Barion Pixel nuuvella

Az Üvöltő

Ethan Connor már egy ideje ébren volt, de nem kelt fel az ágyból. Kezdetben zavarodottan nézett szét maga körül, de a szoba, amiben feküdt, spártai letisztultsága ellenére is klasszisokkal jobb volt annál a bűzös rongycsomónál, amiben utoljára lelt menedékre, ezért úgy határozott, hogy egy darabig még nem zavartatja magát.

Amúgy sem hitte, hogy bármitől is tartania kellene, hiszen most emberi alakban volt ugyan, de a felszín alatti sötétben, az ozarki Üvöltő, ugrásra készen várt.

Jelenleg, sokkal inkább lefoglalták azok a zavaros álomképek, amik fojtogató szorításában, az elmúlt órákat, talán napokat töltötte el. Mindenesetre Ethan számára úgy tűnt, hogy egy egész örökkévalóságig raboskodott közöttük. 

Egy idő után megpróbált felülni, de a legkisebb mozdulatra is, lángoló kín öntötte el a testét. Több helyen is be volt kötözve, ami egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy az álomképek, valóságosak voltak. Ethan nagyot nyelt, ahogy újra felidézte magában, az árnyék tomboló dühét. Rég volt már, hogy szembe kerültek egymással, talán ez lehetett az oka annak, hogy legutóbb majdnem alul maradt vele szemben. Ethan legalábbis, szerette volna ezt hinni. Eszébe jutott a lány, akinek hívására, a háta mögött hagyta a vadont. Fogalma sem volt arról, hogy mi van vele, és ez őszinte és mélységes aggodalommal fogta el. Meg kellett volna védenie őt, hiszen nagyon hosszú ideje csakis az a lány volt az, aki hívta őt. Akinek szüksége volt rá.

Keményen összeszorította a fogát, és megfeszítve az izmait, lassan felállt. Az ágya melletti széken, talált néhány kopottas ruhadarabot. Nem passzoltak pontosan rá, de felöltözhetett.

A szobában, enyhe félhomály uralkodott. A helység egyetlen ablakán át, a világos színű, láthatóan már viseltes függönyön keresztül, lágyan hatolt át a kintről beszűrődőd napfény.

Miközben lassan az ablakhoz ment, Ethan előtt ismét leperegtek a legutóbbi összecsapás percei. A teste összerándult, mintha újra magán érezte volna az árnyék vadászkutyáinak állkapcsát, vagy a csontrepesztő ütéseket, amiket kapott. Odakint, pezsgett az élet. Az ég felé törő lakóházak között, élesen pattogva verődött vissza a lejjebb húzódó utcákról felszálló hangzavar. Ethan, még soha nem látott ekkora várost, mint ez. Irtózatosan hosszú időt töltött el a vadonban, távol az emberektől, így sok mindent el is felejtett. Bár a feje még iszonyúan sajgott a rá mért ütésektől, Ethan mégis próbálta felidézni magában, az elmúlt napok és hetek eseményeit.

Amikor először hallotta meg a hívást, nem is gondolkodott, csak ösztönösen elindult. Az a néhány soros varázsige, amit nagyon régen hallott utoljára, egy világokon átívelő kapcsolatot hozott létre közte és a lány között, aki felolvasta azt. Csakis ez a vékony tudatfonál, ez a kezdetben alig érzékelhető tudati és lelki kapcsolat volt az, ami Ethant elvezette az otthonából, ide. Az első napokban, nagyon keményen meg kellett küzdenie önmagával azért, hogy újra képes legyen felölteni az emberi alakját. Nem tudta, hogy ez pontosan mennyi időbe telt, csak arra emlékezett világosan, hogy egy kínkeserves időszak volt. A dolgok neheze viszont, csak ezután következett. Miután sikerült ismét uralmat szereznie az állati énje felett, egy számára teljesen ismeretlen világban találta magát. Széthullott országokon és felperzselt földeken át vezetett az útja, melynek mentén sok fájdalmat és még több harcot látott. Hónapokat kóborolt céltalanul, míg lassan megtanult újra embernek lenni.

– Gyorsan gyógyul – szólalt meg a háta mögül valaki, és Ethan összerezzent, mert nem hallotta, hogy mikor lépett be a szobába a másik férfi.

