Az elkövetkezendő két napot Barlow, céltalanul lézengve töltötte el. Tűkön ülve várta a Sylur Kultuszminisztérium válaszát, de a végső döntés, csak nem akart megérkezni. 

Legnagyobb meglepetésére, ugyanígy a Saranyson vesztegeltek, a szövetségen kívüli syluriumipar nagyágyúi, és maga Sylas Avery is. A doktorral, egy fülledt délutánon futott össze, Ed Scorza irodájának előszobájában. A Nemzet Szószólója, meglehetősen dühös volt.

– Á, szóval maga is itt raboskodik még? – vetette oda mogorván, amikor szembetalálkoztak.

– Attól tartok, hogy igen – válaszolta Barlow, enyhe derűvel a hangjában. 

Az igazat megvallva, a Camyllel eltöltött édes-bús éjszaka után, nem igazán érdekelte már semmi. Csak arra várt, hogy végre megtudja a Nagy Testvér ítéletét.

– Ami engem illet – folytatta Avery, némileg megenyhülve –, az én jóváhagyásomat megkapta a regénye.

– Ez, jó hír – felelte Barlow egykedvűen. 

Megint csak Camyl járt az eszében, egyszerűen nem tudta elfelejteni azt a nőt, holott fájt minden egyes pillanat, amikor rá gondolt. Várta már az emléktörlést.

– Bemehet, daron Barlow – vetett véget a céltalan társalgásnak, Scorza android titkárnője. 

– Kérem, kövessen.

– Simon! – vigyorgott hiéna módjára Scorza, amint beléptek a tágas szobába. 

– Jöjjön be. Igazán sajnálom, hogy csak most tudom fogadni, de rengeteg a dolgom mostanában.

– Semmi baj, Ed –válaszolt unottan Barlow, és miközben helyet foglalt a XIV. Lajos korabeli íróasztal előtt, körbehordozta tekintetét a helységen. A mostani volt az első alkalom, hogy bejuthatott Ed Scorza személyes birodalmába.

– Nos, mit szól? – kérdezte, jól kivehető büszkeséggel a hangjában a titkár, és az arcára őszinte elégedettség ült ki

– Magam válogattam össze, a berendezést.

– Igazán szép – hazudta Barlow, szemrebbenés nélkül. 

Valójában, számára kicsit giccses volt az egész, bár az eredetinek tűnő, japán középkori páncélok és kardok, felkeltették a figyelmét. 

– Azokat öt éve vettem, amikor egy tárgyalássorozaton voltam Japánban – kapta el Barlow tekintetét, Scorza.

– Azt ne kérdezze, hogy miről tárgyaltunk – mosolygott rejtélyesen a titkár, és egy finom mozdulattal leemelte az egyik katanát a tartójáról. 

– Ezer éves, ez a kard…

– Csodálatos darab – tekintett végig, a lágyan csillogó pengén, Barlow.

– Sajnos, csak néhányszor voltam Japánban – folytatta Scorza, miközben visszahelyezte az ősi fegyvert a helyére –, de lenyűgöz az az ország. Nincs még egy hely, Syluriát is beleértve, ahol az ősi hagyományok és a tisztelet, annyira eleven volna, mint ott. Beteg ez a világ, csak a külsőség meg a pénz számít, és minden más értéktelen szemét. Kér egy italt?

– Whiskyt.

– Tudja, Simon – nézett mélyen az író szemébe a titkár, miközben átadta a kristálypohárba töltött italt –, számomra a legfontosabb erény, a tekintély. Ön is szegény családból származik, akárcsak én, így jól tudja, hogy ez a dolog milyen fontos lehet. Az ostoba átlagemberek csak hajszolják a vagyont és a sikert, de az olyanok, mint mi jól tudják, hogy csak a tekintély és a tisztelet számít. A többi jön magától, ha ez a kettő megvan.

– Attól tartok, hogy én valahol út közben, már elveszítettem mindkettőt – húzta meg a száját lemondóan Barlow, és belekortyolt az italba. Megborzongott, ahogy az erős, füstös ízű folyadék végigszaladt a testén.

