A következő reggel, a lakosztálya padlóján feküdve találta. A személyes szolgálatára kirendelt android inas, mély tapintattal a hangjában ébresztette fel.

– Igazán nem akarom megzavarni a pihenésében uram, de holofonon keresik önt. Egy bizonyos, Waldo Campa.

– Az meg, ki a franc? – morogta Barlow és feltápászkodott a földről. 

Odatámolygott az íróasztalához és bizonytalanul kitapogatva a holofon lejátszó gombját, megnyitotta a csatornát. A szerkezet halkan zümmögni kezdett, és a szakadozva felfénylő sugárban egy vörös hajú, bozontos szakállú férfi arca jelent meg.

– Hello, Simon, Waldo vagyok! – rikkantott a férfi.

– Azt a mindenit, te kurafi! Úgy látom, hogy nem is vagy olyan reménytelen eset, mint amilyennek Ed lefestett. Hosszú volt az éjszaka, mi?

– Ki maga? – kérdezte Barlow, a halántékát dörzsölve.

– Waldo! Ed Scorza kért meg arra, hogy pár napig szórakoztassalak.

– Kösz, de nem kell. Elboldogulok, magam is.

– Ugyan már, ne túráztass! Fél óra múlva ott vagyok nálad, addig szedd össze magad.

A férfi megsem várta Barlow válaszát, aki már akkor elhatározta, hogy amint megjelenik az ajtaja előtt, el fogja küldeni a büdös francba. Azonban már ébren volt, és ezt nehezen viselte. Megpróbált visszaaludni, de amint lehunyta a szemét, álom helyett csak egy rakás sötét és nyomasztó gondolat rohanta meg. Furcsa mód, semmire nem emlékezett az előző estéből, a Mortennel lefolytatott beszélgetése viszont, élesen bele ivódott az agyába. Önkéntelenül is, ezen kezdett el töprengeni. Tele volt gyanakvással, hiszen mindkét alkalommal, amikor találkozott vele, már jócskán ittas volt. Felmerült benne az a lehetőség is, hogy csak egy alkoholmámoros halucináció volt az egész, vagy ami még rosszabb, talán agytumora van, esetleg valamelyik implantja sérült meg. 

Kezdett megbarátkozni a delírium gondolatával, a lelke mélyén azonban, valami nem hagyta nyugodni. Feltámadt benne az író, és a fantáziáját egyre inkább kezdte táplálni az egész, különös eset. Elhatározta hát, hogy utána néz, ennek a Kyll Mortennek. 

Nem voltak különösebben nagy elvárásai, hiszen tudta jól, hogy a Saranys gondosan el volt szigetelve a Földtől és az összes kolóniától, így meg sem lepődött igazán, amikor pár perces keresés után semmit nem talált erről a névről. A saranysi NeuroNet éppúgy korlátozott volt, mint a kormányzói palota nyílnvános adatbankja, így akár létezhetett is tíz földi évvel ezelőtt egy Kyll Morten nevű tudós és felfedező, de számításba véve a tényt, hogy a Saranys és ez a párhuzamos univerzum egy teljes évtizedik szigorúan titkos volt, érthető volt az információ korlátozottsága. Barlowt mégis piszkálta valami. Valami megragadta Kyll Mortenben. Talán a megjelenése, talán az, amiket mondott neki, vagy a puzta kisugárzása, de bármi is volt az, egyre mélyebbre ásta magát Barlow gondolatai közé. Viszont, nem jutott sehová, és ez egyre inkább frusztrálta. Jelenleg pedig, ez hiányzott neki a legkevésbé. 

Ingerülten felállt az íróasztaltól, mely mellett ülve eddig merengett magában, és elment zuhanyozni. A friss, forró víz kicsit jobb kedvre derítette, de továbbra is ott érezte magán a céltalanság súlyát. 

Camyl elfordult tőle, a regénye kész van, a jövője pedig bizonytalan. Miközben a reggeli serkentőjét adta be magának, az járt a fejében, hogy lényegében úgy sincs semmi dolga, és talán az a rőt szakállas fickó kapóra jöhet, hogy ha csak rövid időre is, de elterelje a gondolatait, Camylről. 