Néhány gyors pillantással, felmérte a vele szemben állót. Talán harmincöt körüli lehetett, száznyolcvan centiméter magas, erős testalkatú, szálkás izomzattal. Hosszúkás, sovány arcvonásai, rövidre nyírt barna haja és több napos borostája, egy igen meggyötört ember benyomását keltették, míg a tekintete mélyre ható volt és fáradt.

– Ki maga és hol vagyok? – szegezte neki az ismeretlennek a kérdést, Ethan.

– Merlin, a nevem. Én kötöztem be a sebeit, ez pedig, egy hotelszoba – felelt a másik férfi, és letett az asztalra egy tálcát. Étel volt rajta és egy pohár víz.

Megviselt arca és inkább sovány, mint egészséges megjelenése ellenére, a mozdulatai határozottak voltak és könnyedek, ami azt sejtette Ethannal, hogy a vele szemben álló, bár nehéz időket élhet egy ideje, mégis erős tartású, talán egy harcos férfi.

– Hogy kerültem ide?

– Én hoztam magammal, miután magára találtam, annál a félig romba dőlt épületnél. Elmondja, hogy mi történt ott?

– A Merlin, nem túl gyakori név. Legalábbis abban az időszakban, amire vissza tudok emlékezni, nem volt az.

Miközben a magát Merlinnek nevező férfi, leült a kis asztal melletti egyik székre, Ethan gyanakvó tekintettel kísérte végig. A másik észrevette ezt, és békülékeny hangon így szólt:

– Úgy érzem, hogy némi feszültség van közöttünk. Nem kell bíznia bennem, mivel azonban láttam a másik alakját, míg eszméletlen volt, úgy lenne tisztességes, ha én is többet elárulnék magamról, a nevemen kívül.

– Igen, az jó volna – válaszolta Ethan, és közben igyekezte magában erővel visszatartani, az előtörni készülő fenevadat.

A magát Merlinnek nevező férfi, egyértelműen láthatta ezt a belső vívódást Ethanen, de egyetlen arcizma sem rándult, mintha sokkal többet és csúnyábbat is látott volna már a világból. Mélységes magabiztosság és nyugalom áradt a tekintetéből, egy ősöreg lélek sztoikus beletörődése abba, hogy a körülötte elterülő világ ilyen szörnyeket is nevelhet, mint Ethan Connor.

A következő pillanatban azonban, ez a mélységes meggyötörtséget is ugyanúgy sugárzó tekintet megváltozott, és vele együtt, maga a hotel szoba is. A falak, a mennyezet és a padló eltűnt, hogy helyüket szinte azonnal átvegye a múlt, Merlin és Ethan Connor múltja. A két, egymástól tejesen eltérő, és mégis nem egy sarkalatos pontban nagyon is megegyező sorsfonál, egymást felváltva elevenedett meg az apró, kopottas szoba helyén, kölcsönösen feltárva ezzel a két férfi előtt, a másik múltjának minden mozzanatát.

Az egész látomásszerű megtapasztalás, talán nem tarthatott tovább néhány percnél, amikor félbeszakadt, Ethan mégis megrendülten ült le a kis asztal mellett álló, másik székre. Mindketten, hosszú percekig hallgattak ezután. Ethan érezte, ahogy az arca lassan, fájdalmas kifejezést öltve megfeszül, mintha a belső kín tüzében megolvadt reménytelenség viaszából öntött volna az arcára az elmúlás, egy örökkévaló halotti maszkot. Ránézett a másik férfira.

Merlin, elmerengve ült a helyén, szálfaegyenes derékkal, némán és méltóságteljesen, akár egy húsból és vérből megmunkált szobor, melynek halhatatlan anyagába, szitkozódva és haragtól telten gyúrta volna bele a soha véget nem érő belső haldoklást, egy mindenható, ám bensőjében velejéig romlott szobrász.

– Mihez kezdünk, ezután? – formálta meg halkan, a számára oly súlyosnak tűnő szavakat Ethan.

– Arawn, akit te árnyéknak nevezel, bár mindketten harcoltunk már ellene, mégsem az ellenségünk. Ha valóban meg akarod védeni azt a lányt, akkor azokra kell lesújtanod, akik mindeddig a háttérből mozgatták a szálakat.