– Igen, szerintem is – bólintott, tőle szokatlanul együtt érzően Scorza, és hanyagul felült az antik íróasztalra. 

– Ám, a tekintély és a tisztelet gyökerét, önmagunkban kell keresnünk. Engem genetikailag arra készítettek fel, hogy másokat szolgáljak. Ehhez értek a legjobban, mégis megtanultam, hogy hogyan szerezzek tekintélyt magamnak. Ez olyan, akár egy hatalmas sakkarafa. Ha teljesen kifejlődött, erős és vastag törzsű, kidönthetetlen, de amíg a magból robosztus fa lesz, óvni kell és táplálni. Senki nem ad magának tiszteletet, ha önmagát nem tiszteli, és senkitől nem szerez magának tekintélyt, ha nem elég erős hozzá.

– Milyen bölcs ma, Ed – vigyorgott gúnyosan, Barlow. 

Jól fejlett humorérzékét, kellemesen csiklandozta ez a helyzet. Két férfi, akik nyíltan nem kedvelik egymást, egy ital mellett, az élet nagy dolgairól beszélgetnek.

– Én is, csak ember vagyok – húzta meg a vállát, tettetett lemondással Scorza. 

– Ugyanakkor, én minden emberi gyarlóságom ellenére is birtoklom azt, ami magának talán soha nem volt. Van önbecsülésem.

– Az, nekem is van – adta a riposztot Barlow –, csak olyan napokra tartogatom, amikor kedvem is van hozzá.

– Mindig egy élmény, önnel beszélgetni – unta meg a kis szócsatájukat a titkár –, de sok a dolgom. Mit tehetek önért?

– Csak érdeklődni szeretnék, hogy mik a további terveik velem. Már két napja, hogy átadtam magának a regényemet, és Dr Averytől már azt is tudom, hogy megkaptam a jóváhagyást rá. Őszintén bevallva nem értem, hogy miért késlekedünk még.

– Az ön regénye, nagyon fontos a számunkra. Csak nem gondolta, hogy elhamarkodottan fogunk dönteni? Vagy attól fél, hogy a regénye nem felel meg az elvárásainknak, és valaki más kapja a megbízást? – Scorza arcán, kaján káröröm villant át, ahogy ezeket a szavakat kimondta.

– Dr. Avery nagyon fontos személyiség ugyan, és emellett igen befolyásos is, mégsem ő az, aki a végső szót kimondja. Bármikor dönthetünk úgy, hogy valaki másnak adjuk a megbízást. Ugye, titkon ettől fél, Simon?

– Korántsem – felelt ösztönös magabiztossággal, Barlow –, csak kezdem magam, kicsit unni. 

Pontosan tudta, hogy Scorza megint csak a kicsinyes bosszúállásának ad teret. Igazából Barlow nem is értette, hogy mi ez az azonnali és zsigeri gyűlölet, mely már a legelső napok óta feszül közöttük,

– Gyönyörű ez a bolygó és a város is, de eddig nem láttam túl sokat egyikből sem, és a társaság sem a legszórakoztatóbb.

– Látja, Simon – húzta el a száját, rosszallóan Scorza –, ez a baj a művészekkel. Mindig többet akarnak, mint amennyi jár nekik. A kultúra és a művészet szép dolog, azóta végigkísérik az emberi történelmet, mióta az első ősember mamutot pingált egy barlang falára, de higgye el nekem, hogy simán meglennénk nélkülük is. Kicsit sivár élet lenne, ezt elismerem, de az emberi faj, a kultúra és a művészet nélkül is fennmaradna.

Ahogy Barlow a szivarfüstöt öntelten pöfékelő Scorzára nézett, hirtelen megértette, hogy mi a szerepe a titkár irodájában összezsúfolt műtárgyaknak és fegyvereknek. 

Ed Scorza sorsát, már a születése előtt meghatározták. A manipulált gének hűségessé, odaadóvá, önfeláldozóvá tették mindenkori főnökeivel szemben. A szülei akaratából egy olyan emberré vált, aki bármilyen problémát képes megoldani és minden feladatot végrehajt, csak azért, hogy elöljárói könnyebben boldogulhassanak és sikeresebbek legyenek az életben. 