Alig egy órával később, a harsány Waldo Campa meg is jelent az ajtaja előtt, és kirobbanó energiáival pillanatok alatt darabjaira zúzta, a Barlow körül mindaddig uralkodó, nyomasztó légkört. 

A középmagas, bozontos szakállú, negyvenes évei végén járó férfi dús, vörös haját copfba kötve hordta, acélszürke szeme vidáman csillogott. A legújabb sylur divatnak megfelelő, térdig érő kabát volt rajta, alatta egy finom anyagból készített zakó, bársonymellény és selyeming. Bíbor színű nyakkendőjét, egy csillogó tű díszítette. Testhez simuló, drága szövetből vart nadrágjára, egy finom bőrből, minden bizonnyal rendelésre elkészített csizmát húzott. 

Az öltözéke tökéletesen másolta le a XVIII.-XIX. század arisztokratáinak, előkelő stílusát. Azonban, elegáns megjelenése ellenére is jól látszott rajta, hogy nem beleszületett a tehetősek kicsi, ám annál boldogabb táborába, hanem minden bizonnyal szegényebb sorsból küzdötte fel magát, a vagyonosak közé.

– Szóval, te vagy az író, akiről annyit hallani mostanság? – kérdezte Waldo, tíz perccel később, miközben belső zsebéből előhalászott, egy méretes szivart.

– Igen – felelte Barlow, és unottan nekitámaszkodott a felvonó üvegfalának.

– Kajak látvány, igaz? – bökött a lábaik alatt elterülő városra, Waldo. 

– Ez is csak egy ugyanolyan város, mint az összes többi.

– Tévedsz! Ez a város, egy aranybánya. Van fogalmad arról, hogy sokan gyilkoltak azért, hogy itt lehessenek? Szó szerint – vigyorgott sejtelmesen Campa, és nagyot pöffentett a szivarfüstből.

– Ilyen, az élet – húzta el a száját cinikusan, Barlow. 

Egy ideje már annyira megundorodott a világtól, ami körülvette, hogy már semmi nem érdekelte és semmin nem lepődött meg. Tette a maga dolgát, és azon volt, hogy a saját életét, minél jobbá tegye. Nem ő volt az egyetlen, aki így érzett és voltak nála szerencsétlenebbek is, de ez Barlowt, a legkisebb mértékben sem vigasztalta.

– Ott már nagy a baj, ha mások nyomorán kéne felvidulnom – futott át agyán a gondolat, és keserűen elmosolyodott.

– Mondd csak, Waldo, te mivel is foglalkozol?

– Én, amolyan vállalkozó féle vagyok – nevetett fel harsányan a vörös szakállas férfi, miközben könnyedén behuppant, a kormányzói palota parkolójában várakozó sportsiklóba. 

– Az Arany Sárkány klubba! – utasította az antigravitációs járművet, majd kényelmesen hátradőlve ergonomikusan kialakított ülésében, így folytatta:

– Lényegében, üzletemberként is tekinthetek magamra, amolyan beszerzőre, aki kielégíti az itteniek vágyait.

– Értem – bólintott Barlow –, szóval csempész vagy.

– Ugyan, már! – húzta ki magát Waldo Campa, önérzetesen. 

– Nem az egyik idióta regényedben vagyunk, bár nem éltem át egyiket se. Ahogy mondtam, jobb szeretem magam, vállalkozónak vagy üzletembernek tekinteni. Ha nem lennének olyan emberek, mint én, megállna a világ, ezt hidd el nekem! – bökött indulatosan a szivarjával Barlow felé, és átvette a legújabb modellek közé tartozó, siklómobil irányítását. 

Az agyába beépített, mechanikus implantátum, alig csatlakozott rá a sikló irányítórendszerére, a jármű syluriumgenerátora hangosan felbőgött, és hosszan gomolygó gőzfelhőt hagyva maga után, nekilódult az útnak.