– Kikre gondolsz?

– Azok az ember formájú, de eltorzult testű lények, akik rátok támadtak azon az éjjelen, egy nagyon régi démonfaj tagjai, a Fomori. Közvetett úton, a te erőd is tőlük származik. Ezért voltál eddig képes, szembeszállni Arawnnal.

– Engem, egy Rachel St. Clair nevű boszorkány tett ilyenné – próbált ellenkezni Ethan, de Merlin egy finom kézmozdulattal, belé fojtotta a szót.

– Az a boszorkány, minden hatalmát a Fomoritól szerezte. Már a legelső pillanatban, amikor megláttalak ott heverni eszméletlenül, világosan éreztem a belőled szétáradó energiát. A Fomori mágiája táplál téged, Ethan. Bárki is változtatott át, bármilyen erőket is kaptál tőle, azok mind egyetlen forrásból származnak. 

– Annak a lánynak, mi köze ehhez?

– Azt, még nem tudom. Viszont, azt igen, hogy kitől kaphatunk erre a kérdésre és az összes többire választ.

Ethan, nem felelt azonnal. Bár annak ténye, hogy Merlin sok személyes dolgot megosztott vele önmagáról, nagyvonalú gesztus volt, mégsem bízott benne igazán. A régit is gyűlölte, de ez az új világ, Ethan számára tele volt fenyegetéssel és bizonytalansággal. Végül, így felelt:

– Nekem csak az számít, hogy az a lány biztonságban legyen. Ha azok a dolgok, amiket látattál velem, valóban igazak és megtörténtek, akkor közös ellenségünk van. Az árnyék, a lányt akarja, én pedig arra vágyom, hogy végre egyszer és mindenkorra eltűnjön. Ennek érdekében pedig, kész vagyok bármit megtenni. Ha ehhez, át kell gázolnom azon a Fomorin, akkor megteszem. Szóval, egyelőre vezess, és én követlek.

– Ennél, nem is kérek többet. Nem kell bíznod bennem, csupán azt kérem, hogy állj mellettem a közös harcunkban.

– Hol kezdjük?

– Míg eszméletlen voltál, én többször is visszamentem ahhoz a romba dőlt épülethez, ahol rád találtam. A nyomok jó részét, persze már eltakarították a helyi hatóságok, de a területet biztosító egyik törvényőrtől sikerült megtudnom, hogy a romok körül megtalált holttesteket, hova szállították el.

– Azok, miért fontosak?

– Egy részük fomori volt, vagyis egy olyan ember, akinek a testét megszállta egy démon. Ha az adott démon, elég hosszú ideig tartózkodott a testben, akkor a maradványokat még mindig átitathatja a démon energiája. Nekem pedig van egy képességem, ami lévén olvasni tudok, ezekben az energiamintákban. Ha szerencsénk van, és szinte biztosan kijelenthetem, hogy így lesz, találni fogunk egy olyan testet, ami feltárja majd előttünk a következő lépésünket. Meg akartalak ezzel várni, amíg magadhoz térsz. 

Miközben Merlin, az utolsó szavakat kimondta, megjelenített Ethan tudatában egy képet, egy kórház képét.

– Ismerem a képességeidet. Szóval, indulhatunk?

Meg sem várva Ethan válaszát, Merlin egyetlen szempillantás alatt eltűnt, mintha ott sem lett volna. A teleportáció, Ethannek viszont, nem ment ilyen könnyen. Ugyan emberi alakjában is jóval erősebb volt és gyorsabb az átlag halandóknál, az érzékei és ösztönei élesebben működtek, de ahhoz, hogy használhassa az emberfeletti képességeit, előbb előtérbe kellett engednie az állati énjét. Minél többet engedett ki a tudatában megalkotott, képzeletbeli láncon, az Üvöltő annál dominánsabbá vált, és ezzel elérhetővé váltak azok a képességei, amiket a Rachel által használt mágia lévén birtokolt.

Másodpercek alatt végbemenő, mégis igen kényes folyamat volt ez, hiszen Ethan korábban egész évszázadokat élt le állatként, így a csak nemrég feltámadott emberi énje még igen bizonytalan volt és legfőképp sérülékeny, a vadállat izzó indulataival és örökké vérszomjas dühével szemben. 