Ed Scorza volt a hatalmasok világát, a háttérből fenntartó és mozgató, apró fogaskerekek egyike, egy tökéletes hivatalnok, ügyintéző, takarító, aki csak a munkájának és a főnökeiért él. Ám, az emberi személyiség, egy jóval összetettebb és bonyolultabb dolog annál, mintsem a puszta gének megszabhassák azt.

Az egyén alapvető énjét, érzéseit és gondolatait, a kezdetektől formálhatják, de azt nem, hogy idővel az adott ember, kivé válik. Scorza esetében is, ez volt a helyzet. 

A szülei által megrendelt gének, meghatározták az életét irányító személyiségét, és ezzel a sorsát, de valahol mélyen, a tökéletesen szolgáló Ed valami másra, valami többre vágyott. Mi lehetne egy tökéletes lábtörlő leghőbb vágya, ha nem a tisztelet? 

E vágy kézzelfoghatóságát szolgálták, a Scorza irodájában összegyűjtött tárgyak. Nagy Sándor mellszobra, a büszke Napóleont ábrázoló festmény, a gyilkolásra bármikor alkalmas fegyverek, mind az erőt és a tekintélyt sugallták, mint ahogyan a barokk stílusú íróasztal, az elegáns, réz olvasólámpa és a teljesen haszontalan, ám fontosságot mutató, szintén rézvörösben pompázó töltőtollak, melyek katonás rendben sorakoztak az íróasztal jobb oldalán elhelyezett tartóban.

Barlow látta maga előtt, az egész napos munka után megpihenő Ed Scorzát, ahogy fáradtan leroskadva trónszerű székébe, végigtekint a maga által berendezett szobán, és elfogja a tisztelet és a tekintély varázsa. 

Mások akaratából egy olyan életet kellett élnie, amilyet szabadon talán, nem választott volna soha, de ahelyett, hogy beletörődött volna ebbe, Scorza megteremtette a maga kis világát, a rá kiosztott szerep árnyékában. Ez, egyszerre volt szomorú és felemelő.

Felemelő, mert Scorza példája azt mutatta Barlownak, hogy a világon senkinek sem szabad beletörődnie a sorsába, hogy kellő akarattal és elszántsággal, mindenki a saját vágyai szerint alakíthatja az életét. Ugyanakkor szomorú, mert valójában az egész nem volt több, puszta látszatnál. Jótékony önámítás, mellyel Ed Scorza elhitette magával, hogy a körülötte lévők tisztelik. Szánalmas balladája volt ez, egy újabb esendő ember kilátástalan harcának a sorssal, melyet elszántan vívott ugyan, de egy vesztett ügy ígéretétől hajtva.

– Akkor, hogyan tovább? – tért vissza a valóságba, Barlow.

– Élvezze, az ittlétét – csapott az asztalra nevetve, Scorza. 

– A pénz miatt ne aggódjon, magam gondoskodom arról, hogy a számláját rendszeresen feltöltsék, még a keretét is megnövelem.

Váratlanul, játékos fény csillant meg a titkár szemében.

– Tudja mit? Szervezek önnek néhány programot az elkövetkezendő napokra, hogy ne unja magát annyira.

– Igazán lekötelez – mosolygott erőltetetten Barlow, és felhajtotta a pohara alján sötétlő ital maradékát. 

– Nem is tartom fel tovább.

– Ugyan már, bármiben segítek – intett szívélyesen Barlow után Scorza, az író azonban váratlanul megtorpant az ajtóban. Egész pontosan Barlow maga sem tudta, hogy miért teszi fel a kérdést, hiszen az utóbbi két napban, még csak nem is gondolt rá, de most eszébe villant a jubileumi fogadás estéje és az a furcsa férfi.

– Ed, ismerős magának az a név, hogy Kyll Morten?