A kormányzói palota, egy sziklás magaslaton helyezkedett el, körülvéve vékony törzsű, sűrű növésű fák rengetegével. Waldo, agresszívan vezetett az élesen kanyargó szerpentinen, mintha próbára akarná tenni útitársa bátorságát, de Barlow korántsem volt az a típusú fickó, akinek a vörös hajú gondolta. Kifejezéstelen arccal tekintett le, a mellettük alig karnyújtásnyi távolságra tátongó mélységbe, ami az oltalmazó erőtér ellenére is, fenyegetően terült el alattuk. 

Az elkövetkező fél órában, mindketten mélyen hallgattak. Már D’arcynHall utcáin jártak, mikor Waldo Campa, törte meg a csendet:

– Ed mesélt nekem, erről a memóriatörlésről – elismerően csettintett, az ujjaival. 

 – Nem vagy semmi arc, hogy ezt bevállalod!

– Nincs mit veszítenem – vonta meg a vállát, Barlow.

– Nem tudom – vakarta meg szakállas állát, Waldo. 

– Én nem hagynám, hogy így az agyamban turkáljanak, a világ minden syluriumáért sem. Pedig, az nem kis vagyon.

– Minden megvásárolható. Meglep, hogy Scorza mesélt neked rólam. Úgy értem, a szerződésem titkos, és a memóriatörlésről szóló záradék is.

– Nagyon igaz – nevetett fel Waldo –, de az idők során, volt Eddel néhány igen jövedelmező üzletünk. Úgyis mondhatnám, hogy mélyen megbízunk egymásban. Emellett, a pletykák itt is gyorsan szárnyra kelnek. Erről jut eszembe, a Sárkányban lesz egy kis elintéznivalóm, ezért most oda megyünk, ha téged ez nem zavar.

Látva Barlow néma beleegyezését, Waldo tovább beszélt:

– Ha nem tudnék a memóriatörlésedről, nem előtted rendezném le, de szorít az idő és nagyon fontos, hogy valakivel beszéljek. Két hetembe került, hogy elnyerjek ettől az embertől, tíz percet.

– Semmi gond – bólintott megértően Barlow, és az utca felé fordult. 

Soha nem értette a sylurok szobormániáját, de azt el kellett ismernie, hogy mesterien alkalmazták azokat, a művészetben és az építészetben egyaránt. 

D’arcynHall, nem tartozott a legnagyobb városok közé. Valójában alig másfélmilliós lakosságával, a Földön még külváros besorolást sem kaphatott volna, itt mégis hatalmasnak számított. Ez a város volt az első, és mindezidáig egyetlen kolónia a Saranyson, hídfőállásként szolgálva egy vad, zabolázatlan világon, egyszerre képviselve és biztosítva, az emberi civilizáció jelenlétét és terjeszkedését a naprendszerben. 

Maga a város, ősi szokás szerint, egy folyó két partján terült el, de jócskán túlnyúlt már a kezdetekkor kijelölt határain. A tíz év előtt felhúzott barakkok és leszállópályák helyét mára utcák, tömbházak és gyárak egész sora vette át. Barlow, bárhová nézett, mindenhol a rohamléptű fejlődés biztos jeleit látta. Üzletek, szórakoztatóközpontok és egy hatalmas aréna biztosította az erre vetődő idegent arról, hogy a Saranyson megtelepedett az emberiség, és hamarosan uralma alá hajtja a teljes bolygót.

A városközpont, mindennél világosabban hirdette ezt a filozófiát. Az itt felhúzott épületek, már fenségesek és hatalmasak voltak, méltóak bármelyik szövetségi nagyváros látképéhez. A XIX. századi, szecessziós építészet vegyült a gótika és az ősi sylur látványvilág elemeivel, létrehozva ezzel, egy izzig-vérig sylur város kinézetét.

Az Arany Sárkány klub, D’arcynHall központjában helyezkedett el. Az intézmény nevét adó hatalmas, színarany sárkány, széttárt szárnyakkal magaslott a jövő-menő sokaság fölé. Büszke testtartása, a sylur kultúrát velejéig átható, vad harciasságot sugározta.

