kora, mikor a bűn, megöli az erényt. Légy erős, Merlin!

A második világháború, a huszadik század legnagyobb fegyveres konfliktusa, az utolsó napjaiban járt. Az okkult erőket is bevető nácik vesztésre álltak, de addigra már milliók haltak meg. Az olyan brutális harcmezőkön, mint Észak-Afrika sivatagjai, Sztálingrád, Normandia vagy épp Guam fullasztó dzsungele, emberek és természetfeletti lények gyilkolták egymást, hosszú éveken át. Ez volt a legutolsó időszak, amikor az egykor hatalmas istenek visszatértek az emberek világába, és ki-ki elfoglalva a saját helyét a halandók oldalán, megvívták az utolsó, nagy háborút. Ám nem csak ők, hanem az emberi történelem legnagyobb hősei is visszatértek, holott isten és hérosz egyaránt tisztában volt azzal, hogy ha ebben az összecsapásban meghal, örökre eltűnik a létezés szövedékéből. 

A legelső, közös nyelven, melyet még azelőtt beszéltek volna az emberek, hogy Bábel tornya felépült, Kh’oryynkajnak, vagyis a Legendák alkonyának nevezték ezt a nyolc hosszú évig tomboló vérfürdőt, hiszen mindenki tudta, halandó és örökkévaló egyaránt, hogy bármi is történjék, az emberiség hajdani aranykora, a legendák és csodák világa, biztosan véget ér.

Az azóta eltelt évszázadokat, Merlin egyformán töltötte el harccal, önkereséssel, meditációval és egy jobb világ alapjainak letételével. Azonban, nem volt könnyű dolga. 

Miután a Nagy háború véget ért, és a megmaradt istenek és hősök végleg elhagyták a Földet, fokozatosan megjelentek azok a sötét erők, amik mindaddig rejtve figyeltek és várták a számukra legmegfelelőbb percet, hogy elő bújjanak rejtekükből. Ilyen erőt képviselt a hajdanán, a második Mag Tuiredi csatában legyőzött, szétvert és a Lugh által a föld alá száműzött Fomori. Ezek a testetlen démonok, elérkezettnek látták az időt arra, hogy visszatérve száműzetésükből, feltámasszák egyik leghatalmasabb vezérüket Balort, hogy aztán újra uralmuk alá hajtsák a halandók világát.

Merlin számára ők bizonyultak a legnagyobb ellenfélnek, hiszen apja lévén, félig ő maga is fomori volt, így a saját népével kellett szembe szállnia. Közel kilencszáz évnyi viszály és halál volt már a testben még fiatal, de lélekben immár iszonyatosan elfáradt druida háta mögött.

Miközben ő is kiszállt a koporsószerű sztáziskamrából, Merlin végig hordta tekintetét a hajó többi utasán. Enyhén elmosolyodott, mert irigyelte őket. Ezek a férfiak, nők és gyermekek, úgy élték az életüket, hogy meg sem fordult a fejükben a gondolat, hogy egyszer majd vége lesz. Mégis vallásokat, egész filozófiákat és a mindenhatónak hitt tudományukat szentelték annak, hogy megszerezzék az örök életet. Üdvözüléssel, mechanikus testekkel, klónokkal, megváltoztatott genetikával, vagy csak egyszerű, fennköltnek és megindítónak tűnő, ám a felszín mögé nézve csupán üres szavaknak bizonyuló frázisokkal. Tudtukon kívül is, mohón vágyták az életet. Akár szegények voltak vagy gazdagok, élni akartak. Közel háromezer év után, Merlin nem így érzett. 

Öltözködés közben, önkéntelenül is felelevenítette lelki szeme előtt a megannyi arcot, kik mostanra már nem voltak többek egy emléknél vagy néhány szétszórt porszemnél, egy sötét sírbolt mélyén. Barátok, szerelmek, bajtársak és rengeteg ellenfél. Noha Arawn örök életet adott neki, Merlin úgy érezte, hogy ennél súlyosabb büntetést, nem mérhetett volna ki rá senki. A közel harminc évszázadnyi élet súlyos, fullasztó teherként nehezedett a vállára.

Miközben az utasszállító hajó dokkolt, a Fort Brittania űrállomás egyik fogadó öblében, Merlin kitekintett az ablakon. 

Lyoness azúrkék színben ragyogva terült el, a sötét árnyként körülötte keringő, több millió tonnás űrállomás alatt. Odalent ragyogó napfény árasztotta el az állomás alatti féltekét, így a bolygó öt nagy kontinense közül kettő, világosan kivehető volt a felhőtakaró tejfehér testén át, időről-időre feltáruló réseken keresztül.

Bár Merlin, most járt először az állomáson, azonnal feltűnt neki, hogy a nyüzsgés jóval nagyobb, mint az indokolt volna. A szeme láttára lépett ki az emberiség a világűrbe és hódított meg számtalan bolygót, így jól ismerte a sokszor túlzsúfolt megapoliszok, az eldugott kolóniák és a mindig forgalmas űrállomások világát. Nemrég, valami történt az állomáson, ebben biztos volt, de azt még nem tudta, hogy ez mennyiben lesz kihatással az ő útjára. A Fomori, mestere volt a cselvetésnek és csapdaállításnak, tehát igyekezett felkészülni a legváratlanabbra is. 

– Nézzen, a retina azonosítóba – szólította fel, az ellenőrző kapunál szolgálatot teljesítő biztonsági őrök egyike.

Merlin nem felelt, csak felemelte az egyik kezét, és mintha áldást osztana, egy lágy mozdulattal elhúzta mindhárom őr előtt.

– Beléphet – mondta az őr egykedvűen, és kikapcsolta a mindaddig halkan zümmögő erőteret.

– Elég nagy a mozgás az állomáson. Történt valami?

– Alig egy órája, tűzharc volt az állomáson működő adattárnál. Állítólag, sok karbantartó munkás is meghalt. Azt beszélik, hogy a törpök keze van a dologban.