Mikor végre ő is testet öltött a Merlin által telepatikusan megadott helyen, a varázsló különösebb reakció nélkül vette tudomásul Ethan megváltozott, még emberi, de már markáns állati jegyeket mutató külsejét.

– Azért, arra vigyázz, hogy ebben az alakban ne nagyon menj emberek közé.

Ethan, csak fújt egyet, Merlin szarkazmussal átitatott szavaira, majd minden erejét megfeszítve, visszaöltötte emberi alakját.

– Mi ez a hely? – kérdezte, Ethan.

– Ez, Új London keleti körzetének központi kórháza és annak hullaháza. Azon belül is, a metahumán részleg. Ide hozták be, az Arawnnal vívott csatátok után hátra maradt fomorik testeit.

– Arawn…mit tudsz róla?

– Ami azt illeti, elég sokat. Ő a túlvilág ura, a több arcú isten. Félig fomori, félig thuata dé dannan. Ő a bosszúállás és a terror istene ugyanúgy, mint a túlvilági boldogságé és az újjászületésé.

Ethan, feszülten figyelte a varázsló szavait. Az emlékképekből, amiket nemrég megosztott vele, nyilvánvaló volt, hogy Merlin szintén harcolt már az árnyékkal, ugyanakkor a szavaiból az volt kiérezhető, hogy a halhatatlan varázsló, ennek ellenére tiszteli őt és felnéz rá. Ez, nem volt teljesen világos Ethan számára.

– Ahogy beszélsz róla, nekem úgy tűnik, hogy egyáltalán nem tartod az ellenségednek, holott megküzdöttél vele te is.

Merlin, nem felelt azonnal. Miközben lassan végig húzta a kezét, a hűvös terem egyik fala mellett elhelyezett hűtőtartályok előtt, az arcáról jól leolvasható volt a feszült komorság, még a terem erős félhomályában is. Ethannek az volt az érzése, hogy Merlin, nem osztott meg vele mindent. Olyan dolgokról hallgatott, amikről talán tudnia kellene. Titkolózik előtte. Végül, a varázsló így felelt:

– Nagyon régen, elvettem Arawntól valami értékeset, és bezártam őt a túlvilági birodalmába.

– Akkor, hogy lehet az, hogy évszázadok óta vadászik a ST. Clair lányokra? – Ethan szavai dühtől égtek, szinte eltorzultak a feltörni készülő indulattól.

A varázsló, hirtelen megállt az egyik hűtőkamra előtt, és megfordult, hogy egyenesen Ethan szemébe nézhessen.

– Az a Rachel nevű boszorkány, mennyit mesélt el neked az őseiről? Amennyire az emlékeidben láttam, bár eléggé megfakultak, szinte semmit.

– Valóban, nem sokat – Ethan, fanyarul elmosolyodott.

– Életem egyetlen szerelme volt, és már az arcára is alig emlékszem. Csak valami furcsa, fekete ürességet érzek, ha rá gondolok.

Merlin, egy együttérző félmosollyal fogadta Ethan keserű szavait. 

– Valamikor régen, több száz évvel azelőtt, hogy te megszülettél, még a rómaiak idejében élt egy nő, aki fellázadt a rabság ellen. Boudicanak hívták. Ismerős a neve?

Ethan, összeráncolta a homlokát. Alig voltak emlékei abból az életéből, amit a legelső átváltozása előtt élt. Szinte érezte, ahogy az arcára kiült a fájdalom.

– Volt egy tanítóm… aki mesélt nekem a vörös hajú királynőről.

– Boudica idősebbik lánya, Rigantona, túlélte a Watling Streeti mészárlást, de hetekig menekülnie kellett a megmaradt lázadókra vadászó, római katonák elől. Nem volt falu, sem ház, ahol oltalomra találhatott volna, így egyre mélyebbre menekült a sötét vadonba. Ott talált rá, Arawn. Rigantona már a halálán volt a kimerültségtől és az éhezéstől, mégsem ez volt az, ami megérintette Arawn szívét. Az icénus királynő utolsó, még életben lévő leánya, tele volt bosszúvággyal, haraggal és fájdalommal. Akkoriban, a kelta istenek már visszaszorulóban voltak. A római helytartó hadjárata a druidák ellen, és a behódoló, hitüket hagyott kelták elfordulása a régi istenektől lassan, de biztosan a feledésbe taszította Brittania ősi isteneit.