A klub, joggal pályázhatott a bolygó legelegánsabb és legexkluzívabb intézménye címre. Már a puszta bejutás sem volt egyszerű, Waldonak nem kevés szövetségi oroszlánjába került, hogy Barlowt is beengedjék a biztonságiak, hiszen nem volt előjegyezve a vendégek listáján, és legfőképp, nem volt árja sylur.

– Ezt, Scorzán még behajtom – morogta bosszúsan Campa, miközben beléptek a tágas előtérbe. 

Az Arany Sárkány klub fogadócsarnokának, egyetlen célja a hivalkodás volt és a szándék, hogy a ,,plebs’’ előtt mindig zárt ajtókon belépőkben, már a legelső pillanatban tudatosítsa a kiválasztottak közé való tartozás érzését. A padlót és a falakat, egyaránt sakkarafával borították, mely letisztult csillogásával messze túlszárnyalta a legfinomabb ében- vagy tölgyfa burkolatokat, ezzel is növelve, az intézmény eleganciáját és exkluzivitását. 

Ahogy Barlow és Campa belépett az épületbe, jobb oldalon egy méretes pultot pillantott meg, mögötte négy, lélegzetelállító recepciós lánnyal. Szépségük, vetekedett a márványoszlopok és a faborítások ragyogásával és hűvös előkelőségével, minden mozdulatukból áradt a finomság és a tökéletesség. A csarnok szemközti falát egy mesterséges patinával átitatott, ódon benyomást keltő, szakadozott térkép foglalta el, ami a Saranys eddig felfedezett régióit ábrázolta.

A boltívek alatt kialakított olvasósarkokban, játékszobákban és holofülkékben kikapcsolódni vágyó vendégek kívánságait, elegáns tartású android inasok és szűk ruhákba bujtatott, harisnyatartós, nagy mellű hoszteszek lesték, valóra váltva bármit, amire a klub szigorú szabályok szerint megválogatott tagsága, csak vágyhatott. 

A syluriában eltöltött évei alatt, Barlow megfordult sok előkelő helyen, de már az első pillanatokban elismerte magában, hogy kényelmes bőrfoteljeivel, kristálycsillárjaival és intenzív, bíbor színben lüktető, bársony falborításaival, az Arany Sárkány klub magasan túlszárnyalta valamennyit. Egy hosszú combú, egyenes tartású, fiatal nő fogadta őket. Keleties arcvonásai, csak még egzotikusabbá tették a helyet.

– Üdvözlöm önöket! – mosolygott a két férfira, nyájasan. 

– Cat vagyok. Kérem, kövessenek. Daron Marcus, már várja önöket.

Waldo elismerően füttyentett, és mohó tekintettel követte, az előttük igéző ritmusban ringó feneket. 

– Azt a mindenit! – suttogta, miközben játékosan oldalba bökte Barlowt. 

– A Keleti Varázs klónok, legújabb példánya. Egy vagyonba kerül, már a kitenyésztésük is, az árukról, nem is beszélve.

Barlow egyetértően bólintott, de nem érintette meg különösebben Cat szépsége. A nő mozdulatairól, csak Camyl finom, macskaszerű járása jutott az eszébe, és a gyomra összeszorult.

A lány, hosszú percekig vezette őket, át szobák és termek sokaságán, melyek változatosságukkal és szemgyönyörködtető szépségükkel, ámulatba ejtettek bárkit, aki csak arra járt. 

A klub alapítója és tulajdonosa, az egyik teraszon várta a vendégeit. Ahogy kiléptek a fegyverteremnek berendezett helység félhomályából a vakító, délutáni napsütésre, Barlowra azonnal mély benyomást tett a százötven év körüli, jó két méter magas, száz-száztíz kilós férfi.

Suly Marcus az egyik asztalnál ült. Épp a teáját itta, melyet mindig ugyanakkor, szertartásosan fogyasztott. A legfinomabb, vénuszi márványból kialakított terasz, tökéletes kilátást biztosított a hömpölygő vizű Sartyssra és a távolabbi öbölre, ahol a folyó a smaragdzöld óceánba ömlött, míg a panoráma bal oldalán, D’arcynHall terült el.