A biztonsági őr arca hirtelen megváltozott, mintha megelégelte volna azt a közvetlenséget, amivel eddig Merlin felé fordult.

– De, ez szigorúan bizalmas információ. Szóval, ne nagyon terjessze!

– Nem fogom – vetett egy fáradt mosolyt, a szemöldökét ráncoló őr felé Merlin, és elindult az egyik űrlift irányába.

Mialatt a felszín felé tartott, Merlin igyekezte rendszerezni magában, az elmúlt napok eseményit.

A Fomori és ő, már kilencszáz éve vadászott egymásra, és Merlin csakis azért volt még életben, mert Arawn átkának köszönhetően, halhatatlan volt. Valahányszor egy Fomori démonnak sikerült őt megölnie, Merlin azonnal újjászületett, egy épp abban a pillanatban megfogant embrió sejtjeiben. Mióta Albion felébresztette abból az ezernégyszáz éves álomból, amibe Morgana cselszövései eredményeként, Nimue taszította őt, Merlin legalább egy tucatszor meghalt, újjászületett és felnőtt. Minden egyes újjászületéssel tapasztaltabbá és erősebbé vált, ugyanakkor minden alkalommal tovább hordozta magában a múlt emlékeit és sebeit. Talán épp ezért, Merlin egyre ádázabbul irtotta a Fomorit. E párharc lényege azonban, nem csupán a rivalizálás volt, hanem sokkal több is ennél. A Fomori, mint ahogyan Merlin is, része volt az Univerzum örök körforgásának, az élet és a halál, a fény és az árnyék állandó változásának. Mindkét oldalnak lételeme volt a terjeszkedés, az újabb létformák, világok és párhuzamos valóságok bekebelezése, és ezáltal a mindenek felett álló, örökös Entrópia táplálása. A Teremtés mindenható erőinek örökös kötélhúzása volt ez, melyben az egyensúly pillanatnyi állapotán átlendülve, az egyik pólus igyekezte kiszorítani a másikat. A Fomori sem volt más, mint az állandó változás egyik katalizátora, egy akarat, amely a saját létjogosultságáért küzdve, igyekezte uralma alá vonni a másikat. Merlin eltökélt volt abban, hogy bármi áron megakadályozza ezt, de az idő előre haladtával egyre világosabbá vált, hogy ez a küzdelem kilátástalan és elkeseredett. Albion utolsó szavai, nem voltak üresek. 

Miután az utolsó hős és valóban nemes isten, örökre elhagyta a Földet, az emberiség átlépett egy sötét és komor korba. A Fényt hordozókkal ellentétben ugyanis, a sötétség erői nem hagyták el a materiális világot. Az ártó erők szolgái, az okkult kultuszok papjai, a kapzsiság és hatalom sóvárgói, új kapukat és átjárókat nyitottak a sötétség felé, melyeken át egyre több bukott isten, száműzött démon és egykoron elpusztított vagy bebörtönzött entitás és varázsló tért vissza, az emberek közé.

Merlin pedig, a legtöbbször magányosan vette fel a harcot velük. Sokszor reményvesztetten, testi és lelki sebektől borítva vonult vissza, a saját maga teremtette menedékbe, egy rejtett, asztrális világba, ahol elrejtőzhetett minden és mindenki elől egészen addig, amíg újra késznek nem érezte magát, hogy folytassa egyszemélyes hadjáratát. Néhány napja azonban, megváltozott minden. 

Merlin, épp meditált. Kitárta elméjét a materiális és az afeletti világok felé, hogy tovább kutassa a Fomori terveit, mikor megérzett valamit, amit jó kétezer évvel korábban érzett utoljára. Egy elementáris erő hatotta át az elméjét, a testét és a lelkét. Zabolátlan vadság, mérhetetlen szenvedély, harag és bosszúvágy. Merlin maga sem akarta elhinni, de Arawn életerejét érezte meg, mégpedig annyira markánsan, mintha az emberek világában öltött volna testet, az általa egykoron a túlvilágra száműzött isten. Kezdetben, ő maga sem tudta, hogy ez jó hír-e számára vagy sem.

Annak idején, nagy vétket követett el Arawnnal szemben, aminek súlyosságát nem csorbíthatta az sem, hogy a legjobb szándék hajtotta tetteiben, és a Fomori félrevezette mindkettőjüket. Másrészt, Merlin már eleget élt ahhoz, hogy megtanulja: a létezésben nincsenek véletlenek.

Nem lehetett véletlen az, hogy több ezer év után, pontosan akkor tűnik fel az újjászületés istene, amikor Merlin, csupán alig néhány nappal korábban mondott búcsút a legkedvesebb barátainak és harcostársainak, és még frissek voltak, az egyik legnagyobb veresége során elszenvedett sebek. Egyszerűen hinni akarta, hogy ez nem lehet pusztán egybeesés, és ha sikerül jóvátenni a bűneit, talán feloldozást nyer, a túlvilág urától.

Elkeseredett volt és reményt vesztett. A számára legkedvesebbek elvesztése miatt érzett, csillapíthatatlan fájdalma, a kétségbeesés legszélére sodorta őt, így Merlin kapva kapott a sors által felé kínált, akár csalóka, akár valódi reménysugár után. Nem tépelődött sokat, csak elindult. Követte az érzékeit, át világokon és bolygókon, hogy aztán végül, megérkezzen Lyonessbe. 