A titkár arcán, nem várt reakció suhant át. Amennyire Barlow ismerte őt, Ed Scorza soha nem volt az a fajta ember, aki rezzenéstelen pókerarc mögé rejtette volna az érzéseit vagy a gondolatait. Mindig egyenes volt és sokszor nyers. Azonban minden egyes alkalommal, amikor beszéltek egymással, Ed Scorza mindig ugyanazt az arrogáns, enyhén leereszkedő, támadó stílust adta, amiben nem volt helye meglepődöttségnek, zavarnak vagy éppen tanácstalanságnak. Még pár napja a liftben is, amikor néhány törékeny percig úgy tűnt, hogy Barlow kezében van a titkár sorsa, Scorza akkor is finomabb stílust erőltetett magára ugyan, de ugyanaz az ember volt, mint korábban mindig. Barlow most arra is meg mert volna esküdni, hogy a liftben magára öltött enyhe bizonytalanság sem volt más, mint puszta színjáték, amit Scorza vagy a maga szórakoztatására, vagy Barlow kedvéért adott elő. 

Viszont Kyll Morten nevének puszta említése is, igazi és őszinte megdöbbenést varázsolt a titkár arcára. Scorza egyetlen pillanatra mozdulatlanná dermedt, abban az atyáskodó, nagylelkűen leereszkedő pózban, ahogy elégedetten szivarfüstöt pöfékelve az íróasztalának támaszkodott, és Barlownak úgy tűnt, hogy ha csak egy tűnékeny pillanatra is, de a titkár arca elsápad. 

Azonban a tárgyalóasztalok mellett eltöltött évek során megszerzett rutin, a genetikai kódolás vagy az agyába ültetett implantátumok, hamar átsegítették ezen a néhány gyorsan lepergő momentumon, és Scorza egy hanyag vállrándítás kíséretében kérdezett vissza:

– Nem, egyáltalán. Kicsoda ő? Talán őt ajánlaná maga helyett?

Barlow egy félmosolyyal nyugtázta a titkár villámgyors odaszúrását, és becsukta maga mögött az ajtót. Egyszerűen fogalma sem volt arról, hogy mit válaszolhatna a titkár kérdésére.

Az android titkárnő egy üres, ám szívélyes mosollyal az arcán tekintett Barlowra, és mesterséges természetességgel fénylő szeméből jól kiolvasható volt, hogy önként és dalolva állna bármiben a rendelkezésére. A rossz nyelvek szerint, Ed Scorza ezt ki is használta rendszeresen.

Barlow, tétován állt meg a folyosón. Camyl irodája, egy emelettel Scorzáé alatt volt. Egy hirtelen elhatározástól hajtva, belépett a liftbe és lenyomta a megfelelő emelet gombját. Az alig néhány perces út alatt, felváltva rohanta meg a gyávaság és öntötte el a reménykedéssel vegyes bizakodás. 

Barlow maga sem hitte volna soha, hogy ilyen erősen képes érezni valaki iránt. Ha visszagondolt az elmúlt hónapok eseményeire, világosan látott maga előtt mindent. Már a legelső találkozásukkor erős vonzalmat érzett Camyl iránt, ami az idő előrehaladtával, fokozatosan változott át a bensőjében tomboló, vad szerelemmé. Kezdetben nem merte ezt kimutatni, a nő felé. 

Érezte, és a nő néhány gesztusából felismerni vélte, hogy Camyl is gyengéden érez iránta, de abban nem volt biztos, hogy a lány pontosan mit érez, és ez az érzés milyen erős. Ez a bizonytalanság pedig, lebénította. Barlow maga sem tudta, hogy miért viselkedik így, hiszen ilyen korábban, soha nem fordult elő vele.

Nagyot fújva lépett ki a felvonóból, és elszántan elindult, a már jól ismert úton. Nyugodtnak érezte magát és magabiztosnak, de a szíve nagyot dobbant, amikor a sarkon befordulva megpillantotta Camylt. 

Barlowt egyetlen pillanat alatt, elöntötte az izgalom. Hirtelen gyámoltalan lett és kiszolgáltatott, akár egy kisfiú. Zavarában elmosolyodott, ám legnagyobb megdöbbenésére, a nő kifejezéstelen arccal keresztülnézett rajta és egyetlen szó nélkül, elment mellette. Barlow úgy érezte magát, mint akire rászakadt a világ. Nem mert megfordulni, hogy utána nézzen, csak zavarodottan folytatta az útját. Egy világ omlott össze benne. Camyl néhány pillanat alatt, megölt a szívében minden reményt. Újra az uralma alá hajtotta a kétségbeesés és a gyötrő tanácstalanság. Mindig heves érzelmei, most pillanatok alatt változtatták a bensőjében uralkodó, viszonylagos kiegyensúlyozottságot, tomboló zűrzavarrá. 