– Waldo Campa, ha nem tévedek – invitálta az asztalához, egy kimért mozdulattal a két férfit, Marcus. Minden gesztusából, a puszta testtartásából, áradt a hatalom és az erő. 

– Önben, kit tisztelhetek? – fordult Barlow felé.

– Simon Lewis Barlow – adott választ sietve, Waldo. 

– Ő egy író, aki a kormány megbízásából van itt.

– Á, igen – bólintott Marcus. 

– Hallottam önről. Sajnos, a jubileumi fogadáson, nem volt szerencsém találkozni önnel.

– Waldo mondta nemrég – fogadta Marcus üdvözlését, Barlow –, hogy a klub, az öné. Igazán, gyönyörű.

– Köszönöm – vette tudomásul elégedetten, a kötelező dicséretet, Marcus. 

– A város, legelőször felhúzott épületei közé tartozik. Teát?

– Igen, kérek – fogadta el, a Marcus egyetlen intésére feltűnő android kínálta csészét Barlow, miközben Waldo Campa idegesen tekintett fel, a fölöttük lebegő, négy droidra.

– Csinos játékszerek, de úgy tudom, hogy ezeknek a típusoknak, tiltott a polgári alkalmazása.

– Az én pozíciómban – mosolyodott el, Marcus –, alapvető fontosságú a biztonság. A titkárom szerint, fontos ügyben akar velem beszélni, ezért volt az elmúlt néhány napban, a sarkamban.

– Igen – hörpintett az elé lerakott teába, Waldo –, egy igen komoly üzleti ajánlatom van önnek.

Suly Marcus, nem felelt. E helyett, jelentőségteljesen Barlowra pillantott.

– Simon miatt, nem kell aggódnia – magyarázta a vörös szakállas. 

– Delta négyes, biztonsági besorolással érkezett a Saranysra.

– Memóriatörlés? – kérdezte Barlowra nézve, Marcus. – Ezt, honnan tudja?

– Vannak kapcsolataim, a kormányzó közelében – felelte, sokat sejtetve Campa.

– Ami a besorolásomat illeti – szólt közbe, Barlow –, Waldonak igaza van.

– Értem – vette tudomásul Marcus, és az asztal alá nyúlt. – Azért, nem árt az óvatosság.

A következő pillanatban, a három férfit és az asztalt, egy félgömb alakú, rubinvörös erőtér vette körbe.

– Blokkoló mező – magyarázta, Marcus. 

– A Delta négyes besorolás miatt nem aggódom, azt a kormány emberei tökéletesen végre fogják hajtani, ugyanakkor nem árt, ha gondolunk a kíváncsi szemekre és fülekre is. Tehát, miben állhatok a rendelkezésére, daron Campa?

– Szükségem lenne, ötszáz Wilson Wolenczyk klónra, három napon belül – terítette ki a kártyáit, Waldo.

– Nyílván jól tudja – mosolyodott el Marcus, szemrebbenés nélkül –, hogy a Szenátus betiltotta a klónkereskedelmet. A klónok kitenyésztése és eladása, kizárólagos kormányzati monopólium. Szóval, ha klónra van szüksége, forduljon az adott hivatalhoz és kérvényezze. Én is így jutottam, az enyéimhez.

– Ugyan már, daron Marcus – futotta le a kötelező köröket, Waldo –, ön is tisztában van azzal, hogy egy ekkora rendelés esetén, több hónapos a várakozási idő, a leszállítás költségeiről nem is beszélve. Nekem, biztos vevőm van, aki hajlandó bármennyit megadni a klónokért, de három napon belül, kellenek neki.

– Megkérdezhetem, hogy ki a vevő?

– Az, Azzari társaság.

– Ismerem – merengett el, Marcus. 

– Úgy, két-három éve vannak itt. Ennyire szükségük van, bányászokra?