Ahogy kilépett Fort Brittania központi épületének hatalmas ajtaján, Merlin nagyot szívott az odakint szétáradó, friss levegőből. A közeli óceán sós illata, a ködös és sokat szenvedett Angliát juttatta az eszébe. Késő délután volt már, a verőfényes napsütés, aranyló ragyogással borította be a távoli dombokon magasló Új London, hívogatóan ragyogó felhőkarcolóit és tornyait. Az egykori, szép Camelotot idézte meg Merlin előtt ez a látvány, és a szíve összeszorult. Eszébe jutottak a nemes lovagok, a rég volt korok erkölcse és értékei. Mindaz a szépség és ígéretes jövő, amit Arthur uralkodása és maga Camelot jelentett. Szinte ugyanebben a pillanatban, eluralkodott Merlinen az önvád szülte, kínzó gyötrődés. Tudnia kellett volna, hogy mi fog történni, hiszen időről-időre megmutatkozott számára a jövő. Mégsem volt ott, amikor Camlannál megtörtént a tragédia. Abban a pillanatban, amikor Mordred halálos csapást mért Arthurra, elveszett minden. Vagy talán, sokkal korábban, amikor Lancelot először lépett be Camelot udvarára? Esetleg még azelőtt, amikor Arthur figyelmen kívül hagyta a tanácsát, és feleségül vette Guineveret? Megannyi kérdés, megannyi önvád. Több száz év sem volt képes csillapítani, az ilyenkor Merlinben feltörő kétségbeesett, tehetetlen dühöt és fájdalmat. Ezek az érzések, olyannyira lefoglalták most is, hogy észre sem vette, amikor egy légi taxi suhant mellé.

– Elvigyem, uram? – a sofőr, egy meglehetősen rossz külsejű férfi volt, noha a sikló, amit vezetett, igen jó állapotban volt. Rikító sárgára festett karosszériáján, több helyen is lágyan csillant meg a délutáni napfény. A beltér sem keltett rossz érzést Merlinben, leszámítva azt a nem túl markáns, mégis egyértelműen érezhető szagot, ami a vezető ülése felől áradt.

– Hová lesz, a fuvar?

Merlin, nem válaszolt azonnal. Az egyenesen rászegeződő, egyetlen szem, inkább zavaros zöld, mint tiszta pillantása, furcsa érzést keltett Merlinben. A taxisofőr, nem tartozott a szép emberek közé, épp ellenkezőleg. Izzadt, hájas testén, kellemetlen érzést keltően feszült a koszos, már rég színét vesztett szövetkabát, és barna foltokkal tarkított trikó. A férfi egyetlen, épen megmaradt szeme, mohó pillantásokkal mérte végig Merlint, miközben borostás, néhol kelésekkel borított arcán és homlokán, vastag patakokban csorgott alá az izzadság. A húsos szája egyik sarkában megbúvó szivarcsonk, már szétmállani látszott a nyáltól, ami teljesen átitatta. Merlin, mégsem csak emiatt habozott. 

Fogalma sem volt arról, hogy miután megérkezett Új Londonba, hová kellene mennie. Valójában, eddig is csak az ösztöneit követte, melyek időről-időre ugyan a helyes irányba terelték őt, mégsem fedték fel előtte a végső célt. 

– Észak felé, vigyen ki a külvárosba – mondta végül, kevés meggyőződéssel a hangjában.

A légi taxi vezetője, elégedetten nyugtázta magában a megadott útirányt, és felbőgette a motort. Szabálytalanul hagyta el az űrrepülőtér parkolóját, és az egész út alatt agresszívan, a többi közlekedőt teljesen figyelmen kívül hagyva vezetett.

Merlint, csak az elején foglalta le a taxisofőr valóságos ámokfutása, annak ellenére is, hogy egy-egy manővere, vetekedett az Angliai csata vadászgépeinek legszebb pillanataival. Már rég nem félt a haláltól, bár most sajnálta volna azt az újabb húsz éves kiesést, amíg újra felnő, és korántsem volt biztos, hogy nem valamelyik távoli, isten és az ember szeme elől mélyen eldugott kolónián születik újra.

Mindenesetre, igyekezett nem az útra figyelni. Inkább lehunyta a szemét, és lecsendesítette az elméjét. Ugyan átkozta a származását, a képességeit, amit az incubus apától kapott, szerette. Sokszor elgondolkodott azon, hogy mihez kezdett volna, ha egy napon végleg elveszíti minden erejét, és bármennyire is próbálta maga előtt megszépíteni a választ, be kellett ismernie, hogy már nem tudott volna úgy élni, mint legelső éveiben, amikor a képességei, még csak időnként mutatkoztak meg. Ő volt Merlin, a varázsló, a bölcs druida, a bátor harcos. Az emberek tőle várták a segítséget, és sokszor csakis ő lehetett az, aki reményt adhatott, a legsötétebb időkben is. Már soha nem tudott volna, csak egy egyszerű pásztor lenni.

Most hagyta, hogy mindez lágyan átússzon a tudatán. Kiürítette az elméjét, és minden képességével kutatta Arawn nyomait. Hamarosan úgy érezte, hogy eltérnek a megadott iránytól. Amikor újra kinyitotta a szemét, a légi taxi már Új London külvárosában járt, azonban nem ott, ahová Merlin készült.

– Hová megyünk? – kérdezte a taxi vezetőjét, de az nem felelt. Ehelyett padlóig taposta a féket, és egy villámgyors mozdulattal kivetődött a járműből.

Merlin, meglepetten összehúzta a szemöldökét, és közvetlenül azelőtt vált köddé, mielőtt a két oldalról rázúduló össztűz, darabjaira nem tépte a légi taxit. Az ösztönei, csak néhány másodperc előnyt adtak neki. Ez persze, bőven elég volt arra, hogy az egyik közeli épület belsejébe teleportálja magát, de közel sem volt annyi, mint amennyi általában lenni szokott. Blokkolják az érzékeit, ehhez pedig több kell néhány percnél. Nem vette észre, hogy követik, és a Fomori megint csapdába csalta. A legutóbb, amikor ez megtörtént vele, Merlin belehalt a mostanihoz hasonló könnyelműségébe.  Dühös volt magára. Ennél azért, bölcsebb és sokkal tapasztaltabb is. Hacsak, nem erősödött a Fomori hatalma. Immár biztos volt abban, hogy Arawn feltűnése, nem véletlen. Ezek azonban olyan kérdések voltak, amikre ráért később is választ adni. Most, csakis az volt az egyetlen célja, hogy élve megússza, a Fomori újabb halálcsapdáját.