Alig várta, hogy visszaérjen a lakosztályába, és hűvös magányába burkolózva újra és újra végigjárja a töprengés labirintusát. Mindeddig azt hitte, hogy Camyl is szereti őt, vagy ha nem is olyan erősen, mint ahogy ő, de vonzódik hozzá. Ám most, az eddig biztosan álló hit bástyái, homokvárként omlottak össze benne. 

Az alkohol és a kábítószer, némileg csillapított a lelke kínjain, de csak átmeneti volt az enyhülés. Barlow, egyszerűen nem találta a helyét. Irónikus módon, mindig gazdag képzelete, most ellene fordult, és ezernyi démon képében kezdte el gyötörni. Mikor már elviselhetetlen volt számára a belső tűz és a lelki kín, Barlow megelégelte az egészet és úgy döntött, hogy elindul.

Mindegy volt, hogy hová, már nem számított a miért és a hogyan, csak a háta mögött akart hagyni mindent. Szerencséjére, már a megérkezése utáni első néhány hétben megtalálta a módját annak, hogy ha csak néhány röpke órára is, de képes legyen kicsúszni a kormányzói palota és a hivatalos protokoll szigorú belső rendje alól. 

Barlow számára D’arcynn’Hall óvárosa, most maga volt a lelket enyhítő eldorádó. Scorza hitelkártyája és a syluroktól kapott különleges státusz, megnyitott előtte minden ajtót. Exkluzív klubbok, mulatók, lepusztult késdobálók, Barlow felkereste valamennyit. Gyógyírt keresett a fájdalmára, de minél inkább vágyta az enyhülést, a bennsőjét uraló tompa üresség, annál nagyobb lett. Hajnali négy lehetett már, mire Barlow végre megpihent. Egy másodosztályú sztriptízbárban fulladt ki az alkoholmámoros ámokfutása, magányosan, megsebezve. Eddigi mohósága, mellyel a testi örömöket kereste, hogy elfedje a lélek kínjait, mostanra szertefoszlott. Elkeseredett volt és hihetetlenül fáradt. Sötétnek látta a világot és kegyetlennek, ami azért fájt neki, mert a lelke legmélyén tudta jól, hogy ez nem teljesen igaz. Szerette volna az egészet betudni az este folyamán elfogyasztott, nem kevés alkoholnak és drognak, de mechanikus agya kiábrándítóan hatékonyan szorította vissza ezek hatását, a józanság és az enyhén ittas állapot finom, alig érzékelhető határára.

Hiába döntötte le magába az újabb és újabb pohár italt, a nem a legjobb minőségű whisky és bor, csak egyre savanyúbb ízt hagyott a szájában, de az implantjai nem engedtek meg ennél többet. Az éjszaka folyamán már meghaladta azt a biztonsági szintet, amit évekkel korábban ő maga állított be, így mostanra csak elkeseredett hajszának tűnt az eszméletvesztést megcélzó ivás. 

Az álmosság kezdte egyre nehezebb palásttal letakarni az elméjét, de ahogy lehunyta a szemét, Barlow valami furcsa, szakadékszerű tudatállapotba került. Hirtelen elfogta valamilyen mélyen nyomasztó érzés, és bár nem látott képeket, Barlow tudta, hogy a jövőbe merül most alá. Félig éber, félig transszerű állapotba került, és a jövő a gondolataiban született meg.

… Pusztulás…

… Szenvedés és halál…

… Sokaknak eltűnik a remény, hogy mások újra élhessenek…

… Megtisztulás vagy népírtás…

– Nem, ez nem lehet… – motyogta Barlow halkan, mintha arról próbálta volna önmagát meggyőzni, hogy az egész valóban csak egy alkoholmámoros rémálom, és nem egy lehetséges jövő nyomasztó részletei. Amikor végre sikerült kihoznia magát ebből a bizarr tudatállapotból, és lassan kinyitotta a szemét, meglepődve látta, hogy Kyll Morten ott ül vele szemben.