Merlin, itt egy pillanatra elhallgatott. Odakint, a termet lezáró, dupla szárnyas ajtó túlsó felén, egy emberi alak jelent meg a tejüveg ablak előtt. A varázsló finoman felemelte az egyik kezét, és lágyan elhúzta az ujjait a levegőben, mintha egy láthatatlan függönyt vonna félre. Az alak ekkor megtorpant, néhány pillanatig mozdulatlanul állt az ajtó előtt, majd megfordult és elment. Merlin pedig, újra felvette a meséje fonalát.

– Arawn, az utolsó istenek közé tartozott, akik még maradtak és harcoltak a feledés ellen. Nem csoda, hogy ennyire kitartó volt, hiszen többek között ő az újjászületés és a termékenység, a természet istene is. A szíve azonban, megtelt keserű dühvel, hiszen hosszú éveken át kellett végig néznie, ahogy a régi istenek, a népe, a többi emberfeletti fajjal együtt, lassan eltűnik a halandók világáról. Ez a düh volt az, ami szinte azonnal összekötötte a túlvilág istenét és azt a halandó lányt. Ettől fogva, Arawn és Rigantona, együtt vette fel a harcot a közös ellenséggel, az agresszívan terjeszkedő római birodalommal, és a kultúrával, amit képviselt. Rigantona átvette az anyja helyét, és Arawnnal az oldalán, még húsz hosszú évig harcoltak a megszállókkal. Az állandó harc hevében, a kettejük lelke összeforrt, egy mélységes és elpusztíthatatlannak tűnő szerelemben, ez a szerelem azonban, elvakította mindkettejüket. A düh és a bosszúvágy volt az, ami táplálta az érzéseiket egymás iránt, így észre sem vették, hogy az évek múlásával, inkább elnyomókká váltak, mint felszabadítókká.

Ethan átszellemülten hallgatta a rekedt hangon, semmibe meredő tekintettel mesélő varázsló szavait. Az emlékképekből, amit nemrég megosztott vele, Ethan jól átérezte, hogy Merlint, mélységes önvád és keserű fájdalom kísérti, amik oly markánsan átitatják a múltját, mint ahogyan semmilyen más érzelem.

– Hogyan kerültél szembe velük? – Ethan kérdésére, Merlin arcán egy fájdalmas árnyék suhant át.

– Engem, a fomorik neveltek fel. Az apám, egy incubus volt, aki még gyermekkoromban elszakított az anyámtól. Nem is emlékszem rá. – Itt Merlin, egy pillanatra ismét elhallgatott, mintha az időben visszautazva próbálná feleleveníteni az anyja képét. Ethan, jól ismerte ezt az arckifejezést, hiszen sokszor látta magán is, amikor New Orleansban, még egy emberibb életet élve próbálta felidézni magában, a régi élete képeit.

– A lényeg az – folytatta Merlin –, hogy engem ezért nemzett az apám. A fomorik már régóta készültek arra, hogy összegyűjtve mindaddig szétszórt erőiket, visszatérjenek a halandók világába, és újra az uralmuk alá hajtsák azt. Én akkoriban nem ismertem semmit a világból, csak a fomori falvakat, és azt a valóságot, amit démon apám hitetett el velem. Nekem azt tanították, hogy Arawn egy gonosz lelkű, romlott isten, hogy nincs más célja a világgal, mint elpusztítani azt, és csakis ő a felelős azért, hogy a régi istenek, a régi világ, lassan eltűnik. Meg voltam akkor győződve arról, hogy a világot mentem meg. Mire teljesen felkészültem az összecsapásra, Rigantona már szült egy gyermeket Arawnnak, egy fiút. Így, túl erősek lettek volna a számomra, még a fomorik támogatásával is, ezért előbb tőrbe csaltam Arawn fiát, és megöltem őt. 

Merlin szava, újra elakadt. Csak néhány perce beszélgettek, de Ethan jól látta a varázsló arcán, hogy számára, talán évszázadoknak tűnhet az egész, mintha ismét leélné az életét, csupán néhány percbe összesűrítve. Jól láthatóan, már-már emberfeletti erőfeszítés kellett neki ahhoz, hogy folytatni tudja.