Szorosan a nyirkos falhoz simult. Egy sötét, üres teremben állt, ami azelőtt talán egy gyár vagy egy nagyobb raktár egyik helysége volt. Óvatosan kilesett a mellette lévő ablakon. Már biztos volt abban, hogy egy rég elhagyatott gyártelepen van, legyen az, akárhol. A ronccsá lőtt légi taxi, némán füstölgött az egymással szemben felhúzott épületek között húzódó, nem túl széles sikátorban. 

A szomszédos épületekből és a Merlin lába alatt húzódó termekből és folyosókról artikulálatlan, állati hangokkal vegyes emberi beszéd hallatszott. Merlin arca megfeszült. Nem ez volt az első alkalom, hogy nehéz helyzetbe került, és bármennyire is elfáradt lelkileg, nem az a fajta ember volt, aki könnyen megadta volna magát. Az igazat megvallva, inkább volt makacs, mint gyáván megalkuvó. Öntörvényűsége sokszor okozott bajt, és előidézett, néhány nagyon súlyos tragédiát is, mégis ez az eltökéltség volt az, ami átsegítette évszázadok viszontagságain. Ugyan várta már a végső halált, egyenesen óhajtotta élete legutolsó percét, amikor sóhajt majd egyet és örökre lecsukja fáradt szemét, de ennek nem most jött el az ideje.

Merlin, ismét lehunyta a szemét, mint minden alkalommal, amikor latba vetette földön túli erejét, és magára öltötte egy második világháborús, SAS katona alakját és személyiségét.

Kibiztosította a kezében tartott STEN géppisztolyt, és lassú, kimért léptekkel elindult a terem belseje felé. Miközben a bakancsa alatt halkan megroppant a padlót borító por és törmelék, Merlint mámorító izgalom fogta el. Néhány tünékeny pillanatra, eszébe jutottak a huszadik század negyvenes évei, a britek méltán híres-hírhedt Különleges Légi Szolgálatának első napjai. A pulzusa felgyorsult és orrcimpája szélesre tágult, ahogy ki-be vette a levegőt. Szerette ezt az alakját, mert tökéletesen megfelelt, a Fomori vadászathoz.

Próbálta felbecsülni, a vele szemben álló démonok számát. A taxisofőrrel együtt, talán négyen vagy öten lehettek. Az volt az érzése, hogy kicsit alábecsülik őt. A Fomori, elbízta magát a legutóbbi, sikeres összecsapásuk után, hiszen sikerült megölniük őt. Akkor azonban, Merlin túlságosan is vakmerő volt, így váratlanul érte a démonok támadása. Most viszont, bőven hagytak neki időt, a felkészülésre. A félszemű taxis, ismerős volt Merlinnek. Korábban nem tűnt fel neki, de most már szinte biztos volt abban, hogy negyvenöt évvel ezelőtt, ott volt ő is abban a válogatott démoncsapatban, amelyik végzett vele. Most már biztosan tudta azt is, hogy benne volt a keze, a pár nappal korábban lezajlott rajtaütésben is. A sors, kegyes volt Merlinhez, hiszen megadta számára, a bosszúállás lehetőségét.

Ennek tudata csak megtöbbszörözte, a kommandós katona bőrébe bújt varázsló elszántságát. Hirtelen megtorpant, és a lélegzetét is visszafojtotta, miközben minden érzékszervével a környezetét kutatta. Két fomori tartott felé. Az egyik, a közelből nyíló lépcsőházban, míg a másik közeledtét, a terem hátsó részében kialakított teherlift aknájából keltett zaj árulta el.

Merlin, elővett két repeszgránátot. Néhány pillanatig szorosan fogva tartotta mindkettőt, és a varázserejét felhasználva, a többszörösére növelte azok pusztító erejét. Ezután, kibiztosította őket és finoman legurította a lépcsőn. A fomori démonok erősek voltak és igen szívósak, főleg az idősebb példányok, azonban volt egy gyenge pontjuk: a hús-vér test, amit meg kellett szállniuk ahhoz, hogy a materiális világban is képesek legyenek korlátlanul mozogni. A két, egymást gyorsan követő robbanás nyomán, egy fájdalomtól eltorzult, félig emberi, félig állati sikoly visszhangzott végig a romos falak között. Merlin sejtette, hogy ez még nem jelentette a démon végét, de elég időt nyert ahhoz, hogy néhány percig, csakis a másikkal foglalkozhasson.

Mire a teherlift közelébe ért, a fomori már feljutott az emeletre. A sötétben megbújva próbálta becserkészni,a varázslót. Merlin azonban, legalább egy lépéssel előtte járt. Szintén démon atyjától örökölt érzékei, előre felfedték előtte a fomori mozgását. Neki, csupán koncentrálnia kellett a finom változásokra a levegőben és a termet kitöltő energiamezőben, amit a démon mozgása okozott ahhoz, hogy magabiztosan ki tudja számítani a fomori következő lépését.

A démon, várt a társára, aki sérülten ugyan, de hamarosan meg is jelent. Egyszerre támadtak rá Merlinre, ő viszont, több évszázad gyakorlatával vette fel velük a harcot.

Ellentámadásba kezdett, megakasztva ezzel a két fomori kezdeti lendületét. Először a terem mennyezetén végigfutó démont vette célba. A STEN kelepelése, élesen visszhangzott végig a kiselejtezett munkagépek között, miközben a géppisztoly, alig öt másodperc alatt kiürítette a teljes tárat. A syluriummagos töltények jellegzetes, hersegő hangok kíséretében tépték fel a fomori húsát, hiszen ezek a démonok is sebezhetővé váltak a materiális világ fegyvereivel szemben, amint megszálltak egy embert vagy egy állatot. Erősek voltak ugyan, gyorsak és igen szívósak, de a syluriumból készített lövedékek, Merlin erejével felerősítve úgy hatoltak át a testükön, mint forró kés a vajon.