– Most szereztek meg egy nagyobb területet keleten, és három napon belül el kell kezdeniük a kitermelést. Viszont, nincs elég kapacitásuk.

– Egy Wilson Wolenczyk klón beszerzése, elég körülményes. Ugye, tudja?

– Tisztában vagyok, ezzel. Hivatalosan nem szerepel, a tenyészthető klónok listáján. Ez a másik ok, amiért nem járható út, a kormányzati.

– Őszintén szólva csodálom, hogy az a nyomorult, él még egyáltalán – méltatlankodott, Marcus. 

– Bár, ha valaki zöld lázban szenved, nem igazán aggódik azon, hogy miért kell hetente négyszer vért venni tőle. A levett vért kezelve, semlegesíteni lehet a zöld lázat okozó szennyeződést, így a klónok, tökéletes állapotban kerülnek a bányákba, de az a szegény ördög, nem húzza már sokáig. Életben tartják, ameddig lehet, a fekete klónozást viszont, szigorúan büntetik, szóval nem húzhatják a végtelenségig. Kár érte, az a fickó, igazán remek nyersanyag.

– Micsoda? – hökkent meg, Barlow. – A zöld láznak, van ellenszere?

– Nem hivatalosan – kacsintott hamiskásan, Marcus. 

– A génsebészet fejlődésével, a gyógyszergyárak elkezdtek tönkremenni, kellet hát egy új, gyógyíthatatlan betegség, ami ismét célt és értelmet adott, ezeknek a cégeknek. Ez lett a zöld láz, többek között. Meglepődne, ha tudná, hogy a gyógyszereket gyártó tudósok, milyen kreatívak tudnak lenni, ha a közvetlen megélhetésük kerül veszélybe. 

Tudomást sem véve Barlow elképedt arckifejezéséről, Marcus belekortyolt a teájába, majd hideg tekintettel, Waldo felé fordult.

– Meg kell mondanom önnek, hogy kifejezetten elszomorít a mód, ahogyan a dolgait intézi.

– Tudom, hogy rögtön önhöz kellett volna fordulnom – mentegetőzött Waldo –, de egy régi barátom közvetítette ki nekem a megbízást.

– Az apám, egy kemény és határozott ember volt – hagyta figyelmen kívül Campa szavait, Marcus. 

– Mindig megkövetelte tőlünk, a tiszteletet.

– Jól tudom, hogy a Kereskedelmi Szövetség fejeként minden, a Saranyson megköttetendő üzletről, elsőként önnek kell értesülnie, de higgye el, hogy csak az idő rövidsége miatt kerültük meg magát.

– Így igaz, Waldo – keményedett meg, Suly Marcus hangja. 

– Minden itteni üzlet, az én tudomásommal és jóváhagyásommal születik meg. A Szövetség azért alakult, hogy biztos kezekben tartsuk a bolygó üzleti életét. Csak a Szövetség megbízottjainak van joga közvetíteni az üzletfelek között, és csakis a Szövetség keretein belül bonyolíthatóak le a megállapodások. Már akkor tudtam a maguk üzletéről, amikor Sandro barátja először felhívta magát, ezzel kapcsolatban. Azért kellett várnia két hetet, hogy megtanulja: az üzleti életben nincs semmi, ami az én tudtom nélkül zajlana le. Most, három napja maradt, hogy leszállítsa a klónokat. Szorítja a határidő, így nyílván hajlandó magasabb árat fizetni az áruért.

– Mennyivel? – húzta össze a szemöldökét, Waldo.

– Háromszoros áron, kapja meg a klónjait. Vegye ezt, tanulópénznek – mosolyodott el kajánul Marcus, majd Barlow felé fordult.

– Jöjjön, Simon, megmutatom önnek a kilátást. A legjobb D’arcynHallban, nekem elhiheti.

Marcus szavai nem voltak üresek, Barlowt mélyen megérintette a látvány. A Sartyss folyó, zafírként csillogó szalagjáról eszébe jutott a Klip mocskosan hömpölygő, néhol alig csordogáló vize, mely még így is az életet jelentette Soweto nyomorában. Hogy elterelje váratlanul feltörő, keserű gondolatairól a figyelmét, a csillogó belváros felé fordult.