– Amikor láttam Rigantona arcán a leírhatatlan kínt és hallottam a sikolyát, ahogy az ölébe vette a halott fiát, tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben! Azonban fiatal voltam, és már akkor is önfejű. Túlságosan elvakított a siker, a már szinte karnyújtásnyira került, végső győzelem mámora. Kihasználva a fájdalmát, Arawn ellen akartam fordítani Rigantonát, de a látomás, amit erről az összecsapásról láttatott velem az apám, hazudott nekem. Rigantona ahelyett, hogy Arawnra támadt volna, öngyilkos lett. Egyszerűen nem láttam, hogy a fia megölésével és azzal, hogy elhitettem vele Arawn felelősségét mindezért, elvettem tőle mindent, amiért még élhetett volna. Amikor Rigantonát is elveszítette, Arawn teljesen összetört. A fomorik elterelték a figyelmét a szerelméről, így már nem menthette meg őt, viszont adhatott egy esélyt, a még meg nem született, második gyermeknek. Az alig megfogant magzatnak, akinek létezéséről Arawn csak akkor értesült, amikor a karjaiba vette halott szerelmét. Én és a fomori démonok, ekkor csaptunk le rá, és bizonyára végzünk is vele, ha nem jelenik meg Albion, az egyik legősibb, brit isten. Ő volt az, aki felnyitotta a szemem, és feltárta előttem a fomorik igazi szándékait. Szembe fordultam a népemmel, és azért, hogy megmentsem a teljesen legyengült Arawnt, a világot pedig a haragjától, bezártam őt a túlvilágra, a saját birodalmába. Még most is tisztán emlékszem arra a szirtre, ahonnan Rigantona levetette magát, és az aranyló, tűztölcsérként sistergő kapura, amin át visszalöktem Arawnt a világába. Emlékszem még, az utolsó szavaira is, oly tisztán, mintha most mondaná ki az átkát:

– Elvetted tőlem a legfontosabbat, Merlin. Azonban, még nincs vége! Egy napon visszatérek, te pedig, addig élni fogsz. Halj meg akárhányszor, minden halálod után, újjászületsz majd. Amíg én élek, te is élni fogsz!

– Mi történt a magzattal?

– Albion, magához vette. Nem volt több, egy apró, fénylő energiagömbnél. Akkor láttam, utoljára.

– Mi a közük mindehhez, a St. Clair lányoknak? Arawn miért üldözi őket, generációkon át?

– Akkor még nem sejtettük, hogy Arawn átemelte a magzatba, Rigantona lelkét. Attól a pillanattól fogva, ahogy én is, Rigantona is örök életet kapott. A különbség kettőnk között csupán annyi, hogy míg én minden újjászületésem után visszakaptam a teljes személyiségemet és az emlékeimet, addig az ő lénye, elrejtve maradt az új reinkarnációkban. A St. Calir vérvonal lányaiban. Úgy gondolom, hogy Arawn így akarta megóvni a szerelmét, amíg vissza nem tér.

Ethan, hosszan eltűnődött Merlin szavain, miközben a varázsló, egy erőteljes mozdulattal kihúzta a hűtőrekeszt, ami előtt álltak. A hirtelen felszabaduló hideg levegő nyomán felszálló, jeges párában, egy valaha emberi, de mostanra már eltorzult test feküdt.

– Minél jobban deformálódott a test – magyarázta Merlin –, a fomori annál hosszabb ideje szállta meg. Ha jól látom, ezzel épp te végeztél.

Ethan, egy futó pillantással végig mérte, a mély sebektől borított testet. Rég volt, hogy emberi alakjában szembesült, azzal a vadállati brutalitással, amit a másik alakjában engedett szabadon. Amit érzett, az mégsem a lelkiismeret-furdalás volt, hanem inkább együttérző szánalom.

– Úgy tűnik, hogy nem csak én vagyok az egyetlen szörny, ezen a világon. 

– Valahol mélyen, mind szörnyek vagyunk.

Ethan, a varázslóra pillantott. Merlin szemében fájdalom fénylett, miközben a kezét rátette a holttestre.