A fomori, élesen visítva zuhant a padlóra, azonban csak néhányat kapálózott, mielőtt a démon kéntelen volt elhagyni, az eltorzult testet. Ilyenkor, a megszálló démon kiszakadt a materiális világból, és átkerült a saját, asztrális világába, hacsak nem tudott azonnal megszállni egy újabb testet. Itt pedig, nagyot hibáztak a démonok, amikor helyszínt választottak Merlin csapdába ejtéséhez. Egyrészt az elhagyatott külváros, még inkább néptelen gyárterülete, tökéletes hely volt az elszigeteltsége miatt. Itt, biztosan nem avatkozott be senki az ügyeikbe, ugyanakkor meglehetősen szűkös választékot mutatott a megszállható testek tekintetében. Miközben Merlin lenyomta a kilenctizenegyes Colt automata pisztoly csövét a másik fomori torkán, ezen füstölgött magában. Még csak arra sem fárasztották magukat, hogy tartalék testeket hozzanak magukkal. Az automata Colt hangosat dörrent, amikor Merlin meghúzta a ravaszt, kioltva ezzel a második megszállt test életét is.

Újra töltötte a fegyverét, és érzékeivel a másik három démont kutatta. Mikor szembe szállt az apjával és végleg elvágta az őket mindaddig összekapcsoló kötelékeket, az ereje nagy részét elveszítette, mint ahogyan majdnem az életét is. A druidák azonban, akik a véres párharc után rátaláltak, felismerve a Merlinben még mindig jelen lévő erőt, meggyógyították őt és elkezdték tanítani. Ők mutatták meg neki, hogyan próbálja elfogadni önmagát, és ezt az utat bejárva, hogyan ébressze fel és táplálja, a benne megbúvó erőket. Merlin, sok harcot megvívott önmagával, és teljesen még most, évszázadokkal később sem volt képes elfogadni a származását, ez pedig gátját szabta annak a hatalomnak, amit birtokolhatott.

Nem volt mindenható, mint ahogyan nem volt mindent látó sem. Képes volt az elméjével előre utazni a jövőbe és így feltárni a fontosabb kulcs eseményeket, ezek az utazások azonban nagyon kimerítették őt, és a Fomori tudta blokkolni, ezt a képességét. Az érzékszervei, a látása és hallása jobbak voltak, mint egy átlagos halandóé, a sebei gyorsabban gyógyultak, az ereje és a reflexei pedig a legjobb harcosok közé emelték, mindezek mellett a teste sebezhető volt és meg is halhatott.

Minden egyes harc, amit a fomorival vagy bármilyen más, természetfeletti ellenféllel vívott, egyaránt ott hordozta magában a sikert, mint a végzetes bukást. Merlin, jól tudta ezt, és már régen meg is békélt ennek tudatával. Ezért igyekezte minél tökéletesebbre fejleszteni, a testét és az elméjét egyaránt. Inis Mona druidái megtanították neki, hogyan fedezze fel önmagát és hívja ismét életre az agya és a szíve mélyére visszaszorult erőket, míg az SAS kiképzőtáboraiban vagy évekkel később, India és Japán hegyei között, megtanult harcolni.

Részt vett sok háborúban és megvívott már megannyi csatát. A materiális világban éppúgy, mint az emberek feletti létsíkok tucatjain. Most, az itt megszerzett tudás és erő birtokában indult el, hogy felkutassa, a másik három fomorit.

A démonok, rejtőztek előle. Miközben néma árnyként suhanva kutatta át az elhagyatott gyártelep épületeit, Merlin nem csupán a teste érzékszerveit vetette be, de az elméjét is. A fomorik által uralt Felföld sámánjai, annak idején megmutatták neki, hogyan használja az erejét arra, hogy lelki szeme előtt láthatóvá tegye, a mindenséget felépítő energiamezőt. Ebben a hullámzó és aranyló energiaóceánban, minden és mindenki nyomot hagyott, legyen az halandó vagy valamelyik emberfeletti világ szülötte. Merlin, már akkor megtanulta megkülönböztetni, a fomorik által hátrahagyott energiamintákat, a többitől. Jellegzetes fekete foltokat, árnyakat keresett, ebben a szemkápráztatóan ragyogó, aranysárgában és halovány narancssárga színben vibráló energiahullámban, mely egybefüggő szövedékként borított be mindent Merlin körül. Hamarosan rá is bukkant, a maradék három fomori nyomaira. A démonok, szétváltak. Kettő megpróbálta a gyártelep mélyére csalni Merlint, míg a harmadik elindult egy teljesen másik irányba, egy távolabbi épületegyüttes legmagasabb tornya felé. Noha elég messze voltak még, Merlinnek már sikerült néhány gyenge szót, félmondatot elcsípnie a démonok izgatott szóváltásaiból. Annyit már tudott, hogy a másik két fomori, a félszeműt okolta a társaik elvesztéséért, és amiatt aggódtak, hogy üldözőből, hamarosan üldözötté válnak. Erősítést akartak hívni, az adójukat azonban, zavarta valami.

Ennek kapcsán, a két démon heves vitába keveredett egymással, de Merlint nem érdekelte az ostoba marakodásuk, mert most minden idegszálával arra koncentrált, hogy még azelőtt megölje a harmadik démont, mielőtt az képes lenne oda hívni, még több fomorit. Erre azonban, nem maradt sok ideje. Noha a fizikai képességei, messze túlszárnyalták a legeredményesebb halandó sportolókat is, Merlinnek igencsak meg kellett feszítenie az izmait, hogy képes legyen lépést tartani az emberi testbe bújt démonnal, mely az épületek falán rohanva, egyik tetőről a másikra átugorva, eszeveszett tempóban igyekezett minél hamarabb feljutni, az általa kiszemelt torony tetejére.

Merlinnek, esélye sem volt már utolérni a fomorit, így nem volt más választása, mint kiválasztani egy lehetőleg optimális lőállást, és onnan leszedni a démont. Szerencséjére, gyorsan megtalálta azt a helyet, ahonnan belátta az egész tornyot. Az egyik gyárépület tetején megannyi, hatalmas téglalap alakú fémdoboz sorakozott. Merlin, ezek egyikén helyezkedett el, hason fekve, a jobb lábát enyhén felhúzva. Bár esteledett már, a fomorit még mindig világosan látta, ahogy hatalmas ugrásokkal lökte fel magát a torony nyugati oldalán, egyik emeletről a másikra. Merlin lehunyta a szemét, és a kezében tartott STEN, átalakult. A brit sziget druidái, ezt a folyamatot csak alakváltoztatásnak hívták, de Merlin mindig is jobban kedvelte azt az elnevezést, ahogy ezt Nicola Tesla nevezte: transzmutáció.