A cigarettája élénken parázslott fel, a bárt uraló sejtelmes félhomályban. Határozott arcvonásait, élénken rajzolták meg a rá vetülő árnyak.

– Mióta van itt? – kérdezte Barlow.

– Elég ideje, hogy lássam, mekkora bajban van.

– Én, bajban? – kérdezett vissza, maró cinizmussal a hangjában Barlow.

– Ahogy mondtam már korábban, azért vagyok itt, hogy segítsek magának életben maradni.

– Ezért pedig, nem kér cserébe semmit. Nem igaz? Puszta emberbaráti jóságból tűnt fel az életemben. Várjon, kitalálom: maga egy jótétlélek a túlvilágról, és a szüleim küldték magát, hogy megmentsen, eddigi züllött és önpusztító életmódomtól. Vagy ami még jobb, maga a múlt karácsonyának szelleme. Sajnálom, de már rég nem hiszek a gyermekmesékben. 

Morten sejtelmesen elmosolyodott, Barlow szavai hallatán.

– Milyen érdekes, hogy a halál jut magának eszébe rólam. Persze, ha nem szedi végre össze magát, és nem kezd el még időben cselekedni, néhány év múlva nem lesz senki, aki magánál többet tudna a halálról.

– Mennyi időm van hátra, doktor úr? – zúdította rá Mortenre minden haragját és elkeseredését, ebben a néhány, maró gúnnyal kimondott szóban Barlow.

– Pontosan tíz év, egy nappal sem több.

Morten rezzenéstelen arccal mondta ki a halálos ítéletnek is beillő szavakat, de a szemében felcsillanó indulat, jobban meggyőzte Barlowt az igazáról, mint a szavak, amiket hallott. Kihasználva a beálló csendet, Morten így folytatta:

– Egy évtized múlva, ön válaszút elé ér, Simon. Ha most úgy dönt, hogy elfogadja a segítségemet és mellém áll, akkor tíz év múlva fog kiteljesedni a mi közös együttműködésünk, melynek végén sikerül majd lebontanunk a Földön jelenleg fennálló, társadalmi rendet.

– Mire gondol pontosan, amikor azt mondja, hogy ,,sikerül majd lebontanunk”?

– Polgárháborúra – válaszolta Morten, mintha az teljesen egyértelmű lenne.

– Értem – búlintott Barlow. – Mert az összes eddigi, még nem volt elég, igaz?

Morten nem felelt azonnal, ehelyett hosszú, csontos ujjaival szórakozottan tologatni kezdte az előtte lévő poharat. A benne lévő folyadék sötéten fénylett az üvegen át, ami Barlowban a vér látványát idézte meg.

– A másik lehetőség az ön számára – szólalt meg végül Morten lassú, kimért szavakkal –, hogy elutasítja az ajánlatomat, de akkor a mostani megbízóit szolgálva válik részesévé egy olyan interpalnetáris konfliktusnak, ami milliók életét követeli majd. Ez utóbbi esetben, meg fogja kapni mindazt, amire eddig vágyott, a legtitkosabb álmai is teljesülnek, de cserébe elveszíti a lelkét.

– Ez aztán a választási lehetőség! – Barlowban egyre inkább forrni kezdett, az elkeseredés okozta düh.

– Szóval, ha jól értem magát, választhatok egy bolygóközi és egy polgárháború között. Mondja csak Morten, a maga polgárháborújában, hányan halnának meg?

– Ne értsen félre, Simon. Én nem az üdvözülést ajánlom magának, vagy azt, hogy hős legyen. Mától számítva tíz év múlva, az ön sorsa beteljesedik, döntsön arról így vagy úgy. Amit adni tudok önnek, az a választás lehetősége, hogy rálépjen egy olyan útra, ami hosszú távon egy új világ megszületését hozhatja el. Ez, minden.

Barlow sokáig nem felelt. Bennsőjében valósággal tomboltak az indulatok és az érzések. Hihet, ennek a férfinak? Igaz lehet az, amit állít? Ha ez így van, akkor döntsön bárhogyan is, a végén így is, úgy is emberek vére tapad majd a kezéhez, hiába akarja Morten úgy beállítani az egészet, mintha áldozatok árán is, de megválthatná a világot. Mi lehet ilyenkor, a helyes döntés? Dönthet helyesen, egyáltalán?