– Ez itt, valaha egy három gyermekes családanya volt. Ötven évvel ezelőtt szállta meg, egy kivételesen erős démon. Egyik nap munkába indult, és többé nem tért vissza a családjához.

– Ötven év… – a saját évszázadaihoz képest, Ethan számára csak egy röpke pillanatnak látszott az öt évtizednyi periódus, mégis képes volt átérezni a rabságban eltöltött évek súlyát.

– Amikor megszállják őket, a személyiségük rögtön eltűnik?

– Az attól függ, hogy mennyire erős a megszálló démon. Láttam már olyat, amikor a megszállt testből az eredeti tudat és lélek nem tűnt el, hanem kínoktól égve, ugyanakkor teljesen tehetetlenül nézte végig mindazt, amit a démon művelt a testével. Ő is sokáig harcolt, és ez a legszörnyűbb. Viszont, ez az oka annak, hogy a testben még ilyen erősek, az energia maradványok. A démon ugyanis, sok erőt fektetett abba, hogy fent tartsa a megszállást. A szövetek és a csontok, szinte izzanak a démoni energiától.

– Látsz valamit?

Merlin, nem felelt azonnal. A homlokán mély ráncok jelentek meg, és az arca megfeszült.

– A démon, amelyik ezt a testet uralta, máris megszállt egy másikat. Most, épp ide tart, egy fomori halálosztag kíséretében. El akarják tűntetni ezeket a testeket, hogy ne maradjon utánuk semmilyen nyom, és meg akarnak ölni két tisztet a törvényőri hivataltól, akik ebben a kórházban vannak elhelyezve. Már alig van időnk!

– A két dolog, összefügg?

Merlin, tagadóan rázta meg a fejét. A kezét teljesen rányomta a hűtőtartály belső hőmérsékletéhez képest, jóval melegebb levegőtől, egyre párásabbá vált testre.

– Nem látok tisztán. Észrevette, hogy olvasok a gondolataiban és keményen ellenáll. Megpróbál blokkolni engem.

Ethan, világosan leolvasta a varázsló arcáról a küszködést. Láthatóan kemény mentális harcban állt a démonnal, mely minden perccel egyre közelebb került a kórházhoz.

– Mindegy, nem számít. Nemrég eldöntöttük, hogy együtt indulunk a fomorik után szóval, ha páran ide tartanak közülük, az csak egy remek alkalom arra, hogy elkezdhessük az írtásukat.

A varázsló egyetértően bólintott, Ethan elszánt szavaira.

– Jól van, akkor legyen így. A két tiszt, a kórház két különböző szintjén van elhelyezve. A fomoriknak biztos információik vannak, tehát amikor ideérnek, hamar meg fogják őket találni. Meg kell őket védenünk. A törp a tied, az ember pedig az enyém.

Több szóra, már nem volt szükség kettejük között. Merlin, egyetlen gondolatban átadott Ethannek minden szükséges tudnivalót, mindazt, amit sikerült megtudnia a démontól. Hamarosan szét is váltak, és Ethan megcélozta a kórház harmincnegyedik emeletét, ahol a törp feküdt. Mielőtt ki-ki elindult volna az ő személyes küldetésére, Merlin volt olyan előrelátó, hogy mindkettejükre egy-egy orvos külsejét borította, akár egy illúzióból szőtt leplet, mely csalhatatlanul vezette félre a halandó szemet. Most, Ethan háborítatlanul haladt előre, a meglehetősen zsúfolt folyosón.

Bár még alig látott belőle valamit, így is felfogta Új London lenyűgöző nagyságát. Odahaza a Földön, miközben minden erejével azon volt, hogy a vörös hajú lány hívását követve megtalálja őt, sokszor napokon át gyalogolt a felperzselt pusztákon és kihalt városokon anélkül, hogy bárkivel is találkozott volna. Számára elképesztő volt az a markáns ellentét, ami az óvilágot és ezt az újat különböztette meg egymástól. A Föld, vitathatatlanul haldoklott, míg itt, messze az egykor paradicsomi szépségű bölcsőtől, az élet valósággal virágzott. A kórház személyzete és betegei között főként emberek és törpök voltak, de megfordultak elfek is, és még néhány olyan furcsa kinézetű lény, amilyet Ethan életében nem látott.