Az ókori világ papjai, bármilyen bölcsek és hatalmasok voltak, soha nem tudtak egyértelmű magyarázatot adni a világ működésére. Bár Merlin, a druidák között eltöltött hosszú évtizedek alatt átvette minden tudásukat, és sokat vitázott boszorkányokkal, vajákosokkal, elmélkedett buddhista papokkal és szufi aszkétákkal, évszázadok alatt sem jutott olyan közel a Teremtés megértéséhez, mint az öreg Tesla mellett.

A második világháború derekán, Teslával közösen kutatták azoknak a párhuzamos valóságoknak az elérhetőségét, amiket Edgar Cayce fedezett fel a látomásaiban, és ahova MartinVon Eberhart, az ismert náci okkultista vonult el, keményvonalas követőivel.

Az együtt eltöltött idő alatt, a már idős tudós képes volt olyan színben feltűntetni, az addigra már több százéves Merlin előtt a világot és magát a Teremtést, mint soha, senki más azelőtt. 

Merlin biztos volt abban, hogy ebben nagy szerepe volt azoknak a látomásoknak, amik Teslát az utolsó éveiben egyre erőteljesebben ostromolták. Bármi is volt Tesla zsenialitásának a forrása, ő úgy látta a körülötte elterülő világot, mint pezsgő, hullámzó, vibráló energiamezőt.

Szerinte mindent, ami a materiális három dimenzió uralta világban látni, érezni, hallani és megtapintani lehetett, egy energiaminta épített fel, ami része volt annak a végtelen óceánnak, amiből maga az élet is eredt. A szerb tudós és feltaláló, egészen tragikus haláláig meg volt arról győződve, hogy ezt, a mindent felépítő energiamezőt, egy erős elme el tudja érni. Merlinnel közösen kutatták, az akkori tudomány által még csak sejtetett mentális erők, és a rómaiak előtt is már hatalmas tudást felhalmozott druidák, ősi tudásának egyesítését. Akkoriban, Tesla laboratóriumában sok kísérletet végeztek, melyek alapja Merlin egyik legerősebb készsége volt, az alakváltás és a különböző anyagok átalakításának képessége.

Merlin most, több száz évvel később ugyanezt használta, amikor a kezében tartott STEN géppisztolyt, átalakította egy Lee-Enfield mesterlövész puskává. Miközben célba vette a fomorit, visszatartotta lélegzetét és finoman meghúzta a ravaszt. A puska eldördülésének pillanatában lehunyta a szemét, és lelki szemével végig kísérte a syluriummagos lövedék útját, mely pontosan a fomori tarkójába csapódott be. A megszálló démon által eltorzított test, hangtalanul zuhant vissza a mélybe. Már csak kettő maradt.

Immáron ő volt a vadász, és a démonok váltak prédává, ezt pedig Merlin kifejezetten élvezte.

Az elmúlt évszázadok alatt, végig kereste önmagát, próbálta világosan megrajzolni azt az embert, akit a Merlin név takar. Kezdetben úgy hitte, hogy ő lesz a halandók világát megváltó nagy hős, aki legyőzi a gonoszt és végleg békét és jólétet hoz az embereknek. Aztán szembesülnie kellett azzal, hogy azok, akiket eddig a tanítóinak tartott, csak felhasználták őt.

Miután Arawnt száműzte a túlvilágra és szembefordult incubus atyjával, Merlin hosszú évszázadokra visszavonult. Így büntette önmagát, de eljött az idő, amikor rá kellett jönnie, hogy ő nem remete. Nem vonulhat el a világ elől, mert az csak önámítás volna. 

Ekkor határozta el, hogy tanítani és vezetni fogja az embereket. Tanácsadóként sok nagy királyt szolgált, majd megszületett Arthur, és Merlin biztos volt abban, hogy végre betöltheti a sorsát. Camelot felépülésével és Arthur uralkodásával úgy látszott, hogy végre megvalósul az álom, amit számtalan generáción át dédelgetett a szívében, de ekkor is kudarcot vallott. Megbukott, mint tanácsadó és tanító, hiszen ő maga is áldozatává vált egy ördögi cselszövésnek. Nem volt elég bölcs és előre látó. Hosszú rabsága lázterhes éveiben, Merlin kezdte azt hinni, hogy ő nem is képes jó dolgokat tenni az emberekkel, hiszen eddig minden cselekedete bukást és sötétséget hozott rájuk. Albion volt az, aki meggyőzte arról, hogy az emberek világának igenis szüksége van valaki olyanra, mint ő. Merlin csakis ekkor, a sötét háború vészterhes napjaiban kezdte megtalálni a helyét a Teremtésben. A harcmezőkön küzdve jött rá arra, hogy ő soha nem volt világmegváltó, mint ahogyan a Paradicsomot felépítő bölcs tanító sem. Ő, egy harcos. Háborúkat kell megvívnia és csatákat kell megnyernie, csakis ezért született a világra. Amikor erre először rádöbbent, legbelül érezte, hogy végre, annyi kudarc és viszontagság után, felismerte a sorsát.

Ennek biztos tudatában vetette most magát, a két megmaradt démon után. Ahogy átvágott az egyik hatalmas épületen, arra is rájött, hogy mi okozta a démonok kommunikációs problémáját. Az épület komplexum, ahová a Fomori csalta őt, annak idején egy hatalmas sylurium finomítónak adott helyet. A töredezett betonon, a rozsdás tartógerendákon és az omlásnak indult falakon, még jól látható volt az évek alatt lerakódott, élénkzöldben ragyogó syluriumpor. Ilyen tömény mennyiségben pedig ez a kristály, főleg a már finomított változata, a legtöbbször blokkolta a sylurium alapú technológiát is, amennyiben a szigetelés nem volt megfelelő. Abban pedig, Merlin szinte biztos volt, hogy a Fomori nem legális úton szerezte be a fegyvereit és a felszerelését, márpedig a feketepiacon jócskán előfordultak a minőségükben másod és harmadrangú fegyverek és eszközök.