Morten furcsa tekintettel figyelte Barlowt, mintha egészen a lelkébe látna.

– Annyi ember futkos, ezen a kurva bolygón. Mért pont engem szúrt ki magának?

– Azért választottam magát, Simon, mert ön kivételes. Sosem gondolkodott még el azon, hogy miért olyan sikeresek a gondolatregényei?

Barlow unottan, lebiggyesztett szájjal meredt a saját poharára. Siker…

Olyan régóta és olyan olthatatlan vággyal hajszolta ezt a valamit, hogy most meg sem tudta fogalmazni magában, számára mit is jelent a siker. Kielégülést, boldogságot, az emberek elismerését? Régen imádott írni, mert akkoriban úgy hitte, hogy tehetséges és valóban sikeres lehet. Aztán jöttek a visszautasítások, a csalódások, és ő a porrba hullt számtalanszor. 

Keserűen elmosolyodott, ahogy most eszébe jutott az a sok keserves, érzelmi és lelki pokolban eltöltött év. Nem adta fel az írást, mert bár sokszor eltökélte magában, hogy végleg felhagy vele, a legutolsó pillanatban a lelkében mindig feltámadt valami makacs ellenállás. Most fáradtan gondolt vissza, a megannyi lelki vívódásra és önmagával megvívott csatára, mert tudta jól, hogy minden egyes győzelemmel elveszített magából valamit. Az álmai lassan eltűntek, és a helyükön csak fájdalom maradt és harag.

– Mit tud maga rólam?

– Bizonyos értelemben többet tudok magáról, mint amennyire önmagát ismeri. Mondja, most is hallja a suttogást a fülében, vagy csak tiszta fejjel érzékeli őket? Ha fogadnom kéne, szerintem ezért szokott rá a drogokra és az italra is, mert tudat alatt így akarta elnyomni őket. 

Barlow döbbenten nézte, Morten fölényes vigyorát.

– Látja, máris választ adtam egy olyan kérdésre, ami évek óta foglalkoztatja önt. 

– Honnan tud maga, a hangokról?

– Én is hallom őket, Simon. Az utóbbi időben megjelenő rémálmaiban, az ők hangját hallja. 

– Ki maga? – tette fel újra az elcsépelt kérdést Barlow.

Morten arcára, fájdalmas arckifejezés ült ki.

– Egykor híres tudós voltam, a saját korom nagy úttörője, igazi csodagyerek. Mostanra már nem vagyok, csak puszta szelleme, a régi önmagamnak.

– Mit tud a hangokról?

– Ők a múlt élő kísértetei, Simon. A suttogásaikkal irányítják önt, lényegében a születése óta ezt teszik. Rajtuk keresztül találtam magára. Jelen vannak a térben és az időben, valójában nem túlzok, amikor azt mondom, hogy ott vannak mindenhol az univerzumban, mindegyik univerzumban. Ott vannak magában is, mert maga is közéjük tartozik. Az ön lelke, jadeami.

– Mi ez a sok baromság? – csapott az asztalra ingerülten Barlow. Az ütés erejétől, a kettejük között mindeddig haloványan csillogó italos üveg feldőlt, és az asztalra ömlött a tartalma. A fém dübbenésére, a szomszédos asztalnál alvó részeg, tétován felemelte a fejét, de szinte ugyanabban a pillanatban el is hányta magát. A megemésztetlen alkohol gyomorforgató szaga, pillanatok alatt beterítette a helységet. Morten lesúlytó pillantást vetett a részegre, és az arcára sötét, kemény arckifejezés ült ki.

– A legtöbbjük meg sem érdemli azt, hogy éljen. Degenerált korcsok csupán.

Morten arca valósággal elsötétült, ahogy ezeket a szavakat kimondta. A szemében igazi düh fénylett, de ahogy rápillantott Barlowra, az arcvonásai megenyhültek.