Ahogy megpróbált közöttük minél gyorsabban átvágni, magát Ethant is meglepte a gondolat, hogy milyen jó volna azzal a vörös hajú lánnyal itt letelepedni, ebben a városban. Semmit nem tudott a lányról, és évszázadok óta nem jutottak az eszébe efféle gondolatok, most mégis csábítóan édesnek tűntek a lelki szeme előtt feltartóztathatatlanul megelevenedő képek, egy nyugodt, boldog életről. Meg kellett állnia egy pillanatra, mert olyan erősen megrohanta a szívét egy érzés, hogy egyszerűen nem volt képes semmi másra gondolni, csakis arra, hogy ő is megérdemli a boldog életet. Sok száz éve, feláldozta önmagát valamiért, amiről akkor úgy gondolta, hogy számára a legértékesebb, valójában azonban nem volt több, ostoba ábrándnál. Az akkor meghozott döntése miatt, generációkon át vezekelt, és elveszített mindent, csaknem önmagát is. Most szerette volna azt hinni, hogy annak a gyönyörű nőnek a feltűnése, aki oly megdöbbentően hasonlít a legelső és mindeddig egyetlen szerelmére, talán nem véletlen. Ethan szerette volna azt hinni, hogy még egy olyan szörnyek is, mint ő, lehet esélye arra, hogy újra szerethessen és végre viszont szeressék. Minden idegszálával és rezdülésével belekapaszkodott ebbe a vágyálomba, mert egyszerűen nem volt semmi mása. Viszont ahhoz, hogy az meg is valósulhasson, előbb le kell győznie az árnyékot, egyszer és mindenkorra, ehhez pedig, ha Merlinnek valóban igaza van, a fomorin át vezet út. Ethan, ezzel a meggyőződéssel indult tovább, és éppen időben érkezett meg a törp szobájához, mert a folyosó túlsó oldalán, legalább fél tucat tagbaszakadt, durva kinézetű alak jelent meg. Az átváltozása, pillanatok alatt ment végbe.

Tetszett a történet?

0 0

Regisztrálj és olvasd Dick Van Houjt 38 történetét!


  • 1201 szerző
  • 785 órányi történet
  • Reklámmentes olvasási élmény
  • Ingyenesen olvasható történetek
  • Napi szabadon olvasható merítés a Nuuvella Sunrise-on






Már van Nuuvella felhasználóm.

Műfaj

fantasy

Rövid leírás / Beharangozó

A kelta isten, Arawn nyomait követve Merlin, a harcos varázsló, ráakad egy önkívületben fekvő, nem emberi lényre. A vadállati külsejű lény körül, számtalan holttest is hever. Láthatóan pokoli harc volt, az egykori klinika romjai között. Hamarosan Merlin és az Üvoltő szövetségre lép, hogy közösen szálljanak szembe a Fomori, egy ősi démonfaj tagjaival. Más-más cél hajtja őket ebben, az útjuk és mindaz, amit ennek a végén várnak, mégis nagyon is hasonló.

Rövid összefoglaló

A varázsló és a természetfeletti bestia, együtt indul útnak, hogy levadásszák egy ősi démonfaj tagjait. Mindkettejüknek megvan a maga célja, mely látszólag különbözik a másikétől, lényegében mégis hasonló. Mindketten a megváltást keresik. A feloldozást, ami talán fontosabb számukra mindennél...

Olvasási idő

20 perc

Nyelv

magyar

Támogasd a szerzőt

A Nuuvellánál hiszünk abban, hogy az íróink közvetlen támogatásával hozzájárulhatunk ahhoz az anyagi biztonsághoz, amely mellett a szerző 100%-ban a munkájára koncentrálhat.

Az alábbi csúszkával be tudod állítani, hogy mennyi pénzzel kívánod támogatni Dick Van Houjt nevű szerzőnket havi szinten. Ez az összeg tartalmaz egy 100Ft-os előfizetési díjat is, amelyért cserébe a szerző összes tartalmát korlátozás nélkül olvashatod a Nuuvellán.

600 Ft

Támogatom

Bejelentkezés / Regisztráció

Kérjük, jelentkezz be a folytatáshoz! Bónusz: regisztrált felhasználóként korlátok nélkül olvashatod a Nuuvella Sunrise aktuális számát!