Ez is közre játszott abban, hogy harc közben Merlin, előnyben részesítette a második világháborús technikát. 

Lassan beesteledett, ami kissé nyugtalanította Merlint. Bár kifinomultak voltak az érzékei, az éjszaka sötétjében a látása jóval alulmaradt, egy fomori látásával szemben. Emberfeletti érzékelésével ugyan képes volt látni a körülötte elterülő energiamezőt, ez a nem mindennapi látásmód azonban, harc közben kifejezetten hátrányosnak bizonyult, ahogy azt Merlin megtapasztalhatta korábban. Szerencsére elég képzett volt ahhoz, hogy ezt a hátrányát is képes legyen az előnyére fordítani. Hamar belátta, hogy ha továbbra is ő vadászik a démonokra, az éj beálltával csak nőni fog az esélye annak, hogy végül ő lesz az, akit tőrbe csalnak.

,,Ha harcolnod kell, akkor válaszd ki, a számodra legmegfelelőbb helyet és időt.” Ezt a filozófiát követte, már az ókor óta a legtöbb előrelátó harcos és sikeres hadvezér, és ezt szem előtt tartva tervezte meg Merlin is, az elkövetkező lépéseit. Különleges képességét felhasználva, sikerült pontosan meghatároznia a másik két démon helyzetét. A két megmaradt fomori, az egyik félreeső épületben elrejtőzve várt. Pontosan tudták, hogy sem ők, sem pedig Merlin nem mehet el úgy, hogy ne végzett volna a másikkal, így türelmesen vártak a pillanatra, amikor Merlin megy el értük. A varázsló, pontosan átlátta ezt. Azonban, a két démon azzal nem számolt, hogy Merlin SAS kommandós énje, mestere volt a rajtaütésnek és a csapdaállításnak. Az Erwin Rommel vezette Afrika Korps ellen vívott ádáz küzdelemben, Merlin maga is számtalanszor ott volt, az éjszakai égből vagy a sivatag mélyéről lecsapó SAS kommandók soraiban. Heraklion, Martuba vagy a nagy feltámadás után Szicília. Mindig ott volt az első sorokban, később pedig, az azóta méltán híressé és hírhedté vált négyfős bevetési csoportokból nem egyet, ő maga vitt a harcmezőkre.

Lassan megközelítette a helyet, ahová a démonok elrejtőztek. Azt el kellett ismernie magában, hogy most az egyszer, jól választottak. Az épületnek csak egyetlen bejárata volt, és mindkét démon úgy helyezkedett el, hogy a birtokukban lévő, két igencsak impozáns méretű plazmaszóróval, halálos kereszttűzbe foghassák őt, amint belép az ajtón. Az összecsapás kezdetén a fomorik, ezekkel a fegyverekkel zúdítottak mindent elsöprő össztüzet a taxira. Más körülmények között, egyet jelentett volna a biztos öngyilkossággal az, ha Merlin megpróbál behatolni az épületbe, de a varázslónak még volt néhány ütőkártya a kezében.

Ezek közül a legfontosabb és legerősebb, az elméje volt. Az Inis Mona dombjai között és barlangjai mélyén megbúvó szentélyekben, Merlin hosszú éveket eltöltve sajátította el az elméje teljes uralmát. Mindig háborgó érzelmeit ugyan soha nem tudta teljesen megzabolázni, de druida mestereitől sikerült elsajátítania, az elméjében rejlő, emberfeletti erők irányítását.

Most, ezekhez folyamodott. Az egyik épület tetején rejtőzött el úgy, hogy teljes rálátása legyen a démonok rejtekhelyére. A hátát nekitámasztotta a tető nyirkos párkányának, és újra lehunyta a szemét. Lassan, időt hagyva magának vette a levegőt, hogy aztán ugyanolyan kimérten fújja ki. Idő közben, beesteledett. A rég elhagyatott gyártelepre, mélységes csend borult, mintha alig néhány perccel korábban, nem is dúlt volna élet-halál harc, a romos falak között. Az éjszakai, langyos levegőt, mélyen áthatotta az omladozó falakból áradó hűvös, enyhén maró sylurium, tömény illata. Merlin érezte, ahogy az egész testét áthatja, a mindent beborító syluriumszemcsékből áradó, vibráló energia. A szomszédos épületből, pulzáló hangzavarként szivárogtak ki a két fomori gondolatai. Nem számoltak a gyártelepből szétáradó háttérsugárzással, és a fegyvereik nem voltak megfelelően leszigetelve ez ellen. Merlin, keményen megszorította a kezében tartott mesterlövész puskát, ami a következő gondolatára átalakult, egy második világháborús páncélököllé.

Nyugodtan, minden mozdulatára higgadtan figyelve vette célba a szomszédos épületet, majd egy finom, ugyanakkor határozott mozdulattal kilőtte a páncéltörő lövedékét. A robbanás, bedöntötte az épület falát, telibe találva az egyik fomorit. Ugyanebben a percben, Merlin ismét lehunyta a szemét és az épület belsejében, legalább egy tucatnyi, asztrális kivetülése jelent meg. Mindegyikük, egy-egy Bren MK. I.-es könnyűgéppuskát tartott a kezében. Az egyszerre felvillanó torkolattüzek, szinte nappali világossággal borították be, az amúgy sötét helységet. Az épület, valamikor raktár lehetett. Három emelet magasan, egyetlen központi, belső térrel. Az emeletek mindegyike, nyitott volt az épület középső része felé, így a minden irányba tüzelő géppuskák, tökéletesen le tudták fedni a teljes belső teret. Az utolsóként megmaradt fomori azonban, a falakon ugrálva és villámgyorsan mozogva, képes volt elkerülni a végzetesnek szánt sortüzet. A tizenkét Bren éles, fémes kattogása, visszhangozva verődött neki a második emeleten kiütött tűztől kormos, másutt dohos, nyirkos falaknak. A fegyverek csöve azonban, hamarosan felforrósodott, így az asztrális másoknak már nem volt haszna. Az immár magára maradt Merlin kezében, halkan sisteregve füstölt a fegyver.