– Bocsásson meg, kissé elragadtattam magam. Ugyanakkor úgy hiszem, hogy önnek nem kell megmagyaráznom a szavaim mögött rejlő indulatokat, hiszen ön is jócskán megtapasztalta már a jelenlegi kor emberének sötét oldalát.

Barlow már meg sem lepődött, Morten utalásán a múltjára.

– Nos, igen. Legnagyobb sajnálatomra, az életemben volt néhány nehéz év. Erőszak, nyomor, kitaszítottság. Mindemellett egyáltalán nem hiszem azt, hogy ítéletet mondhatnánk a teljes emberiség felett. Már hosszú ideje tévúton járunk, ez igaz. Az erkölcsünk, a lelkünk, mindaz, ami egykor naggyá tett minket, már réges-rég elveszett vagy eltorzult. A saját civilizációnk foglyai lettünk. Sajnos nem építjük a világunkat, hanem a világunk formál minket. Ezen változtatni kell, ezzel egyetértek, de nem hiszek az erőszak útjában. 

Morten nyílt tekintettel hallgatta végig Barlow szavait, de a mondandója végén tagadóan rázta meg a fejét.

– Tiszteletreméltó önben, ez a naiv bizakodás. Valaki más ezt gyengeségnek vélné, én viszont tudom, hogy önben mekkora lelki erő lakozik. A baj csak az, hogy jelenleg nem tudja vagy nem akarja használni ezt az erőt, a mostani világnak azonban nincs más jövője, csak a pusztulás. A józan érvelés és az önzetlen segíteni akarás ideje lejárt. Előbb fel kell perzselnünk mindent ahhoz, hogy új világot és új jövőt építhessünk fel. De nem várom el, hogy ezt megértse. Most még, nem.

Morten váratlanul felállt, de mielőtt elment volna, még rátámaszkodott az asztalra és egész közel hajolt Barlowhoz.

– Őszintén segítenék önnek a valódi helyzet gyorsabb megismerésében, de nem avatkozhatom be jobban a sorsába. A közeli jövőben sajnos, át fog esni néhány nagyon fájdalmas leckén. Az időnk fogy, és hamarosan döntenie kell. El kell foglalnia a helyét a nagy sakktáblán, daron Barlow. Ha úgy érzi, hogy készen áll erre, hívjon.

Barlow eltűnődve nézett Morten után, még azután is, hogy ez a rejtélyes férfi már rég eltűnt a sztriptízbár alkoholtól és emberi izadságtól nehéz félhomályában. Egyszerűen nem tudta hova tenni magában, ezt az egészet. 

Egy napon valaki feltűnik az életében, hogy aztán egy borzalmas jövőről beszéljen, meg választásról, ami meghatározza majd nem csak a saját sorsát, de talán az egész emberiségét. Az egész olyan szürreális volt. Furcsa mód, annak ellenére, hogy Barlow mindíg is hinni akart a sorsban, az előre elrendelésben, meglehetősen nehéz volt számára valóban elhinni Morten szavait. Egyáltalán, honnan tünt fel, ez a férfi?

Barlow elhatározta magában, hogy a következő alkalommal rá fog erre kérdezni Mortennél, mert abban biztos volt, hogy találkoznak még.

Valóban tőle függene, a világ sorsa? Merült fel Barlowban, a bizonytalan kérdés. Körbe nézett a bárban, a csábítóan vonagló táncosnőkön, a drogtól vagy alkoholtól öntudatlan férfiakon, és felvetődött benne a kérdés, hogy mit tenne akkor, ha valóban rajta múlna az életük és a jövőjük.

Morten tűz által akar egy új világot megteremteni, és bárki is legyen, legyenek bármilyenek a valódi szándékai, Barlow jól tudta, hogy egy éles határ két, egymással homlokegyenest ellenkező oldalán állnak. Barlow teremteni akart, nem pedig pusztítani. Elég vért és halált látott már eddig, ezért nem is kételkedett abban, hogy ha meglenne a hatalma a változtatáshoz, ő inkább hős lenne, mintsem világpusztító gonosz.

Azonban túlságosan fáradt volt már az előbbiekhez hasonló, fennkölt gondolatokhoz. Szabadulni akart mindentől és mindenkitől.