– Csodálatos, ez a világ – nagyot szívott a virágillattól édes, fülledt levegőből Marcus, és egy birodalmára letekintő, elégedett uralkodó gesztusával végigmutatott, az Arany Sárkány klub lábánál elterülő városon.

– Jól ismerem a pártfogóját, Andrést. Tudja, annak idején mi, négyen álmodtuk meg ezt az új édent, az álmok és lehetőségek új hazáját. Andrés, Carlo, Maximilian és jómagam. Horas, csak megadta a lehetőséget és lefölözte a hasznot.

– Ezt, nem tudtam – mondta Barlow, miközben a délutáni napsütésben csillogó tornyokat és felhőkarcolókat nézte.

D’arcynHall luxusnegyede, egy hegy oldalába vájt, hatalmas teraszon helyezkedett el, mintha a város tervezői, szándékosan akarták volna elszigetelni a felső tízezer otthonait, az átlagemberek lakta betondzsungeltől. Az Arany Sárkány klub jelentette a jelképes határt, a szürke mindennapok és a tehetősek fényűző élete között. 

A városközpont, a legmodernebb technológiával felhúzott, csillogó-villogó felhőkarcolók és tömbházak ellenére is, egy középkori város főterének képét mutatta. A parkosított, központi részt, a sylur mitológia egyik leginkább tisztelt istenének, Anak’hTornak a szobra uralta, szigorú tekintettel, ítéletet hirdető pózban lenézve, a lába előtt járó-kelő emberekre. Az Ítélethozó szobrával szemben Ashkan istennő, gótikus stílusban felépített temploma vetett sötét árnyat az utcákra, míg a tér keleti oldalán, a bástyákkal ellátott, Gyarmatügyi Hivatal stilizált várkapuja állt.

– Nos, igen – térítette vissza Barlow figyelmét, Marcus hangja. 

– A Saranysnak, sok olyan titka van még, amit az otthoniak nem ismernek. Mik a tervei mára, Simon? – kérdezte váratlanul, Marcus.

– Nincsenek – válaszolta Barlow, és kérdően a hátuk mögött, mindeddig türelmesen várakozó Campára tekintett.

– Nagyszerű! – mosolyodott el határozottan, Marcus. 

– Akkor, jöjjön el a ma esti partira ide, a Sárkányba.

– Igazán megtisztel – próbálta meg elhárítani a meghívást, Barlow –, de mostanában, nincs sok kedvem estélyekre járni.

– Ugyan már, Simon! – szorította meg Barlow vállát barátságosan, de határozottan Marcus. 

– Csak nem akar, megsérteni? Carlo eddig féltékenyen eldugta magát előlem, de úgy tűnik, most itt az alkalom, hogy végre vendégül láthassam a házamban. Tudja, nekünk syluroknak, ez nagyon fontos hagyomány. Azt szeretném, ha a vendégem lenne. Arról nem is beszélve, hogy mindenkinek eldicsekedhetem azzal, hogy ismerem magát. Waldo, majd elkíséri. Úgyis lesz még némi megbeszélni valóm, vele is. Szóval?

– Ez esetben, itt leszek.

– Ez a beszéd! – szorította meg Barlow kezét, Marcus.

Kifelé menet, mindkettejüknek feltűnt, hogy a klub főbejáratát addig őrző biztonsági embereket, új arcok váltották fel.

– Marcus, nem szereti a hibákat – csóválta meg a fejét, a megvesztegethető őrökre utalva, Campa. 

– Viszont úgy tűnik, hogy téged kedvel.

– Ugyan, ő is csak hencegni akar velem, mint az összes többi pénzeszsák. Néha az az érzésem támad, mintha nem is ember lennék, hanem csak egy cirkuszi majom.

Barlow hangja, mélyen lemondó volt.

– Az élet, nem egyszerű – nézett maga elé elgondolkodva, Waldo. 

– Akkor most haza viszlek, és este hétre érted megyek.