A lövések zaja hamarosan elhalt, és a félig rommá lőtt épületben, újra csak a baljós némaság volt az úr. Merlin óvatosan lépett előre, miközben minden idegszálával a környezetét fürkészte. Az épület második emeletén, egyre nagyobb mértékben elharapózó tűz narancssárga fénye, nyugtalanító élettel töltötte meg a tartóoszlopok és a törmelék mögött megbúvó árnyakat. A fomori ügyesen használta ki, a beálló éjszakai sötétséggel együtt megváltozott, környezeti viszonyokat. Merlin, teljesen biztos volt abban, hogy a félszeművel van dolga. A legutóbbi összecsapásukkor, úgy sikerült megölnie őt, hogy hátból támadott rá, és a varázsló bármit feltett volna arra, hogy most is erre megy ki a játék. A félszemű gyáva volt és alattomos, egy igazi fomori, Merlin pedig, szívből gyűlölte őt és a fajtáját is ezért.

A démonnak, már nem sikerült másodszor is meglepnie őt. Merlin számított az aljas támadásra, így amikor a félszemű hátulról próbálta rávetni magát, a varázsló egy villámgyors mozdulattal felé fordította a fegyverét, a Bren tölténytára azonban, a hosszú sorozatlövés miatt beakadt. Merlinnek csak arra volt ideje, hogy eldobja a fegyvert és így szabaddá váló kezével előrántsa az automata pisztolyt. Sikerült a teljes tárat bele lőnie a démonba, a fomorit azonban, ez csak lelassította, de nem állította meg. A démon, üvöltve vájta bele a karmait Merlin húsába, miközben mindketten nagy port felkavarva zuhantak a földre. A félszemű érezhette, hogy most ő lesz az, aki végül alul marad a harcban, ezért az utolsó leheletével is megpróbálta magával rántani a halálba Merlint, a varázsló viszont, most nem bizonyult könnyű ellenfélnek. Miközben egyik kezével igyekezte minél messzebb tartani magától az utolsó perceiben egyre vadabbá váló démont, Merlin előhúzta a harci kését, és néhány gyors, határozott mozdulattal, végzett a megszállt testtel.

Emberfeletti érzékével látta, ahogy a félszemű kiszakad a hús-vér testből, és visszazuhan arra a létsíkra, ahonnan nemrég előmászott. Mielőtt viszont, elhagyta volna a materiális világot, Merlinnek sikerült elkapnia az utolsó gondolatait. Arawnt látta a démon fejében, amint egy emberszerű vadállattal küzd, valahol a városban, egy romos, lángoló épület falai között. Mindezek mellett azonban, volt még valami, ami sokkal inkább hatással volt Merlinre, mégpedig egy cambion jelenlétének, egyértelmű és világos érzése.

Nem volt vesztegetni való ideje. Bár minden sebe, amit a félszemű ejtett a testén, lángolt a fájdalomtól, Merlin feltápászkodott a földről, lehunyta a szemét, és arra a helyre teleportálta magát, ahol a túlvilági istent látta.

Mire testet öltött a romba dőlt klinika mellett, a harc már véget ért. Arawn eltűnt, viszont legalább két tucat fomori, immár élettelen teste hevert mindenfelé. Merlin, bármikor felismerte a démonok jelenlétének nyomait, de most, a szokásos jeleken kívül, megtalálta a cambion energiamaradványait is. Óvatos léptekkel járta be, a nemrég még csatamezőként szolgáló romokat, és hamarosan rábukkant egy emberszerű vadállatra. Szürkés szőrrel fedett testét számtalan, mély seb borította, de még életben volt. Lehajolt hozzá és finoman megérintette. Merlin egy másik képessége volt, hogy érintés útján képes volt rácsatlakozni egy személy, hely vagy tárgy energiamezőjére, ezáltal felfedve annak múltját, jelenét és sok esetben a jövőjét is. Most is ez történt. Ahogy megérintette a vadállatot, Merlin azonnal átélte annak teljes életét. A már megélt napokat, a jelen kínnal átszőtt perceit és a lehetséges jövő pillanatait. Az egész nem tartott tovább, néhány másodpercnél, az élmény mégis olyan intenzív volt, hogy Merlin önkéntelenül is hátrahőkölt, amikor kezét levette az alig ziháló testről. Mintha áramütés érte volna, az élmény olyan markáns és sokkoló volt. Amikor alig több mint egy napja elindult Lyonessre, még nem sejtette, hogy ezen a távoli bolygón elérkezik majd egy, a saját és sok más ember életére meghatározó jelentőséggel bíró eseménysorozat csomópontjához. Döntenie kellett, és pontosan tudta, hogy a döntésével melyik lehetséges jövő felé billenti el, a sorsok hálózatának dominósorát.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 38 történetét!


  • 1199 szerző
  • 783 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

Közel háromezer év után Merlin, a harcos druida, újra megérzi egy rég letűnt kor erőit. A halhatatlansággal súlytott varázsló úgy érzi, hogy közel harminc évszázadnyi harc után, végre elérkezett a vezeklés és a feloldozás ideje. Az ősi démonfaj harcosai viszont, melyből részben Merlin is származik,követik őt és csapdába csalják...

Rövid összefoglaló

A halálvággyal küzdő és megannyi lelki sebet magában hordozó varázsló, a feloldozást keresi.
Egy ősi démonfaj tagjai, csapdába csalják a varázslót.
Merlin sejtései előre vetítik, a hatalmas Balor feltámadását.
Merlin, a túlvilág urát keresi, de a kelta isten helyet, valami mást talál.

Olvasási idő

30 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!